Keszthelyi Zoltán: Halljátok?

Hallottátok-e, mennyit szenvedek,

Hogy múzsáimnak eleget tegyek?

Egyik azt mondja: "Ne légy bánatos",

A másik: "Kedved legyen százszoros".

A harmadik nem kérdez, nem felel,

Csak bólogat és rideg, közönyös,

El nem marasztal és nem ösztönöz,

Csak áll szobámban, vállán nagy teher,

Ahol az élet s halál szellemének

Alakjai pörölnek: mi is légyen,

Ha nyelvemig a hangok már nem érnek

E szenvedélytől szenvedő időben?

Tudom, nem ád dús képet bánatomról

Amit elmondok, de megrajzolom,

Nem akarnám, hogy jelen és utókor

fügét mutasson majd sírhalmomon,

Nem akarnám, hogy nevetgéljenek

Bölcs felnőttek s még bölcsebb gyermekek,

Szólván: "Ki látott ilyen furcsa sorsot?...

Ha megütötték, miért is mosolygott?"

Látjátok-é, lelkemig reszketek,

Ha megtorpan teremtő életem?

Halljáték-é, nem közömbös nekem:

Hangszeremet mely múzsa lelte meg;

Mely múzsa biztat, hogy megénekeljem

Jövő mezsgyére szálló életemben

A jókedvet, az elmék lángolását,

A világdúló szélvészek futását;

Nem mindegy nékem, milyen az a bánat,

Amely hevemre, terveimre támad;

Nem mindegy nékem: mikor és hol nyelvel

A szülőföldet ócsárló gazember,

És nem mindegy az örökkön dicsérő,

Földtől az égig egy-ugrásnyi dal,

Elhitetve, nincs ember, aki csal

S a fejbólintó álnok kincset érő...

Meghalljátok-e,mennyit szenvedek,

Míg múzsáimat nézem, hallgatom?

Viaskodom, hogy eleget tegyek

Mindháromnak, csak legyen alkalom.

Tudom: e képlet régen korszerűtlen,

A képlet, amely múzsákat idéz.

De ifjúkorban érettük hevültem,

Pannón halmok között élő vitéz...

És akkor is ellátogattak hozzám,

Midőn egy falat kenyér volt a gond,

S nem mosolyogtam, elpirult az orcám,

Ha megláttam egy szőke hajadont,

Ha megláttam, hogy módos úrfiaknak

Teszi a szépet s nékik udvarol...

Nyomorban élni az úrfiak hagytak,

Mellém szegődött múzsa és nyomor...

Tudjátok-e, hogy mennyit szenvedek:

Vemhes a kor, vajúdik s várva várja,

Szülessen meg költők és népek álma,

Az álom, melyet úgy dédelgetek:

Legyen oly szép, oly mosolygó és kedves,

Mint a legelső, tavasz-küldte rügy,

Zöld nevetéssel hajoljon szívemhez,

Érezzem, az öröm szívembe nyit,

Mondván: "Jóreggelt, nem hiába éltél!"

Így viaskodva, csüggök arcodon,

Ó, fájdalomból születő remény, cél,

Amíg a föld zúgását hallgatom!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 169-171. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Keszthelyi Zoltán: Őszi biztatás

- Te, boldog ősz, biztasd a körtefát, hogy

Bőségesen teremjen évről-évre,

Ó, piros ősz, biztasd a kiscsikót is,

Hogy növekedjék ifjú szenvedélye;

Biztasd, becézd a mező végtelenjét,

Hogy égig érjen milliom virága.

Serkentsd a langyos felhőt, hadd ömöljék

Csírázó magba, száraz fűre-fára.

A madarak a józan őszt dalolják,

Míg új barázdák, öntözőcsatornák

Szépsége int az ősznek szüntelen.

Az éhes disznó szájcsattogva ront át

Hűs tölgyesen, hol kövér makk terem.

Megfújja kürtjét pásztora a nyájnak,

És hívja-csalja már a vadlibákat

S az ifjúság, az öröm ül szemén.

Ökörnyál villan - arany pántlikáján.

Libeg a béke, szerelem, remény.

- Szorgalmas ősz! Begyűjtöd mind a termést,

Édes szőlőt dobálsz a kosarakba;

Musttal kínálod a víg nemzedéket,

Hogy tüzes táncba forrjon könnyű talpa.

Ó, boldog ősz, ki áradó derűvel

Járod a tarlót s friss szántásokat,

Taníts fütyülni rigót és pacsirtát:

harmatos fénnyel csókol majd a nap,

Hogy, völgy, tanya és város és falu

Kaput tár néked hónapokon át,

Hogy beterelhesd rajta ökreid

És biztos helyre tégy ekét, kaszát.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 168-169. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Szüdi György: Hajnal a tanyán

Hajnalodik, őrzik a tájat

nehézveretű illatok,

fogócskát játszó zümmögések

hancúroznak a harmaton.

Virradatkor, tetőn a gólya

sűrű árnyakon kelepel -

nyújtózkodik, mint álmos ember

a szénaboglya teteje.

A távol, mintha bölcsőn hálna,

ringatja halkan önmagát -

s legyezgeti, ha kedve tartja

a zsúpfedelű kalyibát.

Szemlélgeti a napkorongot,

mint érett lány a szép legényt -

kíváncsi domb s a karcsú ágon

hintázó kerge seregély.

Boldog világ ez, friss gyümölcstől,

búzától, rozstól áldatott -

dédelgeti a fent kaszákat

s a sorakozó asztagot.

Kakas hangjára gyúló gyertyák

fényével kutya felesel

s úgy motoszkál  szél ajtón,

miként a félszeg idegen.

Békés világ ez, ízes csendjén

ébred az izmos pirkadás -

ritmusra lép a csorda mellett

a fütyörésző vén kanász;

mélázva lengő szeges botja

a pajkos sárba ver lyukat -

köréje, mintha száz kéz szórna

dézsából, szálló aranyat.

Nem a kasznár szavára hajlong

az úsztatónál már a nád -

simogatja a gyermekember

a kócos réti pocsolyát.

Hallgatagon, sietve lépked

a könnyen mozgó volt cseléd -

kaszáját vállán úgy forgatja,

mint asszonynép az ékszerét.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - A mai magyar költők 166-167. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Képes Géza: Két epigramma

Egy magányos költőre

Visszavonultál a zajos élettől elefántcsont-

tornyodba, hol a bú van veled és a magány -

Ám feleséged matrac-gyára ontja a pénzt s te

tornyodban ruganyos matracon ülve epedsz.

Hiába

A halhatatlanság után hiába futsz,

nem éred el: hisz gyors a lába, mint a nyíl.

A halhatatlanság elől hiába futsz,

elér úgyis: hisz oly gyors a lába, mint a nyíl.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - A mai magyar költők 165. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Képes Géza: Az öreg kovács

- Apám 84. születésnapján -

Az öreg kovács ül egy kőlapon,

hunyorogva ül az őszi napon;

barna keze int száraz ág pihen,

légy mászik ujján s nem hessenti el.

Mögötte szunnyad a kormos műhely:

mint kihalt vulkán dermedten fülel.

Vasrudak csüngnek mint jégcsapok,

zuzos szemmel néznek az ablakok.

A munkapadon pókháló feszül,

a nagykalapács féloldalra dűl,

a saru szája eltátva maradt,

az üllő eltűnődik hallgatag.

Pedig mi volt itt félszázadon át!

A szikrazápor sisteregve szállt.

Izzott a kohó, nagy láng lobogott,

kisinas rángatta a fújtatót.

Milyen tánc volt itt, mily vad vigalom!

Két pöröly táncolt, s a fény a falon.

Üllő bongott, kalapács zuhogott,

belerengtek falak és ablakok.

Kifolyt a füst a műhely ablakán,

szaporázta a ritmust az apám.

Az udvaron szilaj ló dobogott,

szél vitte az égett pata-szagot.

Hány ekevasat edzett, élezett?

Hány lovat patkolt - ki mondhatja meg?

Akinek megvasalta szekerét,

az unokája se nyúzhatta szét.

Most csak ül, elcsigázva, roskatag.

Izmaiból az erő kiszakadt.

Egykedvűen bámulja az eget,

egyszerre látja: vendég közeleg.

Ősz férfi baktat az udvaron át,

kantárszáron vezeti pejlovát -

Eltörli bajszát az öreg kovács,

lassan feláll, fogadja a komát.

"Bevasalnád ezt a lovat, Gyulám?"

- Be én! - feleli s felnevet apám.

"Rúg mint az ördög, - nem vállalja más."

- Tudom - válaszol az öreg kovács.

Megáll keményen, fénylik a szeme -

szenet keresgél, indul befele.

Pár pillanat, máris tüzet rakott,

dudorászva húzza a fújtatót.

Termete megnőtt, arca kisimult,

lehullt róla az ólomsúly,a múlt.

Patkót kalapál, még tán szaporábban,

mint valamikor húszéves korában.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 162-164. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Képes Géza:Vadlovak

Költő, te szelíd, te vad, te szabad,

zárd a szívedbe a vadlovakat -

Keskeny fejüket, mely könnyű, konok,

színüket,mely barna mint a homok -

Ideges, karcsú lábaikat,

miket éget a könyörtelen sivatag.

Vágtatnak, leng a sörény-lobogó,

porzik a puszta, - vágtatni be jó!

Megállnak, gyér fűbe süpped a láb,

finom fülük pedzi a puszta zaját.

Okos szemük mint villámcika jár,

szemük csupa lélek, csupa sugár.

Perzsel a napfény mint a parázs,

szakszaul-bokron szellő kaparász -

De lángol a föld lehellete is,

hiába kutatsz, nincs semerre se víz.

Most felnyihog egyik, cimpája remeg,

megrázza sörényét s előre üget.

Már nyargal a kis csapat, és mint jelenés,

porfelhők közt a semibe vész.

De előttem leng még hosszan a kép:

látom a vadló tiszta szemét.

Ne próbált megszelídíteni, hisz

szétrúgja még a csontodat is.

S ha ravasz csellel csapdába csalod

s lábát békóba vered valahogy:

A ritka fogásból nem lesz örömed,

a vadlovat élve el nem viheted -

Érzi szilaj lábán a vasat,

nem tud rabul élni, - szíve megszakad.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 161-162. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Képes Géza: Egyedül

Fűz-gallyakon éles fények suhannak.

Ködből felágaskodnak a hegyek.

Ma mentél el. Átjár a hűs fuvallat.

Vadludak ékje szántja az eget -

Nyers hangjuk, mintha szekér nyikorogna,

belémhasít a messzeségen át:

Az idő szekere! Viszi orozva

a lombot... könnytelen nézik a fák.

Égő szemem belebámul a ködbe:

partot, hegyet bejártam itt veled.

Kapaszkodnám a fákba, vízbe, rögbe,

mintha kezem benned fogózna meg.

Vad forgatagban eltévedt a gyermek,

anyját hívja, - rázza a rémület -

Így állok. Hol a kedves arc? Didergek.

Két hét. Addig mit kezdek nélküled?

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar Költők 160. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kis Ferenc: József Attila halálakor

Ömlik a víz, a gőzölg esővíz,

keservesen és múlhatatlanul -

a házőrző eb nézi, mintha ő is

pusztítaná az otthont, amit őriz

s a vackot, ahol dühödten lapul!

Dühödten, árván, tehetetlen nézek

ablakon át a lucskos őszbe ki -

a félhomályban úgy szorong a lélek

rémülten, mintha benne születnének

a közelgő tél farkaskölykei!

Rendületlenül pislog nehány sárga

gázláng az őszi rothadás felett -

az Ország hull itt, részegül a sárba,

magányos fények, hű lángok hiába

vívódnak, mint a lelkiismeret!

Hát meg kell halni mégis? tegnap Szárszón

József Attilát nyelte el a sír - 

gyászszalag lett, ki csillag volt a Zászlón,

a Mocsár felett, büszkén is meg fájón,

örök vigasz volt, nyíló Gólyahír!

Ömlik a víz, az ablaknál esetlen

didergek, mint a kocsonyás falak -

zokognék, ó, de sírni sincs már kedvem,

a házőrző eb vinnyog s tehetetlen

dühében önnönmagába harap!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 157-158. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Hajnal Anna: Kis Annához

Látsz engem, aki látlak?

hallod-e hangomat?

emlékim sűrűjében

hallom gyors lábodat,

páfrányok közt suhogva

vad szaladásodat,

friss, könnyű lihegésed -

ismerd meg arcomat!

Te éber szomjúsággal

és hűséggel teli,

szemed szememben mását

még mindig megleli,

szívedből lett szívemben

a hűség most is ép,

csupán az ifjú szépség

a romlandó cserép.

Látsz engem, aki látlak?

énbennem élve élsz,

vonuló éveimben

élsz, alakot cserélsz,

elérhetetlen gyermek,

örökre egy velem,

fürtöd érik fehérré,

megérő fejemen.

Kis térded megütötted?

nézd térdemen ragyog

csillag alakú sebhely,

jelöl amíg vagyok - -

Te csillapíthatatlan

vágy, kérdő szomjúság,

visszhangzó ereimben

az a "miért" kiált:

én vagyok, az a lélek,

mely lettél, az a láng,

te lobbanóan táncos,

én elütő zsarát,

a te füstödtől kormos

boruló homlokom,

nagy sárga lángjaidtól

lettem merő korom.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 155-156. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Hajnal Anna: Téli Dunatáj

Szikrát vető gyémánt hideg,

nincs víz, nincs part, nincsen sziget,

szűz takarók, dunnahavak,

gyémánt mezők az ég alatt,

egy nyúl nyoma,

mint írott dísz

gyöngyírás fától

fáig visz:

az élet írt hős levelet,

hogy győzni kell s győzni lehet.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 154. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Hajnal Anna: Utószó az ifjúsághoz

A boldogság házában éltem ezt,

hol édes esők mosták az ereszt,

édes volt ott a nap, a lámpafény,

a boldogság házában éltem én.

Szerettem én ott napot, éjszakát,

szívünknek fénylő, déli évszakát:

teveled éltem, nem volt nehéz

rabmunka, nincstelenség, tévedés.

Ablakainkban énekelt a fény,

a boldogság házában éltem én:

áldottam ott a puszta falakat,

a padlót boldog lábaim alatt,

az ajtót, kulcsot, rézkilincseket,

az ajtó-nyitót, kedves kezedet,

az ágy, a párna üdvvel töltött el,

fejed ringatta fejemhez közel.

Szerettem én ott éjet, napokat,

a fürdővizet, kancsót, poharat,

kortyot, falatot, húst, bort, kenyeret,

amit az élő édesen szeret,

hogy folytathassa boldog életét,

míg el nem altatja a nagy sötét -

Sötétedik, az ősz örvényei

nem engedik a napot fényleni,

zúgó esőket hallgat a magány,

ritkul a lomb az ősz vörös falán,

a kis szobák a felhőkhöz közel

az őszi darvakkal költöztek el -

Hallgat a vers - a napfény kialudt,

vak köd szemerget keserű hamut,

óh lobogások! - fényes ifjúság,

jöjj álom - altass örök síri mák.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 153-154. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Jankovich Ferenc: Egy fenyő álma

Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,

fent borzonkodván a Bakony-hegyében:

nagy sóhajtást tesz, mert hó lep ágát,

rázza magáról jeges ispilángját.

Ó, nagy természet, viharaid tépnek...

Én nyögöm búvát a zimankós égnek.

Százszor jobb volna, ha betölne vágyam:

állnom ragyogva, öröm csarnokában!

Mert ha én egyszer választott lennék,

a téli zöldet bennem ünnepelnék,

s ága lehetnék népek ünnepének:

örömmel adnám törzsem a fejszének!

Betelne minden gyermek-nép álma:

minden tű rajtamajándékká válna,

s tél közepében, csillagos éjjel,

ragyogva szórnám köztük szana-széjjel!

Autót és babát, kardot és lovat:

csüngetve drága ajándékokat,

úgy terpeszkedne szét a világra

tömjénes ágam, mint a mosoly ága.

Kis kucsmásoknak: kertet és házat;

vén sipkásoknak: jó napot, százat;

kalaposoknak: nyílt ész-virágot,

és igaz verset a hű poétáknak...

Zsarló uraknak: szomjat, éhséget;

beteg lelkeknek: friss egészséget;

nagy gőgösöknek: szép szerénységet, 

kárhozottaknak: egy kis üdvösséget...

Örömgyertyáit szent áldomásnak

úgy lobogtatnám pirosan... S míg másnak

áldozna gyertyám, levelem, ágam:

magam fogyatnám el az éjtszakában. -

Ezer év óta ismerem sorsát,

ez a fenyőfa talán egy ország,

ez a fenyőfa öregnek látszik,

de évről évre zöldell, kivirágzik.

Kizölldelt most is egy jeles napra,

ki, amit óhajt, azt talál rajta:

mert szívevágyát ráakaszthatja

s ő maga lehet fénylő karácsonyfa.

Köszöntő szóval az vagyok én is:

az én örömöm legyen tiéd is,

a te örömöd légyen enyém is -

gyújtottam gyertyát a viharban, ég is...

Gyújtottam gyertyát, ég lángja-nyúlva,

lobogó fényét szél szítja-fújja:

és szerteszórja... Hogy szívegyúlva

hitét az új nép nála megtanulja!

Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,

fent borzonkodván a Bakony-hegyében:

nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,

rázza magáról jeges ispilángját.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 150-152. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Jankovich Ferenc: Budagyöngye

Éjszaka van, de itt még dolgoznak.

Kapu ormán ég egy tüzes csillag.

Morajlik a keverőgép hangja,

csusszan a lapát is a sóderba.

Mint cimbalmon járó kalapácsok,

kalapálnak a betonkovácsok

a huzalok ércvázán: s belőle

száll a munka zsivaja, felhője.

Vállal hajol a lomha felnőnek

öreg munkás, alakja meggörbed;

végig járja a meredek párkányt,

talicskát tol - kísérteti látvány.

Falak közül, fennen magasodva,

egy kőmíves, - mintha apám volna!

Fehér ember, óriási marka

ide-oda jár, a falat rakja.

Nől a fal és visszhangzik a tájék -

Mintha egy nagy nyitott hangszert látnék:

téglák során nagy keze úgy járkál,

mint művészé a zongora-skálán...

S vele együtt mozdulnak százezrek,

mindenfelé, gyors szerszámok zengnek:

a szülő tett diszharmóniája

így sikolt rá az alvó világra.

Hogy ki jobbra méltó: hát dalolva

serkenjen, míg tettre hívja dolga!

Rajta legyen szívvel, kézzel, ésszel:

hogy ez a ház ne maradjon félben.

Hogy ki gyáva, lusta, rosszra bátor:

vetemüljön távol e világtól!

Cifra népség, poshatag élv roncsa,

itt körül a levegőt ne rontsa.

Költő, ki itt boldogul tűnődöl,

tüzet ébressz, szívedből, velődből!

Segíteni akarod a népet?

Verd a lantot, tedd kötelességed!

Te is, aki mást unszolnál jóra:

váltsd csak a jót magadban valóra!

Vagy tettekben légy előttünk példa,

vagy házunkban, egy kapocsként, tégla! -

Hallod-e a nagy dalt, amit ő ver

a téglákon, óriás kezével?

Fölemeli a nagy kalapácsot -

átforgatja az egész világot.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 148-150. old., Ifjúsági Könyvkiadó