2017. ápr. 18.

Guzmics Izidor: Etelka Kréta Szigetében (melodráma)




A dráma fzemélyei:

Etele - Karjeli Fejedelem
Etelka - hütvese
Ete, Tabán – férfi gyermekeik
Kréka, Hejja – leányaik
Széplaki – Lápi Fejedelem
Kar – geniufzokból

Jegyzés:
Nincs Magyar, ki előtt Dugonics Etelkája ismeretes ne volna. A jelen dráma itt azon történetet adja, melly a fzerencsétlen Etelkát Kréta fzigetébe helyzi, s a férj s nő között történt megbékélést énekli. – Feltefzi, hogy Hengeri, a legboldogabb házasságnak megbontója, czélját nem érhetvén, a csalódást, s ön gonofzágát Etelének kivallá. – A dramaturgusnak legbővebb történet-íróji az epikusok. Illyen volt Homer a Hellen dramaturgusokra nézve.

Etelka, Kréka
(Barlangból jövén ki.)

Etelka
Az éj viharjait mi fzép reggel
Váltá-fel!

Kréka
Oh anyám, minő vihar?
Én nem tudok semmit.

Etelka
Nem, oh leányam?
Pedig vadul dühöngtek a fzelek.
Hoffzan ropogtak a fziget bérczi
Az ég kemény dördületiben felénk.
Rémek jelentek a vak éjben meg.
Vefzélyt okádtak tenger, ég s az éj.
De téged, én eggyetlenem, kémél
Az ég. S kinek keblébe nincs vihar,
Nyájas karokkal fedi az álom azt.
Ah lányam, a te ártatlan fzíved
Nem sejt vefzélyt, ég föld repedjen bár.

Kréka
Mit sejtek én melletted oh anyám?
Szeretlek én téged, s te engemet.
Csókolfz, ölelfz, s csókollak én vifzont.
S ne legyek e én nyugodt? Szeress anyám!

Etelka
Oh kedvesem! boldog fzerencsétlen!
Jer, jer karim közé. (öleli, csókolja)

Kréka
Anyám, illy nagy
Nem volt fzerelmed még soha.

Etelka
Nem, oh leányam, soha. – Anyának, hah
Csupán anyának lenni bé édes
S bé keserü is vifzont! – Oh gyermekem,
Ha engemet fzeretni megfzünel,
S utálni kezdefz majd - - - Egek! lányam!

Kréka
Miket befzéllfz anyám? Utálni én téged?
Szeretni kit fognék, s ki fogna majd
Szeretni engemet? – Ne sirj anyám!
szeretni téged a te lányad soha.
Meg soha ne, oh bizony nem fzünhetik.

Etelka
Meg, magzatom, megfzünhetik. Csak egy,
Csak eggyetlen fzó, s már elhül tüzed.
Egy még nem érzett borz ragadja-meg
Hő fzívedet, s elvefzve én veled.

Kréka
Anyám te engem nem fzeretfz immár.
Hogy is befzéllhetfz igy, ha még fzeretfz?
Anyám fzeress, fzeress anyám édes!

Etelka
Szerelmetes gyermek! ha téged én
Igy nem fzeretnélek, nem élnék már.
Titkait az égnek még te nem tudod,
Lányam. Homály, vastag homály leple
Takarja még őket; de már közel
Lebeg feletted felfedések. – Menj
Most lnyam a látóhegy ormára
Meglátni, a mult éji fzélvéffzel
Ha nem vetődék e ki fzerencsétlen
Partunkra. Nagy volt a vihar, mellytől
Ment nem maradhatott hajó. Menj-el,
Hahogy mi rajta, és mi rajtunk ő,
Vifzont segithetünk.

Kréka
Megyek tüstént.
De jó anyám, ne légy erántam roffz.
Ne mond, hogy én téged fzeretni majd
Megfzünhetem, s utálni foghatlak.
Ez engem oh anyám igen gyötör.

Etelka
Menj édesem, majdan ha viffzatérfz,
Anyád ölébe vefz, s a titkot elmondja.
S ofztán ha őt fzeretheted még is,
Csókokkal elborít.

Kréka
Anyám, ugy lefz.
(annyát megcsókólván, el)

Etelka
Menj, menj, fzerencsétlen! – Szívébe már
Az aggalomnak tőre. Míg kisded
Hű keblemen nyugodt, enyelgve vagy
Szökdelle mellettem; miként tudám
Feledni, hogy boldogtalan vagyok,
S a bús jövendőt fzámba sem venni!
Nyugalmam akként tűnt, miként serdült
A lányka mellettem. ma már kétfzer
Nyoltz évü ő. Ma fzültem a kedvest,
S ő engem ujra fzült, kit özvegy bő
Nyomott alá. Hallgatnom ám tovább
Nem áll hatalmamban. – Mi lefz vele,
Ha lenni megfzünök? Fogyok pedig,
Mint agg fa víg hajtása mellett fogy.
Ne lássa egykor a dicső hazát?
Téged fedhetetlen Magyar hazám!
Fejedelmi vérének ne örvendjen?
S fzép fzíve férjt, de jobbat attyánál,
Ne boldogítson, boldog ő maga?


Kar
Boldogsága nő a férjnek,
Férj vifzontag a nőnek;
Gyenge nyujtson bájt erősnek,
Védt alatta kezének,
Igy hagyta ezt a terméfzet,
Boldogságra igy vezetget.

Etelka
Hah! fzomoru kép! gyötreni vagy ismét itt?
S lehetne férj, ki boldogítson lányt?
S affzony, ki ugy fzeressen a mint én?
(nevekedő elragadtatással)
A legfzerelmetesb, a legnemesb
Férj bájaló karjai közül
Kilökve a leghűbb nő,
Itt sorvad e fzigetbe fzámüzve! –
Hah a kegyetlen! hűtelenségét
Azzal tetézé még, hogy engemet
Gyalázna! – S fzívem nem, nem ismert
Kivüle senki mást. –
Megvetve, meggyalázva igy,
Attól, kiben volt életem,
Kit csak magáért fzereték,
És csak magát az ég alatt,
Kín volt ezentúl nékem élni már.
Nyugalmam elröpült örökre.
Szép örömeim tapodva hunytak-el,
S nemnyilt jövendőmnek remény alant.
Megnyilva állt előttem a pokol,
De e kicsiny halnom tilalt, kit most
Méhemben hordozék. „Ez is, mondám,
Ez is lakoljon attya vétkéért?
A nap kies fénnyét ne lássa e,
Elölve még méhében annyának? –
Négy magzatot letépe vad keze
Anyai keblemről, ezt ki nem tépi.
Annyokat ő gyülöltesse-meg velek,
Kit ugy fzerettenek! fzeretni fogja ez,
S a négy helyett, a férj üldte fzülét.
Éljen tehát velem. De lány ha lefz,
Szép fzíve férfinek ne hódoljon.
Bitang ne légyen boldog érzelme,
S a férfi ölbe féfzkelő kígyü
Ne dulja-fel később reményeit.”
Itt fzültem el, hová a bú, kétség,
Kergete, s a férfi-gyülölés. Itt, itt
Neveltem őt fel tifzta keblében
A fzent magánynak, távol a világ
Mérgét mosolygva titkoló, de majd
Elövle árafztó özönjétől.
Fellegtelen nap tifztaságu ő,
De gyenge is, mint a ma nyilt rózsa.
Mi lefz belőle? A magánosság
Unalma ölje itt el? A férfi
Önkény tiporja ott nyugalmát le? –
Boldogtalan leánya nem boldog
Anyádnak! a két roffz között fzabad
Válafztanod csak. – Viffza, nincs más mód,
Hazádba viffza, megvetett affzony!
Lányad fzerencséjét halafztanod
Kegyetlen. Áldoznod parancsol a
Szent tartozás, halált dörögjön bár
Ellened a férj dühös tekintete.
(uj elragadtatással)
Hah borzadok! meglátni őt,
A vad tekintetűt,
A meggyalázó kőfzivűt.
Előttem áll a rém,
Az elnyelő örvény.
Nyel, nyel, sodor –
Isten segíts! (magán kívül)
Mosolyg a férj, felém derül arcza.
Meg, megfzelídült. Nyilt karokkal
Ropül ölelni haldakló nőjét.
Sír, zokog, eseng; csókolja könnyimet.
Lágy fzelle fog körül, kies vírány
Jó illatú leveggel enyhítget,
Etelém ölében,engem, boldogot.
(ledől, elalfzik)

Kar
Eggyik Réfz. Szunnyadj, pihenj!
Sulyos terhű mélyen csüggő
Nemes fő

Másik Réfz. Szunnyadj, pihenj!
Mélyen sebzett, sokat vérzett
Szivű nő.

Másik Réfz. Szíved nem érez tőröket,
Te bár ne tudd; fzeret.

Eggyik Réfz. A régi búkat elverik
A játfzi fzellemek;

Másik Réfz. A férjet ím ott rengetik
A megsimult vizek.

Mindkettő. Szunnyadj, pihenj.

Kréka, Ete (fellépnek)

Kréka (keze tele virággal)

Ez ím anyám. De hagyd nyugodni őt;
Ez éjjel, azt mondá, nem alhatott.

Ete
És itt e barlang?

Kréka
Éji fzállásunk,
S nappali, hahogy nem kedvez a fzép nap.

Ete
Ti boldogok nem vagytok hát, ugye?

Kréka
Oh én igen boldog valék; hanem
Ma megbúsíta jó anyám. S anyám
Nem boldog, azt jól mondád: ám gyakran
Sír. Én minap meglestem a hogy sírt.
utána nedvesedék fzemem, s vele
Sirtam; s igen fájt belefzorult fzivem.
Csak fájdalom sír hát, s mosolyg csak öröm.
(annyát vizsgálja)
Bé fzép vagy így anyám, bé fzép!
Szelíd mosolygás tükröz ált
Szép arczodon. Behunyt fzemed
Köny nem ferefzti. Most tehát
Szunnyadva vagy te boldog oh anyám.
Szunnyadj soká, hogy légy soká boldog.
(virágokat tűz haja közé)
Illy fzép anyád, ugye, neked nincsen?

Ete
Anyám nekem nincs is.

Kréka
Szerencsétlen!

Ete
Egy jó atyám de van.

Kréka
Nekem pedig
Az nincs.

Ete
Szerencsétlen!

Kréka
Miért volnék?

Ete
Nem volna illy fzegény lakásatok.

Kréka
És a tiéd jobb hát atyád mellett?

Ete
Roppant magas kőház, királyi vár.
Gazdag különb-különb jelességgel.
A fzemnek igéző; hideg meleg
Ellen derék falakkal oltalmaz.

Kréka
Elég az én fzememnek e barlang;
A fzép virágos völgyek, a tenger;
Az illatos liget. Hideg ha van,
Tüzet rakunk, s mellette nem fázunk;
A nap hevét kizárja barlangunk.

Ete
Mi hafzna mind ennek? magán vagytok!
Bús pedig a fzük magán. A nagy világ
Emberi között van csak való élet.

Kréka
Elég anyám nekem; s anyámnak én.
S, fzegény, fzegény! anyád neked nincsen,
Ki ugy fzeretne, mint enyém fzeret.
A nagy világ hizelkedő ravafz;
Azt mondja hogy fzeret, s hazud; csókol,
S megcsal.

Ete
Be jól tudod. Kitől hallád?

Kréka
Anyám befzéllé ezt, mikor tanítgatott.

Ete
Volt hát anyád a nagy világban is?

Kréka
Volt ő bizony, de nagy keménységét
Nem türheté. Azért vagyunk most itt.

Ete
Az én anyám is fzinte igy jára.

Kréka
Volt hát anyád?

Ete
Bohó! mi kérdés ez?
Anya nélkül ember nem fzülethetik.

Kréka
No meglehet. De ládd anyádat is
Kikergeté a nagy világ. Maradj
Te itt!

Ete
Sőt jöjj te el velünk. Ne félj
Hozzád kemény én nem lefzek soha.

Kréka
Igaz, fzeretlek téged is; de már
Anyámat én el nem hagyom, nem őt
A nagy világért sem. Maradj te itt.
Anyám fzeretni téged is fog majd.

Ete
Nekem maradnom köztetek tilalt.

Kréka
S ki tiltaná?

Ete
Atyám.

Kréka
Kemény atya!
Az én anyám könnyen megengedné
Nekem, de én őt hagyni nem tudnám.
S te a tiédet, látom, elhagynád
Könnyen. Kemény fiú, kemény atya!

Ete
Nálunk ez igy fzokás. – De hát anyád
Nem jönne el velünk?

Kréka
Talán, ha te
S atyád, fzivét megnyerni tudnátok.
Igy én atyát, te pedig anyát nyernénk.

Ete
Helyesen. Elhagynád hát virányidat?

Kréka
El én anyámmal, mert csak őt fzeretem, és
Utána most téged.

Ete
Szeretfz tehát?


Kréka
Szeretlek én ugyan.

Ete
Veled hát én
Boldog lefzek?

Kréka
Mé nem tudom: boldog,
Ha tudfz te engemet fzeretni ugy,
Miként anyám engem, s anyámat én.

Ete
Szeretlek ártatlan leány, jobban
Vagy mint anyád téged, te vagy mint őt.

Kréka
Ismét a nagy világ hazug fzája
Szóll nyelveden. – De ám ki jő felénk?

Ete
Atyám.

Kréka
Atyád? melly vad tekintetű
Huh! jer vegyük magunk anyám mellé.
Ott a bokor, nézése ellen véd.

Kar
Remegve haggya-el
Étkét a kis galamb
Ölyvet ha sejt;
Rémül a hős arctól
A gyenge lány fzive,
És tovább lejt.

Etele (fellép)
Kikelve a dühösködő vefzélyből
Öledbe lépék föld-anyám pihenni. –
S ez a fziget? s ezek a merő fziklák?
Ez a vadonmagány? – Ezek tehát,
Ezek vevék kétes keblekbe fel
A háladatlan férj kemény fzivét
Futó, az éh habokkal ütköző
Szép reményű, nagy lelkű fzivű affzonyt!
Hengeri befzédje ként találok itt
Mindent. Csak őt, a gyötrelem lányát,
Tévefzti még fzemem. Ha nem csal e
Hengeri, a vén lator? Ha nemcsal ő
Hoffzú gyötrelmeketmi fzép öröm
Fog majd elűzni! tifzta napjaim
Megint derülnek; s a fzelíd nőnek
Kegyes mosolygására tünnek agg
Fájdalmaim! Boldog lefzek, boldog,
Ha tifzta ő; ha megbocsátni tud. –
Oh vak gyanú! oh féktelen dühe
A férfinek! Mennyi öröm elvefzeett
Miattatok! mennyit fogánk eddig
Élhetni boldogok!

Kar
Idvezlégy e fzent fzigetben;
Kedves vendég, tőlünk itt;
Még ma téged egy jó Isten
Tán czélodhoz elsegít.
Nyugalmad ha a tenger-véfz
Megzavarta, egy kegyes kéz
Viffzadja itt fzivednek,
Csendjében e fzigetnek.

Etele
A csend ugyan borzafztva hallgat itt,
És nyelvetekről béke ömledez;
S ti békesek lehettek ám, de fzívemet
Vad háború vefzélje dulja még.

Kar
Nagynak keserve is nagy,
De nagy tűrése is.
S boldog tűrő valóban,
Kit még remény követ.

Etele
Reményem el nem hunyt egéfzen még,
De az, mivel vádol fzivem, sulyos.
(Etét és Krékát megpillantva)
Szemem csalódik, vagy valót látok?
Fiam, kivel vagy itt? S te gyenge lány,
Ki vagy te? fzóllj!

Kréka
Etém, segíts, Etém!

Ete
Semmit se félj; most ő felette jó.

Kréka
Ha jó agy, ám fzóllok, s feléd lépek.

EteleLépj oh közel hozzám, fzerelmes lány!
Ki az, ki ott fekfzik? Ha ő neked
Anyád, nevét tudassd velem hamar.

Kréka
Anyám biz ő nekem. De mért kérded?

Etele
Nevét!

Kréka
Nevét! mondom, hogy ő anyám.

Etele
Nevét leány, nevét.

Kréka
Ha nincs neve.

Etele
Függőbe mért tartafz? nevéd add-ki.

Kréka
Kérlek ne kínozz; ő nevét soha
Nekem nememlíté.

Etele
Csudálatos!
Te itt fzülettél?

Kréka
Itt.

Etele
Anyád is?

Kréka
Nem.

Etele
Hol hát?

Kréka
Magyar földön.

Etele
Tovább, tovább!

Kréka
Tovább, tovább! kérdezz te csak tovább.

Etele
Mikor? miért? jött e vadon földre?

Kréka
Vad a ti nagy világotok, nem e fziget.

Etele
E fzép fzigetbe hát miért jöve?

Kréka
Mert ti kemények voltatok.

Etele
(Etelkát vizsgálja hozzá térdelve)

Kar
Nagy a vitéz indulata,
Mikor csatára bőfzül;
Nagyobb de fzív fzorúlata
Ha tőle nője röpül.
Utána hajt tüskén bokron,
Tenger-vizen; fuvalmakon;
s hívnek hahogy találja;
Öröm helyét nem látja.

Etele
Nem, a kor, bú, s vifzonságok,
El nem vevék Etelka fzépségét. –
Angyal te vagy! S hah! én pokol fajja
Tudám ez angyalt, e dicső lelket,
A vak gyanú dühének engedve,
Karim közül, alig viselhető
Pirongatások, mocskolódások köztt
Kivetni, s e magánba kergetni!
Hol, hogy ha rénnye emberin fellül
Nem küfzködik, megnyilva a vétek
Orkánja, elsüllyefztni kéfzen áll.
De ti hafzontalan kaczagtatok
Pokol gonofz fajzati; Etelkámnak
Nagy lelke nem csüggedhete;
Derültje arczának való tükre
Ártatlan ép fzivének.

Etelka
(felefzmélve, mégis magán kívül)
Ki karja fog? kinek fzavát hallom
Dicsérni hűségem? Való, való,
Amit befzéllfz, rényem hanyatlani
Nem tuda. De hol maradt a kedves kép?
Etelém megengefztelt dühét látám
Enyéfzni rajta; s hű keblét nyilva,
Fejedelmi házához ragadni-el
Soha nyögött de boldogultnőjét.
(hirtelen felfzökik, futni akarván)
Ott, ott a víz hátán, reám ott vár
Hajója már. El, el, megyek, röpülök - - -
(Etele karjain uj ájulásba dől)

Kar
Nagy az affzonynak hűsége,
Nagy kiváncsa férjéhez,
Benne boldogsága ege,
Ha nem fér korcs rényéhez:
Boldog a férj illy kebellel,
Keblében ha más nem féfzkel.
Illy két eggyet fzét-dulni,
Több oh több mint gyilkolni.

Etele
Az én Etelkám ő. Te vagy hű hölgy!
Térj oh magadhoz édesem, vessd-fel
Szemed reám, a téged iffzonyún
Kínzó, de most vétkét s magát feddő
Etelédre.

Etelka
(Etele karjai közül kifejtődzve magához tér)
Etelémre? Hát nem álmodám?
S te vagy? te volnál az? – Te fzóllj
Lányam, valót lát e fzemem?
Vagy most is álmodom?

Kréka
Én titeket nem értelek.

Etele
Valót, dicső affzony, valót látfz itt,
Etele előtted áll.

Etelka
S mi czél vezérlé léptedet,
Hogy vízre fzállnál, a hazát
Magára hagyván, Fejedelem
Ki vagy? Keletre kéfzül e
A hős, hadat viselni ott
Kevély Királyokkal? s csak a
Dühös fzelek vetének e
Szigetre? Idvezlégy, ha bár
Csak így jöfz is. Hazádnak egy
Hajdan felette boldog, ah
De most fzegény, még is nyugodt
Leánya idvezel. Szorult
Barlang-lakása nyitva áll,
S pihenni hüves árnyat ád.
Boldogtalan vendége már
Nyolcz és tiz évig lakja őt,
Megunta már, s örülni fog,
Ha benne boldog is pihen.

Etele
Czélom te vagy, dicső eggyetlenem,
Nagy rényű affzony! Megbocsátni ha
Tudfz a bolond férjnek, kit egy lator
Fortélya tölte vak gyanúval el.
Hogy karjaim közé fzorítsalak,
S öledbe mossam ellened vétkem;
S ha tudfz velem boldog lehetni még,
Légy, s boldogíts engem nemes lelked
Tifztelhetésével. S az a világ,
Melly vétked elhivé vakon, lássa,
Tifztelje, benned a derék affzony
Egy ritka példánnyát.

Etelka
Hizelkedők fzavaid nekem
Oh férfiú! s volt egy idő –
Tenger nyelé már ezt el! –
Mikor hasonlóknak hitelt
Affzonyi hifzelmemmel tudék
Adni. De te megmutatád, miként
Csalódhatik meg a fzegény
Lány könnyhifzelmében, mikor
A férfi mézesen folyó,
Örök fzerelmet esküvő
Szavának ád hitelt. Nekem –
Ezt hittem én, s mellyik leány
Ne hitte volna ezt velem? –
Az ég alatt a legjelesb,
A leghivebb, fzerelmetesb
Férfiú adá kezét, fzivét.
S fzerettem őt, a hogy leány
Nem fzerete még. Ezt hittem én
S hogy ebben ő sem kérkedék,
Jósága volt kezes nekem.
Most boldogabb nálam ki volt?
Férjem s magam nem hülhető
Édes fzerelmünkben vala
Mind az, mi boldogíthata.
A féltés nem gyötré fzivem,
Nagy férjemet nem félthetém.
De a mit én nem tudhaték,
Tudott a férj, fzerelme volt
Édene fzivemnek, az leve
Pokla is. – Igen, te most fzeretfz!
S hifzem. De hát nagyobb e most
Nőd tifzta rényéhez hited,
Mint hajdan? És e hajdanit
Egy köz lator, mint értenem
Hagyád, mi könnyen elfuvá!

Gyanúd ellen védeni mi fog,
Ha egy gonofz nyelvű elég
Bizodalmadat megrázni? – Az
A vétkemet vakon hivő
Világ becsülje bennem ott
A ritka rényt, mondád! Hifzed,
Ezt fogja tenni? Gyáva vagy
Ki ezt hihetd. Hah! a világ
Csak rofzra nyit fzemet fület,
A jó előtt vak és süket.
Mocskolni tud, s akár csak ő,
Dicsérni nyelve kötve van. –
S mit nyerfz velem most már te is?
Bizalmad hozzám mint lehet?
S vifzont mint bizhatom benned?
A bizalom egy makacs virág;
Nehéz nevelni, s egy fuvás
Elöli, s fel immárnem mosolyg.
A fiatal arcz rózsáji is
Lefolytanak. Víg lelkemet
Nem várt, nem érdemlett gyanúd
Földhez veré. Nyilt fzívemet,
Melly nyitva csak fzeretni volt,
A bú s nemed gyülölete
Megfzaggatá; s fzeretni még
Ha tud, csak ezt fzeretheti,
Gyötrelmem édes magzatát.
S hah! tőled is kedves leány,
Eggyetleneggyem, a világ
Mit még hagyott, már tőled is
Megfofztva lefz, kitéve itt
Gyötrelminek, fzegény anyád.
Neked Hazádba viffza kell,
Oh lányam, hogy boldog lehess.
Ez ím atyád, lábaihoz itt
Borulj-le, hogy, ha magzatát
Benned megismerheti, vegyen
Mint atya magához, s tegye veled,
Mit nem tehetne itt anyád.

Kréka
S te itt maradfz anyám?

Etelka
Itt oh leányam; ám rövid
Időre csak. Majd átmegyek
Egy jobb világba, melly reám,
Azolta hogy megfzültelek,
Várakozik, s értted valék
Elválva tőle eddig is.

Kréka
Nem kell atyám nékem tenélküled.
Veled valék, veled lefzek, hová menj bár.
S anyám te elhagynád leányadat?

Etele
S Etelka nem tudna é megengedni
Férjének egy vétket? Nagy ez, ha én
Téged tekintlek oh dicső affzony,
S hoffzú kinos gyötrelmidet; de te
Jó vagy, s tudod, ha nem fzeretlek ugy,
A mint fzerettelek, nem ütközöm
Gyanúba ellened. Szerelmem hát,
Kimondhatatlan nagy fzerelmem, lőn
A vétek annya; s e gonofz fajtu
Hevült anyát te mint gyülölheted?
Ő meglakolt, a tárgya vefztett anya
Szörnyen lakolt-meg roffz fzülöttiért.
Ha mondanám is, el te nem hinnéd,
Hogy tőled elváltan valék boldog;
A legvadabb gyötrelmek égették
Azolta keblemet. S ha meg nem fzánfz,
Nem kell az élet már nekem; s ha te
A jobb világba menni kéfzen vagy,
Hidd azt, előtted indulok. De tedd,
Mit fzíved hágy tenned. Kivánnom azt,
Mit tőled óhajtok, bünöm tiltja.

Széplaki, Tabán, Hejja (fellépnek)
Széplaki
Kéfzen barátom a hajó immár,
Indulhatunk.

Etele
Etelka! nézzd im a te gyermekid!
Ete, Hejja és Tabán, kiket fzülél.
(a gyermekek körültérdelik Etelkát)
Ugy gyermekim! ha a bünös férjnek
Szavára nem hajolt a sértett nő,
Induljon ártatlan sirástokra
A titeket fzerető derék anya.

Gyermekek
Anyánk! fzeress bennünk!

Etelka
(nagy hévvel öleli azokat)
Oh kedvesim! ti, ti, fzülötteim!
Jertek, dobogjon rajtatok fzívem,
Repedjen ofztán-meg!

Etele
Etelka! gyermekid fzeretvén igy,
Nemzőjöket miként gyűlölheted!

Etelka
Tovább nem birhatok magammal – Hah!
(Etele ölébe rohan)
Etelm!

Etele
Enyém, örökre már enyém.

Etelka
Tiéd, örökre a tiéd.
(egy ideig ölelkezve állanak, míg a Kar énekel;
utóbb ugy tünnek el valamennyen, hogy az ének
végével egy se maradjon a Játékfzinen)

Kar
1.
Elhagyfz tehát nagy lélek-el,
Édent vifzel kebledben;
Édes kinos gyötrelmidet
Hagyod csak e ligetben.

2.
Lágyan lebegj férjed karján,
Lágyan nyugodj fzívén;
Őt boldogítva boldogabb
Légy a világ fzinén.

1-2.
Tenger vegyed fel őket,
A megfzelídülteket,
Békében add övéknek,
Karjel vidám népének.
Evezzetek békével,
Szép lelkek, fzép érzéssel,
Víz tengerén,
S az életén.


Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.