(Magyar Regények 2. kötete, Singer és Wolfner 1931.)
- Magánügy! Béke és nyár, Alföld és tehermentes nagybirtokok, két dzsentrilány és egy huszártiszt, meg egy földbirtokos és természetesen happy end: mindez olyan reménytelen, hogy a regénytechnika összes fogásai sem segíthetnek rajta, különösen akkor nem, ha ez a technika kissé már a múlté. Azonban ezt egyelőre hagyjuk és állapítsuk meg: az írónő boszorkányos biztonsággal kezeli ezt a technikát. Alig van ingadozás: itt talán egy mesterkélten „szellemessé” erőszakolt párbeszéd (6. old.); ott: átlátszóan naiv eszközök a huszárhős jellemzésénél (VI. fejezet). Egyéb talán nincs is.
De – és az ember szíve nehéz, amikor leteszi a könyvet – csak ennyi volna az élet? Akár a magyar élet, akár a dzsentriosztály élete 1809-ban, sőt: akár két ember vagy négy ember élete bárhol és bármikor... csak ennyi volna? Igazságtalan megcsonkítása az emberi élet háromdimenziós végtelenségének, ha helyette csak a szerelem síkját tartjuk – legyünk enyhék: regényben megírható – valóságnak, amikor (1908!) az egész magyar föld alatt ott reszket és dörög a vulkán feszítőereje. Vagy ha a kollektív vonatkozások kiemelésének köteles voltát egy, a maga helyén meg is okolható álláspont nevében el is vetjük, akkor is: mennyire mások és nem csupán a szereleméi, annak is pusztán parfümmé való desztillációi azok a gőzök, amelyek előtörnek az emberi lélek félelmetes és örök mélyeiből, mint sötéten füstölgő szakadékokból.
A világ, még a szóban forgó két ember világa sem Péter és Juliska személyes vonzódása körül forog, hanem más valóságok, elsősorban a Jó és Rossz adamant tengelyei körül. Márpedig itt Mara és Tamás, Kornélia és Balázs szerelme körül forog minden, a technika is pusztán ezt szolgálja, amennyiben eleve kirekeszt minden más vonatkozást, ezért nem korszerű többé, még a maga, szinte kifogástalan tündöklésében sem. Az irodalomnak egy készülő szociológiája bizonyára meg fog emlékezni azokról az írókról, akik anélkül, hogy meghatározottan valakit utánoznának, öntudatlanul, magukban legtöbb esetben az eredetiség hitével, egy elmúlt stíluskorszakot utánoznak. Ez Szüts Mara házasságának esete: azt a technikát utánozza, amely Magyarországon Herczeg Ferencben kristályosodott ki és amely elmúlt, egy elmúlt korszaknak kétségtelenül maradéktalan tökéletességgel megírt témáival együtt és ezeket nem lehet többé föltámasztani, még a legőszintébb utánéléssel sem. Aki első regényében ilyen hajlékony adaptáló ösztönnel sajátított el egy formát, az tudna talán egyéni formát is teremteni magának.
(i-s a-l.)
(Forrás: Napkelet 10. évf., 1932. 1. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése