Kevésbé
informált emberek Döblinről még ma is azt hiszik, hogy ún. „egykönyvű” író volt
– 1929-ben megjelent regénye, a Berlin, Alexanderplatz oly széles körű és főként olyan tartós sikert aratott
(ismeretes, hogy a mozivásznon is).
Tízéves
volt Döblin, mikor apja, a művészhajlamú szabómester elhagyta családját,
kiszolgáltatva a nyomornak az anyát és öt gyermekét. Ez Stettinben (ma:
Szczecin) történt még, Döblin szülővárosában, innen költözött az anya
gyermekeivel Berlinbe. Ekkor kezdődött Döblin különös Berlin-szerelme,
vonzódása a hirtelen világvárossá nőtt, pezsgő szellemi életű, de szépségével
korántsem tündöklő metropolishoz. Döblinből végül is orvos lett, mégpedig elme-
és idegorvos, ebben a minőségében
nyitotta meg berlini rendelőjét. A fiatal „lélekgyógyász” orvos első regényei
és elbeszélései is pszichikai problémákról szóltak. A természettudományos
hűvösséget írásaiban is őrizte. „Semmi megszépítést nem akarunk, semmi díszt,
semmi stílust, semmi külsőséget, akarunk viszont keménységet, fagyot és tüzet,
puhaságot, transzcendenciát és megrendülést, mindezt csomagolópapír nélkül” –
írta. Hiába indult pályája a természettudományok jegyében, nem a
naturalizmushoz érkezett el, hanem a formarobbantó és formakereső
expresszionizmushoz. 1910-ben ott volt az új irányzat programadó folyóiratának,
a Der Sturmnak alapítói közt, és a siker sem maradt el. A nagy Berlin-nregényt
még ki sem nyomták a gépek, Döblin már ott ült a Porosz Művészeti Akadémia (a
mai két berlini Művészeti Akadémia őse) tagjai sorában, egy asztalnál Heinrich
és Thomas Mann-nal.
Végletek
közt hányódó alkat volt Döblin, ezt maga sem titkolta, nem is restellte:
racionalizmus és irracionalizmus, forradalom és misztika, szellemi és
ösztönélet voltak a végletek. Ezt a hányódást festette meg első, valóban
jelentős regényében is 1915-ben: Die drei Sprünge des Wang-lun (Wang-lun három ugrása). Kevesen
tudják, hogy még jól megformált, hosszú epikai költemény is fűződik nevéhez (Manas, 1927).
Az első
világháborúban katonaorvos volt, innen datálódott gyűlölete minden háború ellen
és rokonszenve a szocialista mozgalmak iránt. A nácizmus elől 1933-ban már csak
származása miatt is menekülnie kellett, Svájcban, majd Párizsban keresett
otthont, ahol ritka kegyként a francia állampolgárságot is megkapta. 1940-ben,
mikor háborús pokol volt már Nyugat-Európa, Amerikába hajózott át, ez lett
emigrációjának legkeserűbb szakasza. Váratlanul vallást változtatott, militáns
katolikus lett, s ezzel barátait, emigránstársait is maga ellen hangolta.
1945-ben még egy meglepő ugrás következett: neves emigránsként az elsők közt
tért vissza Németországba, a francia megszálló csapatok szolgálatába állt,
cenzúrafeladatot is vállalt. Aztán újra Párizsba költözött, végül hazája
francia megszállási övezetében halt meg, Emmendingenben.
A
náciuralom első periódusában egy harcos kedvű regénye keltett feltűnést (Pardon wird nicht gegeben, 1935 – Nincs pardon), nem sokkal halála előtt pedig egy másik, szintén
önéletrajzi-történeti ihletésű regény (Hamlet
oder Die lange Nacht nimmt ein Ende, 1945 – H. avagy a hosszú éjszaka vége), ez NDK-beli kiadónál jelent meg.
A Berlin,
Alexanderplatz (magyarul: Soltész Gáspár fordításában, 1976) megérdemelten
foglal el különleges helyet a modern világirodalomban. Dos Passos Manhattan
Transferjét (1925) szokták elődjének tekinteni, mint nagyváros-regényt, és
James Joyce Ulissesét (1922), mint tudatmozgást, tudatáramot megfestő prózai
alkotást. Az elődök azonban mintát aligha adtak, a regény eredeti berlini
légköre a bizonyíték rá, s az elbeszélő művészet német
expresszionizmusba-naturalizmusba nyúló gyökerei. Az Alexanderplatz környéke a
háború előtti Berlinben sajátos hangulatú kispolgári és proletárnegyed volt,
emlékét a Münzstrasse, a Rosenthalerstrasse némely épen maradt része ma is őrzi.
„Egy jó ember hogyan él meg a mi társadalmunkban? Magatartását hogyan kell
megítélni, s milyen a mi létformánk az ő szemszögéből?” Saját szavai szerint
ilyen distanciából igyekszik nézni Döblin szállítómunkás főhőse sorsát – afféle
tanregénynek szánta tehát eredetileg művét. Eszméltetni kívánt az
ellenpontozásos módszer is, a realisztikus és a misztikusan értelmező
cselekménysík egymás ellen fordítása, a többrétegű előadásmód – mind a Döblin
írói alkatára oly jellemző tudatos ellentmondásosság jegyében.
**
BERLIN, ALEXANDERPLATZ
„Ez a könyv Franz Biberkopfról szól, az egykori
berlini cementgyári és szállítómunkásról. A fogházból – ahol régebbi ügyek
miatt ült – elengedték, és most ismét ott van Berlinben, és tisztességes ember
akar lenni.”
Franz négy év után először lép ki az utcára:
félelem fogja el. „A kocsik mindegyre száguldoztak, csilingeltek, házsorok
rohantak el szüntelenül. És a házakon tető volt, és mintha a tetők inogtak
volna a házak fölött, a szeme odafent keresgélt: Jaj, csak le ne csússzanak azok
a háztetők, de a házak egyenesen álltak.” Így kóvályog a nagyvárosban, s nagy
egyedüllétében az egyik udvaron egyszerre énekelni kezd. Egy kis zsidó
pártfogásába veszi, behívja magukhoz, s aztán egy történetet is elmond neki
arról a sikeres szélhámosról, aki végül csak csúfosan végezte.
Biberkopf nehezen illeszkedik be régi
környezetébe. Sikertelen kísérletek után férfiereje csak akkor tér vissza,
amikor Minnánál, volt szerelmének testvérnénjénél próbálkozik. Azért volt négy
évig a hűvösön, mert halált okozó súlyos testi sértésért ítélték el. Amikor
Ida, a barátnője ott akarta hagyni egy másik férfi miatt, Franz lelkében
elszabadult a pokol.
Franz szétnéz, miből tudna megélni. Elvetődik a
vásározó árusok gyűlésére, majd kikiáltó lesz: a nyakkendőszorítók reklámozását
azonban hamarosan újságárulással cseréli fel. Az 1927-es év jellegzetes
híreinek sűrűjében kell eldönteni, milyenfajta lapokat is akar árulni. Először „szexuális
felvilágosítás”-ra gondol, de a pornólapok s a homoszexualitást védelmező
cikkek Linát, új barátnőjét felháborítják: botrányt csap, s Franz végül a „népi”,
azaz fasiszta újságok mellett dönt. „Semmi kifogása a zsidók ellen, de híve a
rendnek.” Törzskocsmájában ezért kerül szembe a baloldali munkásokkal, s amikor
a helyzet komolyra fordul, üvöltözéssel és fenyegetőzéssel védekezik. „Felveszi
a versenyt a régi hősökkel.”
Közeleg a karácsony, és Franz az újságárusítás
helyett alkalmi árukkal kereskedik. Társul egy munkanélkülivel, Lüdersszel, s
cipőfűzővel házalnak. Egy alkalommal Franz azzal dicsekszik, hogy szerelmi
teljesítményét egy csinos özvegy húsz márkával díjazta, amikor árujával
beállított hozzá. Lüders Franz közlékenységével visszaélve megzsarolja és
kirabolja az asszonyt. Biberkopf mélységesen elkeseredik. „Istenkém, istenkém,
öregem, hagyd már ezt, uralkodunk magunkon, szemét népség, senkire sem emelünk
kezet, egyszer már megjártuk a dutyit Tegelben” – morfondíroz magában.
Abban a házban, ahol lakik, betörnek egy
nagykereskedő raktárába. A házmester kapcsolatba kerül a bandával, s részt kér „munkájukból”,
de igen hamar lebukik feleségével együtt. Ez az eset végül kirángatja Franzot
letargiájából: elhatározza, hogy visszatér Minnához, s megkéri, segítse ki egy kis
pénzzel. „A tükör előtt rendbe szedte magát Franz Biberkopf. De aki nem volt
elragadtatva, mikor meglátta sápadt, petyhüdt, pattanásos arcát, az Biberkopf
volt. Hogy néz ki ennek a fickónak a pofája? Barázdák a homlokán, honnan a
csudából azok a vörös barázdák, a sapkától; és a krumpli, nahát, ilyen dagadt
vörös orrod van, de nem biztos, hogy az a snapsztól van, inkább a hidegtől;
csak azok a szörnyű randa, kidülledt szemek, mint egy tehénnek – hol szereztem
ezeket a bornyúszemeket? -, és csak meresztem őket, mintha nem tudnám forgatni.
Mintha nyakon öntöttek volna valami sziruppal.”
Minnáéknál a férjjel találkozik, aki be sem
engedi. Franz azonban nem hagyja, hogy a sors legyűrje: majd szerez pénzt
máshonnan, ha már Minnától nem sikerült kapnia; nem fél semmitől sem, izmos, jó
öklű fickó, boldogulni fog.
Ismét az utcán van, s újságot árul. Az 1928-as
év nagy hideget hoz, jólesik a kocsmában megmelegedni. Politikai hírek és
hirdetések előterében folyik a mindennapi élet. Biberkopf összetalálkozik
Gottlieb Meckkel, régi barátjával, hall azokról a kupecekről, akiknek meggyűlt
a bajuk a törvénnyel – s megismerkedik egy katonaköpenyes, sárgás arcú
férfival. Reinhold gyümölcskereskedéssel foglalkozik, s egy Pums nevű férfinak
dolgozik. Mindenesetre furcsa figura: járt már az Üdvhadseregnél is – új barátját,
Franzot is odacipeli. A legkülönösebb azonban az, ahogy a nőkkel bánik. Hamar
rájuk un, s egymás után két ízben is ráveszi Biberkopfot, hogy vegye át tőle a
hölgyeket. Ezért mindkétszer ajándékot is ad barátjának; ha már elege van a
nőből, keressen neki újabb palit. Franz eleinte belemegy az „üzletbe”, de az
ügyet tisztességtelennek tartja, s Reinhold lelkére beszél: hagyja már a kávét
és a limonádét, inkább szokjon rá a snapszra, s ne akarjon mindig új és új
barátnőt.
Már április van, amikor Pums rábírja Franzot,
hogy egyik embere helyett vegyen részt az áruátvételben. Biberkopf csak a
helyszínen jön rá, hogy betörőkhöz társult: falaznia kell. Amikor ez nem
tetszik neki, Reinhold – a barát – megüti. „… mióta Reinhold megütötte, mintha
odaszögezték volna. (…) A világ vasból van, az ember tehetetlen, úgy jön neki,
mint a gőzhenger, ez ellen nincs segítség, itt jön, rohanvást…” Az akció után
sietve elhajtanak, de egy autó üldözőbe veszi őket. Reinhold látja, Biberkopf
örül neki: „Igen, az az autó a nyomukban van, leleplezték őket; no várj csak,
ez a büntetésük, és ha bajba kerülök is, velem ugyan nem fognak packázni ezek a
csirkefogók, a csavargók, ez a rablóbanda!
Átkozott a férfi – mondja Jeremiás -, aki az
emberekben bízik. Olyan ő, mint akit magára hagytak a pusztaságban. Az
aszályban időzik, a sós földön, amely lakatlan. A szív csalfa és romlott; ki
ismerné ki?”
Reinhold már a meghiúsult leánykereskedelem
miatt is haragszik, most pedig a vállalkozás sikere forog kockán. Társa
segítségével ugyan, de ő az, aki Franzot kilöki a robogó autóból. „Az ajtó
becsapódik. Az üldöző autó átszáguld Franzon. A hajtóvadászat folytatódik…”
A balesetnek végzetesek a következményei. Franz
annak, aki rátalál, régi barátja, Herbert Wischow címét adja meg, bár
szabadulása óta még feléje sem nézett. Herbert elviszi a magdeburgi kórházba,
ahol Biberkopf jobb karját levágják. Sikerül elérni, hogy az ügyet ne jelentsék
a rendőrségnek.
A félkarú Franzot egyelőre Herbert és élettársa,
Eva veszik magukhoz, de nem értik, miért nem akar beszélni. Végül annyit
elárul, hogy a Pums-bandával részt vett egy betörésben. Herberték is a berlini
alvilághoz tartoznak, de szemben állnak Pumsékkal Franz így tűnődik: „Tisztessége
maradtam végig. Ezért nem kell bánkódnotok, hogy nem jöttem ide. A barátaim
maradtatok, egyikőtöket sem árultam el.”
Nem marad titokban, hogy Biberkopf Herbertnél
lakik, s Pums elküldi egyikemberét: puhatolja ki a helyzetet, de Eva üvöltözésére
elmenekül.
Telik az idő, s a megrokkant Franz ismét az
utcákat rója. Összeakad Meckkel, de rájön, hogy a Pums-banda mondhatott neki
valamit, s így Gottlieb őt is betörőnek tartja. „Valami újfajta indulat,
valamiféle düh fogja el.” Leesik szeméről a hályog: meglátja, hogy az egész
környező világ tisztességtelen. Ebben a meggyőződésében új ismerése, egy Willi
nevű fiú is tovább erősíti.
Willi segítségével Franz orgazda lesz: hamis
papírokat szerez, jobb ruhát vesz, s aki nem ismeri, kocsmárosnak vagy
mészárosnak tarthatná. Berlin, a bűnös Babilon őt is magához láncolja. „Egy
asszony, bíborba és skarlátba öltözve, és aranylik a drágakövekkel és
gyöngyökkel, és aranykelyhet tart a kezében. Most nevet. Neve a homlokára
vagyon írva, titok az, a Nagy Babilon, a paráznaságnak és a földkerekség minden
szörnyűségének anyja. Ivott a szentek véréből, a szentek vérétől megittasodott.
Ott ül a parázna Babilon, a szentek vérét itta ő.”
Eva a magányos Franznak egy vidékről a
nagyvárosba jött lányt szerez, mert szívén viseli mindkettőjük sorsát. Eva
valaha Biberkopf babája volt, s bár Herberttel él, s gazdag barátja is van,
arról álmodozik, hogy Franztól szeretne gyereket. Az új lány, akit Biberkopf
Micikének nevez el, támogatja Eva ábrándjait; bár szereti új barátját, ő is
szerez jómódú támogatót. Így Biberkopfból selyemfiú lesz, s nincsenek anyagi
gondjai. De nem tud megnyugodni: Willivel politikai összejövetelekre jár, az
anarchistákhoz is elkerül, s vitába bonyolódik az egyik munkással.
Életfelfogását vitájuk során fejti ki: „- … a te tisztességes munkád
rabszolgaság, magad mondtad, és a tisztességes munka az is. Én már rájöttem. (…)
Én egyáltalában fütyülök az egész mekegésre, a sztrájkodra és a te emberkéidre,
akiknek majd jönniük kell. (…) Én magam csinálom meg, amire szükségem van. Én
önellátó vagyok! Nahát!”
A tapasztaltabb Eva arra inti Micikét, hogy
vigyázzon a férfira. Nem tetszik neki, hogy a politikába is beleártja magát –
de ez a korszak nem is tart soká. Biberkopfot nem érdekli sem a marxizmus, sem
a dolgozók szolidaritása: ebből elege van. Barátait most az nyugtalanítja, hogy
túl sokat iszik. Franz ekkor új elhatározásra út: magának is meg akarja
mutatni, hogy nem puhult el, félkarúan is a régi, nagy erejű, nehézfiú maradt.
Felkeresi Reiholdot, aki a Pums-bandában azt a véleményt képviseli, hogy ki
kell őt nyírni, holott Franz soha senkinek sem beszélt arról, hogy személy
szerint ki a felelős megrokkanásáért. Hősünk felajánlja munkáját, s ismét
barátkozni kezd Reinholddal. Részt vesz az akciókban, de nem a nyereség miatt.
Annyira biztonságban érzi magát, hogy egyszer elbújtatja Reinholdot a
lakásukban, hadd lássa meg Micikét. A dolgok azonban fordítva sülnek el:
Biberkopf féltékenységében agyba-főbe veri a lányt, s végül Reinholdnak kell a
továbbiakat megakadályoznia. Micike azonban szívből ragaszkodik barátjához, s
hamarosan szent a béke. A kis butus látja, hogy Franz körül nincs minden
rendben: „… olyasvalamit akar tenni… ami szebb a pénzkeresésnél. Ki akar
puhatolni mindent, és meg akarja őt védelmezni.”
Udvaroltat magának Karl bádogossal, a Pums-banda
egyik emberével. Így aztán Reinhold is feltűnik: Micike azt hiszi, orránál
fogva vezetheti, de ehhez korábban kellett volna felkelnie. Reinhold már
kivetette rá a hálóját. Egyik freienwaldi kirándulásukon, amikor a felgerjedt
férfit le akarja rázni, Reinhold megöli, és a bádogost odahíva arra kényszeríti,
segítsen a lány eltemetésében.
Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan egy szökött
fegyenc lebukásának története érzékelteti a jövő méhében érlelődő eseményeket.
Franz mit sem sejt – telik-múlik az idő, s
Micike nem jön vissza. :Eva nagyon nyugtalan, s már a rendőrséghez szeretne
fordulni. Eközben a betörők összevesznek, s Bádogoskarli lebukik. Meg van róla
győződve, hogy Reinhold árulta el, s bosszúból feladja Micike meggyilkolásáért.
Reinholdot kihallgatják; ekkor elhatározza, hogy tönkreteszi Franzot. „-
Bádogoskarli befújt minket, lépj olajra” – mondja neki, s ráveszi, bújjon el,
majd utazzon külföldre. Így könnyen rá lehet kenni Micike meggyilkolását.
Franz még mindig nem tud Micike haláláról:
rejtekhelyén azonban megjelenik Eva, s így aztán értesül a történtekről s
arról, hogy őt is gyanúsítják. Csak most mondja el Herbertéknek, hogy Reinhold
az oka rokkantságának is. Magánkívül keresi a gyilkost: bosszút akar állni.
Járja a várost. „Ott megy mellette a két angyal, Sarug és Terah a nevük, és
beszélnek egymással; Franz csak áll a forgatagban, ő néma, de az angyalok
hallják vad jajveszékelését. Rendőrök mennek el előtte, őrjárat, nem ismerik
fel Franzot.” Végül egy razzia során kapják el, amikor rálő az egyik rendőrre.
Reinhold közben egy jól kitervelt
retikülrablással lebuktatja önmagát: álnéven börtönbe menekül a súlyosabb vád
elől, de egyik fegyenctársa lebuktatja.
Franz az alexanderplatzi főkapitányságról
kórházba, majd a buchi tébolyda zártintézetébe kerül. Eszméletlen, mesterségesen
táplálják, s már le is mondanak róla. Hősünk a Halállal küszködik: a Halál a
szemébe vágja önzését, azt, hogy csak magára gondolt. Biberkopf rádöbben
elhibázott életére, bűnösségére, s még kap némi haladékot: átvészeli a krízist.
A régi ember meghalt benne. A további események már érdektelenek: tisztázódik
ártatlansága a lány halálában, kiszabadul, végül pedig segédportás lesz egy
gyárban.
„Biberkopf végzi a dolgát mint segédportás,
elveszi a számokat, ellenőrzi a kocsikat, figyeli, hogy ki jön be, ki megy ki.
Éberség, éberség: a világban történik valami, a
világot nem cukorból teremtették. Ha gázbombákat dobálnak le, meg kell
fulladnom, nem tudni, hogy miért dobták le őket, de azon nem múlik, volt idő
törődni vele. (…) Éberség, éberség, az ember nincs egyedül! (…) Nem fogok többé
kiáltozni: A Sors, a Sors! Nem muszáj azt a sorsot tisztelni, jól meg kell nézni, el kell kapni a frakkját, és szét kell
rombolni!
éberség, jól nyisd ki a szemed, ezrek tartoznak
össze, aki nem ébred fel idejében, annak a szemébe nevetnek, vagy leterítik. (…)
Biberkopf kis munkásember lett. Tudjuk, amit
tudunk, drágán kellett megfizetnünk érte.”
WALKÓ GYÖRGY
(Forrás: 111 híres
külföldi regény 2. kötet – Móra Könyvkiadó
1995., 557-563. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése