Az idő még aluszik. Torzonborz álom fekszik rajta. Ég helyett köd van, napsugár helyett szakállas levegő és hó helyett megvedlett világ.
De nem vigasztalóbb a föld sem, amelyről figyelem: kietlen, rücskös, patás és keréknyomos. Vadföld. Elfutna, ha látna.
Fapiac egy székely városkában.
Szolgáló megy keresztül rajta. Olyan, mint a megérett bogyó. Két kártyában vizet visz, a döcögős talajt szidja s a vizet locsogtatja. Ha nem szidná, úgyis locsogtatná. Két inas is feltűnik. Vállukon vasat visznek hosszú rúdban. Ők tréfálnak és a vas nevetve hajlong, mint a husáng. Nem valami magosan varjak repülnek nagy családdal és úgy kárognak, mintha nagyobbak volnának az inasoknál. Később egy csepp kutya és egy nagy kutya mennek átal. Futnak s mégsem haladnak. A kicsi féloldalt kaptat elől, folyton hátranéz és félve csodálja a nagyot. A nagy őt nem csodálja, hanem szagolja.
Reggeli élet ez tél elején.
Nem sok, de néha ez is megszánik s majdnem tanú nélkül sompolyog el a köd.
A helyét a nap sejteti már. Vaksin vajúdik, de kitart makacsul és végül is győzelemre segíti ősereje. Átvágja lassan a bőhamuszín végtelen rétet, dús fénybe tömörödve közel jön egészen és ontani kezdi magát.
A székelyek a tűzifát kezdik ontani.
Vásáros nap lévén, sokan gyúródnak a szomszédos falvakból béfelé. Itt-ott csomóban jönnek hosszúderekú szekerükkel, máshol egyenkint döcögnek, mint a koldus.
A fapiac már jócskán teli van, amikor megérkezik Nagy János is, kinek mellékneve Kalandos. Két lovacskával hozza a fát. Fürge tömzsi lovak az övé és szerfelett gyapjasok, mint a berbécs. Véle van a fia is, Vilmos. Fent ül egy zsákon a fa tetején és kedvvel lovadzik. Maga a szekér megett jön. Hetykefülű terpe ember, de egy tornyos kucsmával kitódta magát s így jóközepesnek látszik. Kezeit csórén lógatja a zúzmarás hidegben, ámbár a posztókesztyűk, egy nyakbavetett spárgán, ott harangoznak az oldala mellett.
Természete vérmes.
Különc is egy kicsikét.
A szekerével sem vegyül a többi közé, hanem külön állítja egyedül. Aztán nyugodtan széjjelnéz a földön és a levegőben, majd szembefordul a többi szekerekkel és a térdéhez suppantja néhányszor a kucsmát. Az emberek köszönést vélnek ebben és átszólnak neki:
- Aggyon az Isten, Kalandos!
- Fogadjad, te! – szól rá Kalandos a sapkájára és felteszi rögtön. S aztán, mialatt Vilmos bétakarja a lovakat s szénát vet nekik, szivarat sirít lassan s átballag a cimborákhoz, akik éppen a háborúról beszélgetnek.
- Hát maga vót-e csatában, Jánosbá? – kérdi tőle az egyik.
- Én igen vajeccer – feleli Kalandos és átmutat Vilmos felé: - Ez a fiam is abból kifolyólag született.
Félreértik a szót és nevetnek rajta. De éppen megérkezik egy úr a téglagyártól és nézi kezdi a fákat. Megvesz öt szekérrel és elhajtja.
Kalandos nincs közöttük.
Tíz perc múlva egy nagymagos, egészséges vendéglős ügyelgeti a fákat. Nagynehezen megvesz öt szekérrel az is és elhajtatja.
De Kalandos nincs közöttük.
Időteltével valami iskolától is megjelenik egy szigorú tanár. Tiszteletadóan és ügyetlenül alkudozik. Végre feljegyzi nyolc embernek a nevét és a lerakodás helyét is bemondja nekik.
És Kalandos ismét nincs közöttük.
- Ma csupa vak veszen fát – jegyzi meg és forr. Újra szivarat sirít és taszigálja a fején a sapkát.
- Szinte megvevék a fáját, Jánosbá! – hergeli valamelyik.
Az öreg nem pattan fel.
- Hadd érjék... – feleli könnyedén.
- Hát nem eladni hozta?
- Minden megeshetik.
Éppen egy sánta, iparosféle ember közeledik feléjük. Egyenesen a Kalandos szekeréhez büllög s a botjával kopogtatni kezdi a fát. Vilmos nagy örömmel szól az apjának átal:
- Édesapám, kérik a fát!
- Ki kéri? – szólal meg az iparos.
- Hát maga nem azért kopogtasssa?
- Én nem.
- Hát?
- Csak.
Kalandos arrafordulva, egyhelyből nézi a dolgot.
- Az úrnak nem eladó! – szól oda végre.
A sánta odajön és duzzogni látszik.
- Ingyen se kéne – mondja.
- Hát akkor mért tapogassa?
- Szórakozásból.
- Szórakozzék olyan fa mellett, amelyik a tövin van.
- Né-né, beh bölcs! – mondja a városi. – Ebben a nagy sapkában mind fej van, úgy-é? – emeli fel a botját és egy ügyes mozdulattal letaszítja a Kalandos fejéről a kucsmát. De meg is szöki magát abban a pillanatban és szaladni kezd.
Vinnyogva, csorbán szalad.
Valahonnan egy kutya is eléugrik s űzőbe veszi.
Mindenki nevet.
Maga Kalandos is tréfának minősíti a dolgot s csak annyit jegyez meg, felemelvén a sapkát:
- Játszi vevő vót.
Vilmos is úgy élvezi a dolgot, hogy nem tud megmaradni egyedül, hanem átjön és egy nagy hős képében így szól:
- Máccor az ilyen vevőt nem a kutya fogja meg, hanem mi. Úgy-é, édesapám?
Apai intelemmel válaszol Kalandos:
- Ne dógozzál a kutya ellen, hanem eredj vissza a szekérhez.
- Úgysem jőnek a vevők, édesapám.
- Eredj, ne tudj annyit! Ha lássák, hogy személy van mellette, akkor inkább jőnek.
S csakugyan igaza van az öregnek, mert alig megy vissza Vilmos, mingyárt jön egy bőrkötényes ember.
- Mennyi ez a fa? – kérdi.
Felelet helyett átszól megint Vilmos örömteli hangon:
- Kérik a fát, édesapám!
- Hadd el, hadd kérjék.
A bőrkötényes látván a helyzetet, átjön Kalandoshoz.
- Mennyi az a fa, bácsi? – kérdi.
- Egy szekérrel raktam vót – mondja Kalandos.
- Én azt látom, de az ára mennyi?
- Ahhozmérten, amilyen a fa.
A vevő türelmét veszti és egy másik gazdával kezd alkudozni. Kalandos nem bánja, mert olyan természetű ő, hogy szereti végigcsiklandozni a napot. Jön is ebédidőig még kettő, de azokat is elereszti.
Már nem is maradnak eladók, csak valami tízen. S a vételár is sokat hanyatlik.
- Gyenge vásár van – jegyzi meg Vilmos ebéd után.
- Az urak ilyenkor heverésznek – menti az öreg a dolgot.
És várnak.
Négy óra körül megélénkül ismét a forgalom. Egymás után öten is feltűnnek vevő szándékkal, sőt ketten kalandostól kérik első ízben a fát. Ő azonban kifigurázza és elveszi ezeket is.
Mire hat óra eljön, egyedül marad az egész fapiacon.
Egy ideig vár és leskelődik, majd hirtelen gondolattal így szól a fiához:
- Lám, tégy úgy, mintha meg akarnád venni a fát!
Vilmos csodálkozik az első percben, aztán kuncogni kezd, mert nagyon furcsának találja a dolgot.
- Tégy úgy, nem érted?! – szól rá megint az apja.
A fiú eltávolodik a szekértől egy kicsikét, aztán megfordul és jőni kezd visszafelé. Látszik az arcán, hogy küzdik a nevetéssel, de azért körüljárja a szekeret és megkérdi nagyosan.
- Hát osztán mennyiért adja ezt a fát, édesapám?
- Nem helyes! – rázza Kalandos az ujját -, mert hogy a sújba lehetek én édesapád, ha te úgy jössz hozzám, mint egy nagy vevő?
- Az is igaz – ismeri be Vilmos és visszamegy újra. Komoly magatartást vesz és úgy jön.
- Jó napot kívánok – mondja.
Az öreg nem akarja megzavarni mingyárt az első szóval s illően fogadja:
- Aggyon az Isten.
- Mit teccik kérni ezért a fáért? – folytatja Vilmos.
- Kétszáz.
- A sok egy kicsit.
- Sok a nyavalyát! Egy akkora szekér fáért!
- Elég jól meg van rakva – dicséri Vilmos -, de a közepiben cstakok vannak s revesek.
Kalandos tiltakozik:
- Ott osztán egy sincs!
- Mert az én tudom, hogy van!
- S hát azt honnét tudja?
- Én onnét, mert együtt raktuk vót.
Az öreg is elkacagja magát.
- Bár ne tudnál olyan sokat... – mondja és végét veti a játéknak.
Ketten két keréknek az agyára ülnek és várnak.
Már szürkül.
Vevők híre sincs.
Már esteledik.
Kalandos forr. Pusmog. Az arca fintorog. Egyszerre hirtelenül feláll, a szekeret megbontja és a piac közepére kezdi rakásba rakni a fát.
Vilmos tátja a száját.
- Mit csinál, édesapám? – kérdi.
Kalandos felelet nélkül rakja a fát. Csak amikor kész van, akkor szól oda neki:
- Hozz egy öl szénát hamar!
Amikor elhozza, a rakás alá téteti véle. Maga lobbant és alágyújt. Aztán ostort vesz és felül szépen a rakás tetejébe.
Vilmos még jobban tátja a száját.
- Szaladj az utca felé – rendeli neki az apja – és kiabáljad, hogy sül egy ember, sül egy ember!
Vilmos megrémülve tapog egyhelyben.
A füst gyúródni kezd fel Kalandosnak.
- Eredj! – kiáltja haragosan és prüszköl.
A fiú megszöki magát és ordítani kezdi:
- Sül egy ember!
- Sül egy ember!
Az öreg tikácsol a füstbokorban, majd leugrik egyszerre, hogy friss levegőt gyűjtsön. Körüljárja a rakást, megszítja a tüzet is és lesi, hogy nem érkezik-e csodalátni valaki.
A láng átkúszik a szénáról a fára és eloszlik a füst.
Három szaladó ember körvonala látszik.
Kalandos felhág a rakás tetejébe megint és elhelyezkedik ottan. A lábait felhúzza az álla alá, a fejét a válla közé rejti és úgy kucorog tornyos sapkájában, mint egy vigyori manó.
- Maga megbolondult, bácsi?! – kiált rá az egyik megérkezett csodalátó.
- Éppen, hogy nem – feleli Kalandos és suhogtatja az ostort, nehogy le merje valaki húzni.
- Szálljon le! – kiabálnak feléje.
Újabb csodalátók csődülnek oda.
Vilmos még mindig futkos és szaporán kiáltja:
- Sül egy ember!
- Sül egy ember!
A tűz ropog alól és csiklintja Kalandost.
Már csődületben vannak az emberek körötte.
- Szálljon le, bácsi!
- Hát meg akar sülni?
- Én meg.
A rakás négy oldalán kúszik már fel a láng.
- Fát vegyenek! – kiáltja Kalandos, mint a bolond.
A nők sikongani kezdenek. Az egyik térdre állva kéri:
- Édes bácsi, szálljon le!
- Vaj eladom a fát, vaj meghalok! – hirdeti Kalandos.
- Megvesszük! – lelkesednek többen is.
- Össze kell adni a pénzt.
Egy úr rögtön megajánl száz lejt.
Egy másik is százat.
Gyűl a pénz szaporán.
De a láng is süti már Kalandost, hogy alig bírja.
- Négyszáz elég-e? – kérdi egy úr a markában a pénzzel.
Az öreg leugrik és elveszi tőle.
- Elég, mert immár csípött – mondja nevetve, aztán szólítja Vilmost, felülnek a szekérre és elindulnak.
Az emberek is megenyhülve nézik a lobogó tüzet, amely kivilágítja az egész fapiacot, miképpen a ritka öröm.
Aztán ők is elszélednek lassan.
Csak az ínségesek s a koldusok maradnak ott. Derülten melegszenek az ingyen tűznél és tiszta szívből dicsérik az Urat.
(Forrás: Napkelet 10. évf., 1932. 1. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése