I.
a) Az abszurd dráma
b) Beckett
II.
a) Műfaji meghatározás
b) Szereplők
c) Tér és idő
d) Jelképek
e) Szerkezeti felépítés
f) Alaphang
III.
a) Összegzés
b) Beckett véleménye az emberi létről
Az
avantgárd stílusirányzatként az 1950-es években Párizsban bontakozik ki a
modern drámának az az irányzata, amelyet abszurdnak minősítenek. Az abszurd
íróknak a modern világból szerzett keserű tapasztalatok – mint a világháború,
az atombomba, az emberi- és természeti értéke pusztítása – sugallják azt az
életfilozófiát, amely szerint az elidegenedett társadalomban már nincs mód
arra, hogy az emberek megértsék egymást. Az abszurd dráma egy alapvető emberi
élethelyzetről alkotott vízió kivetítése, amely az ember személyes sorsának
kilátástalanságáról, az élet értelmének kérdéseiről szól. A groteszk, a
fantasztikum és a vásári bohóckodás vegyül az ironikus tréfához és a
misztériumhoz. Az abszurd színházból hiányoznak a közvetlenül ábrázolt
történelmi-társadalmi keretek, a szilárdan körülhatárolt jellemek, a tettek
motiválása. A szó és a színészi játék együtt alkot drámai parabolát
(példázatot).
A
drámákban általában nem a konfliktushelyzetet létrehozó eseményt, hanem annak
az emberek sorsára tett hatását mutatják be az írók. Az ötvenes évek
legjelentősebb ír származású, francia nyelven író drámaírója, Samuel Barclay
Beckett, aki az abszurd irányzat legszélsőségesebb és legkövetkezetesebb
képviselője. Beckett szerint az emberi élet egyetlen tartalma a lassú testi-,
lelki és szellemi felbomlás; vánszorgás a vég, a halál felé. Sok művének témája
az egyén i élet kisiklása vagy egy világkatasztrófa már bekövetkezett állapota.
Drámái általában állapotrajzok, s így az idő nem játszik szerepet bennük, de a
helyszínek is meghatározhatatlanok. Ez teszi műveit általános érvényűvé, de
egyben elvonttá is.
Drámái
a sokkterápia módszerére épülnek: ha a közönséget a lét értelmetlenségével
szembesíti, az védekező erőket szabadít fel. Drámáinak ezért nincs cselekménye.
A szereplők a lét perifériáján vegetálnak, nincs igazi karakterük, nincs
közöttük hagyományos párbeszéd, nincs igazi kommunikáció.
A
Godot-ra várva a legtökéletesebb abszurd dráma, amely a negyvenhét éves írónak
méltán hozza meg a sikert és a világhírnevet. A Godot-ra várva a francia
klasszicista drámák zárt szerkezetére épülő filozofikus mű, ami az
elidegenedés, a magány, a reménytelenség élményéből született.
Az
író legáltalánosabb érvényű drámájában groteszken primitív, vegetáló alakok
jelennek meg sivár, kietlen, kopár környezetben. A szereplők nem is jellemek,
hanem egymást kiegészítő párok, akik nem is hús-vér emberek, inkább szimbolikus
alakok. Egymáshoz kötődésük többféleképpen értelmezhető: szerepük pszichológiai,
etikai, társadalom- és magatartás-kutatási szempontok szerint kapcsolódik össze.
Vladimir és Estragon, Lucky és Pozzo egymást kiegészítő, egymástól
elválaszthatatlan ellentéteket képviselnek. Nem a gondolkodó és cselekvő, a
racionális és emocionális szálak kötnek össze. Vladimir és Estragon társak,
barátok; ők az életrevalóbb, szélesebb látókörű Lucky, az őr és a szolga
viszonyág testesítik meg karikatúraszerűen. Először Pozzó cipeltet óriási
terhet a még így is boldog, elégedett Luckyval, majd a második találkozáskor
Pozzót már vakon látjuk, és a közben megnémult Lucky ugyanolyan odaadással
szolgálja tovább. Viszonyukat csak az határozza meg, hogy Pozzo kezében és
Lucky nyakán van a kötél.
A
darab nem meghatározott térben és időben játszódó konkrét jelenetet tár elénk:
egy holttá dermedt, üres tájon vagyunk, ahol a természet egyetlen jele a
kiszáradt fal, amely valaha a tudás gyümölcsét kínálta az ember számára. A
második részben a fa levelet hajt, ezzel is jelezve a vegetáció folytonosságát
és szükségszerűségét: a természet az embertől függetlenül létezik és él tovább. A megfejthetetlen és a
megváltoztathatatlan világban sem szűnik meg az élet ösztöne, az ember
biológiai élni akarása. Idegenné váltak az ember által előállított tárgyak is:
Estragon lábáról nem jön le a cipő, Vladimir fejére nem illik a kalap. Mit akar
bizonyítani Beckett? Talán azt, ami a szereplők tulajdonságaiból is kitűnik.
A
négy figura alapvető emberi magatartásokat képvisel, s jellemük különbségét
érzékelteti a személyükhöz tartozó kellék. Az egymásnak szinte mindenben
ellentétes tulajdonságokat mutató „félemberek” egymástól elválaszthatatlanok. A
két pár nem ellentétes, hanem kiegészítő viszonyban van egymással, az emberi
kapcsolatokat képviselik: az emberi kötődést és a hatalmi viszonyt, az egymás
mellé-, alá- és fölérendeltséget. Vladimir és Estragon mindenben arra
törekszik, hogy el ne szakadjanak egymástól, mert akkor teljesen magukra
maradnak.
A
párosítás alapja az ember belső értéke. Vladimir a lelki életet élő, a
gondolkodó, az eszére is hallgató típus (a kalap a kifejezője), Estragon
földhözragadt (ezt jelképezi a cipő), ösztönei irányítják. Becenevük is
alapvető jellemvonásukat mutatja. Vladimir – Didi: a kifejező, beszélő ember,
Estragon – Gogo: a cselekvő, menő, valamivé váló ember típusa.
Pozzo
és Lucky az úr és a szolga, a hóhér és azt áldozat, a kínzó és a meggyötört
pár. Kapcsolatukban a hangsúly azonban nem azon van, ki az elnyomó és ki az
elnyomott, hanem a kötélen – ami a mű végén az öngyilkossági kísérletnél
elszakad; a kötélen: amely a lét értelmetlenségében összeköti őket a szeretet
és a gyűlölet révén.
Beckett a négy figurában a megválthatatlan emberi
fajt képviselteti, akiknek legfőbb bűne a közöny, büntetése pedig az
életfogytiglan tartó vegetáció. A másik nagy bűn, amely a közönnyel szemben
áll, a birtoklási vágy. Vladimirt, aki a többiek közül gondolkodásával kitűnik,
reménykedik az üdvözülésben, a megváltásban. A csavargókat foglalkoztatja az
öngyilkosság gondolata, sőt meg is teszik, de nem sikerül a reménytelenségből
elmenekülniük, hiszen az emberiségnek – akit ők képviselnek – még feladata van.
Bár az élet nagy kérdései közhelyszerű helyzetekben vetődnek fel.
A
csavargók várakozás közben üres fecsegéssel töltik az időt. A várakozás nem egy
a sokféle cselekedet közül, hanem az maga a lét, és a cselekedetek ezen belül
vannak. Halandzsálásukból sok mindent megtudunk róluk: korábban merre jártak,
mit csináltak, s tevékenységük révén hajdan még boldogok is voltak. A mű
cselekménye primitív környezetben folyik mindvégig. A szereplők veszekednek,
rugdossák és leköpik egymást. A tehetetlen várakozásban Pozzo és Lucky, illetve
a hírhozó fiú megjelenése hoz egy kis változatosságot. Fecsegésükből nem derül
ki, hogy ki Godot, és miért kell rá várni, nem tudjuk meg, hova „sietnek”,
honnan jönnek, miért vakult meg Pozzo, és miért némult meg Lucky. A darab
rejtélye ezen a kettősségen alapszik: egyfelől csupa banális tény, másfelől a
titkok, rejtélyek sokasága. A reális valóság és az abszurd egészíti ki egymást
a darabban, s ez teszi megfoghatatlanná és reménytelenné.
Ez
a különös négyes az emberiséget képviseli, a világ pusztaságában: járják
útjukat, és várják Godot-t, a megváltót, az Istent, vagy talán éppen a halált?
A reménytelen és kietlen világban vegetálnak, cselekvésre, tettekre képtelenek,
miközben az emberiség „minden jelentős gondolata” megfogalmazódik bennük, de
úgy tűnik, hogy minden kimondott szó, gondolat már érvényét vesztette, s a
„semmiben” céltalanul tébláboló alakok sohasem találnak már vissza értékhez,
joghoz, kultúrához.
A
mű szerkezete is ezt a reménytelenséget sugallja. Az első és a második
felvonást a szimmetria tartja össze: az egyik felvonás tükörképe a másiknak
Amikor a kisfiú hozza Godot üzenetét: „majd holnap tud jönni”, Estragon
felsóhajt, és azt mondja: „Menjünk!” De nem mozdulnak, s minden elölről
kezdődik. A második felvonásnak vége: következhetne a harmadik, a negyedik, a
századik is: az író ebből a kettőből is világosan láttatja, hogy milyen a
világ, mi az emberiség további sorsa. A várakozás válik az emberiség
legfontosabb értelmévé.
Minden
körforgásszerűen ismétlődik, minden nap ugyanaz történik, vagyis, „Semmi sem
történik, senki sem jön, senki sem megy el – borzalmas”. A kisfiú is nap mint
nap beállít ugyanazzal a hírrel. Az örök körforgásban megszűnik az idő és
elvész a remény, pedig reménykeltő az, amikor a kiszáradt fa a második
felvonásban levelet hajt.
A
mű egyetlen pontra, a hiábavalóságra összpontosít: „Egy nap megszületünk, egy
nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben.” „Itt nincs mit tenni!”
– ez a mű alaphangja. A darab szerkezetének alapvető részei: a megváltás, az
elkárhozás, az öngyilkosság, elmenni és itt maradni. A tragikumot a gegek, a
bohóctréfák, a komikus szituációk oldják. Az állandó feszültség a remény és a
reménytelenség, az illúziók és a valósággal való szembenézés között így marad
elviselhető.
Valamennyien
a reménytelenséget fogalmazzák meg. Míg Pozzó a reggel elveszett fényeiről, az
éjszaka rettenetéről szól, addig Lucky a megalázott, méltóságától megfosztott
ember kitörésének enged utat. Vladimir úgy összegzi, hogy „ebben a mérhetetlen
zűrzavarban egyetlen dolog világos: várjuk Godot-t.”
A
mű hatását a bizonytalanságba burkolt sokrétűség, az együgyűség álarcában
megjelenő bonyolultság adja. Vladimir és Estragon az emberi lét
bizonytalanságát szimbolizáló figurák, akik valamit meg akarnak tudni a
világból, értékeket keresnek. Csináljunk valamit, amíg lehet – biztatják
egymást, de minden hiába, mert nincs mit tenni. Az ember kétségbeesetten vár
valamit egy illúziótól, várja Godot-t, s ez a várakozás a reménytelenségben
erőt adó remény. Ez az alaphang vonul végig az egész darabon.
Beckett
művének vezérmotívuma Heidegger filozófiája, a modern természettudomány
eredményei (a kvantumfizika, a relativitáselmélet) és a második világháború. A
modern filozófia és a tudomány csodálatos lendületét a háború iszonya zúzta
szét, s a pusztulás után, a romokon, a hamuban botorkáló ember saját széthulló
személyiségét keresi. Az iszony és borzalom után minden eredmény, minden emberi
csoda értéke kétségessé válik, az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság.
Beckett
műveiben a szeretetre vágyó és a szeretetet érdemlő embert mutatja be, s ezzel
azt bizonyítja, hogy nem értelmetlen és reménytelen az emberi lét.
VARGA
ZSUZSANNA
Forrás: Varga Zsuzsanna:
Házi dolgozatok könyve 4. – A 20. század irodalmából – Szerkesztette: Maczák
Edit - ITEM Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése