2017. ápr. 18.

Homokay Pál: Fogadástétel



Senyvefztő nyavalyák kínkötelét soha,
Sem gondjárma sulyos terheit életem
Bimbó éve hajolt s görbedezett nyakon
Nem sínlé keseregve még;

A föld lomha porát bújtam örömmel, és
A sár s víz tsatakon nagy, fzilajon futék.
Kedvem telt; mikoron víg tsapatokba gyült
Ifjontzkákon erőt vevék.

Csak fzámomra foná Flóra ditső keze
A balzsam kofzorúk illatos ezreit,
Nékem lengedezett a suhogó Zefír;
Én egy földi király valék

S ártatlan tsevegő, még mikoron rogyott
Aggságtól remegő jó Nagy-Atyám karon-
Fogvást lankadozott kézzel ölébe vett
S engem mint unokát tzirolt.

Gunyhónk sás fedezé, mellynek előfalán
Egy rendes fonyatú fzalma cserényke volt,
Mellé zsombik ülő-hant vala téve-le.
Ott a tifztes öreg pihent.

Onnét nézegeté, mint halad a folyam
Kristály habjaival gyenge virágokat
Öntözvén, és kebelét Istenes énekek
Lágy zengzése hevítgeté.

Szú furdalta koros s már megavúlt nyelű
Mankójával ama táj kies erdeit,
Hol Pán nyája legelt s gyermeki éve le-
folyt, könny közt mutogatta-meg.

Engem, kis tsapodárt a kegyes életű
Szép erköltsi regék s példaadási bölts
Rajzoltával akart jóra vezérleni
S rám sok tsók özönét adá.

Haj! mind hafztalanúl: - a mikoron Hunyad
Két jámbor fijait hozta előmbe-fel
Tükörnek, hogy emenyájas, ama fzelid, -
Egy fzép lepke suhant felém.

Ennek fzárnyi arany fzínbe ragyogtanak,
Hozzá semmi király köntösöket soha
Sem dús öltözetet, sem ragyogó követ
Nem mert senki se tenni még.

Megvetvén egyebet, fürge bokáimat
Leggyorsab kerekenn útnak erefzgetém,
És völgyön s hegyeken kergetem a remek
Bájlót kis süvegemmel én.

Ám minden sikerét annyi futásom-is
Múló füstnek adá: minthogy az üldözött
Elfáradt, s lihegőn bújt az ezer virág –
Szál közt egy liliomba-bé.

Bár hajháztam erős fzívfzakadással őt
Nints lepkém, oda van! – Ám de fzemembe egy
Tárt kelyhű nefelejts tűne, s azon pitziny
Szájjal fzítt eledelt tsalóm.

Nagy lappangva közel húzodozék felé,
S egy mörmölve repült durva darázs oda
Jutván, felzavará. Oh te irígy gonofz!
Mondék, s rám agyarodva tört.

Fullánkját kegyelem nélkül igen fzomor
Artzomnak fzegezé s mérget okád belém;
Sirván, úgy futamék jó Nagy-Atyám felé
Fájdalmim bejelenteni.

Mit nyertem? – Dörögő fzóval előmbe jött
Tajkórót legelőbb, s csókokat úgy ada,
S igy halgatta-ki zokfzóm panafzát utóbb,
Mellyt feddés koronáza-bé.

Könnyem, mint sebesen fzétrohanó patak
Úgy folyt artzulatom bánatos árkain,
S óh ég! boltod alatt illy fogadást tevék:
„Föld! nem kell soha tünketsed.”

„Érted ver kebelem menny fzüleményje, rény!
Lelkem vágyja neked hódol örökre, bár tudom
Pályád gond s siralom, megfutom azt;
Könnyem boldog örömre vél.”

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.