2017. ápr. 14.

Jánossy Margit: Őszi dal


A fákat és a bokrokat az Ősz véresre verte,
Lombjaikat durván a földre teperte,
Ott haldoklanak a sápadt avaron.

Bánatosra hangolt, könnyező minden,
akár a lelkem,
mert az Ősz oda is besuhant,
Jöttére álmaim dércsípett virágok lettek
és intenek halkan elmúlásra,
öregség ölel át fonnyadó karokkal.

Ifjúságomat a mámor duhajon vitte el
s amit itt hagyott, vergődik riogva,
mint a fészkéből lezuhant madárka.

S most életem szenteltvíztartó lett,
melyből homlokomra keresztet moshatok
az Öregség csöndes templomába.

A fák, a bokrok levelük hullatják,
miként borús lelkem lehántja megunt kínját,
az alkony is széttárja vérző szárnyait,
hogy eltakarja a síró végtelent.

Október van. Hidegség, dér, elmúlás,
és sírva búsan, csöndben tűnődöm,
miképp tép le durván engem is a szél,
hogy sápadt avar legyen szemfedőm...


Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 7-8. sz.