2017. ápr. 14.

B. (ismeretlen szerző): Több is veszett Mohácsnál



Mély csönd borult a Nyulak szigetére. Körös-körül a Duna altatót mormolt, mint egy vén, becsületes dajka, ringatva a szendergő szigetet. A budai hegyekből furulyaszó kalandozta be a csendes, álmos vidéket, a csillagok megelégedetten, tisztán, mosolyogva övezték körül a boldog alvókat. Bent a szigeten sok vért, könnyet, nyomorúságot átszenvedett százados fák bólongattak némán, egymásra borulva, sugdosva egymásnak valami különös, érthetetlen nyelven. Alattuk csend és homály ölelkezett végtelen, örök békével.

A fák alatt halvány fény bolyongott, elhaló, áhítatos énekszó kíséretében fekete fátyolos menet kísérte Margitot utolsó útjára. Minden úgy történt, mintha előre meg lett volna írva: atyja akarta, hogy imádkozzon, amíg ő dolgozik, hogy áldást hozzon egy ártatlan szűz önsanyargatása és imája egy nemzetet föltámasztó szent munkára. És minden úgy történt, minden dolgozott és imádkozott, minden meghalt és feltámadott.

Margit megszentelt hamvai ott porladoznak a kis szigeten, élete varázsát megőrizték a százados fák, az ország sorsa úgy haladt a boldogulás útján, mint az a fátyolos, éneklő menet a kápolna felé. Mintha előre meg lett volna írva.

És amikor apa és leánya találkoztak valahol a síron túl, boldogan tekintettek le a viruló országra, alattuk csend és homály ölelkezett végtelen, örök békével...


*

Három századot fordult az idő, gyom lepte el a Szent Margit sírját, csak a neve maradt fenn, életét és imáját elfeledték; atyja alkotását újabb horda tarolta le dél-keletről jött, hogy annak, aminek életét, imáját itthon elfeledték, eltörölje a nevét is. Három század gyümölcsének nagy része pusztult el egy csapásra. És azoknak, akik ezt a csapást mértek az országra, számításuk bevált, letarolták a szent szigetet, a leigázottak elfeledték még a nevét is, a törökáfium mételyezte meg a féltekét. És mivel elfeledték, nem jött egy újabb Szent Margit és egy újabb IV. Béla.

A szegény jobbágy házát felégette a török, aztán adószedők húzták ki feje alól a párnát és ami kicsije megmaradt, összeszedegette, útra kélt, valahol az ország határán végignézett magán és vigasztalódott: több is veszett Mohácsnál! És ezt hajtogatta addig, amíg élete tartott.

Szegény jobbágyasszonyok gyermekét rabolta el a török, hogyha felnő, saját hazája és anyja ellen vezesse. És a szegény asszony szíve megrepedne, ha vigasztalás nem volna a világon: Több is veszett Mohácsnál.

Szép, erős magyar ifjakat fűztek rabszíjra és vittek ki az országból hogy idegen földön szántsanak, arassanak és forduljanak el. Az útszéli fáknézték a keserves, véres menetet, nem borultak össze,mint egykor a Nyulak szigetén, búsan, dacosan nézték letarolt, sápadt levelüket és az agyoncsigázott, gyalázatos korbácsok alatt nyögő ültetőjüket: Több is veszett Mohácsnál!

... Ezen a földön mindenki vesztett. Mily nagy vigasztalás az, hogy minden elveszett! Vigasztalták magukat a nyomorult, agyonvert lelkek, de azt a halovány fényt a Nyulak szigetén örökre feledték. Nem jött IV. Béla.

- Jöttek „könyörülő” szomszédok, akik kiverték a pogányt, a szegény, megcsúfolt magyarok fellélegzettek, végre, végre, itt a szabadulás. De nem imádkoztak és nem dolgoztak. A szabadítókból zsarnokok lettek, rablók, akik rablóktól raboltak. Nem volt irgalom, nem imádság és munka szerezte vissza az országot. A Margit és Béla nevét kiölte a szívekből az áfium. És amikor a napról-napra tengődő élőhalottak látták, hogy a rabságból rabságba estek, visszatért a vigasztalás, az ördög, az átok: Több is veszett Mohácsnál!

*

Elment négyszáz év és minden a régi maradt. Mintha előre meg lett volna írva.

A Margitszigeten lenyesegették a hatalmas, méltóságteljes fa-ősöket, gondosankiépített utak, virágos labirintusok között szerelmespárok lejtenek, terített asztalok között cigány húzza. Van minden, csak a fénynek, kacagásnak nincs vége.

Egy vékony lábú, girhes gavallér lépkedett büszkén, mintha az egész sziget a Dunával és Magyarországgal együtt az övé lenne. Virágcsokrot vitt a kezében, gondosan kivasalt kabátja zsebéből egy papírszelet könyöke lógott ki, melyre valami plagizált szerelmes vers volt firkantva. Nagy dolgokat hányt-vetett fejében, pislogott jobbra-balra, minden női hangra figyelmes lett. Addig nézegetett, fülelt, amíg belelépett egy elrejtett pocsolyába, fehér nadrágja térdig sáros lett. Kacaj tört elő az egyik mellékútról, cimborája volt, aki majd feldűlt a kacagástól: Nem baj, pajtás! Pucold le. Több is veszett Mohácsnál!

- És ahol valaha Szent Margit járt áldást kérve atyja munkájára, kivilágos virradatig húzta a cigány.

- Most is húzza. Jaj nekünk, ha egy berúgott fráter összetör egy tükröt és eszébe jut magát vigasztalni: Több is veszett Trianonnál!

*

Mert a magyar négyszáz év alatt semmit sem változott. Jöhetett Mohács, jöhetett Trianon! Jó is, hogy jött, legalább tudja mivel vigasztalni magát. Egyéb haszna úgysincs belőle, nem változtatta meg semmi vihar, semmi csapás. Mert a magyar a maga nyomorultságával vigasztalja magát...

Mintha Mohács és Trianon csak azért volna, hogy tehetetlen rab magyarokat, szoknya után futkosó, sárba pottyant ficsúrokat vigasztaljanak vele!!!

-        -        -        -        -

 És Szent Margit szigetén reggelig húzza a cigány, mindenki táncol, dalol és vigasztalja magát, senkinek sem jut eszébe, hogy szentelt földön jár. Senki lelkében sem merül fel egy régi kép, egy régi emlék, az az imbolygó fáklyafény, amikor Margitot kísérték végső útjára a Nyulak szigetén.

Margit csontjai rég elporladtak, most felette duhaj, korcs utódok vigasztalják magukat. Akkor még ezt a vigaszt nem ismerték.

Négyszáz év óta ismerik és nem támadt fel azóta Szent Margit megmutatni, hogy mivel vigasztalta magát. Nem jön IV. Béla!


Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 7-8. sz.