A francia nyelven író belga-flamand költő és
filozófus jómódú polgári családból származott. Szülővárosa, Gand jezsuita
kollégiumában kezdte iskolai tanulmányait, majd Párizsban szerzett jogi
doktorátust. Rövid ideig szülővárosában ügyvédi praxist folytatott, de
félszívvel; a szépírói munka vonzotta A naturalizmussal szembeforduló
szimbolizmus híve, s már első verseskötete mutatja: a sejtelmes hangulatú líra
volt költői otthona. Nem kellett megtagadnia e vonzalmát első drámáiban sem,
amelyek egyszerre ráirányították az irodalmi világ figyelmét,és amelyeknek
igazi hatását köszönhette. A vakok
(1890), Pelléas és Mélisande (1892; a
darabhoz előbb G. Fauré írt színpadi kísérőzenét 1894-ben, majd Debussy
választotta korszakos jelentőségű operájának szövegkönyvéül 1902-ben és a korai
Schönberg szimfonikus költeménye csak a címmel jelzett „programjául” 1903-ban),
Tintagiles halála (1894), Monna
Vanna (1902) – ezek a szimbolikus
drámák átütő sikert hoztak az írónak nemcsak hazájában, hanem szinte az egész
világon. Voltaképpen ezeknek a színi hatásban bővelkedő, a védtelen lélek
rezdüléseit, a kiismerhetetlen sorsot ábrázoló, újszerű költői nyelven
megszólaló „statikus drámáknak” köszönheti Nobel-díját is (1911).
Legtöbbet játszott műve A kék madár (1904); magyarra fordította Benedek Marcell, 1910; Vas István, 1961;
ősbemutató: 1908, Moszkva, Stanyiszlavszkij Művész Színháza; az USA-ban
forgatott filmváltozat a M. Turneur rendezte The Bluebird, 1940).
Szimbolikus jelentésekkel teli ez a mű
is: a „kék madár” az emberben rejlő boldogságvágyat jelképezi, s azt, hogy e
vágy beteljesülése még a tündérmesei keretben is csak kitartó küzdelmek,
megpróbáltatások útján valósulhat meg. Figyelemre méltó, hogy itt nem
valamiféle középkori monda ködfelhője burkolja a mesés, állóképsornak tűnő
cselekményt, hanem a népmesei fogantatású allegória: egy szűkös körülmények
között élő favágócsalád gyermekei álmodják végig a történetet. A Jancsi és
Juliska-motívumra épül ez a hat felvonásos tündérjáték. Ugyanakkor elég nehezen
mérhető e tragikum nélküli példázat művészi színvonala az író
életfilozófiai-költői eszményképeihez, a Fausthoz és Ibsen Peer Gyntjéhez vagy
akár a nagy romantikus elődökhöz.
Maeterlinck filozófiai igényű esszéi ma már
kevés érdeklődőt vonzanak; a gondolati mélység nem volt erős oldala írójuknak (A méhek élete, 1901); A hangyák élete, 1930). A szegények világával való szolidaritása
okán kell említést tenni még nagy hatású írásáról, A szegények kincséről
(1919).
Maeterlinck 1947-től haláláig a Nemzetközi
Pen Club elnöke volt.
**
A KÉK MADÁR
Szereplők:
TYL, a favágó
TYLNÉ, a felesége
fiuk, TYLTYL
lányuk, MYTYL
BERLLINGOT-NÉ, a
szomszédasszony és KISLÁNYA
TYLÓ, a kutya
TYLETTE, a macska
majd a játék során a
MÚLT
a JÖVŐ
és a KÉPZELET BIRODALMÁNAK
LAKÓI
I. FELVONÁS
A favágó kunyhója. Egyszerű, de
nyomorúságosnak semmiképp nem nevezhető berendezése az otthon békés hangulatát
árasztja. Minden előkészítve az éjszakai nyugalomra: gondos rendben a bútorok,
a használati tárgyak, a kandallóban hunyófélben a parázs. A sarokban – karikába
gömbölyödve – a kutya és a macska szunyókál. A falon, kalitkában egy gerlice.
A favágó két gyermeke: Tyltyl és
Mytyl is alszik már. Anyjuk betakargatja őket, csöndre inti az ajtórésen benéző
férjét, majd eloltja a lámpát, és kimegy a szobából.
Kisvártatva a lámpa magától
felgyullad, fénysugarának ereje fokozatosan növekszik. Tyltyl és Mytyl felül a
kiságyban. Holnap karácsony! Lehet ilyen estén nyugodtan elaludni? Az ablakhoz
surrannak, kinyitják a fatáblákat. Odakünn bőven akad most látnivaló: az
átellenben magasodó palotába karácsonyesti vendégek érkeznek. Szánok csengője,
muzsikaszó. Látszik a gyertyafényes karácsonyfa, ágait lehúzza a sokféle
ajándék, játék. Az asztalok gyümölccsel, süteménnyel rakva. Miért nem eszik meg
a túlsó oldalon lakók nyomban ezt a sok finomságot? Mert a gazdagok nem éhesek:
ők akkor esznek, amikor akarnak.
Egy fordítás a Gyémánton, s a
varázsparancsra minden megmozdul, megelevenedik a gyerekek körül. A Rokka
szédületes forgásba kezd, a Víztartó énekel, a Tejesfazék felborul, s a belőle
kiömlő Tej szégyenlősen tápászkodik fel a padlóról… Tylette, a macska kényeskedő hölgyként lép
elő a sarokból, míg Tyló, a kutyaúr bumfordi gyöngédséggel ölelgeti kis
gazdáit, akiknek végre emberi szóval is elmondhatja, mennyire szereti őket, s
mekkora öröm számára a hűséges szolgálat.
Csodálkozás, kavargó játék –
ismerkedés azokkal, akik eddig öntudatlanul használt, élvezett részét
jelentették az életnek. Ám hamarosan indulni kell: a kék madarat nem lesz
könnyű feladat megtalálni. A boldogságkeresőket, végül is csak néhányan kísérik
végig az úton: a Tűz, a Víz, a Kenyér, a Cukor és a leghatalmasabb segítő: a
Fény. A Kutya boldogan áll be a csapatba, a Macska csak kényszerből: szívesen
lemaradna a veszélyes útról, amelynek végén az ő számára semmi jó sem vár. Az
emberek boldogulása csöppet sem érdekli.
II. FELVONÁS
Bérylune tündér palotájában
készülődik a csapat. Mindenki ruhát választ magának: egyéniségének és a
fáradságos út szükségleteinek megfelelőt. A Macska máris lázadást szítana, de
nincs sikere: a Kutya és a Fény egyértelműen az Ember pártján állanak.
Az első út az Emlékezés Országába
vezet; az elhunyt nagyszülőket fogják itt meglátogatni. Csak túlságosan soká ne
időzzenek! Háromnegyed kilencre vissza kell térniük, különben minden elveszett.
Tejfehér köd takarja az Emlékezés
Országát. Lassan megmozdul, oszlik, elillan. Zöld lombok között parasztházacska
áll, benne szunyókál Tyl nagyapó és nagyanyó. Olyankor ébrednek csak föl, ha az
élők rájuk gondolnak, ha megemlékeznek róluk, vagy éppen imádkoznak értük,
hiszen az ima is egyfajta emlékezés. Ilyenkor rövidebb-hosszabb időre
fölelevenedve folytatják régi tevékenységüket, nagyanyó például szilvás lepényt
süt. Megjelennek a meghalt kistestvérek is. Miként az öregek, ők sem változtak
semmit; a hajdan verekedős természetű rögtön birkózni kezd Tyltyllel, a
legkisebb ide-oda totyog.
Vacsorához ül a család, mint a
régi szép időkben. Nagyanyó főztjét kanalazva, a boldog együttlétben majdnem
megfeledkeznek az idő múlásáról: errefelé nem szokott ütni az óra… Tyltyl az
utolsó percbe kap észbe, felugrik az asztaltól, kézen fogja Mytylt, és kapkodva
búcsúzik. Magukal viszik a nagyszülők rigóját is – gyönyörű kéken csillog a
tolla, bizonyára ezt a madarat várja tőlük a tündér.
A szaladó gyerekek mögött újra
elborítja a köd a tájat. Minden és mindenki eltűnik az opálos sűrűségben, csak
Tyltyl és Mytyl marad a színen. Kezükben kalitkában a madár, csakhogy nem
csodakék már, hanem közönséges feketerigó.
III. FELVONÁS
Az Éjszaka rideg szépségű
palotájába megérkezik a Macska. Kimerülten roskad le a márványlépcsőre:
előreszökött, hogy figyelmeztesse az Éjszakát, a favágó gyermekei hamarosan itt
lesznek, itt remélik megtalálni a kék madarat. Még szerencse, hogy a Fény nem
kíséri őket, hiszen ennek a palotának nem lépheti át a küszöbét. Az Éjszaka
felháborodik. Micsoda idők! Hát sosem lesz többé nyugta az embertől?
Rejtelmeinek jó részét elrabolta már, mégis egyre újabb titkok után kutat. A
félénken belépőket mégis jóindulattal fogadja, a Fény parancsára átadja a
titkos zárak kulcsait, de anyai aggodalommal óvja Tyltylt: veszélyes
felelőtlenség lenne szabadjára engedni a súlyos bronzkapuk mögé zártakat.
Tyltyl hajthatatlan. Megnézi a
különféle Rémeket, a Betegségeket, a Háborúkat és a legfélelmetesebb
szörnyeket, akiknek még nevet sem mertek adni. Egyedül nyitja-csukja az
ajtókat, Mytyl reszketve húzódik félre, csak a Kutya áll mellette védelmezőn, ő
ugrik-vicsorog, ha valamelyik Rettenet megpróbál kiszökni a résnyire nyíló
kapun.
A terem közepén magasodó,
leghatalmasabb ajtó mögött maga az Ég tárul fel a gyerekek ámuló szeme előtt.
Csillagok között, sugaras fényben tündöklő kert az Ég, benne csapatosan
szállnak, suhannak a kék madarak. Puszta kézzel is meg lehet őket fogni! Nem is
egyet, sokat. Tyltyl és Mytyl kék madarakkal a kezükben és a vállukon szaladnak
ki a kertből. Sikerült! Vagy talán túl sokat is fogtak?
Az Éjszaka és a Macska kettesben
marad. Egymást nyugtatva állapítják meg: az igazi kék madár nem került a
gyermekek kezébe.
Tyltyl és Mytyl szalad a Fény
felé a madarakkal. De azok már élettelenek, fejük lecsüng, szárnyuk törött. A
Fény vigasztalja a síró gyerekeket: az a madár, amelyik a napfényben is tud
élni, úgy látszik, másfelé szállt. Nem baj, majdcsak megtalálják…
Holdfényes erdei tisztásra oson
be most a Macska. Az erdő fáit akarja riasztani. régi ellenségüknek, a
favágónak a gyermekei hamarosan ide érkeznek. A Fény ezúttal sem kíséri őket:
Tylette elhitette velük, hogy tudta nélkül kell az erdőbe indulniuk. Így csak a
Kutyát kellene megkötözni, s a fák bosszút állhatnának minden kivágott rokonukért.
Tyltyl a Macska unszolására elfordítja
a varázsgyémántot, s a fatörzsek nyílásából kilép a fák lelke. A Szilfáé kehes,
mogorva, a Hársé szelíd, a Bükké elegáns, a Fenyőé hallgatag. Meseszerűen öreg,
terebélyes Tölgy az erdő királya A kék madár is ott található a közelében, de
semmi kedve az embergyerekek kezére adni. Sőt az erdei állatok lelkét is
sürgősen segítségül hívja, elvégre azok is érdekeltek a leszámolásban. Tyló
érzi a veszélyt, de későn hallják meg a morgását, Repkény már körülkötözte,
moccanni sem bír. A fák és az állatok pusztulásra ítélik az emberek
képviselőit: Tyltyl és Mytyl fog meglakolni mindazért, amit mások a természet
ellen elkövettek.
Csakhogy a fák és az állatok
alapjában nem gonoszak: az ítélet végrehajtását senki nem vállalja. Végül mégis
megkezdődik a küzdelem. A béklyóitól megszabaduló Kutya és a hajnal első sugaraival
érkező Fény az embert segíti győzelemre.
IV. FELVONÁS
Rövid látogatás egy temetőben.
Szabad-e zavarni a halottakat? Mi történik, ha kísértetekkel találkozik a kis
csapat? Az egyre bátrabb és elszántabb fiú, Tyltyl megfordítja a Gyémántot, s
mindnyájuk bámulatára virágerdő borítja el a sírokat. A hajnali fényben ébredő
madarak a kelő Nap himnuszát zengik. Nincs miért félni a temetőben: az élet
erősebb a halálnál.
A „Boldogságok Kertje” a
következő állomás. A jövevényeket először a durva Boldogságok serege fogadja,
hájas és duhaj alakok: a Gazdagság, a Kielégült Hiúság, a Torkig-evés s
Hétalvás és rokonaik. Tivornyáikon ismeretlen endég a Kék Madár, tolakodó,
lármás nyüzsgésük elől még a Boldogtalanságok barlangjába is jobb lenne
elhúzódni. Amúgy is csak egy hártyavékony függöny választja el egymástól őket.
A Gyémánt fénye elől elmenekülnek, helyükre a csöndes, valódi Boldogságok
sereglenek. Közöttük is legelsők az Otthon Boldogsága, a Gyermeki Szeretet és
az Anyai Szeretet.
V. FELVONÁS
A Jövő Azúrpalotájába, a
megszületendő gyermekek közé érkezik Tyltyl, Mytyl és a Fény. A kicsinyek
megszámlálhatatlanul sokan vannak, mégis rögtön észreveszik a jövevényeket, s
izgatottan csoportosulnak az „igazi”, Élő Gyerekek köré. Kölcsönös csodálkozás:
Miért hordtok kalapot? Mit jelent az, hogy „hideg van”? Milyen gyöngyök
hullanak a szemedből? És mit csinálnak itt azok, akik születésük órájára
várnak? Bármily furcsán hangzik: dolgoznak. Üres kézzel nem indulhatnak el a
Jövő házából; valamit mindnek muszáj magával vinnie a Földre. Hasznos
találmányt vagy okos gondolatokat, igazságot, örömet, esetleg éppen bajt vagy
betegséget – valamit, ami éppen általa lesz majd ismert és fontos a jövőben.
Fehér vitorlájú aranygályán
megjelenik az Idő. Készen állnak-e, akik számára éppen most üt az indulás
órája? A legtöbb kiválasztott boldogan szalad fel a hajóra. Akad azonban, aki
még szívesen várakozna az Azúrpalota puha felhői között, s olyan kicsiny is
van, aki az Idő jóindulatában reménykedve megelőzné a többieket: öregedő szülők
régóta sóvárognak érkezésére odalenn.
A távoli Földről örömének
hallatszik: az anyák eléjük indultak boldog várakozással telve. A gálya elindul
a kisdedekkel. A Fény biztatóan mosolyog a testvérpárra: végre megvan, nála van
a kék madár!
VI. FELVONÁS
A hosszú utat megjárt társaság
hazaérkezik. A favágó házának kapujában búcsút vesznek egymástól. Azazhogy nem
válnak el, csak éppen a tárgyak és az állatok nem beszélnek többé; mindegyik
elfoglalja majd régi helyét, s az Ember dolga lesz, hogy a mesebeli utazás
tapasztalataival gazdagodva, szavak nélkül is megértse barátai, segítői
üzenetét. A kapu kinyílik, majd becsukódik a hazaérkezők mögött.
Tylné aggódó szeretettel
ébresztgeti gyermekeit. Talpra, álomszuszékok! A nap már az erdő fölött ragyog.
Tyltyl és Mytyl túláradó örömmel csókolják meg a „rég nem látott” szülőket,
akik kissé értetlenül hallják a csodás utazásra emlékeztető lelkendezést. Kijut
a szeretetből a betoppanó szomszédasszonynak is. A gerlét is megkaphatja
kalitkástul, amit mindeddig hiába kért Tyltyltől beteg leánykája számára. Amint
jobban szemügyre veszik, kiderül, hogy a madárka tollazata kék… A boldogság,
amiért körbejárták a világot, mindvégig ott volt karnyújtásnyira tőlük, az otthon
melegében, az önzetlen szeretet jóságában.
Berlingot-né kislánya is ettől
gyógyul meg egy szempillantás alatt. A szőke, karcsú teremtés Tyltylt a Fényre
emlékezteti. Elbűvölve nézik, majd anyai biztatásra gyöngéden megcsókolják
egymást. A gerle kihasználja az önfeledt pillanatot, és elrepül. Semmi baj!
Hamarosan újra megtalálják majd…
ZOLTAI DÉNES
(Forrás: 77 híres dráma – Móra Könyvkiadó 1994., 247-254. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése