A Brecht utáni színpad legbotrányosabb s
egyszersmind legsikeresebb szerzője. Premierjei többször is botrányba
fulladtak, mégis az ő sikerei révén került a német drámairodalom a nemzetközi
színházi élet érdeklődésének homlokterébe.
Berlin körkényén született 1916-ban. Apja
textilgyáros, a Monarchia polgára, anyja svájci származású színésznő. 1918 után
a család felveszi a cseh állampolgárságot, és Brémába, majd Berlinbe költözik.
1934-ben a náci zsidótörvények elől Angliába emigrálnak, de a lázadó természetű
fiatalember a családi konfliktusokat is vállalva a prágai képzőművészeti
akadémiára iratkozik be. 1939-től haláláig Svédországban él, felveszi a svéd
állampolgárságot. Ez azonban sohasem gátolja abban, hogy németnek érezze magát,
élete végéig személyes ügyének tartsa a német nép bűneit és erényeit, ebből a
nézőpontból figyelje és értékelje az európai szellemi életet.
Pályáját képzőművészként kezdte, majd
avantgárd filmjeivel ért el sikereket; az irodalomba elbeszélésekkel és egy
regénnyel érkezett (A kocsis
testének árnyéka, Hárman mennek, beszélgetnek). Első fontosabb színművét, a Mockinpott
úr címűt 1963-ban jelentette meg,
ebben már megtalálhatók a későbbi, kiforrott drámaíró jellemzői: a brechti
dramaturgia továbbfejlesztése, a kíméletlen tényfeltárás, a szellemesen
ironikus előadásmód és az a felfogás, hogy a darab nem írott formájában, hanem az
élő előadás során válik teljessé.
Az igazi színházi sikert a barokkosan hosszú
című, de ma már csak Marat/Sade-nak
emlegetett, 1964-ben bemutatott színmű hozta meg (fordította: Görgey Gábor).
Ebben Peter Weiss elmondja véleményét a francia forradalomról és más
forradalmakról, a bonapartizmusról és más restaurációkról, a politikáról és a
demagógiáról. A Marat/Sade színháztörténeti jelentőségű mű. „A Marat-ban teljesen új színpadi formákhoz nyúltam – írja a szerző -, bennük a
történelmi anyag állandóan hangnemet változtat, szakadatlanul más és más
irányokból érkező hatásoknak van kitéve.” Az alapötlet, színház a színházban
nem eredeti, de igen szellemes: a mai színpadon felépítik a charentoni
elmegyógyintézet fürdőjét, ahol az előadott darabban Párizst idézik meg. Itt
mindenki három figurával azonos: színész egy mai színházban, beteg
Charentonban, történelmi személyiség Párizsban. A szerző totális színházában
minden egybeolvad, az epikus színház, a commedia dell’arte, a bábszínház és a
vásári mutatvány, a középkori misztériumjáték, az opera és a pantomim. S mindez
együtt számos rendezői értelmezésre ad lehetőséget. Maga Peter Weiss ingadozik
az értelmezések között: „Azért írok, hogy rájöjjek, hol is állok.”
Valójában persze mindig is a politikai
baloldallal rokonszenvezett. Ezt bizonyítja antifasiszta dokumentum-oratóriuma,
a Vizsgálat (1965), a gyarmati rendszer elleni tiltakozásul
írt A luzitán madárijesztő (1968), vagy a Vitairat Vietnamról (1968)
című drámája is. Utolsó műve, A per
(1974) visszafordulás ifjúkori
példaképéhez, Kaffkához. „A perben mintha saját pályáját is felelevenítené –
írja róla Földényi F. László -, egyformán érezzük benne a megértést és a
távolságtartást, a szenvedést és a szenvedés bírálatát, a befelé fordulást és a
segítőkészséget, a gőgöt és a leereszkedést, a kétségbeesést és a reménykedést
– mindazt, ami a drámaírásnak elengedhetetlenül feltétele, és ami őt magát is
mindvégig meghatározta.”
**
JEAN PAUL MARAT ÜLDÖZTETÉSE ÉS MEGGYILKOLÁSA, AHOGY A CHARENTONI
ELMEGYÓGYINTÉZET SZÍNJÁTSZÓI ELŐADJÁK DE SADE ÚR BETANÍTÁSÁBAN
Szereplők:
DE SADE MÁRKI
JEAN PAUL MARAT
SIMONNE ÉVRARD, Marat
élettársa
CHARLOTTE CORDAY
DUPERRET, girondista
képviselő
JACQUES ROUXÍ, egykori
szerzetes, radikális szocialista
NÉGY ÉNEKES
ÖT ZENÉSZ
BETEGEK
KIKIÁLTÓ
ÁPOLÓK
NŐVÉREK
COULMIER, az intézet
igazgatója
COULMIER FELESÉGE és LÁNYA
I. FELVONÁS
A színpadon az
elmegyógyintézet fürdőszobája. Az előtér közepén kerek játéktér, ettől jobbra
emelvény Marat ülőkádjával, balra egy másik emelvényen De Sade, a rendező
széke. Elöl, a tribünön foglal helyest Coulmier, az intézet igazgatója
családjával. Mindenkit az együttes fellépésének előkészületei foglalkoztatnak.
Bevonulnak a színészek (az előadandó színjáték szereplői), elfoglalják kijelölt
helyüket, és kezdődik a „főpróba”.
A prológust az
igazgató mondja, köszönti a megjelenteket, bemutatja De Sade urat, a szerzőt,
aki az elmegyógyintézet ápoltjainak „a betegek épülésére alkalmas szöveggel a
drámát kieszelte s betanította”. Bevezetőjében mindjárt összefoglalja a cselekmény
lényegét is:
… darabunkban bemutatjuk önöknek
hogy volt mikor Jean Paul Marat végórái ütöttek
Mint tudjuk akkor egy kádban tartózkodott épp
s innét pillantotta meg a ráleső _Charlotte Cordayt
Most a kikiáltó
következik, aki sorra bemutatja a darab szereplőit: a gyógyíthatatlan bőrbaját
kúráló Marat-t, élettársát, a szótlan, alázatos Simonne Évrard asszonyt, a
szemrevaló Charlotte Cordayt, a leendő merénylőt s magát a rendezőt, akit
zseniális darabjai miatt internáltak évtizedekre
és már kezdődik is a produkció
Önök ma láthatják ezernyolcszáznyolc július tizenharmadikán
hogy tizenöt éve mint borult örök éji árny
amarra ott a kádban
mikor sebéből dőlt a vér sugárban
A történelmi
eseményeket a négy „vásári énekes”, Kokó, Popó, Rozi és Kukurikú recitativója
nyomán ismerhetik meg a nézők. Négy éve már, hogy kitört a forradalom, s a nép
egyre elégedetlenebb. Egyedül Marat-ban bízik, őt tekinti a jövő emberének.
Radikális, lázító hangok hallatszanak:
Ki tartja zárva a magtárakat
Ki harácsolta el a paloták kincsét
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ki tart fogságban jogtalanul ki zárt ide minket
A „színpadról”
elhangzó jelszavak megriasztják Coulmier urat, az intézet igazgatóját, s a rend
nevében közbeszól. (Ezt teszi majd máskor is, amikor veszélyeztetve látja a
konszolidációt.)
Úgy látom hallatnom kell a józan ész szavát
Mi lesz abból ha már a darab kezdetén
utat nyitunk ennyi nyugtalanságnak
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Végül is más időket élünk mint akkoriban
és inkább arra kell törekednünk
hogy a rég legyőzött zűrzavart
egy kissé tisztább fénybe állítsuk
Charlotte
Corday lép a színre – álomkóros-depressziós ápolt alakítja, hol elcsüggedve,
hol nekilendülve -, és monológban fejti ki, miért tör Marat életére: „Megölök
egyest, hogy ezreket mentsek.” Első látogatása alkalmával azonban nem bocsátják
Marat színe elé.
De Sade, a
darab írója és rendezője – önmagát alakítja – bőséges alkalmat teremt arra,
hogy kifejthesse a forradalomról alkotott nézeteit. Hosszú szócsatába
bocsátkozik Marat-val. Ő, Sade, kiábrándult hajdani eszményeiből, megcsömörlött
a gépiessé vált emberirtástól, s már a hazafiság eszménye sem lelkesíti.
Fütyülök minden tömegmozgalomra
Örökké ugyanaz a körbetopogás
Fütyülök minden jó szándékra is
hiszen csak zsákutcába vezet
fütyülök minden áldozatra
bármily szent ügyért
Én már csak magamban hiszek
A nép azonban –
a négy énekes és Jacques Roux, a radikálisan forradalmi szerzetes – a
forradalom továbbvitelét, a nyomor enyhítését, a háború befejezését, a hadsereg
feloszlatását követeli. Ők Marat-t tekintik a megígért változások
letéteményesének. Maga Marat látja, milyen ellentmondásokat, milyen
hazugságokat termel ki a forradalom, mégis hűséges marad eszményeihez.
Számunkra nincs más lehetőség mint földi rombolni mindent…
Nem csip-csup dolgokért
az alapelvért folyik a harc
Charlotte
Corday másodszor is megkísérli, hogy vidékről jött kérelmező képében bejusson
Marat-hoz, de Simonne asszony éberen őrködik, nem engedi megzavarni Marat nyugalmát.
A nagy államférfi súlyos beteg. Lázas látomásai gyermek- és ifjúkorát idézik
elé. Csupa kudarc és megaláztatás. Egyedül a nép bizalma – a kórus éneke –
tartja ébren felelősségérzetét:
Marat a forradalmunkból mi lett
Marat még holnapig várni minek
marat még mindig szegény a szegények ivadéka
a megígért változásokat akarjuk de még ma
II. FELVONÁS
A szín alig
változik. Az elmegyógyintézet fürdőszobájából kialakított játéktérben most a
nemzetgyűlés, a konvent ülésezik. Marat elmondja utolsó, tüzes beszédét, hogy
válasszanak tribunussá valakit, aki a nép érdekeit képviselné. Szónoklatát
vegyes érzelmekről tanúskodó közbekiáltások szakítják meg.
A hangulat
egyre feszültebbé válik, az „utca” forradalmasul, az elmegyógyintézetben
lázadás fenyeget.
Éljen az utca
Éljenek a lámpavasak
Éljenek a péküzletek
Éljen a szabadság
Le a kényszerzubbonyokkal
Le a bezárt ajtókkal
Le a rácsokkal
A Szegény Marat a kádban című jelenet
következik. Charlotte Corday utolsó, végzetes látogatása előtt még egyszer
összecsapnak Marat és Sade nézetei.
MARAT:
Hogyha írtam
minden gondolatom a cselekvés volt
mindig az volt a szemem előtt
hogy ez csak előkészület
Hogyha írtam
így írtam örökös lázban
és már hallottam a feldübörgő tetteket
SADE:
Szegény Marat bekerítik a házad
míg fejeket nyisszantanak
kiforgatják szavaidat
és amit nyertél igazságot itt
a sok vérben mind elfolyik
A merénylő
„Charlotte” elindul, hogy leszámoljon Mart-val. Ő szavakban a vérontás ellen,
az esztelen terror ellen lázad, de érzékelhető, hogy valójában megszállott,
akiben az elhivatottság az exhibicionizmussal és a szexuális elragadtatással
társul. Mielőtt végrehajtaná a gyilkosságot, a szín újra változik, s a négy
énekes elősorolja, mit rejteget a jövendő, milyen lesz a Marat halálát követő
néhány hónap, néhány év, Napóleon császárrá koronázásáig. Csupán ezután
következik a tett: Corday Marat mellébe vágja a tőrt. A színpadkép
megmerevedik, s erősen emlékeztet David klasszikus festményére.
S miközben a
színpadi fürdőkádból függöny mögött, de jól láthatóan kiszáll a „meggyilkolt”
Marat, a színdarab epilógusát láthatják a nézők. Hatalmas Napóleon-transzparens
ereszkedik alá, s a zenekar indulóba vált. Coulmier, az igazgató foglalja össze
az utókort illető tanulságot.
Más időket élünk a körülmények ma mások
nincsenek elnyomók nincsenek bukások
ráléptünk az újjáépítés ösvényeire
van kenyerünk s van szenünk télire
s bár van háborúnk is nem baj hiszen
ami előttünk ragyog mégiscsak a végső győzelem
A kierőszakolt
Napóleon-diadalmenet közben elszabadul a pokol. Az elmegyógyintézet ápoltjai a
forradalmat éltetik, vad dühöngésükben törnek-zúznak, s őrjöngő táncba
kezdenek. Az igazgató az ápolókat erőszakos fellépésre ösztökéli. A betegeket
sorra leütik, s az elkeseredett dulakodás közben Coulmier kétségbeesett sürgetésére
leeresztik a függönyt. Az előadás az elmegyógyintézetben és a valóságos
színházban is ilyen kurta-furcsa véget ér.
BALASSA ANNA
(Forrás: 77 híres dráma – Móra Könyvkiadó 1994., 406-412. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése