Juhász Gyula: Ódon ballada

A kocsma pállott, kék ködében
Lócán ül Villon és dalol,
Veszett láng villog a szemében
S visszás hang kél a húr alól:
"Múlandó minden e vidéken,
Elrothad mind, ki szép, ki jó.
Szeme agát volt, a haja ében.
Most alszik az Úr békéjében,
Fehér sír fekete éjében.
De hol van a tavalyi hó?"

Asztalnak dől a sok borissza,
Az egyik horkol ágy alatt,
Villon a hegy levét kiissza,
Az óra jár, a pillanat szalad,
"Voltam nemes, gavallér, tiszta,
Nem látott éj, se dáridó,
De jaj, az marja, aki birja,
Oda a jószág, nem tér vissza.
Folt hátán folt a mente, csizma.
De hol van a tavalyi hó?...

A varjú várja már a koncot
És áll a szégyen fája már.
Oda a csókok, oda a hordók:
Most Imperator csókja vár.
Voltam gyerek, szomorú, boldog,
Volt kikelet és annyi jó.
Roptam a táncot, a bolondot,
Csókoltam Bertát meg Izoldot,
Most várnak a vörös koboldok,
De hol van a -
De hol van a tavalyi hó?"

Forrás: A Hét 1907., XVIII. évf.

Dutka Ákos: Magyar elégia

Fűzesek meddő szépsége nevelt,
Töretlen partok fövenye termett...
Nincs egyebem, - csak a földem adott
Átkul egy kósza pusztai lelket.

Sorsom, az átkom: a fűzesi föld, -
A bozótok csöndes szűzi magánya
Szólal meg olykor lelkemen át
Egy-egy bánatos új melódiába.

Mindent... mindent a földem adott,
A hárfa kezemben vén szederinda,
Fűzesek szomorú lelke dalol
Az én friss szavu pogány dalaimba'.

Fűzesek meddő szépsége: Te szent...
Töretlen part fövenye: Te áldott...
Nincs egyebem, mit a föld adott. -
Életem, kincsem e bús magyar átok...

Forrás: A Hét 1907., XVIII. évf.

Juhász Gyula: Valami igric...

Valami igric volt az ősöm
A nagy keleti pusztaságon,
Valami kóbor szabad igric,
Ki élt nótázón, napimádón; -
Valami igric volt az ősöm.

A nagy keleti pusztaságnak
Mélázó lelke lelkemben él még,
Messzeségbe csapongó lelke,
Ragyogó dele bennem ég még
A nagy keleti pusztaságnak.

Az én bús vándordaru lelkem
Itthagyja gyakran gyásza őszét,
Kószál betaposott síroknál
És elsiratja szilaj ősét
Az én bús vándordaru lelkem!...

Ha kondul majd ama nagy óra,
keletre néz turáni arcom,
S valami ősi melódiával,
Pogány nótával csak elalszom,
Ha kondul majd ama nagy óra.

Forrás: A Hét 1906., XVII. évf.

Miklós Jutka: Baál isten

Zöld penészköntösü Baál isten,
Érctste megrokkant, horpadt, hasadt,
S egy csillogó veretű Lajos-arany
Összekerültek a rögök alatt.
Egy félmeztelen, toprongyos felah
Frissen boronált földje alatt.

Baál isten ott hevert századok óta,
S álmodott fényről, szűzleány-vérről.
A Lajos-arany aznap esett ki
Valami frank legényke zsebéből.
Valami kóbor, pezsgőző, hetyke
Francia legényke zsebéből.

A Lajos-arany lusta volt, álmos,
Megült Baál tömpe, kizöldült orrán.
Baál felhördült rá és megrázkódott.
"Szolga, ne érints!" - szólt mogorván.
"Én vagyok a Baál, én vagyok az Isten
Porba előttem!" - szólt mogorván.

"Megrenditettem a gyáva föld kérgét
Egyetlen, éhes, vad bömböléssel.
Királyok csókolták az én szent testem
S tápláltak tűzzel és hajadon-vérrel.
Körültáncoltak, bálványoztak engem.
Száz cifra papom szolgált nappal, éjjel."

A Lajos-arany halkan kacagott.
Halkan, diszkréten, franciához illőn.
- Be régen alhatsz, potrohos legény! -
És végigmérte a nagy Baált kicsinylőn.
- Föl, penész-bálvány! Ébredj, jó öreg! -
És fölfricskázta a nagy Baált kicsinylőn.

- Ma nékem táncolnak, engem imádnak!
Hozzám zokognak! Nékm hozsannáznak!
Ma nékem áldoznak tűzzel és vérrel,
Porbaborulva, remegve itten,
Engem illetnek csókkal a királyok!
Ma én vagyok Baál! Én vagyok az Isten!

Forrás: A Hét, 1907., XVIII. évf.

Molnár Ferenc: A hóember

I.

A fehér, havas utcában hat fekete komfortábli állott, mintha fényes hátú bogarak sorakoztak volna egymás mögé a gyalogjáró mellett. A hat ló lelógatta a fejét, és a saját külön módja szerint fázott, ami alatt az értendő, hogy se nem didergett, se nem topogott, mint például a hat lónak megfelelő hat kocsis. Ezek a sarkon járták a kocsiscsárdást: a hónuk alá csapkodták a kezüket, és ehhez valami furcsa medvetáncot topogtak, amire a fagy tanítja meg az embert.

A hó kupacokba rakva várta, hogy érte jöjjön a szekér, és elvigye. Innen az Andrássy út környékéről hamar elviszik a fehérséget. A kupacok közt azonban egy hóember állott úgy, ahogy a hóemberek állani szoktak. A két lába belegyökerezett a talapzatába, a két karja végig a törzséhez simult, nagy hasa és rövid nyaka volt, és a két gesztenyével, amit szem gyanánt a fejébe dugtak, bizonyos bonhómiával nézett a világba. A szájában pipa volt, amely nem égett, de ő ezzel nem törődött. Neki így is tetszett az élet, és olyan pofát vágott, mint aki egy kicsit buta, de azért - vagy éppen azért - nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával.

A hóembert Csüpü csinálta, az itató. Ez Csüpünek specialitása volt. Mikor a Bakács téren itatott, akkor kis kápolnát is csinált hóból, amit este kivilágítottak, s a kápolna elé két őrt, szintén hóból. Mindenik őrnek seprő volt a zsebébe szúrva, s e látványnak csodájára jártak a ferencvárosi gyerekek, sőt, több felnőtt is mosollyal tekintette meg. A díj, amit ezért a kocsisok Csüpünek fizettek, aránylag kicsiny volt, de Csüpü nagyon ki tudta aknázni a pénzt. Olyan olcsón oly tökrészeggé senki se tudta magát inni, mint Csüpü.

Itt, az Andrássy út mellett, a kis kertes utcában nem lehetett nagyobb építkezésekbe bocsátkoznia. Tehát megelégedett egyszerűen a hóemberrel, de azt annál nagyobb művészettel csinálta. Gyönyörű hóember volt, egyike a legszebb hóembereknek, akik valaha elolvadtak Pesten.

Egyszer egy szobrász, műteremből jövet, egy barátjával beleült az egyik komfortábliba, s mialatt Csüpü a pokrócot oldozta a ló hasán, megnézte a hóembert.

- Ejnye, de svungos munka - mondta, és hüvelykujjával felülről lefelé kanyarított egyet a levegőben, ami szobrászoknál a nagyfokú elragadtatás jele.

Aztán elrobogott a kocsi, és nem esett több szó a hóemberről. De fagyos napok jártak, és a szobrász megint a kocsira fanyalodott egyszer. Megint beleült az egyikbe. A hóember még mindig ott állott, és gesztenye-szemét reá szegezte.

- Ejnye - mondta a szobrász -, ebben a hóemberben karakter van. Ebben a hóemberben mozgás van.És anyagszerűséget látok benne. Hó-jelleme van. Ez a leghóemberebb hóember, amit valaha...

Lovik Károly: A hazugság

Velencéből jöttem haza, éjjel Klagenfurton át. Már közel járhattunk a határhoz, mikor egy kis állomásnál a szakasz ajtaja kinyílt, s a folyosóról beszivárgó gyenge fénykévében egy gömbölyű, nagy fej jelent meg. Félálomban voltam; az ajtó nyílására fölemelkedtem, és szembenéztem leendő útitársammal. Aránylag fiatal ember volt, tömött körszakállal, szelíd tekintetű, nagy szemmel: ruházata után ítélve, valami vidéki gyáros vagy ügyvéd. Udvariasan megemelte kalapját, s ablak mellé, a túlsó pamlagra ült.

- Bocsánatot kérek - szólt halk, kellemes csengésű hangon -, hogyha háborgattam, s nagyon lekötelezne, ha nem zavartatná magát, hanem tovább pihenne.

- Köszönöm, uram - feleltem -, de úgyis ki vagyok pihenve. Este hét órától heverek, s most, ha nem csalódom, már hajnalodik.

- Igenis - válaszolta útitársam -, négy óra reggel van. Szép éjszakánk volt, s szép hajnalunk lesz. Az égbolt tele van ibolyaszín meg narancssárga csíkokkal... Errefelé a reggeli órák igen hangulatosak.

Az álom kiszállt a szememből. Félretoltam a sárga ablakfüggönyt, és kinéztem a harmatos vidékre. Tényleg, szépen pirkadott: a szántóföldek kemény vonalakkal kezdtek a homályból kiemelkedni, az égbolton tűzvörös, ibolyakék, habfehér és tengerzöld színű apró fátyolok úsztak, a távoli fenyvesek széle feketén csipkéződött a nap felkeltétől izzani kezdő látóhatáron. A hold halovány sarlója még fent világított, de lent, a bokrok között, már repdestek a madarak, egy-egy fecske lecsapott az acélkék tó mozdulatlan tükrébe.

- Ön bizonyára barátja a természeti szépségeknek? - kérdezte, látva, hogy gyönyörködöm a reggeli képben. - De nem kellemetlen önnek - tett hozzá bocsánatkérő hangon -, hogy beszélgetek önnel, mikor talán nem kíváncsi a kérdéseimre, s éppen nem érdekli, hogy ki vagyok?

- Legkevésbé sem, uram - feleltem, mint udvarias emberhez illik.

Az idegen megérintette ujjával a kalapja szélét.

Fülep Lajos: Az üvegházban

Sárga volt, mint a réz, a májusi napfény, mely a fűszálak közé bújt. És üde, reggeli illatot leheltek a falombok. Hajladoztak, és ágaik végét odaverdesték a kerítéshez, melyen bebámult Cornélia. Nézte a homokos utakat, a gyöngyvirágok fehér kelyheit, a mélykék ibolyákat. És az árvácskákat, a fehér, fekete, bíbor, sárga árvácskákat. A gyönge szirmú,bársonyos kívánatosakat. A fény reszketett rajtuk. És a fény átszökött tőlük a Cornélia fejére, a hajszálai közé. Végignyargalt a lány homlokán, az orrán, nyitott, piros ajkain, apró fogain.

- Mindjárt, mindjárt bejutok - mondá magában Cornélia. Apró szíve dobogott. E helyen először volt. Először állt vézna, gyönge teste a nagy, félelmes gesztenyefák alatt. Először borzongott meg sötét árnyékuktól. Először látta itt, reggel, játékát a májusi napsugárnak a virágok tarkaságán. Befelé a kerítés rácsain félve sandított. Túl a fákon, hol égnek meredt a nagy ház, az üvegház.

A kis rongyost csakugyan hamar beeresztették. Ment, és mezítelen, apró lábai megremegtek a lágy, a jó, a süppedékes, harmatos homoktól.Lábujjaival végigbirizgálta az útra hajló fűszálakat és virágokat. Akárcsak egy tündérkert, oly szép volt itt minden, finom és előkelő, keresett,simított,mesterkélt. és ő olyan rongyos, fésületlen és természetes. Olyan magától értetődő.

- Csak utánam - mondta a szolga, és Cornélia nyomon követte. Bátortalanul, ingadozva.

- Hamar, hamar - mondta bent a műteremőr -, hamar levetkőzni. Dobja le a rongyait. Egyáltalán minek is viseli őket?

A süldőlány feje nagyot fordult a nagy műteremben. Nézte a magas üvegablakokat, a tetőt, de tulajdonképpen révedező szemeivel mit se látott. Csak sejtette az alakokat is maga körül, a nőket, akik körülvették, jártak mellette, és nézték.

- Kész? - kérdezte a mondott ember. Míg Cornélia leoldozta kis szoknyáját, levetette fehér, rövid ingét, kibújt mindenből, ami rajta volt. S a fehér és piros rongyokat arrébb tolta a lábával. Kigyúlt az arca, és piros lett, mint eldobott szoknyája. Szemei tüzeltek, haja lepergett mezítelen vállain. Nem félt már, dacosan nézett széjjel.

Akik körülvették, nők voltak. Fehér dolgozóköpenyekbe bújtatott nők. Némelyiknek ceruza, szén, másoknak vászon, ecset, paletta a kezében. Hunyorgó, szakértő szemel várták Cornélia mezítelen megjelenését. Mikor lesiklott az utolsó ruhadarab, és Cornélia elszántan pillantott széjjel, a nők kórusban így szóltak: ah!

- Megfelel? - kérdezte a fönti ember, elégedetten mosolygott, és megveregette a lány vállait. - Ez aztán darab! - És csettintett a nyelvével. És a nők kórusban zengték: Megfelel! Nagyszerű!

Cholnoky Viktor: Amenhotep törzse

A vizek harsogva csapódtak össze, a taték felhőkig vert, de az emberpusztulás hangja bírta erővel még a víz dübörgését is; a fuldoklók utolsó jajkiáltása feketére festette a tenger haragjának csattogó, sárgavörös zenéjét. Fáraó népe pusztult ott, és a zsidók menekülő seregének leghátsóbb csoportját, a Benjaminitákat, majdnem  visszanyelte a vad egyensúlykereséssel lehiggató víz utolsó hullámóriása. A menekülők futva kapaszkodtak fel Arábia sárga homokbuckáira, az üldözőket még egyszer megringatta a halál sós bölcsője, a tengervíz, azután elhallgatta őket. Egy, csak egyetlenegy tudott közülük kikaptatni az ázsiai partra: az Amenhotep törzséből való fiatal Néfer. Lova lihegett, prüszkölt, nehéz fegyverzet csörömpölt, de ő maga nem fordult le a nyeregből, rövid, egyenes kardját vadul csóválta a feje felett, úgy vágtatott utána a Benjaminitáknak. S amikor odaért közéjük, a gyalog szaladók közé: véres, vad dühvel csapott rá egy sötét tekintetű, kétségbeesett arcú, fiatal zsidónak a fekete fejére. Az összeomló test láttára visszatorpant a lova, és néfer, erősen belekapva a kantárba, hátranézett. Akkorra már lehiggadt a víz, s az egyiptomi partról - kőhajításnyi széles volt csak ott a tenger, mert az Úr is szereti a könnyű munkát - bárkák indultak el, sietős lubickolással, összeszedni a fel-felvetődő hullákat. Az egyik átment a túlsó partig, felvette Néfert, s visszavitte Egyiptus földjére.

Egyetlen zsidó halt meg, a Benjamin törzséből való Akkadók, egyetlen egyiptomi menekült meg: Néfer, az Amenhotepeknek ama törzséből való, amelynek a farkasfogú Szebek az istensége...

I.

Keleméry György egészen őri módon gazdálkodott le, és minden szenzációt, minden színfalhasogatást előkelő ízléssel kerülve, tűnt el a birtokáról és a vármegyéből.Valószínűen valahol a Riviérán végzett, mert az új földesúr, aki megvette a birtokát, gondoskodott arról, hogy ne kerüljön inden pénz a hitelezők kezére, hanem magának Kelemérynek is jusson még egypár ezres. Amivel ha nem is nyerte meg a megyénkbeli dzsentri rokon érzését, annyit mégis elért, hogy nem nézték sanda szemmel, amikor beletelepedik az akarattyai udvarházba, aminek az ablakai a híres, és egész a zalai partokra átlátszó, nagy fa alól odanéztek a Balaton ezerszavú tükrére. Még azt sem vették tőle zokon, hogy kastélyra építteti a régi, földszintes E betűt, emellett húzatva a falak fölé. Szóval: nem volt egészen rossz ennek az idegennek a megyébe való bevonulása, de a társaságba azért mégiscsak lassan keveredett bele, annál is inkább, mert ő maga sem igen kereste az ismerkedést. Kétségtelenül arisztokrata volt, rassz-ember, bár a neve nem erre vallott: Menonidesz Gergelynek hívták.

Vadászaton, megyebálon, gazdasági gyűléseken mégiscsak belekeveredett lassankint a társaságba, ahol csakhamar megtalálták az igazi nevét is: elnevezték "a görög"-nek, és nemsokára tegezni is kezdték. A nagy, szoborszép termetű, erőeleganciájú és felsőbbségesen higgadt modorú ember szelíd mosolygással nyugodott bele ebbe az elnevezésbe. Egyáltalán, mindig mosolygott, ha kicsiny, nem sűrű, fekete bajusza alatt mozdulatlan volt is a szája, az acélszürke szemének nyugodt tekintete akkor is mosolygott, csendesen, békességesen, érezve a testének és lelkének elpusztíthatatlan erejét.

Egyszer meghívta a férfitársaságot vadászni. Akarattyára, és attól fogva nyílt lett a háza, a téli esték a nagy, lovagteremhez hasonló ebédlőben, a nyári éjszakák pedig künn, a Balatonra néző verandán sokszor láttak vendéget, de mindig csak férfitársaságot, mert Gergely agglegény volt - már amennyiben negyvenéves embert agglegénynek lehet nevezni -, sőt, nőgyűlölő is valamelyest. Nem is nőgyűlölő, csak olyan asszonylenéző, mint minden ember, akinek a fajtája azokról az égtájakról való, ahol nagy erejű a Nap. Mert a minne és a feminizmus vértelensége egy dolog a köddel, az asszonyt igazi értéke szerint csak a kelet meg a Dél férfia méri.

A leghamarabb Szalóky Dénessel fordult egészen bizalmasra az új földesúr ismeretsége. Dénes is olyan jó hallgató, vagy csendesen beszélgető ember volt, mint a görög. Így azután sokszor ültek együtt nyári estéken, amikor a holdvilág ezüst kapoccsal markolta hozzá Füredet Siófokhoz, künn a verandán, lámpavilág nélkül, balatoni bor mellett, amely nem sápadt, mint a magyarádi olaj, nem is sárga, mint a somlai topáz, hanem olyan színű, mint a hervadt falevél. Dénes egy ilyen csöndes estén megkérdezte Gergelytől:

- Micsoda amulétet hordasz ott az óraláncodon?

Gergely hozzányúlt a mellénye egyik zsebétől a másikig érő óraláncának fityegőjéhez, elkezdett vele a körmén dobogtatni, aztán azt mondta:

Ignotus: Lehet...

Lehet, a szívem parazsa

Teát forralni sem elég:

De ami heve megmaradt,

Csak érted ég, csak érted ég.

Lehet, az izlésed szerint

Adónisz éppen nem vagyok;

De ha a lábam kurta is,

A szenvedélyeim nagyok.

Lehet, méltóságteljesebb

A büszke visszavonulás,

De mikor úgy fáj a szivem,

Ha ajakad csókolja más!

Üdvözlöm, édes doktor úr,

Így szólitom meg kedvesed,

Azok a forró ajakak

Az én csókomtul nedvesek.

Forrás: A Hét 1892., III. évf.

Heltai Jenő: Tannhäuser

Tannhäiser mint a Német Lovagrend tagja

- Modernizált mythosz -

I.

A nemes Tannhäuser lovag, akinek regényes élethistóriájával Wagner Rikhárd annyira visszaélt, hogy muzsikát csinált hozzá, ott ült a külváros egyik félreeső utcájának padlásszobácskájában, és verseket faragott.

A nyitott ablakon keresztül langyos tavaszi szellő hozta fülébe a belvárosi harangok tompa zúgását és egy-egy elkésett gyorsvonat egyhangú zakatolását. Meleg, csodálatosan világos éjszaka volt, mely a derék lovagot azokra a rég letűnt időkre emlékeztette, mikor Vénusz asszony varázsbarlangjában szidta a pápát, és csókolgatta az istennő ajkát, fehér nyakát.

A mécses kialudt, és a derék lovag, akinek annyi pénze sem volt, hogy gyufát vegyen magának, kénytelen-kelletlen abbahagyta a versfaragást. Nagyot sóhajtott, azután kikönyökölt az ablakon. Lenn az utcán két kóbor kutya veszekedett valami hulladékon, néha-néha hangos ugatással fordulva egy harmadik ellenség, a vigyorgó holdvilág felé. Fönn a háztetőn pedig éktelen nyivákolással kergették egymást a macskák. Az utca néptelen volt és kihalt.

A nemes Tannhäuser lovag fejébe csapta a kalapját, azután, a róla elnevezett opera nagyáriáját dúdolva, lesietett a keskeny csigalépcsőkön, ki az utcára, ki a boulevard-ra, ahol még ragyogtak a gázlámpák, ahol még nyüzsgött a színházakból, orfeumokból, bálokból jövő emberáradat.

A derék lovag belevegyült a tömegbe. Teli tüdővel szívta magába a tavaszi éjszaka tiszta levegőjét, melyet az utca pora, a kémények füstje nem mételyezett meg, és boldog volt.

Boldog volt, mert ebben a zajban, az életnek ebben a pezsgő zűrzavarában elfelejtette, hogy éhes, és hogy annyi pénze sincs, amennyiért gyufát vehetne magának...

Kiss József: Tüzek

(Felolvastatott a Petőfi-társaság idei nagygyűlésén, január 6-án)

Ismeritek a vidám rőzselángot

S ropogását a vályog-tűzhelyen?

A nyílt arcokat, a nyájas világot,

Hol tréfa és dal önként megterem?

Recsegő gallytól, pattogó szilánktól

Lestem el egykor a dal ütemét.

Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?

Nekem elhamvadt - talán másnak ég.

S hova lett, aki játszva élesztette

Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?

És hova tűnt a fiu méla kedve,

Ki ott lebzselt a leány oldalán?

Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,

A redveset úgy, mint a nyirkosat,

És találgattuk, boldog álmot fűzve,

Hogy a siró fa vajon kit sirat?

Szálló időnek suhogó fövénye -

Minek bolygatni, amit betemet?

A rőzselángra más tüzek jövének,

Emésztőbb láng ragadta lelkemet.

Hírért lobogni - istenem, mi dőre!

Az igazságért - ó, mily elfogult!

S míg örök lázban törtettem előre,

Hajam megszürkült, lelkem elborult.

Az én mezőmön nem értek kalászok,

Az én aratásom egy marék virág,

Az én gyönyöröm az álomlátások,

Az én világom egy álomvilág. -

Kialvó lángok pernyéje szitálva,

Szürkén, szomorun csak esik, esik -

Félek, hogy álmaim összezilálja,

S elhagynak, mire beesteledik.

Hideg van... fázom... Friss szenet a tűzre!

Gyilkos melegét hadd fújja reám,

Mint macska teszi, a madarat űzve,

Akit felvert gyanutlan éjszakán.

Ó, milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!

Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:

Világforrongás volt az anyja néki

És forradalmak az ő fiai.

Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,

Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!

Mintha rab daemonok az ajtót ráznák,

Hogy börtönükből szabaduljanak.

Haragvó isten! Mi lesz a világból,

Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,

S a buta rög megindul magától,

S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,

Mi évezredek véres bálványa volt,

És oduikból elővánszorognak

A rászedett, a megcsalt milliók...

Látom mozdulni - látom keveredni -

EGy uj Marseillaise gyujtó hanginál,

Az ócska tetőkbe üszköket vetni,

Míg az utolsó is véres lángban áll!

- S amíg lelkemmel káprázatok játsznak,

S jövendő tüzek délibábja von,

Amelyek távol ég alján cikáznak -

Valamikor - beomlott siromon:

Itt ülök némán, magamba rogyva,

Míg száll az óra, mint egy pillanat,

És félig ébren és félig álomba' 

Piszkálgatom a húnyó parazsat.

Forrás: A Hét 1896., VII. évf.

Abonyi Árpád: Bosnyák becsület

A „Plasevica” szoros sziklái között elhallgattak a puskák…

Novemberi köd szivárgott lefelé a hegyekről; oltalmazó homálya alatt elmenekülhetett a szétvert guerilla-csapat,  nemigen lehetett utánok menni a sziklás tarajok közé, melyek hol itt, hol ott voltak befestve vérrel. Veszélyes, fekete szakadások ásítoztak a barna kőóriások egymásra nehezedő tömegéből, elég egy lépés a csalóka kőre, s zuhan lefelé a katona a pokolba, ahová ugyan nem fog lemászni összezúzott testének roncsai után a fennmaradottak közül még a rettenthetetlenségéről híres Laczkovits kapitány sem.

Az utolsó puskalövés ólma vak koppanással freccsent szét a sziklavérten: jutott belőle egy fütyülő szilánk a kapitány füle mellé is. A nyers katonatiszt bátorságáról, jó szívéről és szilaj durvaságáról egyaránt ismeretes, megrázta kemény fejét erre a szisszenő hangra, s megfenyegette ököllel a túloldali sziklákat:

- Megállj, fattyú…

- Megsebesültél, Döme? – kérdezte gyorsan a főhadnagy. Elegáns, csinos, bécsi fiú volt a főhadnagy, fia egy gazdag pénzembernek, de lyukas csizmában, elványolt köpönyeggel dicsérte, kapitányával együtt, istenét ő is. Kilenc hét óta kilencszer sem ettek meleg ételt, mióta folytonos portyázásban mászkálnak a hegyek között. Se a sasok, se a farkasok, se a medvék nem hederítenek itten a pénzre – csizmát, köpönyeget a „Plasevica” acélszürke kövei közt tanyázó őslakóktól tehát hiába kérne csengő aranyért a katona: legfölebb bundát adnának hátukról, ha puskagolyóval instálnák alássan tőlük.

A kapitány megnyugtató mozdulattal intett.

- Nem talált a kölyök… - Azután utánamormogta, kissé összere3zzenve a szakállába: - utálatos dolog… a halál…

Betaszította kardját a hüvelyébe, s bosszankodva csapta meg összeszorított ököllel a nyirkos levegőt.

- Mi bánt, kapitány? – kérdezte a főhadnagy.

- Rajtakaptam magamat, hogy félek… - dörmögte beszívott ajakkal a herkulesi termetű katonatiszt, s kiadta őrmestereinek a parancsot, hogy kétórai pihenőt fognak tartani emitt balra, az erdő szélén: ki kell állítani az őrszemeket, s meg kell főzni a tegnapról maradt kukoricalisztet puliszkának – jó lesz az is, ha más nincs. Akinek nem ízlik, nagy ez a kutya hegy, legelje le róla a füvet…

A parancs megértése után a bakák kifeszítettek néhány sátort, lyukakat vájtak a földbe, s főzögetni kezdték az ételt. Hátul, a kompánia szekere mellett, tizennégy legény csikorgatta kínjában a fogát: többé-kevésbé könnyű sebeket kaptak, azokat kötözte be az orvos. Egy bánáti fiú feküdt csak elfakult arccal a sebtében kötött ágyon; vállon érte szegényt a bosnyák ólom, s amíg ráakadtak egy törpe borókabokor alatt, sok vére elfolyt – ki tudja, vajon elhomályosodó, szelíd, kék szemeinek fog-e virradni még?

Bródy Miksa: Fekete tündér

Úgy ahogy illett, ahogy kellett,

Tündér állott a bölcsőm mellett,

Csapzott hajú, vasorrú, bánatos

Fekete arcú, érdes és fagyos,

Fogatlan

Csupán a szíve égett, mint a katlan.

Hívatlan szem hogy meg ne lássa,

Fekete volt a suttogása,

Fekete volt a simogató kéz,

Tán száz esztendős gond! olyan nehéz

Az árnya,

És maró vértől piszkos volt a szárnya.

Vigyázott rám, úgy ahogy kellett,

A bölcsőm, majd az ágyam mellett,

Hogy ne jöjjenek semmikor elém,

Az arany hajú, hűvös fogú lény:

Az élet

És csábitgató, csaló szenvedélyek.

Fekete tündér bölcsőm mellett

Fekete vajúdásban ellett

Megannyi gondot, - sohasem gyönyört,

S így szólt, - a hangja bántott, meggyötört: -

Te árva!

Készülj a csendes, korai halálra!

Csapzott hajú, vasorrú tündér

A vágyakkal te is eltüntél,

Most körülöttem fáklyatűzben ég

Az élet; vak szemem felnyitva rég.

Most látok;

De hol a vágyak? hol az édes átok?

Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.

Fröhlichné Kaffka Margit: Egy nap

Már ébren volt. A szemhéjai áttetsző opálján átsértett a verőfény, mely nyersen, fájósan lobbant be az udvari szoba függönytelen ablakán. És hallotta, hogy zakatol már odakinn az élet; gyerekek visongtak, éles, asszonyi hangok örökös, ingerült csatája hallatszott és a szűkvizű, pompás kút vascsövét rángatták acsarkodó erőszakkal, ma is úgy, mint mindig, hajnal óta. Piszkos, kültelki udvar volt ez - a nagy, vidéki város gyárfüstös, zsúfolt negyedében -, munkásház, ahol naphosszat az udvaron mossa egy sereg asszony kastos, tarka rongyait; fülledtszagú, kockás cihájú vánkosok szellőznek és a szegénység fojtó párája erjed. Ide nyílt az ablakuk.

Az asszony magára terítette a ledobott hálóköntösét és betakarta az arcát, meztelen vállait, mert ragadós, konok legyek rajzottak a hőségben az ágyon. Még jó lett volna aludni. Nem volt fáradt, de az imént álmodott valamit, most reggel - és az jó volt; valami nagy, hűvös szoba - idegen és ódon, mély, sötétzöld homályú, és diófaillat a nagy, barna bútorok fölött. Vert ezüst álmatag csillanását látta egy pohárszéken és nagy csönd - valami kimondhatatlanul jó, és mély enyhülés volt ottan. Egy verssort zümmögött a füle az ébredezés kuszán rebbenő kapcsolatában ehhez: "...mint egy gyűrű agátja, mit egy tanácsos az ujján visel." Oh, igen - még gyermekkorában olvasta ezt Shakespeare-ből - és akkor ötlött fel először, mint valami elsüllyedt életből való emlék a nagy barna, úri ebédlő képe. Most egy gyűrűt látott - széles, idegenmívű aranyveretben a mély tüzű követ - egy kéken erezett, reszketeg férfikézen. Ám ez nem az álom - ez mostanában volt valahol -, tegnap.

- Még alszol, Éva? - kérdezte egy álmos férfihang a másik ágyról.

Lengyel Géza: Bermudezné arcképe

Goya: Bermudázné arcképe

Vasárnap délelőtt a Szépművészeti Múzeumban. Bámulatosan népes termek - holott szép nyári nap süt odakünn és a múzeumi helyiségek nálunk hagyományos, téli melegedő helyei a fűtőanyaggal meg nem áldott emberiségnek.

- Ez az - állapítják meg örömmel.

- Százezer forintért vették.

- Meg is éri. Gyönyörű.

- No, mégse adnék ennyit egy képért.

És valóságos tömeg tolong az elegáns asszony-arckép előtt, Bermudezné előtt, aki ma Budapest legnépszerűbb hölgyei közé tartozik, vetekedik a víg özveggyel, cikkeket írnak róla, botrányokat szagolnak körülötte.

Francisco Goya lehetne még sokkal híresebb régi mester, Céan Bermudez spanyol író feleségének az arcképe még sokkal elegánsabb, finomabb, sugárzóbb lehetne, bizony alig vennék észre a létezését, ha financiális viták hullámai nem csapkodnának körülötte.

Hála istennek, hogy csapkodnak. Ez a kis fiók-botrány, amely szegény nem tudott megnőni, némi kapcsolatot teremt a múzeum és az élet között. A mi életünk pénzügyekkel kezdődik és pénzzel végződik. A napunk szövetkezettel kél és váltóóvással nyugszik, parlamenttől kezdve a színházig, az újságoktól a szobor-pályázatokig nincs intézmény, amelyről ne tudnánk, vagy ne akarnánk tudni, miféle bajok vannak a mérlege mögött.

A múzeum hidegen, jegesen, idegenül, titokzatosan meredt ebbe az ügyes-bajos világba. Tudtuk, hogy valaki alapította és hogy van, hogy ajándékba kapta az Esterházy-képtárat és különös, régi képekkel akasztják tele a falát.

Igaz, volt valamikor egy Pulszky Károly-botrány, de már elfelejtettük és amint Goya fellépésétől számítják a festőművészet új irányát, mi neki köszönhetjük, hogy figyelmeztet a múzeumra, mint eleven valóságra, amely nem csupán létezik, hanem él, mozog, vásárol, körültekint, pénzt költ. Komoly, közéleti tényező.

A pénz szaga nyomán szép nyári időben is elmegy a múzeumba az indolens és felületes budapesti nép, felkutatja az új Goya-képet, összehúzott szemmel nézi, értékeli, bírálja - egészen mindegy, hogy milyen szempontok szerint - megállapítja a szomszéd képekről, hogy azoknak is Goya a mestere. Tanul. Tudomásul vesz egyet-mást a képtár lelkéről, belső tulajdonságairól, jelleméről.

Köszönet érte a pénznek, a mindenható hatalomnak.

Gellért Oszkár: Megfeszítés

Megyek. S fölálltam. Te visszatoltál.

Megyek, ha az egy szót ki nem mondod.

Nem leszek többé már a bolondod.

Te visszatoltál s elémguggoltál.

Selyemfonállal összekötötted

Egymásra raktad két buta lábam.

Lopva leszállt az est a szobában.

Titkolt mosolylyal ültem fölötted.

S megöltél. Soha ily víg halottat!

Vártam, mint illik, szép haloványon.

S te két széttárt karom a diványon

Fogtad: a támlához szorítottad.

S megfeszítettél. Buksi fejeddel

Mellemnek estél. Sziven csókoltál.

S félig nyílt szemmel, pihegve szóltál:

Az egy szót kérted, nem bánom, vedd el.

*

És aztán szóltál: Jó uram, véged.

- Úgy néztél rám fürkészve, merően. -

Nem futhatsz most már sohase tőlem,

Szabadság vágya bárhogy is éget.

Meg ingerkedtél: Jönnek új álmok.

S jó lenne majd feledni a régit.

Kitárt karokkal, így kell ám végig,

Örökké járnod s nem lehet válnod.

S búgtál: Barátom, biz csunya kép ez.

Aludni is fogsz asszonykád mellett.

S úgy néhanapján fejem a melled

Bárhogy is nyomja: tűrnöd kell, édes...

Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.

Gellért Oszkár: Homo sapiens

Ha orrom volna tán, mint a kutyának:

Így meg nem ösmerem saját hazámat.

Ha fülem volna, finom, mint a nyúlnak,

titkos szidások mikor rám zudúlnak.

S ha volna, mint a sasnak, sasszemem.

Mit látok így s mennyit kell sejtenem!

*

S mit ér, ha rózsáid szagolhatod,

S nem érzesz annál szűzebb illatot.

S mit ér, ha szellő körülcirogat,

S nem hallasz annál halkabb hangokat.

S magasból, messziről is élesen,

Ha nem látom, mit ér az életem.

*

Semmi. Így átéltem tenger keservet,

S csak hű tudok lenni, mint a kivert eb.

Semmi. Így vágytam olthatatlanul,

S csak gyáva voltam, gyáva, mint a nyúl.

Napról álmodtam: bús vakságra keltem.

S csak saskarmokkal mardosom a lelkem.

Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.

Ady Endre: A legjobb ember

Televagyok félelemmel,

Gyöngeséggel, szerelemmel.

Gyáva vagyok:

Én vagyok a legjobb ember.

Ha tervezek, majd elválik,

Ha gyűlölök, majd elmálik

S ha örülök,

Örülök mindhalálig.

Gyávaságban, őrületben

Nem ragyogott senki szebben

S ha szeretek,

Nagy vagyok a szerelemben.

Ha kétség jön, majd elhiggad,

Hogyha csönd jön, majd elringat

S ha menni kell,

Majd elmegyek, hogyha hívnak.

Tudok hinni, várni, csalni,

Egyet nem tudok: akarni

S bizonyosan

Fölségesen fogok halni.

Forrás: Nyugat 1908. 12-13. sz.

Elek Artúr: A toronyszoba

I.

Nyolc éve volt, hogy hírét se hallottam, amikor az őszi napon levelét vettem gyermekkori barátomnak, Orzó Bálintnak. Mindössze néhány sor volt az írása:

- Csodálkozol rajta, ugye, hogy jelentkezem. De megkívántalak, látni akarnálak, beszélgetni szeretnék veled. Régen szorítottam meg a kezedet, pedig te vagy a legrégibb barátom. Az jutott eszembe, hogy meghívlak ide hozzám egy hétre, kettőre, amíg jól esik. Ideje is már, hogy meglátogasd gyermekkori emlékeidet, a sírjaidat, az öregtornyot. Emlékszel-e még az öregtoronyra? Hát a vérszerződésünkre? Tudod-e, hogy láttam a toronyszobát, megfordultam benne, ismerem a titkát? Nevethetsz rajta, de a mendemonda igazat beszélt: mikor bementem, barna volt a hajam, amire kijöttem belőle, fehér egészen. Nevetni való dolog, mi? Azóta én vagyok a falu legöregebb örege. Még Hólyag apó is - sohase hal meg az öreg, ma is friss erővel rángatja a harangkötelet - bátyámuramnak szólít. Már csak ezért is gyere el okvetlen. Kocsira, fórspontra gondom lesz. Áldjon meg az Isten!

Gondolkodóba ejtett a levél: valami nem tetszett a hangjában. De nem sokat tanakodtam, hanem vasútra ültem, mert a levél mint: egy jól ismert kéz, amely benyúl az ablakon és félrehúzza a függönyt, egy rántással föltakarta az elfeledett éveket, a gyermekségemet, az ifjúkoromat. Amiközben a vasút szaladt velem hegyes-völgyes hazám felé, rendre fölébredezett bennem a sok szendergő emlék. Vitt-vitt a vasút a hegyek közé, amiken túl szétterült és kisimult a világ s a szepesi fennsík nyújtózkodott, annak szögletében a szűk kis völgy, benne az én rejtőzködő kicsi falum. Őrt áll-e még a völgyecske szája előtt az Orzók vén kastélya s az öregtorony? A kicsi völgy egyik faházában nevelkedtem én, a mohos tetejű vén kastélyban lett ember Orzó Bálintból. A falusi oskolában együtt tanultuk meg a betűvetést, ott lettünk jó barátokká. Aztán megnyílt előttem a kastély is, a csodák birodalma s a messze elnyúló park, amelyben olyan furcsa szép virágok nyíltak. Nehéz régi épület volt a kastély, az esztendők nagyon rákönyököltek, megroskadt kissé alattuk, búbos teteje belapult, homlokának cifra kis kőormocskái letöredeztek. Az Orzó-nemzetség hajdanában földesura volt az egész vidéknek, tizennyolc falu népe törte neki robotba a földet s mind övé volt a rozs, a zab, a hajdina, ami messze határban termett. A nagy hatalom azóta megfogyatkozott, meg a vagyon is, de maradt azért ebből is, abból is néhány nemzedéknek való. Bálint apját jó gazdának becsülték a környéken. Ahogy rágondoltam, egyszeriben megjelent emlékemben az alakja. Szikár, magas férfi volt, csupa csont és ideg. Korán megőszült fejét mintha gerebennek tépázta volna meg valami vad vihar: csomónyi hiányosságok voltak benne, irtások a bozontos rengetegben. Soha én oly aránylag fiatal ember arcán annyi barázdát, annyi egymásba futó gyűrődést nem láttam. De a viharvájta arcot megfiatalította a fekete karikába foglalt kékesszürke szem, amely hidegen, elszántan nézett bele az emberekbe. A felesége fiatalon halt el mellőle - Bálint még gyermek volt akkor - s a fájdalom, úgy beszélték, nagyon megváltoztatta Bálint apját. Kerülte az embereket, vendéget attól fogva ritkán látott, igaz, hogy olyankor egy hétig is cigánytól, énekszótól volt hangos a kastély. Egyetlen szenvedélye a lovaglás lett; fekete paripáján beszáguldozta a síkot, patak, hegy meg nem állította; roppant merész lovas volt. Félelmetes híre kelt lassanként a nép között, akár a mesebeli fekete lovagnak, aki nem leli nyugtát a földön. Magam is láttam nem egyszer messziről, amint tajtékos paripáján belerohant a szélbe, porba, versenyt vágtatott velük, azután széjjel oszlott, beléjük mosódott alakja. Néha napok múltán került haza még megtépázottabban, még sápadtabban. Szilaj kalandozásaira a fiát is szerette elvinni. Bálint azután sokat mesélt apjának istenkísértő vakmerőségéről.

Elek Artúr: Henry Bataille

  

Henry Bataille a fiatal francia drámaírók között körülbelül a legérdekesebb egyéniség. A legértékesebb is a maga nemzedékében, sőt, ha Maurice Donnay-t, Georges Porte-Riche-t és François de Curel-t kivesszük, talán az egész modern francia drámaíró-társaságban. Alapjában véve lírikus s írói pályáját lírai verseskötettel kezdte meg, a Chambre blanche-sal, amelyet 1895-ben adott ki. Bataille huszonhárom éves volt akkor s még nem tudta, hogy festőművész lesz-e vagy író. Mert festőnek indult, az École des Beaux-Arts-nak, majd a Jullian-iskolában Jules Lefebvre-nek és Doucet-nek volt tanítványa. Rajzoló tehetségének emlékét a Tętes et Pensées című album őrzi, amelyben huszonkét litográfián író kortársainak torzképét örökítette meg.

A Chambre blanche-ot a szülői ház, a kisvárosi élet, a gyermekkori emlékek melankóliájával töltötte meg Bataille. Sajátságos tikkadt, lankadt levegőjű költemények, amiket sötét borongás ül meg, mintha nem is Provance-ban, hanem Északon született költőben fogamzottak volna meg. Az ősz méla hangulatát fejezi ki megkapóan a "Par les Vitres grises" című költemény. A költő a szürke üvegablakon kitekint és meglátja az őszt. Egy vándor gyalogol az esővízzel megtelt árkok mentén. Ezt az elkésett utast nógatja sietésre, mert:

- Les foyers sont éteints oů tu vas,

Closes les portes au pays que tu regagnes...

La grande route est vide et le bruit des luzernes

Vient de si loin qu'il ferait peur... Dépęche-toi:

Les vieilles carrioles ont soufflé leurs lanternes...

C'est l'automne: ellen s'est assise et dort de froid

Sur la chaise de paille au fond de la cuisine...

Lágyság érzik Bataille költeményeiben, valami szétfolyó érzelmesség, ami egészen meglepő sajátosság francia költő verseiben. A témái mind visszasóhajtások a múlt felé, az emlékei után; nyitva hagyott üres szobákhoz hasonlítja őket, amikbe az ember nem mer belépni, mert vén rokonok haltak meg bennük hajdan. Milyen szépek ezek a sorok:

Les souvenirs, ce sont des chambres sans serrures,

Des chambres vides oů l'on n'ose plus entrer,

Parce que de vieux parents jadis y moururent.

És az ember eléldegél abban a házban, melynek az emlékei a szobái; az újabb emlékeit is elhelyezi bennük s megígéri nekik, hogy ellátogat hozzájuk, és megfeledkezik ígéretéről. Így gyűlnek, gyűlnek az emlékek az ócska lakásban, beletörődnek abba, hogy az emberek elfeledik őket s mi nem nyugtalankodunk miattuk, mert tudjuk, hogy alusznak ők, az utcáról látjuk ablakaikat, és így vagyunk velük mindaddig, amíg meghalunk. De néha mégis valami hideg rémület fogja meg az embert, valami borzadás és nem tudjuk, miből támad ez a fájdalom és megyünk tovább...

Or, chaque fois, c'est un deuil qui se fait.

Un trouble est en secret venu nous avertir

Qu'un souvenir est mort ou qu'il s'en est allé...

On ne distigue pas trčs bien quel souvenir,

Parce qu'on est si vieux, on ne se souvient gučre...

Pourtant, je sens en moi se fermer des paupičres

A Chambre blanche elé a művészlelkű Marcel Schwob írt előszót s a lélektelen dolgok, a néma állatok költőjének mondja benne Bataille-t; "počte des choses inanimées et des bętes muettes," aki Francis Jammes-ra emlékeztetné, ha könyve meg nem előzte volna időrendben ennek a boldogságos idillium-költőnek első igazán jellemző kötetét, az Un jour-t.

Tíz évvel utóbb jelent meg Bataille-nak második s eddig utolsó verseskönyve, a Beau Voyage. Ezek a versek szilárdabb tapintatúak, nem oly morbidusan érzelmesek, mint az ifjúkoriak. De a hangnem még a régi: a fáradt melankólia, a reményefogyottság, a megereszkedett akarat hangja. Finomságokban bővében vannak s olyan költemény, amely művészi ne volna színben, formában, alig akad közöttük. Bataille kedves versidoma a vers libre, a francia szimbolisták műformája, a szabálytalan hosszúságú, a költői gondolatnak, az érzelem lélegzetének tartamához alkalmazkodó sorok, amelyekben nem zakatol a metrum és rím is csak hébe-hóba ha csendül a végükön.

A verseivel készült Bataille a drámára s máig azok közé a kevesek közé tartozik, akik drámaíró létükre is költők. Líraiságát drámáiba is belevitte, de megkeményítette és reálisabbá tette. Maga írja egyik előszavában, hogy "a lélek nyelvét, az akaratnak, a szenvedésnek, a kitöréseknek, a vágyaknak elnyomott, ki nem fejezett lírizmusát" akarja megérzékíteni drámáiban. A lírai igazságra törekszik bennük, de őrizkedik attól, amit a romanticizmus fogyatkozásának vall: az egzaltációtól. Kész program ez s egészben véve helyes jellemzése Bataille drámai oeuvre-jének. Drámáit mintha lírai helyzetek kedvéért írná meg, ezekben fejti ki erejét, de magukat a helyzeteket a realizmus eszközeivel alkotja meg. Így azután darabjai tartalmuknál fogva sok tekintetben romantikusak, de ami külsőleges rajtuk, az mind realisztikus. Poliche című színművének főgondolata például tisztára romantikus. Annyira az, hogy a drámát a victorhugoi Le Roi s'amuse modern változatának mondaná az ember. Ennek hőse Ferenc király udvari bolondja Triboulet (népszerűen: Rigoletto), aki vérző szívvel vágja a fintort; amazé Poliche, aki bohóc szerepet vállal, bár nincsen nála szomorúbb ember a földön. Victor Hugo szerette nagyon az ilyenféle ellentéteket. A Cromwell híres előszavában kifejti, hogy a romantikus dráma egyik legfontosabb ható eleme a torz, a fenségessel elvegyült groteszk. Élt is vele majd minden drámájában: Hernani a haramia és egyben nagylelkű hős, Ruy Blas, lakáj és ugyanakkor szerelmes lovag, Thisbe szenvedélyes hetéra, de aki szerelmének feláldozza életét, Borgia Lucrezia, kegyetlen bosszúálló zsarnoki nő s egyben a gyermekéért mindenre kész anya. A romantikus dráma kátéjának rikító példái. De elhalványultan azóta is előkerülnek ezek a motívumok minden romantikus író műveiben. Bataille drámáiban nem könnyű dolog rájuk ismerni a realisztikus köntösük alatt. Már csak azért se, mivel Bataille szemlátomást küzdelembe bocsátkozik romantikus természetével s legalább a külsőségekben, le is gyűri. Óvatosan kerüli például a kivételes eseteket, a regényes helyzeteket. Annyira óvakodik tőlük, hogy inkább az élet legközönségesebb eseteit szemeli ki drámái tárgyául. Sőt rég elnyűtt cselekményeket sem átall újra színpadra vinni. Amiből az következik, hogy meseépítő képzelete nem igen van. A cselekményei egyáltalán nem eredetiek s mint puszta cselekmények nem is érdekelhetnék a mai embert.

Két darabját magyarra is lefordították: a Marche nuptiale-t s a Maman Colibri-t. Az előbbi hatása meglehetősen tartósnak bizonyult: a Nemzeti Színház műsorán szerepel állandóan. Pedig milyen igénytelen történet a cselekménye. Grâce de Plessans szakított a családjával, hogy Claude Morillot-é lehessen, a félszeg zongoratanítóé, akiben ő a férfiideálját látja. Megszöknek hazulról és fölkerülnek Párizsba. És Párizsban, a nyomorúságban kiábrándul Claude-ból. És ekkor megöli magát. Egyszerű eset ez, bonyodalom nélkül való trame s magát az esetet már sokan megírták Bataille előtt is. Jelentőséget az adhatna neki, ha rendkívüli emberek volnának a szereplői. De Grâce és Claude s a többi alak a mindennapi élet szereplői, egyszerű emberi lények, akiknek élete-halála megindítja a nézőt, de meg nem rázza és sorsuk nem alakul emlékében egyetemes nagy gondolatok szimbólumává.

A Masque című dráma időrendben megelőzte a kettőt. A meséje megmosolyognivalóan ócska. André Demieulle, aki drámaíró, mint afféle homme "ŕ femme, lépten-nyomon megcsalja a feleségét. Ez mindent megtud, de mindent megbocsát, mert nagyon szereti az urát. Amikor azonban Demieulle egészen szemérmetlen lesz, szakít vele. Azt mondja neki, amit Francillon. Demieulle ezután ráun a szeretőire és visszatér feleségéhez. Bataille legújabb drámáinak cselekménye nem sokkal eredetibb. A Poliche-é csak ennyi: egy férfi reménytelenül szeret egy nőt. Amíg a maga igazi mivoltában akarja megközelíteni, addig szóba sem áll vele a kacér; de egészen jól megtűri, mikor a férfi felcsap polichinelle-nek. Végre mégis megtudja, hogy a vaskos tréfájú és állatian jókedvű Poliche alapjában érzelmes szívű ember. S ekkor meglágyul és meghallgatja a szerencsétlent. Azután ráun és vidámabb barátot keres. Ennyi. Mese igazán nincsen több ebben a darabban. A Femme nue-ben, a Bataille legújabb és legnagyobb sikerű színművében még ennyi sincsen. Bernier festő megkapja a grand prix-t s boldog örömében megesküszik szeretőjével, aki modellül állt volt neki pályadíjas képéhez. A dicsőséggel megjönnek a drága megrendelések s az előkelő ismeretségek. És Bernier elidegenedik kicsi feleségétől, akit mód nélkül szeretett addig. Egy nagyvilági dáma kedvéért szakít is vele. A téma szinte gyermekes és közönséges; mint puszta téma érdektelen.

De közönséges történeteinek hétköznapi embereit csodálatosan ki tudja dolgozni Bataille. Olyan finomságokat kalapál ki belőlük, aminőket senki se sejtett volna bennük. Kitűnő jellemrajzoló. A Femme nue Lolette-je és hercegnéje, aki eltántorítja a festőt hitvesétől, alapjában eléggé értéktelen emberi lények; Poliche is az, barátnője, Rosine, nemkülönben; Bataille minden drámájának szereplője az. Nem olyan kaliberű emberek, akik valami nagyra képesek volnának, vagy olyanra bár csak gondolnának is. De amit Bataille meglátott s megmutat bennük, az olyan gazdagság, hogy láttára az, aki különbséget szokott tenni értékes és értéktelen emberek között, elgondolkozva hallgat el.

És az eszköze a legbecsületesebb és a legművészibb. A dialógussal fejti ki mindazt a sok finomságot, ami jellemeiben lakozik. Elmésebben, ötletesebben, kedvesebben Dumas fils sem tudta szereplőit beszéltetni. S Bataille darabjaiban a párbeszéd igazán nem egyéb a jellemzés eszközénél. Szereplői a maguk nevében beszélnek, nem a szerző nevében. Viszont a szerző azzal kárpótolja magát, hogy olyan lelki helyzetekbe viszi bele hőseit, amelyek neki magának különösen kedvesek. A lemondó, a mélabúvá fogyó szerelem, a lappangó s ki sohase törő szenvedély rajzára szorítkozik a drámaíró Bataille-ban, az ami lírai benne. Ezeken a helyeken a költeményei jutnak az ember eszébe:

Des larmes sont en nous et c'est un grand mystčre.

Coeur d'enfant, coeur d'enfant, que tu me fais de peine

"ŕ les voir prodiguer ainsi et t'en défaire

"ŕ tout venant, sans peur de tarir le derničre

A verseit juttatja eszünkbe az a mód is, ahogyan darabjait befejezi. A verseit, meg egy kissé Porto-Riche-t, aki elsőnek mert olyan lelki helyzeteket színpadra vinni, amelyek megoldhatatlanok. Az én érzésem szerint bántó az, és műfajához nem méltó, hogy utolsó jelenetével a drámának vége ne legyen, hogy be ne záródjék ott a mese és az emberek sorsa. De Bataille megoldás helyett inkább elhalatja cselekményeit. A Poliche is, amely legkiválóbb alkotása, így végződik. Rosine szereti Polichet és Poliche szereti Rosinet. Ez mégis elhagyja barátját, mert ez idő szerint vidámabb szeretőt keres. Ez idő szerint. Akkor azután megint Polichera kerül majd talán a sor. Perspektíva, de nem drámai megoldás.

Az erő az, ami Bataille egyéniségéből hiányzik. Nincsen szíve hozzá, hogy egymásnak ugrassa az embereit, hogy belemarkoljon a sorsukba és véget vessen nekik egy szorítással. Ezért éri be a félmegoldásokkal. A goethei Egmont befejezésében ezt értette Schiller az "opernmässig"-en. A hangulatba fojtását annak, amit határozott szóval meg kellene mondani.

Forrás: Nyugat 1908. 11. sz.