2017. ápr. 14.

Mihók Béla: Egy hadifogoly naplója



Kinyitottam a szemem s rám dűlt a csúnya vértől csepegő domb, szemem lezártam, nehogy belém essen… nem akartam látni, elég volt a vérből, a varjakból, a döbbenésből, a jajból, az előréből, az esésből, a hörgésből. Szeretném, ha halál lenne a feltámadásból, ha nem látnám legyőzött, hűtlen földemet, a meghalt magyarok üvegszemét, ne látnám, ne hallanám az őrjöngő, vigadó idegeneket.

A lelkem meghalt, testem feltámadt, egy pisze, szakállas orvos mormogott idegen szavakat felettem, tán lelkemet temette, tán a cirkum-dedérumot mondta… zsivajt (él)… nevetett; ránéztem s a kegyetlen életfoldozó ijedten ment tovább.

A fekete kaftános cserkészek, mint kopott denevérek csatangoltak körülöttem apró lovaikon, ismerős völgyben ismeretlen emberek táncoltak, idegen dalt szólt a harmonika.

Utálni kezdtem a világot, gyűlöltem a természetet, megvetettem, átkoztam a földet, bámultam, csodáltam, sajnáltam szívemig, megszerettem a megtépázott, rongyos, piszkos, mocskos embereket.

A győztes szemtelen üti, rúgja, marja; a sáros, véres vitéz nagylelkűen tűri és megmarad magyarnak, míg a hencegő büszke óriáshegy, a lepetyegő kétszínű mély völgy, a sűrű hazug erdő egy szóra behódoltak, csakhogy nyugodtan maradjanak s önzésükben a darab Magyarországból darab Oroszország lett egy perc alatt. De nem úgy az emberek… az ember hű maradt magához, küzdött, szenvedett, éhezett s mivel magyarnak született, magyarnak is halt meg.

Magyart vernek a dombtetőn, magyar seb fáj a völgyben, magyar sír a sűrű erdőben, nem magát siratja, hanem hazáját, faluját, feleségét, kisfiát, családját. A győzők megérdemelt kurjongása sűrűsödik meg a völgyben s mint utálatos mérges kocsonya tapad a legyőzöttek összekarmolt lelkére, amitől haldokolnak.

Itt mennek el mellettem élőhalott magyarjaim, lehetnek vagy ötezren, lekaparták őket gorombán, véresen a Kárpátok ormairól, összeseperték őket, megölni nem volt szívük s merszük, viszik, hogy maguktól haljanak meg. A drága, becsületes, hű hősök, szegény megtépázott emberek belefáradva a halálos életbe, lélek nélkül vánszorogtak el mellettem, nem tudta, nem törődve, hogy hová… mentek élni a halálba.

A győzők mindég átkozottak, kárhozottak, mert visszaélnek istentől kapott kegyeikkel; jaj a győzőknek, mert belőlük lesznek a legyőzöttek.

A foglyok pedig tűrtek. Szó nélkül szenvedték az arcul csapást, hátba ütést, verést, kancsukát, puskatusát, mert csak a testük fájt, lelkük elhalt, szégyenpír nem öntötte el arcukat, düh nem töltötte meg keblüket, szenvedtek, szó nélkül szenvedtek, a martyrok ha látták volna őket, magukat ismerték volna bennük. A szerencsések gyávasága, a helyzet biztonsága állattá, úrrá tette a győzőket s előkerültek a banális kozák viccek, ahol a poén egy-egy emberélet. A lovas hajtók káromkodtak, kancsukával verték, dzsidával szurkálták a fáradtakat s amikor egy-egy rongyos emberjószág keserűségtől dagadt szívével volt hazája rögére nagyot zuhanva megelégedetten dűlt el örökre, nagyot röhögtek a győztes kopott lovas denevérek; lehajoltak nyergükből s lelketlenül az útszéli árokba dobták a döglött emberállatot, az ismeretlen embertestvért, a gyűlölt ellenséget.

A nagyhegyről leereszkedve, mintha tejet ivott volna a halál, előttünk fehérlett telhetetlen torka a letepert, lapos Galícia s hátunk mögött a fenyves „volt Magyarország” mint sűrű fogsor zárult be utánunk, talán örökre. A bukott magyar hősök szótlanul cammogtak a halál lucskos tejútján be a bizonytalanságba.

Amikor a szív megfagy, amikor a lélek elég, amikor az érzések kifolynak az emberből, mint a vér, amikor nem tudod, hogy ki vagy, mi vagy, mikor nincs kincs, nincs divat, amikor csak azt tudod, hogy hogy másé, mindenkié, csak magadé nem vagy, akkor tudd meg, nem vagy már ember, akkor hadifogoly vagy.

A drága rongyos emberek után vittek, segítettek a szívesek, az ellenség is tisztelte rajtam a sebet, s a pápaszememmel szerencsém volt, mert azt hitték rólam, hogy pap vagyok, de csak addig volt szerencsém, míg fel nem ismerték az eldugott rangom, míg meg nem tudták, hogy tiszt, hogy uszító vagyok s jött a gyötrelem. Fáradtság, éhség, nyomor, kín, ütleg, megaláztatás, szidalom, piszok, tetű, marhakocsi, deszkapad, éhség, itt-ott egy kis alamizsna, lemondás, akaratlan bárgyúság, fájdalom, Lemberg, Kiev, Orenberg, Taskent, éhség, enni akarás, fájó, maró éhség, bágyadtság erőtlenség, jóleső betegség, amikor az ember olyan éhes, hogy már nem éhes, mikor a kínzó élet szálai egyre szakadnak, mikor már csak kevés tartja a testet fogva, holnap talán már az utolsó is elszakad, a nap sütés nem érzed, hogy meleg van, tested van és ha beleharapsz nem fáj,m mikor szidnak, átkoznak s neked mindegy lenne, hogy simogatnának, kellemes zsibbadás, közeleg a megváltás, de nem…, végállomás, kiszállás… s az utolsó szállal földhöz tapadt testedet kihúzzák a kocsiból… a rongyos, tetves, piszkos, éhes csontváz hőst tessék jól bezárni, hogy haza ne szökhessen a másvilágba… - ez a csúnya hosszú mondat az egyhónapos oroszországi leírhatatlanul förtelmes utazásom kifejezője.


És tényleg bezártak. Volt lelkük hozzá, hogy lelketlenek legyenek. Felgyógyultam, de fel nem támadtam, nem haltam meg, de élni nem tudtam, léteztem, de nem volt semmim, ember voltam, de nem volt senkim, a napok szétfolytak, az évek összezsugorodtak, eszmék, ideák elfonnyadtak, ismeretlen sötét virágszálak kezdtek bimbózni szívemben, sötétben láttam, mit mások nem láttak s vak voltam a napfényben. Börtönöm rácsa lelkemre nyomta negatívját, éjszaka lelkesített a fagyos hold, szikrát szórtak rám a csillagok, beterítettek fekete csodatakaróval és egy nap arra ébredtem, hogy a határtalan turkesztáni nagy sivatag forró napja éget s felkeltem élni.

Port Alexandrovszk.

Valamikor, az emberi élet előtt egy darab mennyország szakadhatott le az égből a turkesztáni homok pokol szélére, mert az utálatos, sárga homokóceán szegletén ott dühöng s elégedetlenül tajtékzik most is a mesebeli, káprázatos, pompás Káspi. Ha kegyetlen sorsában megnyugodva tesped a bizarr szivárványos nagy víz, akkor mint egy veszedelmes érett habasszony unottan engedi csókolni magát a szerelmes, holdkóros sárga Ázsiával; ha pedig a múlt felejthetetlen gyönyörűségein eltűnődik, elkeseredésében bestiává válik, - jaj, akkor a körülötte levőknek, mert tör, zúz, harap, fojt, tép, mint egy őrjöngő, hisztérikus asszony.

Egy ilyen ördöngös, őrjöngő viharos éjszakán érkeztünk meg hárman a három „közveszélyes” a transz-káspi aresztánt vonattal a kranszavodszki kikötőbe.

Fogolytársaim Szamarkandon szálltak fel hozzám. Az egyik kokandi jó ismerősöm Achmed Ali Hudzsum a kokani tatárfőiskola proesszora, a másik Dr. Abdul Hadzsi Murannul közismert szamarkandi tatárpublicista, agy németbarát, ki annak idején a jénai egyetemen szerezte diplomáját. A két tatár vezérférfi szövetkezve a kokandi és szamarkandi üzbégekkel, olyan erős ellenállást fejtettek ki, hogy az orosz sorozóbizottság működése teljes kudarccal végződött. A szamarkandi sorozóbizottság elnöke nyomtalanul, de örökre eltűnt. A hadügyminiszter, a minisztertanács tanácsára a cári ukázt (félve a turkesztáni forradalomtól) szégyenszemre visszavonta s a tatár és az üzbég férfiakat felmentette a hadviselés kötelezettsége alól. A félmillió fegyverfogható tatár és üzbég férfi életét saját önfeláldozó nemes életük szabadságával váltották meg. Ez volt a két bátor nemes tatár fenséges bűne.

Nekem egészen más bűnöm volt. Meguntam a lélekörlő hadifogoly életet, nem akartam már élőhalott lenni, fullasztott a fogolytábor poshadt levegője, csak a szabadságával váltották meg. Ez volt a két bátor nemes tatár fenséges bűne.

Nekem egészen más bűnöm volt. Meguntam a lélekörlő hadifogoly életet, nem akartam már élőhalott lenni, fullasztott a fogolytábor poshadt levegője, csak a szabadságra vágytam. Egy kirgiz hajcsár segítségével bennszülöttnek öltözve az éj leple alatt sikerült elhagyni teveháton a várost. Napokig haladt a karaván a sivatagon minden akadály nélkül, a hajcsárok szívesek s alázatosan voltak. Egy éjjel karaván kolompolása vert fel álmomból. Eleinte azt hittem, hogy egy másik karaván érkezett meg éjjeli szállására. Fel akarok ülni... de nem tudok. Mi az? Meg voltam kötözve... Elaltattak, kiraboltak, még a ruhámat is leszedték rólam a jámbor hajcsárok s minden lelkiismeret-furdalás nélkül tovább álltak... Hogy mennyi ideig fetrenghettem ott magam sem tudom, mert önkívületlen, a forró naptól pecsenyére sülve szedtek fel a sivatagi csendőrök, kik bevittek a kokandi kórházba s onnan néhány nap múlva Port-Alexandrovszka küldtek felejteni.

Ahogy megérkeztünk Krasznavodszkba, hiába mennydörgött, villámlott, homokesőt szórt ránk a sivatag s mint dühös ezerfejű sárkány okádta forró vizét a tenger, mégis hajóra kergettek bennünket.

Borzalmas egy éjszaka volt. Amint a bűn, fekete volt minden. Fekete a hajó, fekete a víz, fekete az ég, feketék az emberek s e borzalmas fekete világban mint tüzes istenharagja, pirosan visongott minden percben a villám. Itt beleharapott a vízbe, s a tenger mint egy sebesült óriási szörny jajgatva hördült fel. Ott két megvadult villám a sötétben egymásnak rohant s őrült gyorsaságukban recsegve, ropogva felfalták egymást, a lehullt villám-pozdorjákat mohón itta fel a víz. Majd a tenger és a szárazföld versengtek egymással, ki tud rettenetesebb, csodásabb, pokolibb lenni a másiknál. A felkorbácsolt, ágaskodó özönvízre homokszem milliárdok rohantak, a fekete tornyos víz egy pillanatra megtorpant a homok roham alatt, de a másik pillanatban már elnyelve a balga hősöket, még magasabbra csapta fel félelmetes, tarajos győzhetetlen karjait.

A fekete hajó mint a vágóhídra induló marha elbődült, a horgonyt felszedik s elindulunk a feledés felé.

Talán bennünket, bűntelen bűnösöket akar kiszabadítani a kalózhóhérok karmaiból, mert az áldozathordó rozoga bűntákolmány oldalát, mint a kiszabadult fenevad rágja, tépi, harapja jászpisz habfogójával a tenger s a feltörekedő milliárd vízcseppek mint a várfalról leszorított ostromlók hörögve, csapongva, bőgve hullnak alá,mire az ostromot újra kezdik. A cári bűnök aljas perpétuuma recsegett, ropogott, védekezett a haragos víz ellen, de hiába, mert mint a fergetegbe kidobott rongy esztelenül csatangolt segítséget hörögve a vízen. A piszkos kajütablakon keresztül látom a tarajos, dühöngő, fenséges tengert. Mérges, izmos hullámkarjai a megunt játékszert felemeli, majd messzire magától a mélységbe leveti s a piszkos gőzskatulya mint szeretője előtt az apacslány talpra áll s mielőtt még az iszonyú víz rárohanna, hogy az életet beletömje, felugrik előle a magasba. Az ugrás két martalóc matróz életébe került, lemosta őket a fedélzetről. A két pribék belefúlt lelke meghozta a békét, a szél elállt,a vihar kezdett alább hagyni, hajnalodott s a habos tajtékzó fehér vízen a fekete gaz hajó, mint zümmögő döglégy a pilléstejen szállt tovább a cél felé. Ismét fogoly voltam, szabadság után vágyakoztam s azér,t mert szabad mertem lenni, visznek a börtönbe, a Káspi kellős közepébe egy kis szigetre, ami nincs is a térképen, visznek az élet feledésére... víz, víz, mindenütt víz... itt csak meghalni lehet, ha II. Miklós is úgy akarja.

A feledés szigete

Öreg lakója vagyok már. Bár elfelejthetném, hogy élek, bár ne fájna a fájás, bár kihalt volna belőlem minden akarás, ne sorvasztaná vágy a lelkem, hanem mint a sokelmés őrült barikádos világában megelégedetten játssza színes életét. Én is szeretnék boldog bolond lenni, magamnak bebeszélni, hogy nyugaton testvéreim várnak, hogy fajom erényéért bűnhődöm, hogy türelem, lesz még bűnbocsátás, szabadulás, lesz még szabadság, diadal, jutalom. Milyen jó is lenne boldog bolondnak lenni.

De mert nem vagyok őrült, de mert rabláncomat nem nézem aranynak, de mert kín a múlás, a várakozás, a jövő kételye szaggat, sorvaszt... éreznem kell a valóság őrült józanságát, a rabságot, a börtönt. Nyugatról nem hoz hírt a szél.

A feledés embervér-vörös kaszárnyája a Káspi szűz habtestén mint mérges pattanás szemtelenül dagadt a kis piszok homokszigeten. Bent a rémségek házában tivornyás életét tombolta a Halál. Embertrapézokat alkotott a pusztulás s minden áldott éjjel nagy csámcsogással ette az éhes víz, az élettől jóllakott halott embereket. A nagy halottas ház tömve volt élettel. Emberi jajok, sírások, fohászok kacagtak a penészes emberfogó tető alatt, nyomorult beteg mosolyok megfagytak a pusztulás bűzében. Emberketrecekben reszketett az élet, darócruhába vetkőztek a bűntelenek s a gyilkosok érmekkel mellükön uralkodtak, törvény nevében gyilkoltak, pénzért, életük megélhetéséért, míg a szerencsétlen politikai fegyencek reszkettek, bűnösök voltak, mert gondolkodtak... Hej, Romanov Miklós megver még az isten téged!

Vörös bugyogójú főhóhér büszkén jár a véres falon, szeméből vér éhsége ömlik s mint gerlegalambok az ölyvportyázásán, félénken összebújnak fészkükbe, szívek, érző fáradt, cafrangos szívek dobbannak a daróc alatt. Hány ártatlan, becsületes ember fog ma kimúlni a dagadt kéz alatt, hány gyermek lesz apátlan ma? hány hű hitves özvegy? hány anya fiatlan?

Emberfogós kamarákban nyikorog a vas, porzik a rozsda, emberek, mint állatkertben etetéskor az állatok, bőgnek, bődülnek.

Emberi bőgéstől reszket a könyörtelenség vára, ahol kinyílik az ajtó, oda csak a halál megy, sírnak, könyörögnek a gyenge szívűek, bődülnek, bömbölnek a bátrak s a pusztulás előzenéjében, mint veszett tigrisek törik magukat vasrácsos ajtójuknál a bezárt szerencsésebbek... szeretnének segítségükre menni a kivégzetteknek, nem bírják nézni a kegyetlenséget.

Ez az élet őrültek háza, hol józanok, normálisak a szerencsétlen, kényszerzubbonyba zárt bolondok s őrültek, rémségig elmebetegek a kínzó ápolók,a  gondozók, az orvosok.

De ni! Mi az? Emlékezés a feledés szigetén? Mi az?... mintha ágyúdörgés... és a másik pillanatban egy gránát az udvarra le is csap... a vörös bugyogós főhóhérból nem maradt semmi más, mint egy pár elégtételt adó vércsepp és egy hosszú felszakadt fohász a megmaradtak szívéből.

Mi az? Mi történt? Az Isten haragja csapott be?

A porkolábok szétfutottak, a katonák, őrök az őrfalra szaladtak, hogy lássák mi történt, hogy tudják, kit kell tovább szolgálni. A halálból visszajött megtört roncsemberek kiegyenesedtek, megrázták börtöntetvektől szeretett bozontos hajukat, mint csapdából szabadult oroszlánok sörényüket s kezdték egymásról leszedni a láncot, kötelet... ölelték, csókolták egymást az életre éledt rab emberek... nem tudták mi történt, csak érezték, hogy nem halt meg számukra az élet.

Második... harmadik... negyedik, tízedik lövés... a bűnvár megremeg, a véres fal megreped, megnyílt repedéseken kukucskál az élet a halál ölébe... nyílnak az emberi ketrecek, az előbb még hóhér, most már barát, szolga... hóhérok öltöztetik a rabokat... beszélgetnek, nevetgélnek, kedveskednek, mintha nem is hóhérok, hanem pincérek lennének. Mi történt hát? Nem tudja senki? De igen! itt kiabálják: Éljen Kerenszky!

A feledés szigeténél három komor hajó horgonyzott... megmentőink, az élet táltosai.

A halál markából kilopott emberek nem voltak emberek, valami mások, valami felségesebbek, csupa szívek: úgy örültek, sírtak, nevettek, csókolóztak, kacagtak, ölelkeztek, ugráltak, imádkoztak, úgy, hogy a felszabadító matrózok is velünk sírtak, nevettek.

Hogy micsoda érzés szabadnak lenni, azt nem lehet sehogy sem leírni, azt nem lehet érezni másnak, az valami földöntúli, azért az örömért sokat kell szenvedni.

Hajóra küldtek, szabadon, lánc nélkül. A börtön katona-parancsnoka átdöfött szívtelen szívvel hörgött a kinyitott vár kapujában, nem törődött vele senki, egy-egy elkeseredett megkönnyebbülve belérúgott.. s elégtételt érzett szenvedéseiért. A vezető hóhérokat megláncolták ledobott láncainkkal s elvitték őket a hajóra... feledni?... mi örültünk neki s képesek lettünk volna a matrózoknak segíteni.

A nyílt tengeren voltunk. A sziget, a megbukott múlt bűne elbújt szégyenében. A Káspi, mintha nem Káspi lett volna, mintha nem víz a tenger, mintha azúr selyemfátyol lett volna az ég s a nap mint egy érett asszony életet árasztó emlője a horizontra dűlne, hogy életre éhes sovány fiait megetesse. Mintha a hajó hajóhinta lenne, hol a boldog, gondtalan gyermekek tündérszínes képzeletükkel magukat megannyi hősnek, lovagnak látják. Hinta-palinta, csacsogja a jaszpisz víz, hinta-palinta itt az ezerszínű élet vegyétek, hinta-palinta nevessetek, örüljetek, játszódjatok tovább!

A fedélzeten megtudtuk, hogy ki a „Kerenszky”. Áldottuk érte, hogy megmentett puszta nevével bennünket, hogy felszabadította népét, nem álmodta még akkor senki, hogy ez a férfi, a hőstelen vitéz eladja júdáspénzen hazáját.

Krasznovodszki kikötő, a pokol kapuja, most mennyország. Nem vár a gyilkosok vonata, kocsi ablakán nem éktelenkedik a vasrács. Most itt mindenki oly jó, mindenki oly kedves, drága. A hóhérok ma kiszolgálók, fáradhatatlan kedvességgel mosolyognak, hozzák a teát, udvariasak, mert a börtönviseltek ma az urak, irigylésre méltóak, a Tegnap szolgái Ma is szolgák maradtak.

Indulnak a lettek földje felé. Megyünk Kerenszkyhez, hogy megköszönjük neki szabadságunkat, visszaadott életünket, megyek, hogy segítségével elhagyhassam végre a maga győzelmében mámorosan gyönyörködő Idegent... megyek, hogy hazamehessek.

Aszehabad, Mero, Szamarkand, Csernajevo, Taskent-türkesztáni rabságom győzelmes útja, mint egy hosszú rózsás kerti út mentél el mellettem, azt hittem, hogy szépségetekben utoljára gyönyörködtem, hogy bódító, vonzó, meleg ázsiai gyönyörű bujaságotokat már csak emlékemben fogom tartani... Tévedtem... keservesen csalódtam, mert még hosszú göröngyös, kínos négy évig tespedtem köztetek. Gyönyörűségtek, buja gazdagságtok, szépséges szép valóságtok az angyalok pokla, ördögök mennyországa lett.

Orenburgig jutottunk. Állj! tovább nincs út. Itt a világ vége. Túl a más világ. Moszkvában más lett az úr. Kerenszky megszökött... halál a gazra. Éljen a nép egyszerű fia. Lenin az új cár, a kommunista, ő adja a békét, az életet. Az életből halál lett s belőlem földönfutó. Mert egy bűnöm volt, nem voltam szemtelen hazug szerencsevadász, nem úsztam az árral a barikádos utcák pocsolyájában. Nem mentem a győző fosztogatókkal kincseket vadászni, helyette a szerencsétlen gazdagok sebeit kötöztem. Mások dicsőséges múltjának selyemfátyolos zászlaját dugdostam, ártatlan bűnösöket oltalmaztam s méghozzá tiszt voltam... elfogott a nemezis.

Évekig jártam a tortúrákat, lökdöstek, szidtak, küldtek utcát sepreni s a jó öreg muszka generálisokkal fütyürészve tisztogattuk Szkobelevben a kommunisták piszkát... alázatos voltam... gondoltam elfelejtenek... de nem, minden nap jobban megismertek s végre túsznak kineveztek. Féltem s büszke voltam rá... Megyek... vasrácsos kocsiba... rohanok a jövőbe... nem bánom, sőt örülök, hogy tovább visznek, hogy egy állomással közelebb leszek vagy az élethez, vagy a halálhoz.

Moszkva, Novoszpászki kolostor, szept. 15.

Új lakásom a híres Novoszpászki kolostor, Moszkva legöregebb történelmi maradványa. 1457-ben inkább várnak, mint kolostornak épült, hogy az akkor még csemete városkát keletről a kutyafejű tatárok, nyugatról pedig a heves vérű, virtusos lengyelek állandó fosztogatásaitól megvédje. Később, mikor Moszkva uralma megszilárdult, az elhanyagolt várat szerzetesek vették gondozások alá és kolostornak alakították át.

Ma a vérben fürdött őrjöngő világváros szívében, mint egy megkövült, kegyelemért esdeklő kolosszális emberkéz mered az égnek öt tornyával e kolostor. De messze van az Isten tőlünk s az embervérrel itatott bástyák ezer halál fényképei. Itt emberi vadállatok emberi játékukat játsszák s nap nap után friss gőzölgő piros embervérrel meszelik a falakat.

Ez a hatalmas kővár belül is egy temető.

Cárok, cárnők, fejedelmek, nagyhercegek, hercegnők, politikai nagyságok, hadvezérek porhüvelyét őrzi fantasztikus sötét titkaival. Mennyi rejtély és ismeretlen borzadály, bűn és erény van egy I. Péterrel eltemetve. Ki féltve őrzött újításaiért nemcsak egész Oroszországgal szembeszáll, hanem szerelmes hites feleségét itt a kolostorban tartotta zárva, legkedvesebb szeme fényét, a fiát pedig lefejeztette, mert félt, hogy halála után a minden újítást utáló maradi fián kolosszális munkája zátonyra fog jutni. Vagy mennyi szerelmi titok, édes értékes pásztorórák rózsaszínű emléke van I. Erzsébettel, II. Katalinnal, I. Zsófiával elásva. Egy egész kid hadsereget lehetne szervezni a sok névtelen, cárnői gondokat űző vitéz gavallérokból s a szerelmi vezérkar Arlov, Potemkin, Zotov, Byron s Volinszkyből állana. És így a sok temetkezéssel a kolostor a véres orosz történelem megbecsülhetetlen dokumentum tömege lett.

Kitört a forradalom, Moszkvában is gyújtott, pusztított, sepert mindent a Szabadság. Forrongott, égett a város és e borzasztó pokoli mennyországban, itt örömmámorban csókolták egymást az emberek, amott haláltól hörögve mondottak egymásnak Istenhozzádot. A pillanatok éveket szültek. A percek új életeket teremtettek. Égett, ordított, őrjöngött minden, csak az őrültek lehettek józanok, mert nem értettek mindebből semmit. Az égésben megégett a titulus, a póz, az etikett, a cafrang, győzött a természet, az állatiasság, az ember. A népakarat mint láva öntötte el a várost, igazság lett az igazságtalanság.

A kolostorudvarán, este hat órakor, mikor „appel”-re csengetnek, valóságos történelmi látványosság tárul szemem elé. – Szűk, sötét cellákból sápadtan, görnyedve bújnak elő a börtönlakók.

Itt áll velem egy sorban a két Galicin herceg, Bei Machamed Achim, Buchara trónörököse, Marozov textil-király, többszörös milliárdos, Bruszilov generális, kit mindenki ismer, generális Visilovszky, a legfrisebb lengyel hadifogoly, Voroncov, gróf Széchenyi magyar huszárfőhadnagy, Kacsalov, Sztaniszlovszky, Gyagya Koszta s egész gárdája még az orosz színész fenoméneknek, költőknek, festőknek, százai a tőlem messzebb álló ismeretlen orosz, lengyel, angol, francia, litván, finn, japán, perzsa, örmény, tatár, üzbég, buchár, gruzin stb. katonai és polgári túszoknak.

Én mint turkesztáni, természetes, hogy a mohamedánok társaságát keresem. A szeszélyes sors kiismerhetetlen útja összehozott Achun Beiel, kit még Bucharából jól ismertem.

Most, hogy a korona lehullt Allahtól fölkent, Mohamed fiának, Turkesztán szent fejedelmének, kincses Buchara teljhatalmú emírjének turbános fejéről (ezer szerencse, hogy nem a fejével együtt), a várományos egyszerre halandó emberré satnyult, sőt mi több, közönséges börtöntöltelékké és így barátságunk közt most nincs semmi akadály.

Este, mikor rám folyik a sötétség, s a csendben, mint feneketlen tengerben fuldoklom, mikor börtönöm rácsa mint vérszomjas vámpírfog harap a lelkembe s szívja maradék elernyedt vérem – élek!... élek a halál szerelmes karjában s mérhetetlen távolságban búcsút int felém piros, meleg életem.

Bagaria-bűzű csizmás őrök hordják szét az olajos meleg vizet. A lukullusi ételekből megcsömörlött ínyenc trónörökös-gyomor most korogva várja a rablevest. A 27-es cellában hárman vagyunk: Achun Bei, Aka Ali Szackuzu (az emír volt hadügyminisztere) és én. Achun Bei egész nap motyog és sétál a szűk ketrecben, mint egy rab oroszlán. Ali Aka imádkozik, selyem kaftánját már fényesre térdelte, a kereszttelen mohamedán jaszpisz rózsafűzért, mint a motollát pergeti és ha elszakad, összeköti. Én csinálom a legtermészetesebben. Eszem, ha van mit. Ha nincs, lefekszem és alszom. Most is ennék valamit, ha volna, de még feketekenyér sincs. Mind a hárman türelmetlenül várjuk az őrt, ki vederbe hozza a levest, a másik pedig a rácson dugja be, a három mosolygó, drága, meleg szalmacsutakos rabkenyeret... És íme, nem hallom, de érzem, hogy a bagariás őrünk közeleg.

Minden szem a rácsra szegeződik, - az éhes rabtigrisek nézhetnek etetés előtt így ki. És tényleg! Egy! Kettő! Na? Na! Na?!? Hol a harmadik? Az őr tovahaladó léptei mint egy halálmadár vigyorgása csikorog végig a folyosón. Két kenyér!... csak kettő!... és nem három! A meglepettségtől megdermedve, mint három Lóth-szobor bámultunk a ránk röhögő két hasadt szalmacsutakos kenyérre. Két élet és egy halál! De kié ez a drága rabbilincses átkozott élet, s a minden kínt, szenvedést megváltó iszonyú halál! Egymásra nézünk. Achun Bei könnyezik, érzi, hogy a legnagyobb eshetőség ránehezedik. Ali Aka lehunyt szemmel imádkozik, én leülök és írok. Egy gondolat tölti meg zsúfolásig a szűk kalitkát: „Hátha én?” órák telhetnek el, senki sem szól egy szót sem, mindenki gondolkozik: „Hátha én?” Nem evett senki semmit, mindenki jóllakott.

A kolostor elcsendesedett. Az őr monoton járása kong a folyosón. Néha itt-ott egy-egy ideges neszt hallok, amit csak kitanult vén börtönlakó tud észrevenni. Érzékemet a végletekig feszítem, fülemet a kőpadlóra szorítva hallgatózom. Más cellákba is kevesebb kenyeret tehettek, mert az egész épületben az ideges halálfélelem vibrálását érezni: úgy látszik, ma éjjel bő aratása lesz a halálnak. Minden cellában csak egy gondolat uralkodik, az őrjítő néma csönd mindenkinek fülibe ordítja: „Hátha te?” Rövid, ideges mozgások hallhatók mindenfelől. A 26-osból kopognak: „Csak egy kenyér... Várjuk a halált! Szökés lehetetlen!” Távolról zajt hallok, - susogás, pisszegés, elmosódott hangok. A kolostor revolveres hóhérának hangját jól ismerem, s most meg éppen megismerném millió hang közül is... de nem... nincs köztük. Közelednek. Katonák, börtönőrök... orvost visznek valakihez... szerencsés haldokló... Már nemsokára hajnalodik. Az átkozott csend tombolja orgiáját, nem bírok már tovább hallgatózni, megsüketít a csend, szeretnék kiabálni, ordítani, őrjöngeni, de nem lehet, mert szegény Achun Beit elnyomta az álom. Kisírt szeme csak félig van lehunyva, boldogság sugárzik arcáról, forró Bucharában járhat, vagy az emíri palotának egyik szőnyegtengerében elnyújtózkodva gyönyörködik legkedvesebb felesége, Illa erotikus táncában. Ali Aka Allah-val ajkán szendereg, - a félelmetes hadúr mint egy ágrólszakadt dervis, Koránját és imafüzérét kezében szorongatva alszik.

Érzem, hogy kifáradtam, az írás megerőltetésembe kerül, a lámpa is kialvófélben van. A két tenyér históriája egész beteggé tett. De hátha mindez alaptalan félelem? De a 26 is halált kopogott... bátorítom magam: hátha nem én leszek! A csend kezd nyomni. A mennyezetről mint fekete gyémántszem csepeg lomhán, hosszú egyenletes szünetek közt a nedvesség vize s kőpadlón milliárdnyi molekulára esik szét. E lomha, egyenletes cseppekben számolom az időt, tudom, hogy minden cseppel közelebb vagyok az élethez, vagy a halálhoz és ez a bizonytalanság tartja bennem a lelket. Számolok, érzem, hogy számolás közben lassan elnyom az álom.

Szeptember 16. Reggel 4 óra

Szentpétervár! Te fehér, bűnös, érthetetlen szép, züllött város, sajnállak, veled érzek, én megértem fájdalmadat, tépettségedet. most is mint szépségednek romjain tűnődő fájdalmas, bánatos, sok meleg életet élt hideg asszony, komoran megbánva nézi a szép fehér múlt emlékeit megmaradt roncsain. Megcsaltad odadobtad az izgató, bestiálisan férfias, bátorságukban megizzadt életet követelő, sötét új embereknek. Bepiszkoltak. Céda lett a márványmenyasszonyból. Erőszak, új élet vére van még ma is az utcák falára festve, kilyukadt ablakok, elpusztult családok boldogságának útjait mutogatják. Új emberek régi utcákon vért lihegő tempóban kavarognak. Régi dicsőségek márványtáblái pozdorjává síródnak a fenséges új urak kezében, mert a tegnap dicsősége a ma szégyene! Halál a tegnapra!

És a ma piros utca sarkán félénken, gyámoltalanul áll a tegnap szép leánya. Márvány odújából kihajtotta az éhség, bárány ment ennivalóért a tigrisek közé. Egy szép szőke, arisztokrata lány áll az utcasarkon, csipkés alsószoknyát tart a bal karján s jobb kezében harisnyát, kínálja az arra menőknek. Ma még semmit sem evett, a harisnya luxus, kenyér meg kell... „tessék, régi finom szoknya, olcsón adom”. Mindennapi tucat látvány ez már, öt éve minden nap harc a kenyérért, s ha nem lesz már harisnya sem, akkor jön az utolsó érték s abból fog élni haláláig, mert kenyér csak kell. Így támadnak, születnek a piszkos, életet karmoló őrült orosz nagyvárosok glóriás bukott mártírjai. A férfiak becstelenebbek, gyávábbak, kényelmesebbek, egyszerűen megfordítják a köpönyegüket, oda nem adják és a ma sarlójával együtt kaszálnak a halállal.

A fényes tegnapok aranyozott emlékei, gőgös cárok eszeveszett büszkeségei, a pétervári híres fehéréjszakák fekete ünnepének maradványai görcsösen kapaszkodnak az Izsák-bazilikán, Nagy Péter lovas-szobrán, Katalin triumphián, mert fényes múltuk feledhetetlenségével élni szeretnének. Márványtáblák, büszkének látszó lovas-szobrok, aranyos leventék, bűnös államférfiak, ironikusan pompázó koronák, címerek leplezett félelemmel reszketnek, létüket féltik a jelen vörös követelésétől, mert tudják, hogy az, ki ma még áll durcásan, kevélyen, holnap már porba hullhat s nemsokára mint ágyú bömbölhet ura, múltja ellen.

A múlt jövője a jelenbe csúszott és sápadt roncsemberek kikönyökölt kabátban öreg história fiatal nagyjai lettek. Páncél nélküli kékzubbonyos vitézek, heptikás Tankrédek, vézna Sigfridek, csirizes kötényű Kaligulák, bérmunkás Kleonok kerülnek az arany halhatatlanok mellé. És az emberek emberek maradnak, mindent legyőző lelkesedéssel rohantak a zászló, a vezér után, csak a szín és a varázsszó változott. A szeretet, józanész, belátás s a tegnapi igazság halommá lett lőve az emberbarikádok közt. Temetetlenül is elfeledték, új urak, új zsarnokok lettek, urak lettek a csúnya, éktelen, meztelen, demagógus tyranok. Az állat orgiáját üvölti az emberben, embertársát gyilkolja hegyekre az „egyenlőség-testvériség” s viperát melenget az új emberszeretet. Volt szegények vágynak gazdagságra, kincsre, rabszolgákból zsarnokok nőnek s a nép, a balga, jámbor sokaság vérét áldozza az új istenekért.

A boldogtalan, kopott, a nagy tegnap városában csak egy kis piszkos, elhagyatott, ocsmány tanyán örültek életüknek a rongyos emberek, boldogok voltak a csenevész legények. Éhesek, rongyosak, csenevészek, asszonyok, férfiak, gyermekek, magyarok, németek s mindenféle bábeliek, volt urak, most lett iparosok, örök parasztok egyformán feküdtek boldogan sorjában a gyalulatlan fapriccsen, várták az életet. A bábeli család a boldog holnap reményétől eltelve hihetetlen egyetértésben élte türelmetlen napjait. Egymást biztatva, segítve, vigasztalva, boldogan várták régi szép életök megújhodását.

Ide, a boldog kis szemétdombra hoztak engem is. A csűr tetején két szó jelezte az új élet reményét: Evakuálni Punkt. Éreztem a remény rózsaszínű harmatját lelkemben is bizseregni. Életemnek értékét kezdtem adni. A rongyos, megtépázott, éhes, csúnya arcú emberek arcára kiült az ember, az isteni képmás, ami őket elragadó széppé tette. A sok állatiasság után oly jól esett embert látni az emberben. Egy kis áldozatkészség, udvariasság, önzetlen ember és hazafiúi szeretet mint drága briliánsok csillogtak a nyomortanyán és csodálattal láttam a szegény emberek gazdagságát.

Nyolc éves ábrándok fáradt országából megérkezett végre a lélekmentő hajó, a kis roncsemberek nagy reménye, a múltba visszavivő jövő, drótkerítések és vasrácsok közt szőtt színes álmok megvalósítója, eljött a mentő, a feltámadás. Komor, szótlan, fekete hajó volt a stetteni „Carbo”. Nem ilyennek képzeltem az új vizek hajóját. Komor egyhangúsággal szedte fel rozsdás horgonyát, vadul elbődült, mint egy csavargó bika, ki idegen csordába tévedt s megindult régi szép, elszakított életünk felé. Csendes hétköznap volt, nem látszott a nagy ünnep senkin sem. Hol van a zenekar, ki dallá dalolja e szent percek nagyságát, hol az üdvrivalgás, mámor, fékevesztett öröm, álom megvalósulás. Sehol semmi, az emberek mint bárgyú juhok a nagy vízre, mint mérhetetlen legelőre bámulnak s elfelejtik, hogy emberek. A szűk cellák, jártató köröndök után olyan jó volt a nagy mérhetetlen tenger, az óriási látóhatár, minden volt fogoly szemével a határtalan szabadságot falta. Ily nagy mérethez nem volt hozzászokva a szemünk s a vastag vizet, mint a másvilágba, az új, a mennyországba vivő hosszú útra leterített nagy szőnyeget képzeltük.

Hátunk megett volt már a véres, vörös Oroszország. Mese, fantázia, regény lesz most már az, ami nyolc évig fantázia volt. A szebb jövő reményétől megedződve, újraszületve, új életkedvvel várjuk a holnapot, a szomjúhozott békét, éhezett szeretetet, az otthont. A boldog gyermekemberek magukba zárkózottan éltek a jövőnek, keveset beszélgettek egymással, mindenik csukott szemmel ült, feküdt, sőt sétált, jövőjükben gyönyörködtek. Előkerültek a szép eladólányok, kik azóta három-négy gyermekes anyák, a fiatalasszony, aki már nagymama, kis fia, ki már nagy legény, járni tanuló, gagyogó leánykája, ki azóta fejlődő szép lány, gondos édesanyja, ki már gondtalan halott... s az öreg képzeletek belehazudják magukat a mába, a tegnap és a pirkadó holnap nagy távolságát nincs, ami összekösse, hiányzik az átélt ma.

Mindenki csak hazavágyott, haza a magyar rónára, a magyar faluba, városkába. Hiába kellette magát bájos szépségével a kies Swine Münde, hiába vonaglott előttünk kacéran a tenger, hiába suttogott szentimentális német szerelmet a fenyők erdeje, hiába dédelgették, fürösztöttek, pároltattak, etettek a jó sógorok, régi, rég nem látott szent hazánkba, rég nem érzett otthonunkba vágytunk. Nem kellett a német világfürdő, fütyöltünk a német madár dalára, nem éltetett a német fenyves ózona, mert mint a megkerült gyermek anyjához haza magyar szóra, magyar Isten hozott-ra, magyar csókra, magyar elismerésre, magyar ölelésre vágytunk... és kaptunk is... egy magyar pofont. Nyolc évünknek leírhatatlan kínszenvedése, titáni kínja újult fel újra a pofonba. Pozdorjává hullott minden összetákolt, megmentett, erőszakosan is begyömöszölt lelki erőnk, minden dédelgetett illúziónk, becézett eszménk s e percben már éreztük, hogy az a haza, amit becsülettel itt hagytunk, az a haza elveszett, az Idő martaléka lett.

Bécsben történt, mikor az előzékeny idegenek átadtak bennünket az első új magyarnak, első bennszülött honfitársunknak, az első nemzetünk jóhiszeműségét bitorló élősdinek, az első monoklis úrnak, a kretén szülöttségi eminensségből származó előnyök igénybevételével naggyá lett Senkinek, a bécsi magyar konzuli kiküldöttnek. Szívünket kinyitva, karunkat kitárva vártuk az első magyar testvért. Bár éhesek voltunk, egész nap nem kaptunk semmit enni, mivel a németek már átadtak a magyaroknak, de mi a nagy várakozásban erről meg is feledkeztünk s fáradhatatlan kitartással vártuk a testvéreket, hogy öreg gondjainkat gondjaikra bízva, anyánkhoz vezessenek, hol édesen, gond nélkül alhassuk ki nyolc keserves évünk álmatlanságát. Sokáig vártunk, éjfélig vártunk s csalódottan le kellett feküdnünk. Hajnali 4-5 óra lehetett, mikor magyar beszédre ébredek. Az aludni nem tudó öreg tisztek egy monoklis fiatalembert kísérnek fel a kocsiba, szegény öregek arcán bosszúság, elégedetlenség, kiábrándulás kiabált. A fiatalember nem nézve sem kort, se illendőséget, a legszemtelenebb hangon, minden köszönést mellőzve, mint valami római főkonzul Néró idejéből ránk förmedt:

- Kicsodák maguk? Honnan jöttek? Hol voltak eddig? Mit csináltak olyan sokáig ott? Miért nem hamarább? Nekem ne meséljenek, ismerem jól a viszonyokat, tudom jól, hogy már régen haza jöhettek volna, csak nem akartak. Csak a konzulátusnak csinálnak bajt, kiadást. Miért nem maradtak most már ott? stb.

Azt hiszem, hogy mondanom sem kell, hogy mi lett e furcsa magyar fogadtatás vége. Dr. Izékfalvy Senkiházy ideiglenes, helyettes konzuli díjtalan díjnok és segédmegbízott úr sem tudja, hogy hogyan került ki a kocsiból, csak arra emlékszik, hogy sietségében monokliját is elvesztette és köszönni is elfelejtett, mi pedig Bécstől a magyar csendőrökig saját költségünkön utaztunk. Így foszlott szét a nyolc évig féltve őrzött érzelmek kévéje. Hazajöttünk csalódni.

Ti szegény, hangtalan, beteges, életben maradt hősök, volt hadifogoly társaim, hozzátok szólok utolsó strófámban. Ne csüggedjetek, viseljétek türelemmel a keresztet, hordjátok büszkén, mint a legvitézebb vitézségi érmet, a hadifogoly nevet, amelyik ma még pecsét, de holnap aranyérem lesz. Megtépett egzisztenciátok, elcsúszott tervetek, szívbe nyilalló igazságtalanságok, mellőzések, sikertelenségek ne ejtsenek kétségbe. Ha volt erőtök sok ezer mérföldre elszakadt hazátokhoz, büszke magyarságtokhoz, ha kellett, halálos daccal is hű maradni, ha volt bátorságtok a vörös lángoló tenger démonjai közt kopott, foltos, kimoshatatlan kárpáti sárral díszített csukaszürkében járni, akkor legyen erőtök most is, várjatok, tűrjetek, reméljetek, mert hősi kitartásunk letagadhatatlan dokumentumai tízezrivel porladoznak Ázsiában szanaszét. Dolgozzatok, maradjatok állhatatosak eszmétekhez, tartsunk össze s legyünk mi maradi régi magyarok.

És ha majd egyszer kinyílik a pokol kapuja, ha a Magyarországba szorult sok-sok ezer bánat, kétely, könnyes fohász bebocsátást nyerhet, feljő a mi napunk is, mert akkor tudják csak meg itthon igazán, hogy kik voltunk mi odaát. Ha a sok keresztfa koszorút fog kapni, ha a legveszélyesebb fronton, a hadifogoly fronton hősi halált halt vitézekről is meg fognak emlékezni, kiknek tragédiái tragikusabbak minden kárpáti sírénál, eljön a mi időnk is s elégtételt fogunk kapni. De addig türelemmel fel a becsületes munkára, ne tántorítson meg bennünket a számítók, jellemtelenek gazdagsága, szegénységükben, mostohaságunkban is maradjon fényes és új a régi mondás: „a haza mindenekelőtt”. Legyenek eszményképeink meghalt vitéz társaink, kik a turkesztáni steppéken és a szibériai hómezőkön minden tűzkeresztségben, életük árán is megmaradtak magyarnak. Nem ismeri senki őket, hangtalan, rongyos hősök voltak, nincsen hazug könyv íródva meg nem cselekedett tetteikről. Sivatagi hiénák, éhes farkasok járnak csak ki sírjukhoz egy kis sovány csontért, a kereszt már rég kidőlt, a sírhantot rég elhordta a szél, nem maradt meg emlékük sem, nem ismerte őket senki sem, csak mi megmaradt kis néhányak.

A múlt irtózata legyen a jelen igazságtalan vértje, legyetek nagylelkűek, ne haragudjatok régi helyetekbe fészkelődött stréber igyekvőkre. Bízzunk a régi mondásban: ma neked, holnap neked.


Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 1-2. sz.