Almásy Aladár: Francia cselédlány
(A kép forrása: www.festmenyextra.hu)
I.
Hárman valának együtt, akik megtehették, hogy elunják a súlyos téli levegőt, mert gondjaikat fedél alatt is elintézhették. Megjárták magukat a faluban s aztán a „kaszinóban” pihenni letelepedtek. A kocsmáros beütötte magát az ajtón s az úri névre keresztelt különszoba küszöbén megállott.
- Jó hideg van itt! – állapította meg beismerően, mert kedvibe kívánt járni az idegen uraknak.
Amazok nem szóltak rá semmit, csak a kezüket dörzsölték össze szorgalmasan.
- Itt, a kaszinóban ugyanis – magyarázta a kocsmáros – csak szombaton este s vasárnap délután vannak vendégek. Akkor csinálunk tüzet, máskor nemigen, mert drága a fa.
A vendégek közül a legvárosiasabb külsejű didergő szájjal felkacagott, mintha jóízű tréfát hallott volna:
- Hahaha! Ez igazán jellemző! A fa hazájában drága a fa, spórolnak a tűzzel! Nagyszerű szín, találó különösség!
A kocsmáros rábámult a kacagóra s aztán fél szemmel a második vendégre pillantott, aki otthonosabban érezte magát a „kaszinóban”, mert tapogva rázta ki lábából a hideget s a sapkáját se vette le a fejéről, mint a másik kettő a kalapját.
- Értelmetlen barátja van az úrnak! – beszélt a kocsmáros tekintete a sapkás felé. Az visszahunyorgatott, mire a kocsmáros újra kinyitotta a száját:
- Éppeg azért, instálom szeretettel! Innét minden jó fát elvisznek eladni, vagy feldolgozzák a javát. Nekünk csak az utója marad. Meg kell ezt érteni, kérem, szerkesztő úr!
- Jellemző, nagyon érdekes! – csókolgatta az ujja hegyét a városi s nem rejtegette örömét, amit láthatólag ennek az „érdekes” ténynek a megállapítása okozott.
A sapkás elnézően mosolygott s hirtelen feltaszította homlokáról vastag főbelijét.
- Valami fűtőanyagot hozol mégis, Gazsi!
- Fenyővizet?
- Nem egyebet, de éppen azt! – játszott a szavakkal a sapkás s oldalról leste a városit, aki újból örömre gyulladt.
- Nagyon érdekes! Én fára gondolok s ő már tudja, hogy a fűtőanyag alatt fenyővizet kell érteni. Mihelyt használni tudom az ujjaimat, feljegyzem. Szín a riporthoz!
Kiújult szorgalommal dörzsölte tovább a kezét.
- Kolontos ember – gondolta a kocsmáros -, bár az is lehet, hogy túlontúl okos.
- Tüzet is csináltass, Gazsi. Városi emberek ezek s itt várják meg, amíg a vonat elindul.
- Itt megvárhatják békességgel.
Kifordult az ajtón s néhány perc múlva nem egyedül jött vissza, hanem aprócska leánygyermek társaságában. Az ő kezében félliteres üveg volt s poharak, a leányka öle viszont egyenlőtlen fenyőfadarabokkal volt tele: hulladék léc, szarufavég, tönkök lefűrészelt s négy-ötbe hasított bütűje, mindenféle alakban és méretben, amikkel játékos gyermekek szívesen eltöltik az időt. A kocsmáros végigtörölte alsókarjával a legközelebbi asztalt s ráhelyezte az üvegneműt. A leányka viszont szemközt térdelt a törpe vaskályhával s aztán a lábszáraira ereszkedett, mintha csakugyan játszani akarna.
- Hideg lesz itt ennek a bájos csöppségnek! – jóindulatoskodott a városi.
A kocsmáros azonban csúfondároskodásnak vette a megjegyzést, mert dühös lett s cselédriasztó hangon kiáltott a leánykára:
- Elébb gyújts bé abba a füttőbe s azután bujj belé, ha már meg akarod sütni magadat, mint a naccsága. Az Isten se látott ilyen fázékony teremtést, pedig az mindent lát.
A városi rájött, hogy a gyermek cseléd a „játékszereit” azért hozta be, mert tüzet akar csinálni. Gyakorlott füle azt is kifogta, hogy a gazda az imént a „naccsága” alatt azt az öngyilkos úrinőt gondolta, aki miatt ő most kiszállott ide. A jegyzőkönyvére gondolt, de fázott a keze s azért inkább a gyermeket nézte tovább olyan tekintettel, mint akinek hivatásával jár az apró dolgok gondos megfigyelése is. Látta, hogy amaz szűken elosztja a kályhában a szárazabb lécvégeket, majd óvatos építkezéssel ráhelyezi a vastagabb s nyersebb darabokat is, végül papirost gyúr az egész alá s aztán bőven megtetézi „épületét” a nedves maradékkal. A meggyújtott gyufa pillanatra megvilágítja hidegtől kimart kékfoltos kezefejecskéjét, aztán papirosba kap a láng, mire a gyermek gyorsan rácsapja az ajtót s várakozóan előredermed. A zömök vasalkotmány mérgesen dohog, aztán ijesztően elböffenti magát s kékes-szennyes füstöt vág ki az „orrlyukain”.
A leányka még vár...
Lecsüngő karokkal figyeli, hogy a repedt vasajtó mögött felderül a meleg fény s az iménti mérges szörnyeteg vékony sugárban szívja vissza fényes orrlyukaival a kiböffentett füstöt. Akkor olyan lesz a leányka arca, mint az oltárokon mosolygó szenteké és sovány karocskája kitárul, mintha meg akarná ölelni a kályhát.
- Mennyi mindent megláthat az ember, ha van benne egy csepp szociális érzék – akarta ünnepelni magát az újságíró, de abbahagyta tüstént, mert letagadhatatlanul látta, hogy a leányka csak fáradt testének felegyensúlyozására tárta ki a karját s nem volt a mozdulatában semmi ölelés.
Csalódottan elfordult.
- Mindjárt meleg lesz, tanító úr! – jegyezte meg csak azért, hogy mondjon valamit.
- Lesz, de nem attól, hanem ettől – válaszolt a sapkás s határozottságot árult el, amikor először a kályhára s azután a fenyővízre mutatott.
Az apró szolgáló észrevétlenül odalett. A „tanító úr” is kitopogta lábaiból a f ázást s a kezeit is használni tudta már: ügyesen megtöltötte a poharakat.
- Fogjuk meg, na! Magának se árt meg, festőművész úr!
A harmadik vendégnek nehéz, szeges bakancsa volt. Ő gyakrabban látogatta ezt a vidéket, ahol témát keresett az ecsetje alá. Tudta, hogy hogyan kell öltözködni az útra s volt felszerelése is hozzá.
A megszólításra elfordult az ablaktól s mélázó arccal kiürítette a poharat. Aztán galléron ragadta az újságírót, akinek megnedvesedett a szeme az erős italtól s tátogva csóválta a fejét.
- Ez csakugyan tűz!
- Ne kényeskedj, hanem gyere s nézd, amit mutatok, mert ez pennára való, nem ecsetre. Ha ezt én le tudnám festeni, úgy, hogy minden kiérződjék a képből, ami mögötte van, egyszeribe világhírű lennék s lenne pénzem, mint a pocsolya...
Hátuk mögé állott a tanító úr is s önérzetesen bizonyította:
- Itt aztán van festeni s írnivaló elég.
Vagy az italtól, vagy a büszkeségtől, de megfényesedett neki is a szeme, amint nézegette azt, amit a másik kettő látott.
Köd volt kint, nehéz és sűrű. Az ablak alatt elvonuló útból előre s hátra négy-négy méternyi ha látszott. És ezen a nyolc méternyi látható területen, méternyi magasságban a földből, vastag s gömbölyű fenyőfarönk úszott lassan a ködben. Az eleje nem látszott, s nem a vége sem, mintha titokzatos erő a végtelenségből hozná s odavinné.
Az újságíró az ablakhoz nyomta az orrát.
- Érdekes! Mi ennek a furcsa jelenségnek a magyarázata?
- A köd! – kacagott a tanító.
- Azt én is tudom – sértődött meg az újságíró -, de mitől olyan hosszú a fa s mi úsztatja a levegőben.
- Várj csak – intette a festő -, egybe meglátod...
S már látta is az újságíró!
Két kerék döcögött lassan az ablak alatt, az emelte s vitte előre a fát a vastagon gomolygó ködben.
- Ez a vége! – mondotta a festő.
Új kép következett:
Két apró lovacska taposta fásult ritmusban a ködöt. Előregörnyedt kucsmás ember tartotta a lovak kantárszárát olyan állandóvá meredt mozdulattal, mintha élete s a világ végéig így bandukolna. A lovak után újra két kerék döcögött s ez emelte s vitte előre a fát a vastagon gomolygó ködben.
- Ez az eleje! – mondotta ismét a festő.
Mire kimondotta, már eltűntek a lovak és a két kerék s a hosszú-hosszú rönk megint úgy úszott, mintha titokzatos erő a végtelenségből hozná s odavinné...
De ez még nem minden! – intett türelemre a festő.
Az újságíró még tömpébbre préselte az orrát az ablaküvegen, mert új érdekességet látott. A magától úszó fán fiúgyermek ült, aki jobb kezét szőrujjasa balujjába, balkezét a jobbujjába dugta el, mint valami válltól-vállig érő hatalmas muffba. Meleg lélegzetét a mellére fújta a gyermek s lábai a felkötözött szénás-zsákban rejtőzködtek.
- Ez pedig a közepe – ejtette le a fejét a festő. – Ha ezt én meg tudnám festeni úgy, ogy minden látszódjék vagy inkább érződjék a képen, akkor...
Reménytelen legyintéssel fejezte a be mondatot.
- Nincs mit nézni tovább – riasztotta meg őket a tanító. – Ez most már így megyen napestig.
Büszkén hozzátette még:
- Az én embereim! Hordják a gyárba a fát.
- A tanító úr fáját?
- Dehogy! Nekem nincs! A magukét viszik, de az én munkám s érdemem, hogy ebbe a gyárba s nem a másikba viszik.
- legalább a gyermeket otthon hagyhatnák az ilyen hideg időben – ébredt fel újra az újságíróban a szociális érzék.
- Azokra is szükség van! A lovak előtt állanak addig, amíg az emberek a talyigáról leemelik a fát.
- Keserves élet!
- Biza, nem közönséges. A mi földünk ez s a mi életünk. Csak az tudja, aki benne él...
- S a tanító úr? Most hogy élhet?
- Nem mondom, most már nem panaszolkodhatom. Sokféle mesterség, mindenik hoz valamit. Fával, liszttel, zsírral, szalonnával, mindennel foglalkozom, ami a kezem ügyébe esik. Közvetítek!
Megnyomta a szót, hogy bizonyítsa szakmabeliségét.
Az újságíró finoman mosolygott.
- S még az újságokat is informálja!
- Az már nem üzlet, nem azért teszem – legyintett a tanító. – Azt kötelességemnek érzem. Mit gondol, a mi sorsunkban! Mégiscsak intelligens embernek érzem magamat, ha ide vert is le a kisebbségi sors, ahol most vagyok.
Az arca elborult, amikor megragadta a poharat s amíg felhajtotta a csípős szeszt, hirtelen erősen kezdte érezni a maga kisebbségi tragédiájának a súlyát. Beszédmodorát is megváltoztatta s látszott rajta, hogy szívesen gyötri magát azokkal a keményveretű, parasztos szavakkal és kifejezésekkel, amiket azóta tanult meg, mióta „tanítóságától” bátran megtehette, mert méltóságának már cseppet sem árthatott vele.
- Hallja-é! – meredt szembe ellenségesen az újságíróval. – Mióta rám verték a huszonötöt s kidobtak az állásomból is, hogy a lábam se érte a földet, azóta z életem megváltozott, de a lelkem nem, higgye meg!
Az újságíró riadtan fogadta ezt a kitörést, mintha felelősségre vonás lenne benne.
A festő viszont sebesen előkapta a ceruzáját s fagyos kézzel is vázlatot kapdosott a kimeredt emberről.
- Ez jó! Ez kifejező! Ez beszél! – szaggatta a mondatokat is keze mozgása szerint.
- Én osztán igen! Én beszélek – értette félre a tanító -, mert jegyezzék meg az urak, hogy nincs itt élet s halál sincs, amiben ne lenne benne a kisebbségi tragédia.
- Hiszem! – bólintott komolyan az újságíró, a festő meg szó nélkül kapdosott tovább a jobb kezével.
- Egyet se, amíg meg nem hallgat egészen. Példát is mondok, ami bizonyít. Itt van ez az öngyilkossági eset, ami miatt táviratot küldtem a laphoz...
- Nana! – bátorodott meg az újságíró. – Ez már az én mesterségem, ezt én jobban értem. Kivizsgáltam a dolgot. Érdekes dolog, annyi bizonyos, de nem látok benne semmi kisebbségi tragédiát. Idegbeteg, esetleg egészen őrült asszony öngyilkossága, ennyi az egész. Lapszempontból az az érdekes benne, hogy: a sütőkemencében halálra pirította magát! Ez lesz a riport címe. S méghozzá úriasszony volt, ami fokozza a dolog érdekességét. Nagyszerű lapanyag, az kétségtelen, de hol itt a kisebbségi tragédia?
A tanító győzelme biztos tudatában lehiggadt s gúnyosan nézett végig a vitatkozón. Megtöltötte a poharakat s kihúzta az asztal alól a székeket.
- Üljünk le s osztán válaszolok erre a beszédre!
- Maradjon még egy kicsit – kérte a festő -, mindjárt készen leszek.
- Haggya a nyavalyába, ne pirkáljon annyit. Hallgassanak ide: én azt mondom, hogy ez kisebbségi tragédia s bizonyítom is, amit állítok.
- Jó-jó! – mosolygott értelmesen az újságíró. – Hiszen azt csinálunk belőle, természetesen. Én is tudom a kötelességemet. Magyar asszony volt s a férje román! Nem nehéz lélektani magyarázatot keresni! De magunk között...!
- Mondom, hogy várja meg, amíg felvilágosítom s azután ítélkezzék.
II.
A kis cseléd új „játékszereket” hozott be az ölében s megtömte velük a kályhát.
A nyers fadarabok sírni kezdtek a tűzön, mint a halálra ítélt s emiatt hidegre kitett macska-kölykök.
Az ablak alatt csikorogtak szüntelenül nehéz terhük alatt a ködbe veszett, láthatatlan szekerek. A tanító úr figyelt s összeráncolt homloka lassan kiengedett.
- Mesélhetek – állapította meg nyugodtan -, mert embereim szorgalmasan dolgoznak. Darabonként egy lej az enyém. Ötszáz tőke már ötszáz lej, pedig annyi lesz ma, bizonyosan, ha nem több. Tudják-é, hogy hová viszik a fát? Pontosan abba a gyárba, ahol a tragédia történt. A munka nem állhat meg semmiféle tragédia miatt, mert ez az élet törvénye.
- Ámen! – fejezte be tréfásan az újságíró.
III.
A fa sírt a tűzön s a láthatatlan szekerek... nyikorogtak...
- Onnét kezdem a történetet – könyökölt az asztalra a tanító -, ahonnét tulajdon két szememmel láttam. Azt tudják, ugye, hogy mindjárt az elején lefogának a szigurancások. Ha meggondolom, volt is rá okuk, mert akkor még túlontúl bátor legény voltam s am i a szívemen, az a számon. Én megmondtam a véleményemet, én meg osztán! Hát egyszer azt találám mondani a csendőrőrmesternek, aki éppeg a boromat itta, hogy csak ne ugráljon, mert ha megharagszunk, karóval is kiverjük őket innét. Hiszen nem mondtam komolyan, csak azért, hogy botránkoztassam őket, de ő komolyan vette, a bolond. Másnap már Szentgyörgyön voltam. Nem jószántamból mentem, azt elhihetitek, hanem vittek. Elsősorban is megkaptam a magam porcióját, a huszonötöt s azután bézártak a pincébe s felém se néztek vagy három napig.
- Persze, ki se hallgatták – vetette közbe az újságíró.
- nem is nagyon esdekeltem utána, mert akit „kihallgattak”, azt vérbegübülve hozták vissza a pincébe. De nem magamról akarok most beszélni... Mondom, három napig felém se néztek...
- Hálaistenek! – javította ki előbbi szavát az újságíró.
- Hálaistennek – hagyta helyben a tanító is. – De, hogy folytassam, egész nap a pinceablak előtt állottam s kukucskáltam keservesen, hogy mi történik az udvaron. Néha le is térgyepeltem, mint az Oltáriszentség előtt, ha már nagyon rogyadozott a lábom a fáradtságtól.
- Miért nem ült le? – kérdezte a festő.
A tanító elképedt erre a naivságra.
- Fájt a ... no, hallja! – világosította fel durván az értelmetlen embert.
- Bocsánat! Nem akartam megsérteni! – engesztelte a festő.
- Én megértem! – igazolta magát az újságíró.
- Nem emlékszem már pontosan – nézett el a fejük fölött a tanító -, hogy a második, vagy a harmadik nap történt-e, de mintha most is a szemem előtt volna: három ember jött bé az udvarra, kélt férfiú s egy asszony. Maguktól jöttek, nem kísérte őket senki. Jobbmódú falusiak voltak, ismertem őket. Az egyiket Karácsonynak hívták, azelőtt magyar volt, most román. A másik férfiú szép szál székely ember, kapaszkodó, becsületes fajta. Az asszony Karácsonynak a felesége, de az egész környék tudta, hogy leánykorában a másikhoz húzott. Még abban a helyzetemben is arra gondoltam, amikor így láttam őket, hogy az a fejérnép inkább találna Kelemenhez, mert így hívták a székelyt. Váltig csodám volt az is, hogy a két férfiú nem veszett össze az asszony felett, hanem inkább még összebarátkoztak. Kelemen azt mondotta, mikor hazajött a háborúból s a másik mellett találta az asszonyt: „Itt vannak a fáin erdők, a miénkek, nem másé s mégis a zsidó vállalkozók híznak rajta. Állítsunk fűrészt mü is!” Karácsony azt felelte erre: „Biza, ez igaz! Társuljunk össze”. Így lehetett valahogy, mondom, mert ennek már nem voltan tanúja, csak úgy elképzelem. Elég annyi, hogy megegyeztek s közös vállalkozásban felállították a fűrészt. Nagy híre volt ennek akkor a vidéken, hogy harisnyás emberek mernek vállalkozni. De az üzlet jól indult, magam is ott vágattam deszkát, amikor az egyházközség megszavazta a tanítói lakás rendbehozatalát. Akkor is ismerkedtem össze velük.
Ivott s úgy folytatta tovább:
- Mondom, látom őket hárman s a csuda öl meg, hogy mit keresnek itt, ezen a szomorú helyen, jószántukból. Figyelek erősen s hát látom, hogy Karácsony sugdosódni kezd az egyik hóhérral, aki ott ténfergett az udvaron s „munkára” várakozott. Az vigyorog. Karácsony nemkülönben. Na, gondolom, ezek besúgók, ha nem egyéb, bár arról a Kelemenről el nem hittem volna egy világért sem, ha más mondja. Elég szomorú, hogy ilyen is akad a fajtánkból, mert akadt éppen elég, elhihetik. Úgy elszomorodtam, hogy még a sajgásról is elfelejtkeztem, ami a legkisebb mozdulatomra is belehasított a tomporomba.
- Hát ez elég szomorú is – vélte a festő.
- Hallgassa csak, mert most jő a java. Töprenkedésem közben észre se vettem, hogy a főnök is lejött már s hát ott állt Kelemen előtt. Olyan éles hangja volt, hogy az embernek az agyáig hasított, ha hallotta.
- Maga azt mondotta, hogy még nem biztos? – kiabált a Kelemen arcába.
- Nem tudom, mire érti – fehéredett el a szép szál legény.
- Csak maga ne tagadjon. Ennek a becsületes román embernek mondta – mutatott Karácsonyra a főnök.
- Mondhattam sok mindenre. Ártatlan dolog az.
- Igen? Mindjárt meglátjuk! Hogy mondta? Mire mondta? – fordult ismét Karácsonyhoz.
- Azt mondta, amint jöttünk hárman az úton, hogy még nem biztos s arra értette, hogy Erdély még nem a románoké, mert még minden megváltozhatik...
Kelemen arca piros lett, azt hiszem, hogy csak most jött rá, hogy hol van s mi történik vele. Bizonyos, hogy az a gazember valami ürüggyel csalta a szigoranca udvarára. A főnök kacagott.
- Nem biztos?! Bizonyítsátok be neki, hogy biztos!
Szörnyű vigyorgás lepte meg erre az egész társaságot. Karácsony is vigyorgott s még az asszony arcán is valami mosolygás félét láttam, azt biz én. De furcsa mosolygás volt ez, inkább ijesztő, mint kellemetes. A főnök intett alantosainak s már tudtam, hogy mi következik, mert én is átestem rajta. Négy ember egyszeribe lekapta a lábáról Kelement s hasra fektette a földön. Ma sem értem, hogy hogyan lehettek olyan buták, hiszen az ilyesmit padon, deresen könnyebb elintézni. Ők azonban más módszerrel dolgoztak: az egyik megoldotta Kelemen harisnyáját s tépte le az alsót is. Az asszony kimeredt szemmel nézte, mint valami eszelős. Akkor melléje, az asszony mellé ugrott Karácsony s megfordította:
- Most fordulj el! Ez nem fejérnépnek való látvány! – parancsolta.
Kelemen már úgy feküdt a földön, mintha Erdélyt ölelné. Egy ember a jobb karjára állott, egy a balra. Ez kettő. A harmadik a lábaira állt, úgy nyomtatta le. A negyedik elvégezte a dolgát a harisnyával s az alsóval s megsuhogtatta a mogyorófa botot: lám, jól kézre áll-e!
- Most fordulj vissza – parancsolta Karácsony újra az asszonynak.
A bot már lecsapott. Ama negyedik, aki kezelte, minden sujtásnál leguggolt, hogy alkalmasabban üssön a pálca. Mintha valami furcsa, idegen táncot járna, úgy mozgott szüntelenül, amíg leszámolta pontosan a 25-öt. Én az asszonyt néztem s mondhatom, nem is tudtam róla levenni a szememet. Az orcája vonaglott, minden ütésnél, amint amannak megcsapdosott testrésze megrepedt, hasadt az ütések nyomán. A 25 leszámolása után megrúgta a főnök Kelement, aki egyetlen hangot ki nem adott a torkán a verés alatt.
- Most már biztos? – kérdezte. – Kelemen nem felelt.
- Még egy adagot!
A második 25-nél az asszony már aprókat sikoltozott s a szeme is minduntalan fehérre fordult, mintha kegyetlenül ölelgetné valaki. Én is különösen éreztem magamat. A fülemet hasogatta a sikoltozás, de azért nem tudtam otthagyni az ablakot, mintha odakötöztek volna...
- Érdekes! – szakította félbe az újságíró.
- Rettenetes! – mondotta a festő. – Ha ezt én...
- Nem szaporítom a szót – folytatta a tanító. – A harmadik 25 alatt az asszony már úgy sikoltozott, mintha kacagott volna s magam szinte a falra másztam valami ismeretlen indulat hatása alatt. Akkor az a detektív, aki a Kelemen lábán ült, megszólalt:
- Nem mozog!
- Állítsátok talpra! – parancsolta a főnök.
Felállították s el nem felejtem soha azt az arckifejezést, amivel Kelemen az asszonyra tekintett. Azt hiszem, miatta állotta ki háromszor is a 25-öt.
- Na, most már biztos? – kérdezte a főnök.
- Nekem már biztos – tántorodott meg Kelemen.
- Akkor elmehetsz!
A detektívek röhögtek. Karácsony is röhögött. Az asszony csak nézte Kelement, amint az elfordult s rendbe szedte a ruháját. Még akkor is nézte, amikor Kelemen lassú lépésben kifelé indult a kapun. Én is néztem s láttam, hogy a fehér harisnyán átütnek a piros foltok. Akkor émelyegni kezdtem, mintha sokat ittam volna s ma is azt mondom, hogy csak erős természetem mentett meg a halálos rosszulléttől. Hiába hunytam le a szememet, úgy is magam előtt láttam Kelemen vérrel áztatott harisnyáját s állandóan csengett a fülem az asszony sikoltozásától. Semmiképpen sem értettem a dolgot. Később aztán, amikor kidobtak az állásomból s „úr” lettem, mert nem dolgoztam semmit, volt időm olvasgatni eleget. Akkor olvastam valami könyvet, amiből megértettem, hogy az az asszony „hisztérikus” lehetett.
- Vagy még annál is rosszabb! – vélte az újságíró. S aztán mi lett Kelemennel?
- Elmondom azt is. Két hét múlva, amikor én is megkaptam az utolsó porciót s elengedtek, már a föld alatt volt. A körorvos azt mondotta, hogy fertőzést kapott a sebe s az ölte meg. Legényember volt, özvegy s gyermekek nem sírtak utána. Különben is: eleshetett volna a harctéren is! S akkor m ég nem indítottak vizsgálatot az ilyen ügyekben. Mindenki magával törődött s a más baját igyekezett észre sem venni.
- Ha én ezt le tudnám festeni! – sóhajtozott a festő.
- Rendkívül érdekes eset, nagyszerű anyag – lelkesedett az újságíró. – De hol függ össze ez a mostani öngyilkossággal?
- Hát nem érti? Az a Karácsony senki más, mint a mostani gyárigazgató, akinek a felesége most öngyilkos lett.
- Szóval az öngyilkos asszony ugyanaz, aki...
- Éppen az! Hallgasson ide. Az a közös fűrész Kelemen halála után a karácsonyé lett, egyedül. Olyan idők keletkeztek, amikor könnyen haladhatott az, aki többséginek vallotta magát. A kicsi vállalkozásból nagy részvénytársaság lett. Három esztendő múlva Karácsonyné már úri dáma volt, selyemköntösben járt. De az a látvány, az a szigurancás, ráfeküdt a lelkére. Beszélik, hogy el-elszökött régi barátnőihez s órákat sírt: az én uram gyilkos s az vagyok én is. Pokol tüzére mind a ketten. Legnagyobb bánata mégis az volt, hogy az ura nem mutatott semmi bűnbánatot. Egyszer a templomban az égő gyertya fölé tartotta a kezét, hogy ízelítőt kapjon a pokol tüzéből. Napról-napra sorvadt, de nem a testivel volt baj, hanem a lelkivel. Az ura virult s hízott, testileg s vagyonilag egyaránt. S minél jobban gyarapodott az ember, annál jobban fogyott az asszony lelke, ami úgy égett el, mint a gyertya. Az utolsó esztendőben már sírógörcsök fogták el, ha megpillantotta az urát. Nem tudta nézni, hogy ez az ember vidáman és pirosan járkál s meg se látszik rajta, hogy az ő lelkén szárad egy ember élete. Akár hiszik, akár nem, ez az igazság: abba bolondult meg ez az asszony, hogy nem látta az urán a bűnbánatot. Beszélik, hogy bibliákat s mindenféle szent könyveket lopott az ura keze ügyébe, de az ember csak kacagott: „Én egy ujjal se nyúltam hozzá! Elment a szép eszed, hogy ilyesmivel gyanúsítasz?” Ezt nem tudta elviselni a szegény asszony. Legutoljára azt mondotta az egyik régi barátnőjének, aki cselédsorba került a házukhoz: „Fekete lelkű emberek járkálnak mindenfelé! Gyilkosok, tolvajok, rablók! Az arcuk vidám és piros s meg se látszik rajtuk, hogy milyen sötét bűnöket hordoznak magukban. Jaj, nem lehet ezt elviselni!” Másnak begyújtatott a sütőkemencébe, mintha kenyérsütésre készülne. Tűzbe hányta az összes bibliákat s szent könyveket, amiket az ura megjavítására esztendők alatt összegyűjtött. Aztán maga is a könyvek után bújt a behevített kemencébe.
Töltött s ivott a tanító úr, mert elrekedt egy kicsit a hosszas elbeszélésben. Aztán felemelte az ujját:
- Most már kérdem az uraktól: hát nem kisebbségi tragédia ez?
IV.
Újra ittak, mind a hárman.
- Kolosszális! – mondotta az újságíró. – Ez már nem is riport, hanem kész riportregény.
- Megmondtam, ugyi? Van itt mit írni elég. Könyvtárakat lehetne.
- Hát ez megírnivaló csakugyan. Ez a bolond asszony, aki...
- Ne felejtse el, hogy mibe bolondult meg!
- Én pedig azt mondom – emelte fel a ceruzáját a festő -, hogy nem volt bolond az az asszony, sőt, egyedül volt ember, a sok vadállat között...
- Értem, mire gondolsz. Ez lehetne a regény alapeszméje. De én más véleményen vagyok – fejtegette vitázó kedvvel az újságíró. – Azt mondom, hogy már születésétől kezdte terhelt lehetett ez az asszony. Gondolj csak a szigurancás jelenetre. Idegbeteg volt, szexuális alapon, azért őrült meg.
- Bolond volt hát, persze, hogy bolond volt – zárta le a vitát a tanító. – Ép ésszel nem végzi ki magát ember ilyen rettenetes módon. Mindene megvolt, amit akart. Csak az a fő, hogy mi miatt bolondult meg.
- Én azt mondom... – kapott új gondolatot az újságíró, de nem fejthette ki, mert a korcsmáros befordult az ajtón s rendelés nélkül új üveget hozott.
- Itt a csendőrőrmester – dohogott dühösen -, s kínoz erősen, hogy kik s mik az urak.
- Mi köze hozzá! – pattant fel bátran az újságíró. – Minket nem köröznek, majd én megmutatom neki...
- Azt kérdezte, hogy nem olyan munkásvezérfélék, akik izgatni jöttek a gyáriakat?
- Nahát, ez már sok!
- Én azt mondtam neki – folytatta a korcsmáros -, hogy a tanító úr is itt van s erre megnyugodott. Akkor nem lehetnek affélék – mondta -, mert a tanító úr a gyár érdekeit képviseli.
- Mondd meg neki, Gazsi, hogy maradjon veszteg, mert ezek az urak nem olyanok. S várj csak.. – csendesítette a tanító az újságírót.
Megtöltötte az új üvegből a poharakat s aztán a korcsmáros felé nyújtotta:
- Ezt vidd ki neki, tudom, hogy ezért jött. Mondd azt, hogy mi megyünk az állomásra, nincs időnk elfogyasztani, használja egészséggel. Ezt az üveget pedig a gyár kontójára írd.
Begombolta báránybőrös bekecsét s megigazította fején a sapkát.
- Mehetünk urak! Eljött az idő, ha nem akarnak lekésni.
- Hanem, tanító úr – vetette oda készülődés közben az újságíró – maga éppen annak a gyárnak az ügynöke?
- Méknek?
- Hát annak, ahol az az ember az igazgató! Maga érintkezik azzal az emberrel?
- Én-e? Azt már nem! Vele sohasem tárgyalok, akár egy szót is. Elkerülöm, mert nem tudom nézni sem. Van elég hivatalnok ott, akivel elintézem a magam dolgát. Vele? Azt már nem.
Kicsit gondolkozott s így fejezte be a tiltakozást:
- Pedig azt mondják, nem éppen rossz ember. Nem látszik meg rajta, hogy valamikor semmise volt. Szereti a vendégeket is. Az urak felkereshetik, ha akarják, de én már nem. Hallottam, hogy az újságírókat s a művészeket szívesen fogadja...
- Annyi bizonyos – jegyezte meg az újságíró -, hogy nem volna érdektelen dolog beszélni vele...
A festő elkacagta magát, pedig természeténél fogva ritkán kacagott.
- Megfestem ezt a modern „mártírhalált” se neki adom el a képet.
- Nem rossz ötlet...
A hátulsó ajtón távoztak, hogy elkerüljék a csendőrt.
Kiléptek a ködbe s tömörültek, hogy beszéd közben egymás arckifejezését jobban láthassák.
V.
Az úton tovább csikorogtak a láthatatlan kerekek s félméternyire a fagyos földtől csendesen úsztak a rönkök, mintha titokzatos erő a végtelenségből hozná s oda vinné őket...
Útközben ötször találkoztak olyan rönkkel, amelynek tetején szénászsákba pólyát lábbal ott ült a gyermek.
A korcsmáros kis cselédje pedig beosont az urak távozása után a „kaszinóba” s kinyalta piros nyelvecskéjével a fenyővizes poharakat. Pirosabb lett ettől egy árnyalattal s kimart kezei nem fáztak úgy, amint a lépcső aljában hideg vízzel öblögette a mosatlan edényeket.
(Forrás: Napkelet 10. évf., 1932. 1. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése