Horváth János: Jegyzetek Bánk bán sorsáról

            Mennél tovább halad az idő, annál bizonyosabbá válik, hogy Bánk bán a magyar költészet egyik legnagyobb remekműve. Annál égetőbben izgat azonban újra meg újra a kérdés: mi az oka, hogy kora legjelesebbjei sem vették észre, nem méltányolták? Hogy lehet az, hogy az a korszak, mely a régi magyar költészet egyik legnagyobb lángelméjét, Zrínyi Miklóst felfedezte s őt az addig népszerű Gyöngyösi rovására méltó elismeréshez juttatva, mintegy a történelem igazságszolgáltatását hajtotta végre, ugyanakkor vakon ment el a jelenvaló lángelme mellett s egy újabb nagy történelmi igazságtalanságot követett el?

            Nem nehéz rámutatni ma már, Gyulai után, e végzetes mellőzés általánosabb okaira, melyek a korviszonyokban rejlettek.

            Gyulai Pál nyilvánvalóvá tette, hogy olyan drámai mű, mint Bánk bán, olyan irodalmi korszakban, mint az 1820-as évekbeli, nem is érvényesülhetett. Abban az időben ugyanis a színház a nyelvművelés és hazafiság iskolája volt: a műbírák dramaturgiával alig foglalkoztak s mindnyájan a nyelvújítók pártjához tartoztak; az uralkodó költői iskola fő jelleme a klasszikai eszményiesség volt: Katona József viszont nem volt „nyelvmívelő”; a színpadon nem hazafias szólamokkal kívánt hatni, hanem igazi drámaisággal, melynek méltatása alapos dramaturgiai tanultságot igényelt volna; sem a nyelvújítókhoz, sem az orthológusokhoz nem tartozott, írt, ahogy éppen ki tudta magát fejezni; szelleme pedig a klasszikaiatlan Shakespeare-ből táplálkozott. Ez irodalmi okokon kívül a politikai közszellem aléltsága sem kedvezett Bánk bán érvényesülésének, holott későbbi időben éppen a politikai fogékonyság vált alkalmas vezetőjévé az esztétikainak.

            Gyulai megállapítása rövidre fogva annyit jelent, hogy Bánk bán kivételes, elszigetelt jelensége volt a maga korának. Nos, e tételt bátran még tovább általánosíthatjuk. Bánk bán nem egy tekintetben kivételes és elszigetelt jelensége nemcsak az akkori magyar, hanem az egyetemes drámairodalomnak is, akár úgy nézzük, mint olvasni való költői művet, akár úgy, mint színpadon eljátszandó drámát.

            Tudjuk, hogy a cenzúra csak kinyomatását engedte meg (meg is jelenet könyvalakban 1820 november közepén), színrevitelét azonban eltiltotta (előadásáról nincs is hiteles adat 1833 előtt). Ennél fogva a kortársak számára csak mint olvasmány jöhetett volna szóba. De ki olvasott, ki vett akkor drámát, ha azt előbb már a színpad el nem híresítette? „Még jóformán nem is tudjuk (írja maga Katona egyhelyt), mi a’ Dráma – biz arra nem igen adogatjuk ki pénzünket. Ha Játék-szín volna, onnét majd kitűnne a’ Darab érdeme; mert futna a’ hír mindenfelé”. S aki mégis megvette és olvasni akarta Bánk bánt, az oly nehézségek elé állíttatott, melyek leküzdésére csak mélyebb műértelem képes és csak határozott elmélyedni akarás vállalkozik. Viszont, aki e nehézségeken csak átsiklott, mert észre sem vette őket, annak számára Bánk bán nem tűnt fel különbnek egyéb drámáknál, sőt – több okból – valószínűleg alsóbbrendűnek tetszett.

            A cenzori tilalom mindenesetre hátráltatta Bánk bán érvényesülését; sorsára azonban nem az volt elhatározó befolyással, hanem maga a remekmű kivételes jellege, azok a rendkívüli s ily társulásban talán sohasem látott erényei, melyeket sem a színpad elmélyedő olvasás és tanulmányozás nélkül, sem az olvasás színpad vagy legalább élénk színpadi fantázia nélkül nem képes teljesen előtüntetni. Bánk bán a világirodalom legszínszerűbb drámái egyike: mindamellett az olvasás támogatása nélkül nem érvényesülhet a maga igazi értéke szerint; dráma, mely nem lehet meg a színpad támogatása nélkül: mindamellett nincs irodalmi mű, mely ennyire megkövetelné a filológiai-kritikai magyarázatot.

            „Bűnöd csak egy volt: az erény” – mondhatnók neki is. Ily erényekért bűnhődni szokás mindig és mindenütt.

            Lássuk, mik ezek a – még világirodalmi szempontból is – kivételes és a méltányolást épp azért nehezítő erényei Katona József remekének.

I.

            Színszerűsége oly rendkívüli, oly abszolút mértékű, hogy olvasására csak színpadi sikerek ösztönözhettek. A drámának az a tulajdonsága, hogy cselekvést állít elénk, hogy életjelenséget szólaltat meg, s hogy ennélfogva a szerzőt a közönség szeme elől teljesen elrejti s minden tolmácsoló, magyarázgató közvetítéstől eltiltja: Bánk bánban egészen a túlzásig ki van fejlődve. Katona színpadi fantáziája (ha jól nevezem így) páratlanul objektív és meg nem alkuvó. Ő soha: sem naiv, sem kontár módon, sem pedig rafinált művészettel be nem lopózik a személyek beszédébe, nem igazgatja azt a közönségre való tekintettel, magyarázó szándékkal; ellenben odaállítja alakjait a színre, hogy csak magukkal s egymással törődve lejátsszák életüket, mit sem tudva arról, hogy valaki (a közönség) nézi, figyeli s meg akarja érteni tetteiket. Mint az élet valóságában, itt sem magyaráz senki, de mint a valóságban, e színpadi életjelenségben is benne foglaltatik minden adalék, mely alkalmas a történtek teljes értelmezésére: ezek kihámozása azonban a néző dolga. Olykor egy mozdulat, máskor egy rejtett célzatú szó nagy lelki konvulzióknak hírnöke, feneketlen tragikus mélységek postája: aki elszalasztja, félreérti, vagy egy későbbi időpontban sem emlékszik vissza reá, annak kezéből már kisiklott a teljes felfogás fonala.

            Hogy Katona mily tárgyilagos cselekedtető költő a drámában s mennyire mellőz, sőt gyűlöl és utál minden olyan beszédet a színen, mely a cselekvés és az azt kormányozó indulat szempontjából túlmegy a legszükségesebben, vagyis ami már nem drámai beszéd, hanem a drámából mindenkor kinyúló s a közönséggel kapcsolatot kereső lírai ömlengés vagy magyarázó tudósítás: kitetszik Kisfaludy Károly Ilkájáról írt bírálatából. A monológokról (mik tudvalevőleg igen gyakran csak a szerző leplezett érintkezései a közönséggel) így nyilatkozik ottan. „A magányos beszédekkel igen szűken kellene gazdálkodni; mert annak csak ott van helye, hol az indulat annyira nőtt, hogy az indulatos elfeledkezik magánlételéről és indulatjainak tárgyában mintegy más testet látván, az ellen indul meg a nyelve”: tehát ha önfeledten indulatának a tárgyához, nem pedig költője szócsöveként a közönséghez beszél (szavai). Mennyire elítéli az „indulatoskodó” beszédet, vagyis azt, mely indulatot színlel azon is túl, mikor az már lelohadt! a fájdalom kifejezéseként mennyivel többre becsüli a némaságot, mint holmi virágos, érzelgős, ríkatni akaró lirizálást, „kádenciás búcsúztatót”! mennyire ujjong, ha szűkszavú tömör beszédre bukkan: „kevésben sokra”! mily gúnnyal illeti a jellemtől elszakadt s „inkább századunk cikornyás románjába” illő beszédet, „csevegést”, „piperének ízetlenségét”, vagy az afféle, a „dráma oekonomiájába bele nem tartozó” járatását a nyelvnek, mikor a színpadon „a Senkinek” fecsegnek ki, „a falaknak” mondanak el valamit „csúffá téve ekként az emberek előtt az emberi lelket”! Oly beszédet óhajt s csak olyat tűr meg a színpadon, mely a drámai küzdelemre elindult léleknek s a cselekvő vagy cselekedni kényszerülő embernek elkerülhetetlen szükséglete. Nem olvasmány az a beszéd, nem irodalom, nem szavalmány, hanem élő küzdelem és mintegy szóban is jelentkező, hallható cselekvés. Ahhoz a beszédhez ember tartozik, az a beszéd jellemnek, cselekvésnek és sorsnak vázlata és vetülete: ember kell hozzá, színész, aki a maga élő teljességével hozzáidomulva kitölti és talpra állítja. Nincs itt a szerzőnek más megbízottja, nincs a közönségnek más támogatója, csak a színész; az kap is utasítást eleget, sokszor igen mélyértelműt, Katona Józseftől; viszont feladata (még a kisebb szerepekben is) rendkívüli, mert sohasem sablonok az előállítandó emberek, hanem tömérdek apró részlettel megkötött, egyszeri egyének. Színész kell tehát hozzá, de olyan, aki „holtig tanul”, aki nem szűnik meg tanulmányozni az egész darabot, oly elmélyedéssel, amilyenre Bánk bánnak legjelesebb műbírálói. Bárány Boldizsár, Arany János, Gyulai Pál mutattak példát. De ezen a ponton már olvasmánnyá válik a darab s ilyen minőségéről majd később fogok szólani. Vonjuk le előbb a tanulságot az eddigiekből.

            Bánk bán olyan teljes mértékben, sőt oly túl műfajisággal drámai és színpadra szánt alkotás, hogy a színről eltiltása valósággal létfeltételétől fosztotta meg, tetszhalálra kárhoztatta. Hogy aztán, ha akkor, a húszas évek elején, színre kerül, meghódíthatta volna-e nyomban a közönséget, az megint más kérdés. Színész, aki úgy tanulmányozza, amint kellene, még akkor alig volt s alig is lehetett. Még akkor nem adhatták elő egy kis számú s jórészt állandóan azonos közönség előtt ugyanazt az egy darabot százszor is egymás után, hanem rendszerint minden este más-más darabot kellett elővenni. Sem az elmélyedés, sem a begyakorlás feltételei nem voltak meg akkor még az arra különben hajlandó színész számára sem; s később is, a harmincas évek folyamán, lassúnak mutatkozik Bánk bán diadalútja. Kassán, Kolozsvárt, Budán, Debrecenben tűnik fel a műsoron 1833-tól kezdve, évenként egyszer az említett helyek sorrendjében; majd 1839. márc. 23-án játsszák a Nemzeti Színházban, öt évig pihentetik s majd 1845-től kezdve szerepel e színház műsorán évenként is többször, hogy az abszolutizmus idején eltiltatván, 1858. márc. 10-én végre megkezdhesse diadalmainak azóta szakadatlan útját. Ha tehát színpadra kerülvén is, tizenkét esztendőn át (1833-1845) csak ritkázva szerepelt imitt-amott a műsoron, alig tehető fel, hogy korábban, nyomban megjelenése után, zajosabb sikerei lehettek volna, feltéve ugyanis, hogy a cenzúra színre engedi. Annál kevésbé, mert a sikernek a színész mellett másik tényezője, a közönség, mint Gyulai megállapításában már láttuk, nem drámát keresett voltaképp a színpadon, hanem – ha magyar történeti tárgyról volt szó – hazafias felmelegedést, Katona tulajdon szavaival mondja: nemzeti dicsekedést. Ezt Bánk bánban nem talált volna; ami pedig a darab félreértésével később hazafias politikai elemként értelmeztetett benne s vált 1845-től kezdve a szabadságharcig sorozatos sikerei egyik fő okává, aziránt a húszas évek elejének még alélt közszelleme, mint Gyulai mondja, nem volt eléggé fogékony.

            Bánk bánba politikai irányzatosságot (dinasztia-ellenességet) magyarázott bele a cenzor, vagy annak belemagyarázhatásától félt (hivatalosan azzal indokolta a tilalmat, hogy Bánk nagysága elhomályosítja a királyi házét) s azért tiltotta el a színről. Jó orra volt. Ellenzékileg hangolt közönség, mint a következmények megmutatták, bele is magyarázta az ts 1845-től 49-ig a politikai irányzatosság rokonszenve foglalta le magának a tendenciátlan, tiszta költői koncepciót. Ez előadások során általában az összeesküvő és idegengyűlölő Petur volt a közönség kedvence, meg Tiborc, a jobbágysors klasszikus panaszosa. A nemzeti és demokrata ellenzékiség korszaka tendenciózus egyoldalúságként szemelte ki a darabnak oly elemeit, melyek ott nem öncélúak, hanem egyebekkel együtt szövő, fonó tényezői a tragikumnak. Az 1839-iki pesti előadáson Egressy, ki jutalomjátékául választotta Bánk bánt, az első felvonás utáni halálos csendből már-már arra következtetett, hogy megbukott a darabbal; csak a II. felvonás törte meg a jeget: Petur hazafias kifakadásaira mozgolódás támadt, a földszint hallgatott ugyan (túl erősnek találva ezt a hangot), a karzat azonban éljenzett s ezzel eljegyezte Bánk bánt a maga népszerű értelmezése számára. A karzat éljenzése tizenkilenc év távolából igazolni látszott az egykori cenzor aggodalmait, aki műveltebb olvasó közönség számára nem vonakodott egy nyomtatott kiadás engedélyezésétől (gondolhatta, hogy úgysem olvassák), a színpad szószékét azonban elzárta Petur és Tiborc elől.

            Egy nagy magyar ember, a „legnagyobb”, úgy látszik, jelen volt az említett előadáson s más forrásból ugyan, de szintén aggodalmak ébredtek benne a darab veszedelmes volta felől. Széchenyi István, ki az eljövendő magyar forradalom előszeleit már ekkor kezdette irtózva érezni, 1839. márc. 23-án ezt jegyezte be Naplójába: „Megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi ily esztelenség előadását. Rossz, veszedelmes tendencia.” Abban tévedett, hogy a darabnak tendenciája volna; hogy azonban a maga szempontjából neki is éppúgy igaza volt, mint a cenzornak a magáéból, annak csattanó bizonyítékát adta 1848. márc. 15-ike, amikor is forradalmas hangulatban „a nép kívánságára” ingyenes előadásul éppen Bánk bán tűzetett ki a Nemzeti Színház az esti műsorára. Igaz, hogy az előadásból semmi sem lett; elnyomta az igazi politika láza: a Rákóczi-induló, a Marseillaise, a Talpra magyar, a sok hazafias szavalat és dal. Pedig ez lett volna a remekműnek első, megcenzúrálatlan, teljes szövegű előadása. – Bánk bán ily tendenciózusan népszerű felfogása jellemzi Petőfi hasonló című költeményét is, mely a Nép barátjá-ban jelent meg 1848. júl. 30-án s így valószínűleg a júl. 12-iki Bánk bán előadás közvetlen hatása alatt született meg; Bánkot egy Petőfies Peturrá gyúrja át s megteszi király- és idegengyűlölete szócsövévé.

            Igaza volt Greguss Ágostnak, mikor Bánk bánt végre tiszta esztétikai szempontból mint drámát és tragédiát óhajtván méltatni, azt írta a Pesti Napló 1854. aug. 1-i számában, hogy eladdig legtöbben politikai szempontból fogták fel irodalmunknak ezt az egész Európa előtt méltó büszkeségét „s a nagy közönség magasztaló nyilatkozatai nem annyira illették magát a költőt, a jellemek és cselekvények művészi megalkotóját s egy élő egészletbe összeolvasztóját, mint inkább a vakmerő országos vétségnek, melyhez történelmünkben csak Zács tette képez párvonalt s mely a műben – helyes tapintattal – tisztán szenvedélyileg van indokolva, szónokias előadóját”. „Bánk bánnak – így folytatja – a mi politikai hazánkfiai oly politikai pártszínezetet kölcsönöztek, melyet abban leggondosb utánnézéssel sem fog az elfogulatlan felfödözhetni s mely valóban nem válik becsületére közönségünk műértésének.”

            De hát műértést nem is a közönségnél kell keresnünk. Ki veheti rossz néven tőle, hogy egy színdarabból csak azt fogja fel s engedi hatni magára, amit gondolat- és érdekvilágával egyezőnek vél. Sőt örülni kell, hogy műértés híján is talált magának valót a darabban, s hogy – Gyulaival szólva – „a politikai fogékonyság némi vezetője lőn az esztétikainak”.  Az esztétikai fogékonyság számára kemény dió volt és maradt ez a remekmű a színpadról látva, előzetes tanulmányozás nélkül nem is lehet felfogni egész nagy értékét.

            Oly kiváló és tapasztalt dramaturg, mint Vörösmarty Mihály, szolgáltatja legpregnánsabb bizonyítékát ez állításunknak. Ő a már említett 1839. márc. 23-iki előadáson látta először a darabot, tudomása szerint „első és utolsó művét e nemben a korán elhunytnak”. Sem Katonáról, sem művéről nem tudott semmit megelőzőleg s így a darabról írt bírálatában legkiválóbb példáját látjuk annak, hogy mennyire nem foghatja fel Bánk bán igazi remekségét egy látásra még az elsőrendű szakember és nagy fogékonyságú költőtárs sem. A „sok tekintetben hiányos s némileg vad, de erővel teljes színműben” legkevésbé sikerültnek nagy meglepetésünkre éppen Bánk jellemét tartja, nem látván benne azt a szilárdságot, mely az általa elkövetett merész s nagy felelősségű tetthez kívántatik. Bírálata végén még határozottabban kimondja, hogy „Bánk bán karaktere leggyengébb az egész műben”. Íme, az egyszeri előadásból nem tudta kiérezni Bánk látszólagos habozásának, késlekedésének, valamint végül elszánt cselekvésének minden mozzanatéban motivált s a jellemtől függő szükségszerűségét. Tökéletesebbnek tartja Petur, Biberach, Ottó és Tiborc alakját: ezek u.i. egyszerűbbek Bánknál s már első látásra könnyebben felfoghatók. Viszont a komplikált jellemű Gertrud „nem egészen érthető” szerinte; s meg kell adni, hogy Gertrud megértése a legnehezebb is az egész darabban s a legaprólékosabb tanulmányozást igényli. Az I. felvonásból végül kihagyatni kívánná Vörösmarty azt, „midőn Bánk bán együtt találja Melindával Ottót (ha egyébiránt ezen megjelenés nem a színész tévedése volt) s ahelyett, hogy (mint valószínű) megrohanja, visszamegyen”. Ez a megjegyzése mutatja legjobban, mily nehézségekkel áll szemben az, aki először látja Bánk bánt a színpadon. Arany és Gyulai, akik többször átolvasták a darabot s legcsekélyebb szavát is százszor mérlegre vetették, meg tudják magyarázni Bánknak ezt a „visszaszédelgését”, miben Vörösmarty hajlandó lett volna a színész téves benyitásának hirtelen eltussolását látni.

            Meg lehetünk győződve róla, hogy a színházlátogatók nagy része ma sem tudná ennek a jelenetnek s több hasonlóan futólagos mozzanatnak igazi értelmét felfogni és számon tartani. Az átlagos néző, aki u. i. előzőleg nem tanulmányozta Bánk bánt, ma is csak nagyjában érti meg a színpadon látottakat, ma is indokolatlanul tétovázónak, erélytelen kunktátornak nézi Bánkot, jobban megérti Peturt és Tiborcot s bizonyára nem fogja fel Gertrud jellemét és tragikumát. igen, mert Katona nem magyaráz s darabjában, mint az életben, a jelentős szó, arckifejezés és gesztus sokszor csak egy pillanatnyi röpkeség s mire elfogni akarnók, már következményei kötik le figyelmünket.

            Hihető-e hát, hogy ha a cenzor kegyelmesebb hozzá, már a húszas években meghódította volna a közönséget? Játszották volna talán egyszer-kétszer, mindenesetre kevesebbszer mint Katona „alkalmi” vagy „kalendáriumi” darabjait: a Luca székét, vagy a németből átdolgozott István királyt; talált volna benne ki-ki valami érdekest, de színpadról – egyszer vagy kétszer látva az életben – aligha vette volna észre valaki, hogy évszázadokra, világra szóló, halhatatlan remekművet látott. S megdöbbentő tény, hogy ennek fő oka Bánk bánnak végletesen tiszta, túlzottan tökéletes drámaisága és színszerűsége, mely a darab cselekvényét és jellemeit csaknem az igazi élet fukar tárgyilagosságával, önmagukat ugyan teljesen indokoló, de néző számára nem magyarázgató alakulásukban állítja elénk.

            Nyilvánvaló ennélfogva, hogy ez abszolút színszerűségű és drámaiságú műben kell valaminek lenni, ami a színpadon és a dráma műfaji korlátai között nem tud elemi könnyűséggel érvényesülni, kell belezsúfolva lenni valami oly értéknek, ami drámában nem szokásos, nem otthonos, erőszakolt vagy egyenest drámaiatlan, amit csak a darab alapos, tanulmányszerű, elemző ismerete világíthat meg: ismételt megnézése a színházban, vagy sokszori, figyelmes elolvasása. Mennél többször adták ugyanazon a színpadon, mennél többször látták ugyanazon színházjáró szakértő nézők, annál jobban előviláglottak Bánk bánnak e rejtőző nagy értékei, elemzésre, elmélyedésre, a darab újabb és újabb elolvasására ösztönöztek s amit a színpad csak sejtetni tudott, azt végül apróra kimutathatta az elemző tanulmány.

II.

            Mi hát ez a rejtett, drámában szokatlan, színpadon könnyen elsikkadó nagy érték Bánk bánban?

            Részletező, csaknem mikroszkopikus lélektana.      

            A Bánk bán annak szemében, ki sorról-sorra kritikai szemmel végigvizsgálja, egy csodálatosan biztos és aprólékos lélektani tanulmánynak tűnik fel. Ennyi valóságérzéket a lelkiek s főképp az indulatok lélektana iránt, ily nem pihenő figyelmet a lelki folyamatok legelrejtettebb titkai iránt a világirodalomnak csak kivételes emberismerőinél találni. Irodalmunkban csak Arany János és Kemény közelítik meg e tekintetben Katonát, meg azonban ők sem haladják. Pedig ők elbeszélő költők s az elbeszélés több fajtájában, főképp a regényben, bővebben jut idő és alkalom a lélektani fejlesztésnek ugrás nélküli végig vitelére, cselekvések, elhatározások és tétova habozások komplex indokolására, a jellem kényszerű átalakulásának kimerítő megértésére, mint a drámában. A dráma lélektana szükségképpen vázlatos, egyszerűbb vagy éppen stilizáló; egyrészt azért, mert cselekvényt állít elénk s szerzője nem szólhat közbe, nem magyarázhat; másrészt mert terjedelme, mit a „nézés” munkabírása korlátoz, eo ipso koncentrálásra, csak sarkalatos hatások és fordulatok kidolgozására, viszont átmeneteknek, röpke részleteknek, az átfejlés közvetítő mozzanatainak mellőzésére, jobb esetben is csak szuggerálására utalja, szorítja. A regényben a lélektani fejlesztés technikája kényelmesebb, akár az unalomig, a tudományos elemzésig veszteglő lehet: a drámában annak is folyvást mozdulnia s akár szökellés-szerűleg haladnia és változnia kell a cselekvéssel együtt, melytől közlés módjára különválnia ott lehetetlen. A drámában sokszor a cselekvés jelenti és pótolja a lélektani megvilágítást, míg a regénynek ez utóbbira fordított figyelme sokszor szinte felszívja, előre föléli a cselekvés érdekét. Emitt a lelki fejlődés elemeivel annyira megismerkedhetünk, hogy a cselekvést, mint szükségképp elkövetkezendőt, előre látjuk, míg a drámában a cselekvés lelki rugói gyakran csak a végrehajtás pillanatában világosodnak meg számunkra.

            Nos, azt a lélektani részletezést és okozati szakadatlanságot, mely csak a regény egy modernebb (éppen pszichológiainak nevezett) változatában lehetne műfajilag otthonos, Katona József elég merész belezsúfolni egy vázlatos lélektanú műfajba, a drámába. A lángelme nagyszerű erőszakainak egyike ez, s amennyire rendkívülivé és csaknem világirodalmi unikummá bélyegzi ezzel a maga oly igen egyéni remekét, annyira túlterheli vele s annyira megnehezíti teljes és közvetlen érvényesülését a két-három óra alatt eldübörgő színpadi játékban. Bánk bánban a legutolsó szó, sőt a hallgatás is egy mesteri pszichológus apróra kiszámított tervezetébe illeszkedik bele, meg van mérve mérlegében, a lelki valóság elképzelni tudásának szinte hallucinatív mértékével. E kiszámított finomságok, a lelki történet e szám nélküli kisebb-nagyobb rugói könnyen észrevétlen maradnak a színpadi játékban még oly figyelmes néző számára is, a teljes és helyes megértés rovására. Megértése u.i. folytonos mérlegelést, egybevetést, különböző időbeli adalékok, lelkiállapotok, célzások számon tartását, szembesítését kívánja, sőt elhallgatott, be nem mutatott események „kiokoskodását” (Gyulai szavával élve). Mert Katonának nemcsak színpadi és drámai érzéke túlságig menő, csaknem abszolút: hanem tulajdon szűkszavú modorát, kifejezésbeli velős, indulattól feszülő, zsúfolt koncentráltságát is ráruházza személyire. Érdes mozgása a verses beszédben, eredeti, nem-sablonos képes beszéde, irodalmi nyelvének bizonyos tekintetben primitív önfajúsága, ez a sajátságos, csaknem bárdolatlanul darabos, sziklás, súlyos nyelv a finom lélekismeret egyik legnagyobb lángelméjének a kezében: mind, mind csak fokozza a színpadról való felfogás nehézségeit. Csodálkozhatunk-e rajta, ha 1836-iki debreceni előadása után a Honművész levelezője ily jelzőkkel emlékezett meg Bánk bánról: „E hajdani zűrzavaros történetnek, mit azzá az érthetetlenné tevő kötött beszéd tesz...”? Igaz, hogy a levelező, bár kötetlen beszédben szólhatott, maga sem látszik valami nagyon világos főnek. Ám halljuk Gyulai Pált:

            „Katonánál majd minden mondat egy-egy lélektani mozzanat s a nem eléggé figyelmes olvasó előtt könnyen érthetetlenné válhatik nemcsak a jellem, hanem az egész cselekvény is... Néhol saját drámai szempontjából is világosb lehetne... Néha igen sokat bíz képzelmünkre s inkább az olvasót tartja szem előtt, aki nyugodtan elmélkedhetik s nem a nézőt, aki az előadás izgató befolyása alatt ezt kevésbé tehet.” Lám, Gyulai még az olvasó számára is könnyen érthetetlenné válónak tartja a darab jellemeit, cselekvényét s e legszínszerűbb, legigazibb és abszolútabb drámánkról hajlandó feltenni, hogy Katona inkább az olvasásba belemélyedőt, mintsem a színházi nézőt tartotta szem előtt! Annyi bizonyos, hogy ha szem előtt nem tartotta is, rá van utalva az olvasóra.

            Tanulmányozó olvasás nélkül Bánk bán egész kiválóságát megérteni tehát nem lehet. Egyszeriben színpadról látva, lélektani remeklése kárba nem vész ugyan, de nem is tárul fel egész klasszicitásában. innen, vagy innen is, érthető emlékezetes bukása a berlini közönség előtt, melyest sem iskola nem nevelt rá, hogy a megszentelt remekműnek kijáró erős figyelemmel kövesse előadását, sem előzetes tanulmányozás nem tett képessé arra, hogy remeksége tudatát maga szerezze meg magának. A német közönség még annyit sem kapott e remekműtől, mint a hazai első előadások közönsége, mely legalább politikai szenvedélye visszhangját vélte belőle kihallani. Vagy lehet, hogy ő is, csakhogy ellenszenvvel vagy érthető közönnyel, ugyancsak ilyesmit nézett bele.

            Olvasni kell hát, mégpedig sokszor s igen mély figyelemmel. S mennél többször olvasta el az ember, annál kevésbé lesz bátorsága kifogásolni benne valamit, annál megszégyenültebben állapítja meg korábbi megfigyelései könnyelműségét, annál inkább meggyőződik róla, hogy sohasem neki, hanem mindig Katonának van igaza s növekedő mulattal kérdi, mint maga Arany János: hogy lehet annyi számítással költeni! Lesz idő, mikor a Nyugat is álmélkodni fog még ezen, de nem elébb, mint majd ha belátja, hogy keleten is szabad s keleten is tudnak oly remekművet írni, melynek élvezni tudását csak elmélyedő tanulmánnyal érdemelhetni ki s melyet nemzetközi esztétikai sablonok szerint soha, hanem csak a maga egyéni törvényei értelmében lehet illő módon felfogni és sajátunkká tenni.

III.

            Olvasni Bánk bánt? Ha csak az kell, attól ugyan a cenzor sem tiltott el senkit, sőt a színről kirekesztvén, egyenest olvasmányul adta mindenek kezébe – mondhatná valaki. Csakhogy úgy olvasni, amint Bánk bánt kell, mindenkor kevesen tudnak s még kevesebben érnek rá; drámai  művet úgy olvasni pedig csak akkor hajlandók az emberek, ha az a dráma már elhíresedett. Ahhoz, hogy egy csak most megjelent drámát úgy legyen hajlandó elolvasni valaki, különös nagy ösztönöztetés kell, többnyire személyes ok: baráti meleg figyelem, az „éles szemeké”, vagy pedig kitűnő kalauz, aki a cirkulus viciózus e kezdeti lendületénél természetesen senki más nem lehet, csak maga a szerző. Bánk bánt Katona Józsefnek egy barátja olvasta el úgy először s csaknem Arany Jánosig és Gyulai Pálig egyedül ő: Bárány Boldizsár; viszont Katona József maga olvasta fel édesatyja takácsműhelyében a szövőszéken ülve, egy kancsó bor mellett, 1816 nyarán egy Kecskemétre vetődött vándorszínész barátjának, Udvarhelyi Miklósnak.

            A darab e kétrendbeli elolvasása Bánk bán sorsának legnevezetesebb intézőjévé vált, pedig tiszta véletlennek köszönhető. Bárány Boldizsár mint tudjuk, elmélyedő kritikus módjára áttanulmányozta Bánk bánt, megírta róla bírálatát („Rosta” címen) Katona számára s e bírálat oly változtatásokra ösztönözte a költőt, melyek nélkül Bánk bán korántsem állana tökéletessége mai magaslatán. A „Rosta” sokáig lappangott, de a hatvanas években előkerülvén, a Bánk bán-kritikának valóságos ősforrásává, az elmélyedés állandó ösztönzőjévé vált. Az az Udvarhelyi Miklós nevű vándorszínész pedig, tizenhét év múlva, midőn az egykori cenzori tilalom, úgy látszik, már feledésbe ment, vagy alkalmai engedéllyel eltöröltetett, 1833. febr. 15-én Kassán jutalomjátékául választotta Bánk bánt s a remekműnek ez az előadása az első, amelyről hiteles tudomásunk van (színlapján Rexa Dezső tette közzé a Vasárnapi  Ujságban 1921-ben) s ez az, amelyben minden további előadásnak s így Bánk bán színpadi életének mintegy ősnemzőjét láthatjuk. Mert ugyane kassai színtársulat egyik csoportja játszotta a következő évben Kolozsvárt, másik csoportja két év múlva Budán a darabot (s e két előadásnak már színházi kritikában is híre ment), főképp pedig, mert ama kassai előadásban már Egressy Gábor is játszott, aki a darab rendkívüli drámai értékét felismervén, holtig nem szűnt meg buzogni, tenni, izgatni érette.

            Ez az Udvarhelyi Miklós „Nemzeti Színész és Dallos” (amint a színlapon nevezi magát) a költő után második forrása Bánk bán örök életének. Mélyen lenyűgözhette őt a remekmű, mikor Katona József felolvasásából megismerte s róla a költővel bizonyára tovább és többször is értekezve, mintegy lelkébe fogadta az alkotó lángelme szent tüzét. A sors, a Gondviselés őt jelölte ki e nagy kincs sáfárául, ezúttal is az együgyűek közül választván apostolt.

            Katona József már harmadik esztendeje pihent a kecskeméti temetőben, mikor egykori igénytelen barátja ama kassai estén felgyújtotta emlékezete örök mécsesét. Mikor a minden halandók útjára költözött volt, akkor is csak egy névtelen hű barát adott alig észrevett jelt a nagyvilág számára egy sirató verssel, mely a Hasznos Mulatságokban jelent meg 1830 második felében:

Hát nem zengenek áriák,

Gyász sírja fenekére

Midőn leszált a’ Grátziák’

Eggyik kedvelt testvére?

Nintsen ki könnyet ejtene?

A’ szép Lelkek’ rokonát

Szánná. Nintsen Melpomene

Ki siratná Katonát?

Nints fájdalom, nintsen senki,

Liliomot, rózsákat

Ki gyász halmához vigyen ki

’S ültetne cziprus fákat?

Nem kell a’ rózsa-koszorú,

Nintsenek Liliomok;

Nem termi azt meg szomorú

Sírodon a’ lágy homok.

            Most már azonban teremni kezdett a lágy homok s az első babérfát, mely azóta letarolhatatlan rengeteggé sokasodott, az az igénytelen „Nemzeti Szinész és Dallos” ültette el belé. S vajon mi különös jót várhatott Udvarhelyi Miklós ez „itt még soha nem adatott nagy Nemzeti dráma” előadásától a maga számára? Semmit azon a csekély összegen kívül, amit a jutalomjáték juttathat egy szerényebb szerepkörű színésznek, ezúttal pedig, a „tomboló farsangi örömök zajában”, mikor a színház keveseket vonz, azt is szűkösebben. Hiszen a főbb és hatásosabbnak ígérkező szerepeket mind mások játszották! Bánkot Bartha, Peturt Szentpétery, Tiborcot Szilágyi Pál, Ottót Egressy, Biberachot Megyeri, Gertrudot Kántorné, Melindát Déryné. Ha a darab sikert arat: azt ezek takarítják be! Mi jut abból szegény Udvarhelyinek, aki mindössze az öreg Mikhál bán szerepét választotta ki magának?

            Mi jut neki? A halhatatlannal való kézfogás dicsősége s az a történeti szép osztályrész, hogy neki adatott meg a nyilvánosság előtt először kimondania a Remek szót Bánk bánról. Mert íme a színlapon, azon a helyen, ahol a jutalomjátékos alázatosan esedezni szokott a közönség kegyéért, Udvarhelyi Miklós aláírásával ezúttal a következő sorok lángolnak és világítanak: „Teljes bizodalommal vagyok, hogy midőn a’ Hajdankorból egy oly Honévrajzi történetet kívánok kellemes időtöltésül szemléltetni, melly akár a Költőnek Nagy Lelkét, akár a’ Charakterek fénye becsének rajzolását tekintsük benne, minden módon Remek, s méltó becsülést érdemel,... meg fogják adni az Irónak is érdemlett jutalmát számos megjelenések által.”

            A sírban is megdobbanhatott erre a nagy halottnak szíve!

*

            Katona József életében tudtunkkal csak ez a két barát olvasta és fogta fel teljes lélekkel a nagy tragédiát. Másnak nem volt oka úgy belemélyedni, nem volt érzelmi ösztönzője annyi fáradságra. Alig is kelt a könyv. Horváth Döme egy feljegyzése szerint (a kecskeméti Katona József-Kör által 2893-ban kiadott Emléklapban) 1821 végén a költőnek „kiadója, Trattner J. M. által ismét panaszképpen értésére lőn adva, hogy a nagyszámú példányokból alig kelt el az első évben 20 példány”, s ez is egyik oka lett volna katona azon elhatározásának, hogy az írói pályától visszalép. Ez adatot nem tudjuk ellenőrizni. Viszont a kassai előadás kapcsán említett Szilágyi Pál egyébként is téves visszaemlékezésének (az 1859-iki Nefelejtsben) az az állítása, hogy a kassai előadás után másnap megrohanták Vajda magyar könyvkereskedését Bánk bánért s Vajda nagy nehezen rátalálván a padláson a tíz éve ott heverő kétszáz példányra, aznap mind eladta: nyilvánvaló túlzás, amilyenekkel „visszaemlékező” színészeknél gyakran találkozunk. Hasonlóképp túlzás Horváth Dömének az a közlése (Bánk bán 1856-iki kiadása előszavában), hogy a Nemzeti Színházbeli első (1839. márc. 23-iki) előadás után „A Trattner-Károlyinál egypár évtized óta ott hevert példányok egyszerre mind elkeltek; de sőt a Kecskeméten létező néhány példány is fölkéretvén, utoljára egy aranyért is megvétettek”. Hogy kelendősége ekkor hirtelen megnövekedett, az bizonyos; különben Nagy Ignác nem sietett volna új kiadásban közzétenni a maga Színműtárában (1839-40); ez a kiadás, mint Gregusstól tudjuk, 1854-re már el is fogyott, viszont azokat, akik a drámát meg akarnák venni, szintén ő figyelmezteti a mondott évben, hogy „annak első kiadásából még kaphatók példányok (36 krjával) a Trattner-Károlyi-féle nyomdában Pesten!”

            Reánk nézve ez utóbbi adat a fontos. Még 1854-ben is kapható volt hát Bánk bán első, a költőtől rendezett kiadása a kiadó nyomdájában! Ami belőle elkelt, az bizonyára az újabb színpadi sikerek hatása alatt kelt el, de a költő életében (míg tehát színre nem került) keveseknek fordulhatott meg a kezén.

            Néhány példányról meg tudjuk mondani, kihez került. Egyet maga a költő Kecskemét városa tanácsának, egyet Kisfaludy Károlynak ajándékozott, egyet bizonyára Kultsár Istvánnak, aki lapjában, a hazai ’s Külföldi Tudósításokban, azon melegében, még 1820. nov. 18-án hírt is adott a mű megjelenéséről néhány sorban, melyet azonban akár a darab elolvasása nélkül is megírhatott. Egy példány Pápay Sámuel kezén is megfordult (ő volt a korszak irodalomtörténet-írója!), mert, mint látni fogjuk, olvasta is. Volt egy példány Miskolcon, Tomka Mihály táblabíró könyvtárában: ott olvasta (mint „Életem és Korom” c. könyvében említi) 1826-ban az akkor még csak 12 éves Pulszky Ferenc, mégpedig, ha hitelt adhatunk visszaemlékezésének: „élvezettel”. Adhatott egy példányt a költő a székesfehérvári színtársulatnak, melyben jóbarátai voltak s mely különben is hivatva lett volna a darab első előadására, ha a cenzor engedélyezi; lehet az is, hogy kéziratban kapta meg tőle ez a társulat, s annak alapján adhatta elő, ha igaz (bár semmi adat sem bizonyítja), Pécsett 1826-ban. Udvarhelyi Miklós vagy a kassai színtársulat birtokában szintén kellett egy példánynak lenni, amint a fent közlöttekből következik. Legtöbben bizonyára Kecskeméten „láthatták” a könyvet, olvasni azonban legfeljebb csak annyi „élvezettel” vagy elmélyedéssel olvashatták, mint a fentebb elsoroltak.

            Bárány Boldizsáron és Udvarhelyi Miklóson kívül csak egyet tudunk, aki Bánk bánt még színpadi nagyobb sikerei előtt méltatni volt képes: Arany Jánost. Maga említi Önéletrajzába, 1836-ra vonatkoztatva, hogy Shakespeare német fordításait akkor forgatta először – „s különös, hogy egy bizalmas körben Bánk bánt elébe tevé Stibornak, miért illően ki is nevettetett”. Ez ítélet értékére fényt vet az a körülmény, hogy Toldy Ferenc még 1842-ben is Kisfaludy Károly Stiborját tartotta „legelső maradandó becsű drámánknak” (egy Athenaem-beli cikkében). Arany János csak 18 éves volt, mikor - valószínűleg rövid színész pályája idején – e vakmerő nyilatkozatot megkockáztatta. Később, negyvenéves korában írt Bánk bán-tanulmányaiban kongeniális mélységgel igazolta ifjúkori benyomása tévedhetetlen igazságát, s még később, mikor 1879-ben Prózai Dolgozatait rendezgetvén sajtó alá, ezt a – sajnos, be nem fejezett – tanulmányát is újból átolvasta, fia előtt ekként nyilatkozott: „Különös teremtő tehetség volt ezé a Katonáé; bámulatos, hogy tudta a nagy szenvedélyének olyan megragadó kifejezéseit olyan gondos beosztással elrendezni, hogy tudott annyi számítással – költeni!”

            Udvarhelyi Miklós színlapi nyilatkozata mellett a Katona-irodalom legfölemelőbb, legmeghatóbb emléke az a Bánk bán-kiadás, melyben Katona József szövege Arany János jegyzetei kíséretében olvasható. Ezt a kiadást (szemrehányás nélkül legyen mondva!) nagyon olcsón megszerezhetni még ma is a Gyulai Pál-féle Olcsó Könyvtár füzetei között.

            Vachott Sándor 1847-ben egy igen szép epigrammában ekként magasztalta volt Katona Józsefet:

A meredek pályán legfelső fokra te hágtál,

És ott állsz EGYEDÜL a sasok orma felett.

Nincs-e merész ember, ki borostyánt tartva kezében

Feljusson hozzád: megkoszorúzni fejed?

            Ha valaki, hát Arany János feljutott hozzá, s méltóbb koszorúval senki sem övezhette a halhatatlan főt. Azóta ketten állnak „a sasok orma felett”.

IV.

            Hát azok a nevesebb költők, írók, irodalmi vezérek, kritikusok, akik a húszas évek legtekintélyesebbjei voltak: Kazinczy, Kisfaludy Károly, Kölcsey, Döbrentei, Pápay Sámuel: nem olvasták Bánk bánt? Vagy ha olvasták, miért nem méltányolták?

            Keveset tudunk Katonának az egykorú írókhoz való viszonyáról. Ő Pesten, jogász és joggyakornok korában, inkább színészi körökkel érintkezett s a hírlapíró Kultsár Istvánnal is, kinek lapjában Bánk bánról – mint láttuk – a legelső ismertetés, meg a Katona halálát sirató vers jelent meg, még mint színházigazgatóval került a tízes évek elején ismeretségbe. Joggyakornoksága idején, 1814-15-ben, Karacs Ferenc rézmetszőnél lakott, kinek házát Horvát István, Virág Benedek, Fáy András, Vitkovics Mihály és más pesti írók sűrűn látogatták. Érintkezett-e velük az ott lakó jurátus és mennyiben ismertette meg velük írói becsvágyát, nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy Horvát István jól ismerte Katonát, ami igen meleg hangú ajánlóleveléből is kitetszik, melyet 1820 elején írhatott, mikor Katona a kecskeméti ügyészi állásért pályázott.

            Valószínűleg ismerte Thaisz András ügyvédet, a Tudományos Gyűjteménynek 1817 őszétől mintegy tíz éven át szerkesztőjét s ez ismeretségnek köszönhette, hogy a Tudományos Gyűjtemény nemcsak kecskeméti megjutalmazásáról adott hírt (1821 februárjában), hanem két ízben is közölt tőle tanulmányt (1821, 1823), mégpedig első ízben olyat, mely alkalmas lehetett volna a közönség és írók figyelmét az elnémított Bánk bánra irányítani s melynek közlése kényes is lehetett, mert benne Kisfaludy Károly van érthető célzással megtámadva; 1825-ben pedig felvette Bánk bánt az ajánlásra méltó könyvek jegyzékébe. (Mellesleg legyen megjegyezve, hogy az a „Sajó-Kaza” c. cikkecske, mely a Tudományos Gyűjtemény 1817 április füzetében Katona József aláírással közöltetett, bizonyára nem a költőtől, hanem egy másik Katona Józseftől származik, kinek mint sajókazai komposszesszornak a neve a folyóirat előfizetői névsorából ismeretes előttem).

            Kazinczyt, Kölcseyt s valószínűleg Döbrenteit sem ismerte személyesen: az elsőnek nem kérte ki jóindulatát bemutatkozó levélben, pedig kora kezdő írói azt rendszerint megtették. Kisfaludy Károllyal elég jó barátságban lehetett egy ideig, de (amint látni fogjuk) viszonyuk éppen Bánk bán megjelenése évében megzavarodott.

            Afféle vadócnak tűnhetett fel a vezető irodalmi körök előtt azok alapján, mit tőle Bánk bánon kívül olvashattak, nyelve, modora miatt egyaránt. Dévaj és nehézkes iróniájú önbecsmérléseit (melyek közül a maga helyén alkalmunk lesz egynéhányat látni) a tanulatlan ember kihívó nyilatkozatainak tekinthették; önzetlen elmélkedéseit drámairodalmunk, dramaturgiánk, közönségünk, kritikánk állapotáról (a Tudományos Gyűjteményben 1821) önérdekű indulatosságnak, nyíltan kifejezett vetélkedő becsvágyát irigykedésnek minősíthették.

            Az irodalmi életben még Pesten léte (1810-1820) alatt sem igen vehetett élénkebb részt, írók társaságában keveset forgolódhatott, sem az Erdélyi Múzeumot, sem a Tudományos Gyűjteményt nem kísérte figyelemmel. Avagy nem feltűnő-e, hogy Bánk bán „Jegyzés”-e (előszava) szerint még 1819. július 2-án sem tud semmit arról, vajon mi lett a kolozsvári drámapályázattal (amelyen ugyanis Bánk bánjával maga is részt vett), holott a pályázatról szóló jelentés ugyanazon Erdélyi Múzeumban, amelyben 1814-ben a pályázati felhívás megjelent, már egy évvel azelőtt, 1818-ban közzététetett? Hogy e kolozsvári folyóirat elkerülte figyelmét, az végre még könnyen elképzelhető. De az már valóban némi közönyre vall, hogy a Pesten megjelenő Tudományos Gyűjtemény híradásáról sem szerzett tudomást. Annak ugyanis 1819. májusi füzetében megtalálhatta volna „Híradás az Erdélyi Múzeumnak I-X. Füzeteiről” címen, ami őt érdekelte: megtudhatta volna, hogy az említett folyóirat utolsó, 1818-iki füzetében jelentés olvasható „Az első Füzetbeli Jutalom, kihirdetésére béküldetett Szomorújátékokról”. Valószínű ebből, hogy pályázó darabját, a Bánk bánt, nem mutatta meg az irodalmi dolgokban jártasabb, az irodalmi jelenségeket figyelemmel kísérő írók egyikének sem, hisz azok különben figyelmeztették volna, hogy a pályázat sorsa már eldőlt. S ha most még hozzávesszük, hogy az az 1819. júl. 2-án írt „Jegyzés” Bánk bán előszavaként csak másfél év múlva, 1820. november közepén került ki a sajtó alól s ennyi idő alatt, ha írók közt forgolódik és irodalmi események iránt érdeklődik, módjában lett volna megtudnia a valót és még idejében kiigazítania Jegyzés-e hibáját: azt hiszem, Bánk bán mellőzésének egy szintén jelentékeny oka világosodik meg előttünk: Katonának bizonyos tekintetben önkéntes kívülállása az irodalmi életen, mi csak lényeget néző, formákkal, formaságokkal nem törődő, senkinek a kegyét, sőt ismeretségét sem kereső, zárkózott s a különcségig szűkszavú egyéniségéből következett. Becsvágya pedig nagy volt, de önbizalma hallgatag. Nagyon kevesen s csak legbizalmasabb barátai lehettek beavatva a titokba, hogy ő is részt vesz a kolozsvári pályázaton. Ez érthető is. Mindamellett titka elárulása nélkül is könnyen értesülhetett volna a Kolozsvárott történtekről, ha oly körökben forog, hol effélékről beszélni szokás. Ő alig is tekintette magát „írónak”. Mint igazi drámaköltő, inkább a színházzal kereste, míg módjában volt, az érintkezést, inkább színészek között forgolódott, mintsem könyvírók körében. Színészismerősei nem segíthettek rajta a cenzori tilalom miatt, az irodalom pedig, mely őt nem ismerte,s melynek hiú világával ő sem keresett kapcsolatokat: közönyösen – amennyiben pedig ismerte őt -, egy vagy más okból sértetten olvasta vagy nem olvasta el kinyomtatott művét.

            Lássuk ezek közül a jelentékenyebb eseteket, az adatok időrendjében.

V.

            Lássuk először is Döbrenteit mint az erdélyi drámapályázat meghirdetőjét s mindvégig legközvetlenebb ismerőjét.

            Tudnivalók itt röviden a következő adatok. A jutalomtétel az Erdélyi Múzeum első, 1814-iki füzetében hirdettetett meg eredeti, abszolút becsű történeti szomorújátékra 1815 szeptember végén lejáró határidővel. A hirdetmény szinte végzetszerűleg sűrűn emlegeti a „Genie”-t: „ha vagyon közöttünk”, annak alkotóvágyát e serkentés fel fogja ébreszteni! Katona, a hirdetmény utolsó szavait megszívlelve, „általadá magát a Genius intésének”. Eleinte, mint Hajnóczy Iván nemrég megjelent tanulmánya (Katona József Kecskeméten), valószínűvé teszi, alighanem egy már kész tragédiáját (a Jeruzsálem pusztulása címűt) akarta beküldeni s verses alakra kezdte átdolgozni. Beküldte-e azt is vagy nem, s Bánk bánt csak e hirdetmény ösztönzésére kezdte-e írni vagy már anélkül is tervezte? nem tudjuk. Bizonyos az, hogy Bánk bánt elküldte Kolozsvárra, akár egyedül, akár több más szerzeményével együtt. Természetesen nem abban a végleges formájában, melyet ma ismerünk, hanem azon primitívebb kidolgozásban, melynek változatait a Bárány-féle Rosta idézeteiből s a csak 1913-ban Maglódon előkerült másolatból ismerhetjük meg, mely utóbbinak prológusa 1815. júl. 30-ról van keltezve. (Hogy a két változat közül a Rosta-beli a korábbi, azt Juhász Margit doktori értekezése mutatta ki az idén.) A kolozsvári bírák (s köztük Döbrentei) megítélésénél tehát ne felejtsük, hogy az ő kezükbe a remekműnek egy több tekintetben kezdetleges kidolgozása került. Maga Katona megvallja később (a „Jegyzés”-ben), hogy „gyengét írt”, s hogy a pályamű prológusa „tele van ifjú vére gőzével, negéddel és feszelgéssel”. Azok az okok, melyek a végleges szöveg sikerét nehezítették, itt még súlyosabban esnek a latba; főképp a vers miatt sokszor erőltetett nyelvi formái, szórendje, feszes eliziói (pl. „val’mi” valami helyett) hathattak visszatetszőleg az olvasóra, nem szólva néhány belső fogyatkozásáról, mikre Bárány Rostája hívta fel később Katona figyelmét.

            A pályázat elintézéséről még tankönyvekben is téves állítások olvashatók. A való (Döbrenteinek az Erdélyi Múzeum utolsó, 1818-iki füzetében közzétett jelentése szerint) a következő: A kitűzött határidőig, 1815. szept. 30-ig, tíz pályamű érkezett be; három pályázni akaró kedvéért azonban halasztást engedtek, de minthogy ezek közül l1816 végéig csak kettő küldte be a maga pályaművét, a harmadik pedig csak 1817 elején tudatta, hogy lemond a pályázatról: a munkák megítéléséhez csak ily nagy késedelemmel foghattak hozzá. Akkor aztán „a’ drámák rendre olvastattak el, elébb egyik társunktól, azután az egész gyűlés előtt” – írja Döbrentei. Úgy látszik, ilyen módon mind a 12 darabot végigrostálták, írott jelentés azonban nem készült el valamennyiről e Döbrentei-féle értesítés időpontjáig s így az Erdélyi Múzeum e legutolsó füzetében nem is volt kinyomtatható. Minthogy az említett folyóirat e füzettel megszűnt, nem maradt más hátra, csak hogy Döbrentei röviden tájékoztasson a végső eredményről s az addig elkészült, mindössze három bírálatot közzétegye.

            A végső eredmény az, hogy a mértéket egyetlenegy pályamű sem ütötte meg, tehát egyiknek sem adhatták ki a jutalmat. Tanakodik is a jelentés rajta eleget, miért nem jelentkezett oly talentumú drámaíró, amilyet vártak: azért-e, mert még nem talált nálunk elég theoriákat? vagy nem nevekedhetett fel szebb nyelv s kritikai ismeretek hallásában? avagy elhallgatott valahol egy Genie, elkedvetlenítve játékszíneink vándorállapotjától ebben a maga szebb lelkeit nem becsülő hazában? vagy tán számára nem ért még meg a kor? Mennyi akaratlan, keserű humor egy rakásban!

            „A pártosság tüze” c. darab I. felvonása azonban megnyerte a bírák tetszését, mert „legtöbb dramaturgiához” az tudta kötni a gondolatokat; jeligés levelét felbontották s 1817.júl. 8-án levélben szólították fel a szerzőt, Tokody Jánost, hogy ilyen és olyan szempontok figyelembevételével dolgozza át s küldje be újra darabját, akkor aztán majd meglátják, minő jutalomra érdemesíthetik. Tokody azonban, bár újból megsürgették, soha többé nem jelentkezett.

            Legkésőbb 1817. júl. 8-ra tehát Tokodi darabján kívül a többire nézve negatív eredménnyel dőlt el a pályázat sorsa, arra az egyre nézve pedig mindörökre függőben maradt.

            Minthogy Döbrentei jelentéséből a pályaműveknek csak száma (12) derül ki, címüket azonban nem sorolja elő, még azt sem tudhatjuk egész bizonyossággal, vajon Bánk bán csakugyan megérkezett-e a pályázatra (bár az bizonyos, hogy Katona elküldte). Nincs ugyan rá semmi ok, hogy kételkedjünk benne; jobban mondva: az a körülmény, hogy a jelentés nem emlékezik meg róla, nem elég ok a kételkedésre. Magának a sokkal tökéletesebb végleges szövegnek a sorsára visszagondolva, nincs azon semmi csodálni való, hogy a primitívebb kidolgozású Bánk bánnak a bizottság nem adta ki a jutalmat. Aki ezt lehetetlennek tartja s ennélfogva inkább felteszi, hogy Bánk bán részt sem vett a pályázaton, az sem a későbbi idők tanulságait nem veszi figyelembe, sem Bánk bán korábbi szövegét nem ismeri. Az, hogy bírálatot nem tettek közzé róla, tisztára a bírálók késlekedésén s az Erdélyi Múzeum megszűnésén múlt. A bírálatban éppúgy lehetett volna kifogások mellett elismerés, amint pl. a Bolyai Farkas darabjairól közzétett bírálatban, míg pl. a meg ugyan nem jutalmazott, de mégis legkedvezőbben fogadott Tokody-féle darabról közölt bírálat voltaképp csupa merő kifogás.

            Van azonban egy eléggé meggyőző érvünk amellett, hogy Bánk bánnak ott kellett lennie a pályázaton. Rakodczay Pál vetette fel a kérdést, hogy hogy nem jutott senkinek eszébe efelől megkérdezni magát Döbrenteit, aki csak 1851-ben halt meg. Ez időpontig azonban a Katona-irodalom még alig indult meg s fel sem merült semmi kétség a pályázat körülményei felől. Én inkább azt kérdem: miként lehetséges az, hogy Döbrentei, aki csak 1851-ben halt meg s így tanúja volt már Bánk bán sorozatos nagy sikereinek, tanúja a Katona iránti érdeklődés megindulásának, nem állt elő önként a maga adataival? S felelek rá így: ha Bánk bán nem érkezett volna meg a pályázatra, akkor Döbrentei legkésőbb e remekmű negyvenes évekbeli nagy sikerei idején nyilatkozattal előzte volna meg a várható vádat, sőt valószínűleg sajnálatát fejezte volna ki afelett, hogy a pályázó művek közül Bánk bán akkor kimaradt s így nekik nem volt módjukban, amit bizonyára megtettek volna, méltó kitüntetésben részesíteni. De ő hallatott; pedig hogy a kinyomtatott Bánk bánról s így előszavának az erdélyi pályázatra vonatkozó passzusáról legkésőbb 1821 nyarán tudomást szerezhetett, azt alább meg fogjuk látni. Hallgatott, nyilván azért, mert Bánk bán igenis jelen volt a pályázaton s ő csak örülhetett annak, ha a pályabírák akkori magatartását senki sem szellőzteti. Ha Csányi János 1840-iki adata igaz, akkor még egy felelősség terheli Döbrenteit. Csányi szerint u.i., ki mint főügyész jó ideig Katona hivatali főnöke volt s a nyilvánosság előtt először tett közzé életrajzi adatokat róla (a Társalkodóban), a költő halála (1830) után atyja Katonának 3 színművét (Monostori Veronka, Jeruzsálem pusztulása, Ziska) adta át Trattner-Károlyiéknak esetleges kinyomatás végett, azok Döbrenteinek adták tovább s azóta nála hevernek. Ezt sem olvasta Döbrentei? Tudtunkkal sohsem reagált rá.

            Ne legyünk azonban fölöttébb szigorúak a bírálóknak (kiket egyébként Döbrentein kívül nem ismerünk) hibáztatásában. Ők nem a viszonylag legjobb drámát akarták megjutalmazni; előre kimondták, hogy csak „nevezetes drámai produktum”, vagyis mint ma szokás mondani: abszolút becsű pályamű kaphatja meg a jutalmat. Bánk bán nekünk, s végleges alakjában, az; de ki tagadhatja, hogy első kidolgozásában még nem volt az, csak válhatott azzá s hogy a bírálóktól oly, a Bárány Boldizsáréval vetekedő, jóakaratú figyelmet, mely a remekség rejtett feltételeit kibányássza abból a külsőségeivel oly könnyen elriasztó első változatból, nem lehetett várni és kívánni. Még ha az egyes bíráló (aki, mint láttuk, otthon, magában olvashatta át) talált volna is benne kiemelni valót, annak tétovázó ösztönét bizonyára elnyomta volna az „egész gyűlés+ kedvetlensége s bosszankodó vagy éppen gúnyolódó megjegyzései, sőt nevetgélése egyik-másik helyen; különösen elvehette a kedvüket az Előversengésnek a „recensens”-re vonatkozó azon kérdése, hogy „miféle Marha az?” Hiszen ők éppen recenzensi (bírálói) tisztjükben voltak eljárandók!

            Bánk bánt egyedül, elvonultan olvasni is nehéz, társaságban felolvasni (amaz első szövegében!) teljesen céltalan vállalkozás; kivált ha a társaság minden tagja elsősorban bírálni s nem, megérteni akar. Aki nem hiszi, ám tegyen kísérletet s olvassa fel olyanok előtt, akik még sohasem olvasták, az első változat prológusát (az egész korábbi szöveget közzétette Császár Elemér az Irodalomtört. Közlemények 1913-iki évfolyamában) s aztán egzaminálja meg őket, vajon mennyit fogtak fel belőle.

            Hogy pedig a bírálók közül éppen Döbrenteit tegyük felelőssé, arra semmi okunk és jogunk, hacsak nem az, hogy egyedül az ő nevét ismerjük az „egész gyűlés” tagjai közül. Később majd találkozunk még vele.

            Ami végül a Döbrentei jelentése végén közzétett három bírálatot illeti, azok elseje Tokody darabjáról, másodika Bolyai Farkas 3 szomorújátékáról, az utolsó egy Kun László c. darabról szól. A végső sorok szerint pedig még egy, Losonczi Bánffy István c. játék kritikája elkészült ugyan, de a hely szűk volta miatt már nem volt kiadható. Eszerint tehát a beküldött 12 darab közül csak a most felsorolt ötről jelent meg bírálat, egy hatodiknak a címe említtetett meg, a többi hatról – s köztük Bánk bánról – nem készült el ekkorára, s valószínűleg soha, az írásbeli jelentés.

            Említettem fentebb, hogy Katona talán más színműveket is beküldött a Bánk bánon kívül. Mások is gondoltak már arra, hogy mikor a Tudományos Gyűjtemény 1821. április számában megjelent értekezésében Bánk bán királyné-gyilkosságával kapcsolatban mintegy példaként emlegeti Zács Feliciánt, Bélát és I. Andrást, Árbuczot és Kun Lászlót, talán saját, megannyi tervezett szomorújátéka tárgyaira gondol. Nos, ha elolvassuk Döbrentei jelentése végén azt a bírálatot, mely a Kun László c. pályaművel foglalkozik s idézeteket is közöl belőle, valóban kísértetbe jövünk feltenni: hátha Katona küldte be ezt a darabot! Sok minden látszik ez ellen szólani; egyebek közt Jókainak az a megjegyzése is (a Pesti Napló 1899-iki Bánk bán-kiadása előtt), hogy e darabot annak idején Kisfaludy Sándornak tulajdonították: viszont az egész darab koncepciója, a királyhű nádor hasonló hazamentő szerepe a király idegen környezetével szemben s némely idézetek és más apróságok tanúsága Bánk bán szerzőjére látszik vallani. Ez a feltevés, ha igazolható lenne (mire itt nem vállalkozhatok), alkalmas volna megmagyarázni valamit, amit különben nehezen értünk meg: t. i. Katona nagyon személyes jellegű, szenvedélyes kifakadását a drámabírálatok csúfondáros hangja ellen, a már többször említett 1821-iki értekezésében. Ez a bírálat u. i. több helyt kíméletlenül ironikus. Márpedig tudtunkkal Katona sohasem kapott bántó, csúfondáros bírálatot a maga címére a nyilvánosság előtt. Ha Kun Lászlót ő írta, ez a bírálat megértetné az említett kifakadást.

            Bánk bán kiadása (1820. nov. közepe) előtt, mint láttuk, Katona nem értesült a kolozsvári pályázat sorsáról s így ezt a Kun Lászlóról szóló bírálatot sem ismerhette addig. Mihelyt azonban műve nyomtatásban is megjelent, azok között, kiket egy-egy példánnyal megajándékozott, akadhatott olyan tájékozottabb olvasó, ki ismerte Döbrentei jelentését s figyelmeztette reá Katonát. Ő akkor aztán előkeríthette az Erdélyi Múzeum utolsó füzetét, megtudta belőle a becsvágyát bizonyára bántó valóságot, Bánk bán mellőzését, olvashatta a Kun Lászlóról közlött bírálatot s ha csakugyan az övé volt e darab, minden oka meg lett arra a nagy felindulásra, mely említett értekezésében oly nagyszerű méltatlankodással tör utat magának.

            Az a gyanúm, hogy „Jegyzés”-e tévedésére s a kolozsvári pályázat rég eldőltére őt Kisfaludy Károly figyelmeztette. Ezzel Bánk bán sorsának egyik legérdekesebb fejezetéhez jutottunk el.

*

            Kisfaludy Károlyhoz való viszonyáról kevés adatunk van. Az eddig ismeretesek némi megszerzésével e viszony alakulását a következőkben vázolhatjuk.

            Katona rég elszakadt már a színháztól, mikor Kisfaludy népszerűsége megindult és legott tetőpontjára hágott. Pesten tartózkodása első éveiben volt közvetlen kapcsolata a színházzal, melyet bőven ellátott fordított vagy átdolgozott darabokkal. A pesti színészet megszűntével, 1815 után, tudtunkkal nem is írt több drámai művet, sőt már 1813-ban, Ziska c. darabja előszavában, mintegy önként búcsút látszott mondani drámaírói pályájának. Úgy látszik, az erdélyi pályázat ébresztette fel újból becsvágyát: megírta, elküldötte Bánk bánt (talán többedmagával) Kolozsvárra s várta az eredményt éveken keresztül. Közben megkapta Bárány Boldizsár Rostáját s attól, de saját tökéletesebbre törekvő lángelméjétől s tragikus tárgya nagyszerűségétől is tovább ösztönöztetve, javítgatta Bánk bánt a már ekkor színháztalan Pesten.

            Egyszerre csak, 1819 május elején, Pestre érkezett 18 előadást felölelő vendégszereplésre a székesfehérvári színtársulat. E közvetlen érintkezés ismét felpezsdítette benne a drámaköltő vérét, bizonyára elment minden előadásra s tanúja lehetett A tatárok, meg Ilka, Kisfaludy ez első népszerű darabjai nagy sikerének. Oly értesülések szerint, melyek hitelében nincs okunk kételkedni, valószínűleg ekkor határozta el magát arra, hogy a kolozsvári pályázat eredményét tovább nem várva, előadatja Bánk bánt. Elvégezhette rajta a végső simításokat s átadta kéziratát a fehérváriaknak. A társulat beterjesztette a kéziratot a cenzornak, az színrehozatalát nem, csak kinyomatását engedélyezte. A nagy verseny, a nemes vetélkedés, a bízvást remélt siker ezzel elmaradt. Bánk bánt, az ő „elsőszülöttét”, az elsőt, melyet joggal és büszkén vallhatott a magáénak, soha, egyetlenegyszer sem láthatta színpadon! Ellenben a fehérváriak további vendégszereplései idején: 1819 szeptember-októberében, s 1820 tavaszán és őszén untig gyönyörködhetett A tatárokban, Ilkában, Stiborban, Szécsi Máriában, Kemény Simonban s azon kívül ugyancsak Kisfaludy Károlynak néhány vígjátékában is. Többet ezek közül azon melegiben már nyomtatva is módjában volt közelebbről megismerni, sőt még 1820-ban A tatárok és Ilka német fordításából is okulhatott.

            Neheztelve állt félre s megírta – mikor, mikor nem? – Ilka bírálatát. E bírálat nem csúfondáros hangú, de erős és oly meggyőző, amilyen csak lehet az igazi szakértő elemző művelete egy gyönge művön. Magának írta-e, vagy egyenest Kisfaludy számára, ki akarta-e adatni (talán a Tudományos Gyűjteményben), terjesztette-e baráti körben, vagy magától terjedt? – nem tudjuk. A legfontosabban azonban most már tudjuk: Kisfaludy Károly olvasta ezt a bírálatot, olvasta pedig, még mielőtt Bánk bán megjelent: 1820 március első felében; rajta kívül mások is olvasták, nagy felháborodással s készültek is megfelelni rá.

            Kisfaludynak néhány Gaal Györgyhöz írt leveléből derülnek ki ezek. A Bécsben élő Gaal György 1820-ban Ilka és A tatárok németre fordításával foglalkozott s Kisfaludy ebben az ügyben levelezett vele (németül). 1820. márc. 14-én megírja neki, hogy Ilkáról egy recenzió jelent meg, de nem azokat a hibákat ostorozza, melyek miatt ő, Kisfaludy, joggal aggódhatott (miből kitetszik, hogy a recenzens sohasem gondolkodott az irodalom ezen ágáról, t. i. a drámáról!), hanem oly hibákat, mikre Kisfaludy még álmában sem gondolt. Ezt mondja pl. ez a recenzió: „Micsoda cikornyás érzés az és az akkor időhöz illetlen, amit Alexis Ilkához szól”, stb. A recenzens nagyon goromba s nem érti, mi tetszhetett ezen a darabon olyan nagyon a publikumnak. „Meg kell azonban vallanom – írja Kisfaludy -, örömömre szolgált, hogy mindazok, akik ezt a kéziratot olvasták, nevetve dobták félre s hangosan méltatlankodtak. Már többen ajánlkoztak, hogy a még egészen ismeretlen recenzensnek megfelelnek, én azonban soha egy sort sem válaszolok reá. Érzem, hogy dolgozásomban nem nemtelen ösztön vezérelt, s míg öntudatom emel, felőlem akár rekedtre kiabálhatja magát a rágalmazás és irigysége.”

            Kéziratról volt hát szó (bár elébb a „megjelent” alapján nyomtatványra gondolnánk), melyet többen is elolvastak (köröztek egymás közt). A kéziraton a bírálat szerzője is meg volt nevezve, de az a név még teljesen ismeretlen volt addig („noch ganz unbekannt”). Tömérdek kérdést lehet felvetni itt is, mint csaknem minden – sajnos, igen gyér – adatnál, mely Katona Józsefre vonatkozik: saját neve volt-e a kéziraton, vagy álnév? ha a saját neve (amint valószínű): az lett volna még addig egészen ismeretlen, még Kisfaludy előtt is? Tehát ekkor olvasta vagy hallotta volna életében először a Katona József nevet? Korábban nem ismerték egymást? Hát akkor mikor ismerkedtek meg s ily elidegenítő kezdet után hogyan? Mert hogy ismerték egymást, az a további adatokból kiviláglik. Vagy pedig Katona csak mint író volt még addig ismeretlen nevű?

            Bármily feleletet adjon is valaki ezekre a kérdésekre, az az egy bizonyos, hogy a recenzió, melyről e levélben Kisfaludy Károly szól, azonos katona József Ilka-bírálatával. Bizonyítja ezt a belőle szó szerint idézett kifogás a cikornyás érzésről s több más egyezés, melyekre itt nem térek ki; bizonyítja Kisfaludy márc. 13-iki s április 11-iki levele is, melyekben Ilka szövegének a német fordításban oly megváltoztatására kéri Gaal Györgyöt, amit csak Katona Ilka-bírálata sugalmazhatott neki.

            Gaal Györgyhöz írt levelének azt a kijelentését azonban, hogy soha egy sort sem fog válaszolni arra az Ilka-bírálatra, úgy látszik, megtartotta s ha bántotta is a dolog, nem torolta meg. Erre vall ugyanis az a tény, melyről Toldy Ferenc értesít (A magyar költészet kézikönyvében), hogy tudniillik Katona József „Kisfaludy Kisfaludy Károly úrnak, szíves tisztelete és állandó barátsága jeléül” egy tiszteletpéldányt dedikált Bánk bánból. Ez a bizonyára nyomban a mű megjelenése, 1820 november közepe után történt. Odáig tehát Katona semmi jelét sem tapasztalhatta annak, hogy Kisfaludy neheztel reá. Megerősít ebben az a körülmény is, hogy Katona alig vette át alügyészi hivatalát Kecskeméten, még 1820 decemberében a következő sorokat írta Kisfaludynak: „Hivatalomnak oskolai módon kezdetében sincs annyi időm, hogy annak rendi szerint egy levelet küldhessek. Ime, igéretemnek következtében egynémely magam sorsú verseket küldök. Ha a Tudós Világban valami előfordul, kérem tudósítását, főképp a Dramaturgiára nézve. Ha hírt hall Bánk bánról, e Levelem általadó Demeter Úr által Barátom Uram írni ne terheltessen”. (Darnay Kálmán gyűjteményéből közzétéve A Társaság 1916-iki 5. számában.)

            „Ha hírt hall Bánk bánról!” Vessünk itt közbe egy futólagos megjegyzést, Kisfaludyra való tekintet nélkül. Bánk bán, mint Hajnóczy Iván megállapította, 1820. november 15-én jelent meg a könyvpiacon, Katona pedig két hét múlva, már november 30-án hazaköltözött Kecskemétre! Éppen akkor távozott el tehát Pestről, mikor műve terjesztése s hatásának megfigyelése érdekében Pesten, az irodalmi élet központjában kellett volna maradnia! Valóságos szerencsétlenség az, hogy polgári pályája szerencsés fordulatának éppen erre az időpontra kellett esnie! Másokhoz kénytelen fordulni, hogy műve fogadtatásáról megtudjon valamit. Új hivatala gondjai közben e folyvást Pestre (Bánk bánra) tapadó várakozás izgalmai és türelmetlensége sokat megértetnek abból az ingerült és indulatos lelkiállapotból, melynek egy híres értekezésében nem sokkal utóbb oly nevezetes nyomait örökítette meg.

            Az idézett rövid levél első bizonyos tanúja annak, hogy Katona személyes ismeretségben volt Kisfaludyval, hiszen már korábban tett ígéretére céloz, menti magát, hogy nem írhat rendes levelet s tőle kér híreket egyebek közt Bánk bánról, még pedig valószínűleg a „Tudós Világban” való fogadtatásáról. Az sem lehetetlen, hogy Bánk bán említett tiszteletpéldányát maga vitte volt el Kisfaludyhoz (hazautazása előtt) s ha elébb nem, hát akkor ismerkedhetett meg vele személyesen s tehetett neki ígéretet, hogy a tervezett Aurora számára ő is küld egy-két verset vagy egyebet.

            Vagy nem tudta tehát Kisfaludy, hogy Katona írta az Ilka-recenziót (ez esetben álnév alatt került a kezébe), vagy ha tudta, akkor Katona előtt hallgatott felőle.

            Kettejük viszonyában itt most, éppen a legkritikusabb helyen, megszakadnak adataink s egyszerre, minden átmenet nélkül harsannak fel előttünk a Tudományos Gyűjtemény 1821. áprilisi füzetében Katona híres tanulmányának („Mi az oka, hogy Magyar Országban a’ Játékszini Költő-mesterség lábra nem tud kapni?”) nyilvánvalóan Kisfaludyra célzó hatalmas kifakadásai. Közben történnie kellett valaminek kettejük között.

            De lássunk némi ízelítőt az említett kifakadásokból. Miután megállapítja, hogy a mi színházi közönségünk nem jó alkotású, hanem nemzeti dicsekedéssel teljes hazai drámát követel, így folytatja:

            „Most hát támadjon Egy, a’ ki e’ mód szerént írjon, már Magyar ország mindjárt megtalálta Fénikszét – az egész Nemzet’ nevében fel áll Egy, a’ ki kötelességének tartja (Hazája’ dicsőitésére) a’ nagy lelket, és szép-ízlést dobolni, a’ nélkül, hogy még lenne valahol egy csekélyebb Valami, mellyel amazt öszve hasonlítva, lehetne nagynak és szépnek mondani. – Vissza rezzenti ez az egyszerre való erőszakos fellépése Egynek a’ Másikat induló szándékától; mert tellyességgel meglehet győződve, hogy soha el nem tépheti amannak kizáró Privilégiumát; és mivel az ember oly gyáva, hogy mindenik előtt szebbnek tetszik önnön tökélletessége, mint azé, a’ kit illy (Deus ex machina) módon maga eleibe hágni szemlél, inkább el áll (a’ Dramaturgiáról szóllunk) szándékától, mintsem egy csekélyebbnek Véltt mellett második személlyé tétettessen”.

            Van, aki nem hiszi, hogy Katona az idézett helyen Kisfaludyra célozna (így Rakodczay Pál az Irod.-tört. Közlemények 1906-iki évfolyamában) s úgy véli, inkább afféle darabokra gondolhatott itt Katona, mint pl. Dugonics Báthory Máriája. Azonban itt világosan egy személyről van szó s ez csak Kisfaludy lehet, kitől Pesten alig több mint egy év leforgása alatt (1819 májusától 1820 októberéig, a székesfehérváriak előadásában) 7 új darab került színre, melyek közül öt s még azon kívül három elő nem adott darabja nyomtatásban is, kettő pedig német fordításban is megjelent.

            Honnan ez a nagy változás Katona részén Kisfaludyval szemben? 1820 decemberében még zavartalannak látszik hozzá való viszonya (mert Kisfaludy nem bolygatta az Ilka-bírálat kérdését) s 1821 áprilisában már ország-világ előtt így támad ellene! Mi történhetett hát időközben?

            Csak találgatásra vagyunk utalva. Legtermészetesebbnek az a feltevés látszik, hogy Kisfaludy válaszolhatott decemberi levele kérdezősködésére, de olyan módon, hogy azzal maga ellen hangolta Katonát. Felvilágosíthatta „Jegyzés”-e tévedéséről (a kolozsvári pályázat elintézése dolgában), hírt közölhetett vele arról, hogy a „Tudós Világ” Pesten mily közönnyel, vagy éppen ellenszenvesen fogadta Bánk bánt, sőt bírálatot is írhatott neki Bánk bánról, ezzel viszonozván az ő egy évvel azelőtti Ilka-recenzióját.

            Mindez eléggé megmagyarázná Katona említett cikkének most már alig tartózkodó, szenvedélyes hangját s esetleg éppúgy, mint a Kun Lászlóról Döbrentei jelentésében közzétett bírálat, indokolhatná Katona személyesnek tetsző lázadozásait a nálunk szokásos kritizálás ellen.

            Hogy Kisfaludy magára vette az idézett támadást, azt igen valószínűvé teszi egy Kazinczyhoz írt, alább bemutatandó levele.

            Fentebb említett első levele óta időközben csak egyszer kereste fel újból levéllel a széphalmi mestert: 1820. dec. 28-án, Aurorája tervét közölve vele s támogatását kérve hozzá. Kazinczy válasza arra eléggé feszes, kimért hangú volt: folyvást csak Tekintetes Urnak szólítgatta. Ennek ellenére Kisfaludy most, Katona cikke után, 1821. május 13-iki levelével mintegy ismét az ő kebelén keres menedéket, s újból megpecsételi tanítványi ajánlkozását:

            „Nagyérdemű férfijú! Kedves barátom! Engedd az érdemetlennek, hogy ezen hangon felszóll hozzád, és baráti szívét, melly érdemeidet egész tellyében érzi, újonnan ajánlja, és szerény, ’s gazdag melyedbe felvenni óhajtja; a angy lelkek szép sajátsága az, a merész kezdőt ápolni; téged is, barátom ezen nemes tulajdon bírt, ifjonti Munkámnak méltatására, örvendek, ha dolgozásim bizonyíthatják, hogy téged vettelek például, és téged érteni, követni, legfőbb szorgalmam. Nekem se rózsás pállyám – mindenfelől emelkednek irigyek, kik lelket letipró szerekkel ostromolnak, ámbár fényre nem vágyok... Az az író világban legsajnosabb tapasztalás, hogy ritkán találtatik egyenes szív, melly epe, vagy méz nélkül ne közlené érzeményeit! Te Kedves Barátom! ki a köznél fellyebb állsz, kinek annyi viszontagságok nyilt tekintetet adának, Te légy ezentúl szent oltár, mellyre leteszem áldozatimat – ítélj munkáimról, és a te javalásodnál hívem megállok.”

            Erre adott válaszában (1821. május 29.) már nem Tekintetes Urnak szólítja őt Kazinczy, hanem „Édes Kevélységem”-nek.

            Kisfaludy Károly azonban derék s jó ember volt. Talán érezte is Katona felsőbbségét maga fölött a „dramaturgiában”. Jól esett elpanaszolnia pályája töviskéit Kazinczy előtt nagy általánosságban s támogatást keresni nála, mikor – mint ez esetben látni – önbizalma megingott a támadás súlya alatt. De Katonával ezúttal is aligha éreztette neheztelését. További viszonyukról ugyanis már csak azt az egyet tudjuk, hogy az Aurora 1822-iki (első) kötetében Katona Józsefnek is kiadta egy versét, a Vágy címűt. Ez alighanem egyike azon „egynémelly magam sorsú versek”-nek, melyeket fentebb idézett, 1820. decemberi levele kíséretében küldött volt fel Pestre Kisfaludynak.

            Gyöngyösi és Zrínyi, Kisfaludy Károly és Katona József: a korszerű tehetség és az időtlen lángelme párhuzamos jelenségei két, egymástól messze eső korban. Sem Gyöngyösi, sem Kisfaludy Károly nem tehetett róla, hogy a másik kettő a maga korában nem érvényesült. Kisfaludy neheztelhetett Katonára az Ilka-bírálatért Bánk bán megjelenése előtt, még inkább zokon vehette tőle a nyilvánosság előtti erős támadást Bánk bán megjelenése után. Bosszút ő nem állt rajta, legalább a Vágy kiadása ez események után nem arra vall. Hogy azonban ezek után éppen neki nem volt különösebb oka Bánk bánt propagálni s hogy Katonában a maga babérjainak „irigy” tépdesőjét látta, s hogy Katona támadása neki, aki vetélkedés nélkül vált népszerűvé, rosszul esett: az az emberi lélek s az irodalmi hétköznapok ismerője előtt – sajnos – nagyon is érthető.

*

            Kisfaludy Károly minden bizonnyal elolvasta Bánk bánt, ítéletének azonban semmi nyomát sem ismerjük. Rajta kívül a kor nevezetesebb s Kazinczyval is érintkező írói és tudósai közül még csak egyről tudjuk, mégpedig saját nyilatkozata alapján, hogy olvasta Bánk bánt, s ismerjük róla fölöttébb lehangoló, sőt bántó ridegségű ítéletét is. E férfiú Pápay Sámuel, ekkor Veszprém megyei táblabíró s gróf Eszterházy Miklós uradalmi ügyésze; 1808-ban A magyar literatura esmérete címen adott ki egy igen nevezetes irodalomtörténeti kézikönyvet s körülbelül attól fogva élénk levelezésben állt Kazinczyval. Nála, Pápán, 1821. június 15-én, két íróvendége jelenlétében, szó esett Bánk báról; ezt utóbb elolvasta s júl. 20-án Kazinczyhoz írt levelében megmondta róla ítéletét. A társaságnak, mely a levélből s más adatokból következtethetőleg Bánk bánt szóba hozta, tagjai: Pápay Sámuel, Döbrentei Gábor és Sebestyén Gábor.

            Döbrentei! 1820-ban elhagyta Erdélyt s még ez év folyamán több helyen – Széphalmon is – látogatást tévén, novemberben Pesten telepedett le, kezdett beszövődni az itteni irodalmi életbe s kivált a színészet ügye iránt érdeklődött. Ő, aki az erdélyi pályázat intézője volt, valószínűleg észrevette Bánk bán megjelenését (éppen Pestre költözése hónapjában!). Egy „Külföldi színjátékok” c. vállalat megindítását tervezte s abba első darabul A vétek súlyát szánta saját fordításában. Müllnernek ez akkoriban nagyhírű darabját, a Schuld-ot, Katona is lefordította. A vétek címen (játszották is Pesten a fehérváriak 1819. jún. 1-én) s Döbrentei, ki a saját fordítása kiadásáról elébb a pesti Trattnerrel, majd a kassai Wiganddal tárgyalt, bizonyára tudomást szerzett e Katona-féle fordítás létezéséről is. Külföldi színjátéka I. darabja éppen akkortájt hagyhatta el a sajtót, mikor az említett napon Pápay Sámuelt Pápán meglátogatta. Ott látta ugyanis kélsz könyvét először. E kiadvány lehetett társalgásuk első, aktuális tárgya, róla s vele szemben az „eredetit” kívánó erdélyi pályázatra s a Katonától is lefordított „Schuld” kapcsán, meg a Tudományos Gyűjteménybeli értekezés friss emléke alapján (áprilisban jelent meg!) fordulhatott a szó Bánk bánra, melynek Jegyzés-e mit sem tud a kolozsvári pályázat eldőltéről. Döbrenteinek itt alkalma nyílt visszaemlékezni a pályázaton részt vett darabra s bizonyára nem sok jót mondhatott róla.

            Sebestyén Gábor, Pápay másik vendége, ez időben Veszprém vármegye tb. alügyésze volt. Maga is írt színműveket s nagy becsülője volt az „eredetinek”. Ez is ok lehetett Bánk bán szóba hozatalára. De ismerhette is katonát: 1808-ban és 1809-ben Kecskeméten tanult, majd a jogot Debrecenben végezvén s gyakorlati éveket is töltvén ott, Pesten gyakornokoskodott tovább a kir. táblánál; 1819-ben letette az ügyvédi vizsgát s azután telepedett le Veszprémben. 1808-1809-ben Katona ugyan Szegeden járt iskolába, de ha akkor nem, hát Pesten ismerhette őt meg. Tudhatta ő is, hogy Katona is lefordította a Schuld-ot, sőt lehet, hogy említett előadásakor még Pesten volt.

            ekként minden ok közrejátszott, hogy Bánk bánt szóba hozzák. Pápay még addig nem olvasta, de idézendő levele egész gondolatmenete arra vall, hogy elolvasására e beszélgetésből nyert ösztönzést.

            Még csak azt jegyezzük meg, hogy ez összejövetel mindhárom részese, valamint Kazinczy is, kihez Pápay 1821. júl. 20-iki levele szól, előfizetője volt a Tudományos Gyűjteménynek s ekkorára már valamennyien olvashatták Katonának ott megjelent április cikkét.

            Pápay Sámuel levele, miután Döbrentei és Sebestyén látogatásáról s a Külföldi Színjátékok megjelenéséről értesítette Kazinczyt, ekként folytatódik:

            „A’ Vétek Súlya valóban remek magyarul is. Utána csupa kiváncsiságból, elolvasám Bánk bánt is, a’ Tudom. Gyűjteményben a’ Dramaturgiáról értekező Katonától de bosszúsággal vetém el. A’ Censura ezt, úgy hallom,  eltiltá, ’s ez jól esett, ámbár tudom, nem azért tiltatott el, a’ miért én bosszonkodám”.

            A cenzúra politikai okokból tiltotta el Bánk bánt: világot tehát, hogy Pápay „tiszta irodalmi” okokból „bosszonkodék”!

            Érdekes különben, hogy levele ezután minden átmenet nélkül Kisfaludy Károly magasztalására tér át: „Kisfaludy Károly szerencsésebb lépéseket tesz Dramaturgiánkban, ’s neki becsületére szolgál az eredeti dolgozás is”. Íme, a kor irodalomtörténésze nyíltan szembeállítja őket egymással, Kisfaludy javára s ezzel nemcsak leghitelesebb dokumentumot ad kora dramaturgiai éretlenségéről, hanem elárulja egyúttal bosszús Katona-ellenességének egyik rejtett indítékát: Katona Józsefnek ama dramaturgiai értekezésben nyíltan kifejezett vetélkedő becsvágyát, mely „inkább eláll szándékától, mintsem egy csekélyebbnek véltt mellett második személlyé tétettessen”. A „Tudom. Gyűjteményben a’ Dramaturgiáról értekező Katonát” említi Pápay: okvetetlenül olvasta is azt az értekezést, azért szól Katona után mintegy ösztönszerűleg Kisfaludyról, azért szolgáltat neki igazságot az elsőséget oly „bosszantó” önérzettel követelő Katona ellenében.

            Katona e sokat emlegetett cikke szerezhetett ugyan néhány olvasót Bánk bánnak, de nem titkolt, szenvedélyes önérzetével ugyanannyit (vagy híresztelés által még többet) el is riaszthatott tőle. Mert hogy ki az a Kisfaludy Károly, azt már nagyon sokan tudták; de hogy ki az a Katona József, mi jogon merészli a nyilvánosság előtt szinte az egész magyar drámairodalmat s a legnépszerűbb drámaírót megtámadni s mire alapítja a maga követelőző nagy önérzetét, mely színházat, irodalmat, kritikát, cenzúrát, mindent felelőssé tesz, csupán mert (így foghatták fel) maga elüttetett a verseny lehetőségétől: azt alig tudhatta valaki s csak akkor tudhatta volna meg igazán, ha Bárány Boldizsár, Arany János és Gyulai Pál odaadásával mélyed bele Bánk bán tanulmányozásába. Nemcsak az elmélyedést, de a puszta elfogulatlan olvasást is akadályozta a bosszankodás, mely a „már ismert nevű” írókat (mint Pápayt is) elfogta e „még teljesen ismeretlen nevű” drámaíró nagy önérzete láttára.

            Kazinczy válaszolt Pápaynak, de csak levele itt nem idézett, a Bánk bán-kérdéstől független részére. Huszonegy kötetre menő egész levelezésében sehol többé elő nem fordul Katona József neve. Ha olvasta Bánk bánt, az ő „bosszonkodása” még nagyobb lehetett a Pápayénál: az ő szemében oly nyelv, mint a Katonáé, magával az irodalmi műveletlenséggel lehetett volna egyértelmű.

            Egyet azonban sejthetünk. Azt az ominózus értekezést mindenesetre olvasta ő is a Tudományos Gyűjteményben. Márpedig van abban egy mondat, amelyet, ha Katona nem reá célzott is vele, Kazinczy magára vehetett. Ugyanis a mondott helyen Katona a magyar kritika csúfondáros modorát ostorozza s ahelyett tanító, felvilágosító bírálatot óhajtana, mert különben – úgymond – „a’ Parnaszusra könnyen szamárháton nyargalhat az ember”.

            Nos, jól emlékszünk reá, minő címképpel jelent meg 1813-ban a nyelvújítást csúfoló Mondolat: Kazinczyt ábrázolta a kép, amint szamárháton rúgtat neki a Parnasszus oldalának. Akarattal tette-e Katona, vagy csak véletlenül szólt úgy? Mindegy! Kazinczy érzése szerint csak a Mondolatra célozhatott ama helyen s ennél gorombábban megsérteni, fájdalmasabb meggyaláztatásra emlékeztetni alig lehetett volna a „szent öreget”, nem is szólva az értekezés különös, bárdolatlan stílusáról, mely magában véve elég lett volna, hogy Bánk bán írójától visszariassza őt.

            Kazinczynak sem lehetett ezek után különösebb oka, hogy Bánk bán sorsa iránt érdeklődjék, elfogulatlanul olvasnia pedig csaknem lehetetlenné vált.

*

            Hát Kölcsey Ferenc vajon olvasta-e? Az a gyanúm, hogy igen.

            Körner Zrínyijéről 1826-ban írt híres bírálatának egy helyén felveti a kérdést, hogy vajon a lángelmének illik-e törődnie elmélettel, holott „az Aristotelesek a már kész mesterművekből abstrahálták theoriájokat?” Feleletéből a következő rész érdekel bennünket:

            „Én magam is úgy hiszem, hogy a genienek nem mindig kell az Aristoteleszekkel gondolni,... de csak mégis kell valamikor ő reájok is figyelmezni, ha mindjárt csupa illendőségből is: mert a tizenkilencedik században, európai nagy nemzetekhez közel, theoriai tudatlansággal s készületlen, szilaj természet kirohanásával dicsekedni, ha szabad mondanom, nagyon későn jövő dicsekvés. Alkalmasint jeruzsálemi András királyunk idejében állott volna az a maga helyén, ma már némely gonoszok azt is láttattak magoknak észrevenni, hogy az ily dicsekedő uraknak írásain a theroriai tudatlanság és készületlen természet jól kitetszik ugyan; de az a szilaj szó s az azzal együtt járó élet és tűz, Múzácskájoknak egyetlenegy lebegésén sem leve láthatóvá”.

            Azt hiszem, Kölcsey itt Katona Józsefre céloz. „Jeruzsálemi András királyunk ideje” nem olyan közkeletűleg megbélyegzett, híres barbár korszak, hogy a XIX. század műveltségével szemben alkalmi ok és célzat nélkül leginkább reá lehetne borzadva visszamutatni. Ellenben II. Endre korának ily barbár színben emlegetése igenis lehet sebző célzás Bánk bán írójának theoriai műveletlenségére, drámatárgyának korát bélyegezvén meg a költő helyett, a költő címére. Egyébként is Tudományos Gyűjteménybeli értekezésében maga Katona látszik bizonyos tekintetben durvának minősítni azt az időszakot, mikor annak mai módra való ábrázolása ellen ekként tiltakozik: „azon magyar Nemesség, melly hajdanában véres fogakkal, mint megannyi Tribunus Plebis az ő dörgő Vetojával, tisztes Királya elébe toppant, és ügyetlen nyak-rántással azt mondá: nem úgy megy az Király Uram! most nem állíttathatik ki nevetséges nyögéssel”.

            De hát dicsekedett-e valaha Katona „theoriai tudatlansággal s készületlen, szilaj természet kirohanásával?” Dicsekedni ugyan nem dicsekedett, de nem egyszer tett magáról visszás iróniájú, önbecsmérlő nyilatkozatokat, miknek a vámját rendszerint megszedte egy-egy másokra irányított csípős megjegyzéssel. Valahányszor a nyilvánossághoz szólt vagy készült szólani, könnyen kísértésbe jött becsvágyának ily visszájára fordított kifejezést adni: a nyilat másfelé is. Ez önbecsmérlő, de rejtve másokat is megkarcoló irónia, e Janus-arcú gúny, miből mintha Biberachnak is ajándékozott volna valamit, Katona egész egyéniségéhez képest nyersebb, szögletesebb volt, semhogy finomságával megnyerővé válhatott volna. Önbecsmérlését könnyen a „készületlen, szilaj természet” dicsekedésének, futólagosnak szánt pajkos szúrásait könnyen furkósbotnak nézhette, érezhette a csak némileg elfogult olvasó, mindkettőben pedig önérzetének nem – ami valójában lenni akart – travesztált játékát, hanem parlagias, faragatlan elméncségét, visszás „feszelgését” szerethette látni. Úgy tetszik, e kettős irónia volt az ő lírai visszahatása és elhelyezkedése abban a maga szempontjából fonák világrendben, mely a mesterkedő vagy sablonos középszerűt, nyelv, stílus és formai készség ínyenceit vagy idomulóit elébe helyezte a durvább, de természetes és csak a maga törvényén élő egyéni őserőnek, a ráspolyt az ércnek, a modort a léleknek. Éreznie kellett, hogy különb mindeniknél, különb a legfelkapottabbnál, de nem tud, nem tanult meg úgy forgolódni: sem formaságaival a pallérozottabb, sem koncepcióival az átlagosabb ízlés világában, mint azok; hogy sem Kazinczyval „selypíteni”, sem a színpad uraival karzati botokat „dörömböztetni” nem tud; s éreznie kellett, hogy mindamellett annyi jellembeli finomságot, annyi lelki előkelőséget, mint ő Bánkban, oly egyszerű és mégis titokzatos mélységű nőiséget, mint ő Melindában, oly fejedelmi asszonyi kiszámítottságot, mint ő Gertrudban, senki azok közül elképzelni, annál kevésbé előteremteni, de még csak készen kapva felfogni sem tud. Minthogy pedig érzelgősség hiányzott belőle, főképp pedig az mellyel az emberek sajnálni és sajnáltatni tudják magukat, nem sopánkodott, hanem gúnnyal ütötte el sérelmes helyzetét, melynek egész súlyát a maga erős öntudatában valószínűleg még megmérni sem jutott eszébe. Becsvágya nagy kudarca fellángoltatta ugyan benne a méltó indulatot: ekkor írta meg híres értekezését a magyar drámaírás meddőségének okairól, de azután úgy tudott élni Kecskeméten, mint akivel semmi baj sem történt.

            Említett öniróniája már a pályázatra beküldött Bánk bán-változat Előversengésében megnyilatkozik, melynek végén feltevés-szerűleg az olvasóval mondatja magáról, hogy „No, ért a hajdú a harangöntéshez”. Viszont ugyanott a cenzor és a recenzens is megkapja előre a magáét, főképp ez utóbbi durván: „Gutát, Komám, miféle Marha az?” (Csak képzeljük el a kolozsvári pályabírák – recensensek – megdöbbenését, mikor ezt hallniok adatott a „gyűlés”-beli felolvasáskor!). Egyébként is az egész Előversengés e sajátságos, nehézkes dévajság modorában van megírva: „tele ifjú vére gőzzével, negéddel és feszelgéssel” – mint később maga mondja. Mások állandóan így ítélhettek hasonló modorú helyeiről.

            Mikor – 1818-ban – csekély számú verseit, talán kiadást tervezve, összeszedte, ahhoz is ily különös modorú előszót írt „E verseimhez” címzéssel. Elég lesz utolsó sorait idéznem: „Gördülj elmegyümölcs! bárha fanyar vagy is, hisz már a magyar elnyelni tanult fanyart”. Épp így üt egyet magán is, máson is a kis gyűjtemény első versében, A Múzsához kiáltozván segítségért; vége ennek is borsos: „Hisz nem én vagyok – Csak magam, a ki rád – Kurjogat, oh kegyes – Múzsa! holott soha – Még nem is ismeréd”. Borsos, de a szórója ennek is el van dugulva egy kissé: rázogatni kell, míg egészen kihull és... csíp.

            Valamennyi műve közül azonban 1821-iki, már sokszor említett dramaturgiai értekezése a legfontosabb az itt felvetett szempontból. Azt olvasták legtöbben, abban vitte Bánk bán eltiltatása ügyét is a nyilvánosság elé. Kölcsey is bizonyára olvasta s a tudatlansággal való dicsekvés vádját is arra látszik alapítani. Álljunk meg kissé huzamosabban ez értekezés modoránál, mert benne van Katona arcképe: félreérthetőleg s torzul az elfogult kortársak, lángoló határozottsággal a megértő, higgadt utókor számára.

            Nos, ebben is beleütközünk egy-egy önbecsmérlő bemutatkozásba: „Én magam (mint egy parlagi ember) csak azokról bennem rémlő képzeleteket mázolok” (azokról: t. i. drámáról, dramaturgiáról); „Te Kedves Nyelv! mellynek ügyéről itt fűzfám alatt talán fűzfamódon okoskodtam”; „Ha egyenesebb vala Szónk, mint szeretnék, mond (mondd), hogy mi mezőről való vagyunk – igazat szóllottunk”. Ha Kölcsey olvasott valamit Katonától, ezt mindenesetre olvasta, s a „parlagi”, a „fűzfa alatt okoskodó”, a „mezőről való” (rusticus) jelzőkben, miket Katona halmoz magára, könnye4n láthatott „theoriai tudatlansággal való dicsekedést”.

            Bizonyára készpénznek vehette Katonának ily általánosító, magát az emberi gyarlóságok részeseként a legrosszabb feltevésnek is kiszolgáltató (pedig csak rhetorikai szerepű, az argumentálást könnyítő) nyilatkozatait: „És mivel az ember oly gyáva, hogy mindenik előtt szebbnek tetszik önnön tökéletessége”; „Minthogy az ember csak ugyan oly embertelen, hogy örömest szeretné a’ Dicsőség’ palástyát a’ más nyakából lerántani (noha éppen ez a’ vetekedéssel bélye4gezett érzés az, melly mindent elémozdít)”; „a’ ki a’ szép észnek áldoz (értsd: aki a kiváló tehetséget bírálja), áldozzon az erőtlennek is akkor, midőn a’ soha meg nem fojtható titkos szózatnak (a’ Káron-örvendezésnek) egy kis rostálgatással tömjényt gyújt” (vagyis az erőtlennek titkos örömére hibáit is feszegesse a kiválónak). A theóriai tudatlansággal való dicsekedés tetejébe ezek alapján az elfogult önhittség, a rosszmájú irigység és kárörvendezés koronáját is feltehette Katona jellemképére a már egyébként is ellene hangolt olvasó. Egy másik lapját elolvasva pedig, könnyen kimondhatta a szentenciát, hogy ímé, ez az irigy, vetekedő ember, aki még a kritikát is felszólítja, hogy segítsen vetélytársát lerántani, maga nem tűr kritikát: „a’ ki gyermekemet bántya, engem’ bánt”; „ha az Elme-szülemény tépettetik, a’ Szülő maga kap siláphoz”. Katona ugyan csak a gúnyolódó recenziókra gondol, de ha idézett mondatait s a nálunk szokásos bírálatokról szóló egész passzusát kritikus olvasta s az a kritikus éppen az első igazi, Kölcsey volt, abban efféle kijelentések aligha ébresztettek rokonszenvet Katona iránt. – Mikor pedig Katona Bánk bánk eltiltásáról szólva, az övéhez hasonló királygyilkos drámai példákra hivatkozik és szabad haraggal súlyosbítja kifejezéseit, ilyeneket mondván: „Mikor Hamlet Angliában le-döfheti a’ megkoronáztatott Korona-tolvajt: akkor Forgács ne vághassa agyon a’ megkoronáztatott Hiteszegettet (Kis Károlyt)?” – Kölcsey ajkára könnyen feltolulhatott a megbélyegző szó: „szilaj természet kirohanása”, mert a tragikus tárgy védelme csaknem a királygyilkosság védelmének tetszhetett.

            Katona önérzetének a jelei egyébként lépten-nyomon megvillannak – a nagy kitöréseken, rejtett vagy félreérthető célzásokon kívül is: „nem minden emberhez fér... egy adakozó Mecenás után való csúszkálás”; „a jó bornak nem kell cégér”; ha az író passzionátus, nem pedig csak kenyérkereső, „már akkor jöhet a’ Föld alól egy Recensens, még se állíttya meg munkájában”.

            S az a Katona, aki színpadhoz nem juthatván, csak az olvasóktól s köztük elsősorban az íróktól remélhette elismertetését; s aki maga tudta legjobban, mily kevésre becsülik még nálunk a színészt, a drámát és a drámaköltőt: csaknem megvetni, fitymálni látszik az „írót” a drámaköltő mellett! Ő nem históriát ír, az ő művében nem „az érzéketlen toll” beszél, ő maga Bánk bán, ő maga Zách Felicián, ő nem törődhet azzal, mit enged ma mondani, írni a cenzor: hogy lehessen ő Bánk, hogyan Felicián, ha közben a mára kell gondolnia; „ha – úgymond – e’ gondolat, hogy csak Iro vagyok , ki ver élemből?” Az író (az elbeszélő) kívül áll a maga tárgyán, személyein: ő, a drámaköltő, lélekben azonosul a maga személyeivel. A drámaköltésnek (e legobjektívebb költői teremtésnek) ily lírailag szubjektív koncepciója mostani tárgyuktól függetlenül is rendkívüli figyelmet érdemelne, mert remekműve fentebb megvilágított kettős jellegének ebben van a végső gyökere; itt azonban önérzetet emelő, páthoszra hevítő következményeire kell rámutatnunk. „Ez én magam vagyok – én, a’ 13-ik században élő hatalmas Bánk, kinek tenyerébe koronák tétettek le – én Zách Feliczián, a’ ki megfertőztetett magyar becsületéért egy Királyi Ház-népet akar eltörölni”. Mily felséges hevület, mily legmagasabb rendű költő-méltóság lobog e nagyerejű sorokban! Hol marad az „érzéketlen toll”, az elbeszélő íróé, e mögött az „Élet-halál’ Ura”, „hatalmas, királyi” Bánk – maga Katona – mögött, kinek „nagysága meghomályosíttya a’ Királyi Házét”, s „kinek lépései alatt reng Magyar Ország”! Önérzet? becsvágy? Igen, a legméltóbb, a legnagyszerűbb, mely valaha magyar költő lelkét hevítette. S e gócpontból, ez égő csipkebokor lángjától meg kellett volna világosodnia minden olvasója előtt, és helyes értelmet, jogosítványt kellett volna nyernie az értekezés minden apró-cseprő „dicsekedésének”, félreérthető, ügyetlen, goromba vagy pajkos célzásának, vetélkedő irigységet, kárörvendést sejtető borostás humorának. De megfordítva történt, s a fonák humor fonák értelmezésbe vonhatta bele az idézett nagyszerű kitörést is s a csak író az önhittség legfelső paroxizmusaként foghatta azt fel. Kivált ha az az író „recenzens”, kritikus is volt, mert ugyanaz a szubjektív koncepció, mely Bánk bánt Katonával azonosítja, tiltja el magától a gúnyos, fölényes, a többet tudást fitogtató kritikát is: „mivel elménknek élő személyekben eléállíttatott képei (t. i. drámai alkotásaiak) minden másféle munkáinknál nagyobb szeretetet gerjesztenek bennünk”: ha ezeket bántja valaki, akkor a szülő (a szerző) „maga kap siláphoz”.

            A „theoriai tudatlansággal való dicsekedés” jelei mögött, ímé, ily komoly, ily méltóságos költői önérzet fojtott tüze lappang, ’s a „készületlen szilaj természet kirohanása” az ihlete gyökeréig megsértődött költő legnagyszerűbb kitörésével azonos.

            Ily vulkánikus forrongás közelében természetesen ritkább az említett Janus-arcú irónia dévaj játéka; de azért az idézett visszás önbecsmérlések példái között itt is kiszalad egy-egy nyíl más, nem vélt irányba. E nyilazó kedvről van egy érdekes megjegyzése ugyanezen értekezésében. utal arra, hogy még a külföld legbölcsebb kritikusai sem állják meg, hogy ne rúgjanak az írón legalább egy keveset; hogy tegyen hát fel többet a magyar író a magyar kritikusról, „kit úgy is önnön magáról (!) elegendőképpen esmér, hogy könnyebb a’ Lelkének, ha csak egy kis pajkos fullánkot ki szalajthat is”? Kiszalajt ezúttal is egyet-kettőt: „a’ Parnassusra könnyen szamárháton nyargalhat az ember” – s ez (mind mondtuk) Kazinczynak szólhat; „a’ Reménységet kibérleni csak Ismaeliták tudják, és – mások”: ez meg alighanem Kisfaludynak. De van több is, számunkra már nem eléggé érthető.

            Kölcsey azonban csak 1826-ban írta a fentebb idézett sorokat. Odáig még egy közleményét olvashatta Katonának a Tudományos Gyűjteményben, még pedig azt, mely „A Kecskeméti Pusztákról” címen jelent meg e folyóirat 18223 április füzetében. Abban is feltűnhettek neki a komoly, sőt tudós tárgyhoz nehezen illő, bohókás előkészületek, melyekben mások után önmagát állítja pellengérre. E cikk elején ugyanis efféléket mond. Sokat összeolvasgatott, de beléunt, hogy mások könyveiből írjon: „ottan pedig a’ hol csak a’ molyoknak szabad járni, hamar felfricskáznák oda ütött orromat”. Így elintézvén azokat, kik a kecskeméti puszták történetirodalmában elődei voltak, következik itt is az elmaradhatatlan: önmaga fonák bemutatása. Bevetődött – úgymond – egy olyan helyre, ahol éppen a Tudományos Gyűjteményről folyt a beszéd „a’ mellybe akárki is minden költség nélkül hírül teheti, hogy ő is él a’ világon”. Erre ő, mint „a’ hírnek sereghajtó barátja” „szokott hirtelenkedésével” közbevágott, hogy gyújtsanak fel hát egy templomot, így majd csak híre fut neki is! Utóbb azonban meggondolta magát: hiszen úgyis ott van már jegyzetei között egy felgyújtott templomnak – a pusztaszerinek – a története, okosabb lesz azzal előhozakodni. Erre következik aztán a voltaképpeni tanulmány: az említett templom s a puszta története.

            Kölcsey csak ízetlen elménckedést láthatott ebben a bevezetésben. Ő nem érezte ki s vajon kiérezhette-e valaki a kortársak közül, mennyi komoly bántalmat rejt e bohókás játék, s visszás formában mennyi igazságot! De aki ma meggondolja, hogy immár két év telt el azóta, hogy a Tudományos Gyűjteményben irodalmi s főképp dramaturgiai viszonyainkat jellemezve, mintegy utolsót kiáltott a nagy nyilvánosság előtt a maga ügyében is, és hogy azóta arra sehol semmi visszhang nem válaszolt: annak elszorul a szíve, mikor Katona, ime, torz tréfával újból hírül teszi, „hogy ő is él a világon”; az megérti, mi lappang e játék alatt; tudja, hogy Katona nem „sereghajtó barátja” a hírnek, de a hírvágy igenis, még most is égeti; a templomfelgyújtás ötletében pedig azt a keserű gondolatot látja kacajra fordítva, hogy ilyesmivel talán több hírre juthatott volna, mint remekművével.

            Szükségtelen tovább idéznem Katonát. Különben is az a műve, melyből még hasonló kétélű, fanyar mókákat idézhetnék, Kecskemét története, jóval később, csak halála után, 1834-ben látott napvilágot. Most pedig, Kölcsey fenti nyilatkozatával, még csak 1826-ban járunk.

            Azt hiszem, elég valószínűséggel állíthatjuk a mondottak megfontolása alapján, hogy Kölcsey az idézett helyen Katonára céloz. S ha csakugyan olvasta Bánk bánt, akkor ezenkívül még egyszer mondott róla ítéletet, akkor következő nyilatkozatába is bele van foglalva s beleértendő Bánk bán is. A komikumról szóló tanulmányában (1827) mondja ezeket: „mind ez óráig, melyben e rendek iratnak, drámai próbáink közül a komoly szemben még egy sem tűnt fel, mely a kritikusnak, mint kritikusnak, figyelmét megérdemelné; a vígban pedig egyedül Kisfaludy Károly az, kinek a Múza mosolygott”. Hihető-e, kérdi Bayer József, hogy Kölcsey, ha tudomással bír Bánk bánról, megírhatta volna ezt, amit most idéztem? Az előadottak alapján, sajnos, hihető.

*

            Nem folytatom tovább. Eleget láttunk.

            Bánk bán lassú érvényesülésének fő oka a remekműben magában rejlik. Túlzásig menő drámai objektivitása színpadra és pedig csak kiváló színészek kezébe predesztinálja: viszont lélektani részletezése tanulmányszerű belemélyedést, olvasást igényel. Lélektani remeklésének tömérdek finomsága nehezen érvényesül a vastag vázlathoz szokott színpadon, viszont olvasva csak élénk színpadi fantázia előtt tárja fel drámai kiválóságát. Csak olvasás és előadás sokszoros, egymást támogató körforgása értethette meg apránként egész rendkívüliségét. Ahhoz idő kellett.

            Míg Katona élt, a cenzor tilalma folytán a színpad támogatása teljesen hiányzott számára s tisztán olvasókra utaltatott. Oly elmélyedő olvasásra azonban, amilyet kíván, csak különös jóindulat vállalkozhatott s az hiányzott Katonával szemben a kor tekintélyesebb íróiban. S hogy ennek Katona semmi sablonnal meg nem férő, szinte a különcségig rendkívüli, eredeti és szokatlan egyénisége legalább oly mértékben volt okozója, mint említett kortársai elfogultsága, azt a felsorolt adatok, azt hiszem, kétségtelenné tették. Legtöbbet ártott magának 1821-iki híres értekezésével, melyben az ő nagy s mai belátásunk szerint teljesen jögös önérzete és vetélkedni kívánó becsvágya szenvedélyes kitörésekben mutatta be magát, de egyúttal szokott önbecsmérlő dévajságával akár annak a feltevését is megengedve magáról, hogy „örömest szeretné a’ Dicsőség’ palástyát a’ más nyakából lerántani”. Ez értekezésében sérthette meg egy célzással Kazinczyt, idegeníthette el a recenziókról szóló passzusával Kölcseyt, bántotta meg vehemens kifakadásokkal Kisfaludy Károlyt, ki őt már korábbi Ilka-bírálata miatt anélkül is irigyének tartotta. Ez értekezésében látszott dicsekedni állítólagos parlagi tanulatlanságával, minek – aki olvasta – már csak nehézkes, darabos stílusa miatt is sietett igazat adni. Az értekezés tárgyi igazságai háttérbe szorultak azon benyomás mellett, hogy itt egy – a többség tudomása szerint – csak most fellépő író követel magának elsőséget a drámaköltészetben s érezné sértve magát, ha a népszerű Kisfaludy mellett második személlyé tétetnék meg; hogy itt egy „szilaj és készületlen természet” „rohan ki” minden és mindenki ellen, amiért a cenzor valami Bánk bán című darabját a színről eltiltotta. Hadd lássuk hát azt a híres Bánk bánt! – mondhatta egyik-másik olvasója, de már akkor elfogultan, sőt e követelőző önérzet miatt bosszúsan vette kezébe s csakhamar „jóleső érzéssel” helyeselte a cenzori tilalmat.

            „A’ Tudományos Gyűjteményben a’ Dramaturgiáról értekező Katona” ismertebbé vált, mintsem a „Bánk bán szerzője”, s bár alkalmas lehetett volna arra, hogy hírt adjon ez utóbbiról: önérzetének, becsvágyának, nemes vetélkedő ösztönének félreérthető s valóban torzul értelmezett megnyilatkozásaival tekintélyesebb író kortársait ellene hangolta.

            Kegyetlen, súlyos félreértés!

            Bánk bán érvényesülését legfeljebb csak késleltette valamivel, Katona Józsefre azonban s egész drámairodalmunk jövőjére nézve végzetes csapás lett a cenzúra tilalma. Az vette el a költő kedvét s folytatástól, az bénította meg alkotó ösztönét, az fosztott meg bennünket további, hasonló remekektől. „Hogy tanuljon, és miért írjon az Iró, ha nincs szín, hol írásának örülhessen?” – kérdi ő maga.

            Megmaradt volna még számára kora jelesebb íróinak s kritikusainak az elismerése. Abban sem lett része. „Ha a’ Madár láttya, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről gondolkozik, és – elhalgat.” Úgy lett.

(Forrás: Napkelet 4. évf., 1926. 9. sz.)