Bertolt Brecht (1898-1956): A szecsuáni jólélek

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Bertolt_Brecht

Volt idő, amikor úgy tartották, kopernikuszi fordulatot hozott a dramaturgiába, és a körötte forgó vitáktól volt hangos a színházak világa. Mára elcsendesült a felmagasztalás meg a kiátkozás zaja, ám ha számba vesszük, miben és hogyan változott a színházművészet e században, a változásokban föllelhetjük Bertolt Brecht szellemujjának lenyomatát.

Költő volt, drámaesztéta és rendező, de mindenekelőtt drámaíró. Nyughatatlan szellem, aki nem tudta elfogadni a megszokottat. Az augsburgi gyárigazgató fia hamar kitört a keménygalléros polgárok világából, hogy aztán az individualista lázadás egy rövid korszaka után élete végéig – mint az európai értelmiség megannyi kiválósága – ő is foglya maradjon a szociálisan igazságos, kollektivista társadalom eszméjének. E lázadó korszak emléke négy színmű; a fogadásból négy nap alatt megírt Baál (1918), a Dobszó az éjszakában (1923), A városok sűrűjében (1924) és az Egy fő az egy fő (1926) első változata.

A lírikusként induló fiatal Brecht egy augsburgi lap színikritikusaként került közel a színpad világához. 1923-ban Münchenben, ahol 1917-től az egy évvel később kezdődő frontszolgálatáig orvosi tanulmányokat folytatott, a Kamaraszínház dramaturgja lett. Már ekkor éles vitában állt a valóság maradéktalan illúziójának felkeltésére s ennek nézői elfogadtatására törekvő dramaturgiával és színjátszással. Olyan színházról álmodott, ahol dohányozni lehet, mert így a néző megőrizheti a színpadi folyamatokkal szembeni kritikus, szenvtelenül szemlélődő magatartását. A stadionokat ajánlotta mintául a színházaknak, ahol a néző tudja, hogy jól trenírozott emberek csillogtatják az ő szórakoztatására különleges képességeiket. A Kleist-díjas Dobszó az éjszakában bemutatóján egy felirat fogadta a nézőt a mű zárómondatával: „Ne guvasszátok a szemeteket olyan romantikusan!” Az ilyen és az ehhez hasonló effektusok – Brecht ezeket nevezte elidegenítő effektusoknak – ettől kezdve sajátjai maradnak drámáinak.

Münchenből Berlinbe, a Deutsches Theaterhez vezet az útja. Két nagy újító rendező, Max Reinhardt és Erwin Piscator mellett dramaturgoskodik, s az utóbbival közösen – részben a vele való vitában – dolgozza ki az ún. epikus színház elméletét. Egy kétszáz éves angol darab (J. Gay: The Beggar’s Opera) átdolgozásával bizonyítja is az elmélet megvalósíthatóságát – és Kurt Weill zenéjével világsikert arat a Koldusopera (1928). Ezt követően fölerősödik műveiben a didaktikus elem, a baloldali, sőt szélsőbaloldali politikai agitáció. 1933-ban emigrációba kényszerül. Prága, Bécs, Zürich, Párizs, London az útja. Hosszabb időt tölt Dániában, Svédországban és Finnországban. Számos verseskötet, antifasiszta színművek (pl. Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban, 1925) és négy remekmű, a Galilei élete (1939), a Kurázsi mama és gyermekei (1939), A szecsuáni jólélek (1939), A kaukázusi krétakör (1945) jelzi, hogy az emigráció viszonyai közt is megőrizte hatalmas alkotókedvét.

Ezek a nagy drámák is a társadalmi igazságosság melletti mély elkötelezettségről vallanak, s tükrözik azt a rendíthetetlen meggyőződést, hogy a színháznak rá kell ébresztenie közönségét a világ megváltoztathatatlanságára, föl kell keltenie tettvágyát a változás érdekében.

A szecsuáni jó emberről szóló parabola azt példázza, kevés a szándék a jóra, hiszen az visszájára fordul mindenütt, „ahol embert ember kizsákmányol.” Ám „mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj”, a nézőnek kell megtalálnia a megoldást, a viszonyok megváltoztatását. A darabot 1943-ban mutatták be először. Magyarra 1957-ben Nemes Nagy Ágnes ültette át. Első hazai bemutatója 1957-ben volt a Katona József Színházban, Jó embert keresünk címen.

A kaukázusi krétakör formáját tekintve ugyancsak példázat, ám nem valódi parabola, mert a tétel, amit demonstrálni hivatott („Hogy minden azoké legyen itt, akik bánni tudnak véle, / A gyermek az anyaszívűeké, hogy fölnevelődjön, / … S a völgy azoké, akik öntözik, hogy gyümölcsöt teremjen”), már az előjátékban megvalósul. Ez az egyetlen a világról komor képet fölrajzoló Brecht-drámák sorában, amelyben maga a színpadi történés – és nem csupán az író didaktikus szándéka – optimizmust sugall. Mintha – Brecht hite szerint – a plebejus igazság racionális világrendje immár megvalósulóban lenne, mintha a mindenkor „rettenetes kísértés a jóra” már nem sodorná csapdahelyzetbe az embert. Talán nem véletlen, hogy éppen ez az a dráma, amelynek plebejus bölcsességet megtestesítő, szertelen és szabad figurájában, Acdak bíróban a kortársak Brecht írói önarcképét vélhették fölfedezni. A kaukázusi krétakör magyar fordítása Garai Gábor munkája. A Madách Színház mutatta be Psota Irénnel a főszerepben 1961-ben.

Brecht az emigráció utolsó, hosszabb állomását, az Egyesült Államokat 1947-ben hagyta el. Osztrák állampolgárként az NDK meghívására Berlinben telepedett le, ahol 1949-ben feleségével, a kitűnő színésznővel, Helena Weigellel megalapították a Berliner Ensemble-t. Bár energiáit élete végéig elsősorban a gyakorlati színházi munkának szentelte, írt még néhány drámát is, és lírája sem hallgatott el egészen.

A SZECSUÁNI JÓLÉLEK

Főbb szereplők:

VANG, vízárus

HÁROM ISTEN

SEN TE/SUI TA

JANG SZUN, állástalan repülő

JANG ASSZONY, az édesanyja

SU FU, borbély

MI CSÜ, háztulajdonosnő

SIN, özvegyasszony

A NYOLCTAGÚ CSALÁD

LIN TO, asztalos

A SZŐNYEGKERESKEDŐ és a FELESÉGE

ELŐJÁTÉK

Vang, a vízárus értesült arról, hogy néhány főisten a városba látogat, s a város kapujában várja jöttüket. Az érkezők előtt a porba vetve magát, üdvözli őket. A három isten elcsodálkozik, hogy itt várják őket. Vang felajánlja, hogy kerít nekik szállást, ám kísérleteivel egyre-másra kudarcot vall. Nincs már istenfélelem – panaszolja az egyik égi jövevény -, a tényekkel szembe kell néznünk. Ám a másik emlékezteti: „A határozatunk úgy szól:  a világ megmarad jelenlegi állapotában, ha megfelelő számú jó ember találtatik benne, ki emberhez méltó életre képes.” A vízárus is jónak mutatkozik, ám rövidesen fölfedezik, hogy áruját hamis mértékkel méri. Vang végül sikerrel jár, Sen Te, az utcalány mégiscsak ad szállást a Fény Fiainak, de Vang szégyenében, hogy csalóként lelepleződött, felszerelését hátrahagyva eltűnik az istenek szeme elől.

Hajnalban az istenek elbúcsúznak Sen Tétől, aki szabódik dicséretük hallatán: „Szívesen lennék jó, de hát hogy fizessem meg a házbéremet?” Az istenektől – titokban, hogy senki félre ne magyarázhassa – pénzt kap az éjszakai szállásért.

1. JELENET

Az istenek ajándékából Sen Te egy dohányboltot vásárolt. Reméli, sok jót tehet majd. Erre rövidesen bőven nyílik alkalma. Sin asszony, akitől a trafikot vette, rizst kér, sőt követel tőle gyermekeinek. Megjelenik egy öreg házaspár, akiknél Sen Te valamikor szállást kapott, s kérik, fogadja be őket. Az öregeket hamarosan követi nyolctagú családjuk. A csöppnyi üzlet hajléktalanokkal telik meg. Ráadásul megjelenik Lin To, az asztalos, és követeli a polcok árát, amit Sin asszony még nem fizetett ki. A szorongatott helyzetbe került Sen Tét a befogadott öregasszony arra biztatja, fenyegesse meg az asztalost a nagybátyjával, vagy mondja azt, hogy a nagybácsi majd kifizeti a tetemes számlát. Megérkezik a háztulajdonosnő is, s látva a tömegszállást, s ismerve Sen Te múltját, nem akar szerződést kötni. A befogadott nagy család, örömében, hogy fedél került a fejük fölé, vigadni kezd egy kancsó bor mellett. Össze is verekszenek, s feldúlják az apró boltot.

KÖZJÁTÉK EGY HÍD ALATT

Vang itt rejtőzött el az istenek elől, de azok rátalálnak, s a városba küldik, hogy megnézze, mit csinál Sen Te.

1. JELENET

Az alvó emberekkel telt trafikban megjelenik Sui Ta, a nagybácsi, és Sen Te távollétében határozottan intézkedik. Kiutasítja a családot, ám azok nem engedelmeskednek, mert nem hiszik, hogy Sen Te egyetértene eljárásával. Kifizeti az asztalost, s most már keményen lép fel a betolakodókkal szemben: mivel nem hajlandók távozni, rendőrt hív. A családot előállatják az őrszobán. Megjelenik a felháborodott háztulajdonosnő, s most már Sui Tával is csak úgy hajlandó megegyezni Sen Te bérleti szerződéséről, ha félévi díjat előre fizet. A rendőr azt javasolja Sui Tának, adja férjhez unokahúgát egy gazdag emberhez. Gyorsan meg is írják a házassági hirdetést, s a rendőr szalad feladni. Csak ekkor sóhajt fel a keményszívű Sui Ta: „Tulajdonképpen kétségbeejtő: mennyi szerencse kell ahhoz, hogy az embert el ne gázolja az élet.”

3. JELENET

Jang Szun, az állástalan repülő este a városi parkban öngyilkosságra készül. Sen Te a tóparti teaházba tart, ahol jövendőbelijével kellene találkoznia. Szóba elegyedik Szunnal, és sikerül eltérítenie szándékától. Megtetszik neki a pilóta.

KÖZJÁTÉK

Vang csatornabeli szállásán megjelennek az istenek. A vízárus beszámol nekik Sen Te számos jótéteményéről meg arról, hogy szerelmes a pilótába. Sen Tét már mindenki úgy hívja: a külvárosok angyala. Azt sem hallgatja el azonban, hogy keményszívű nagybátyját, Sui Tát kellett segítségül hívnia, hogy megmentse üzletét a csődtől. Az istenek morgolódva távoznak.

4. JELENET

Az adományokra várók bosszankodnak, hogy Sen Te késik randevúja miatt. Su Fu úr, a borbély kidobja üzletéből és súlyosan bántalmazza Vangot vendégei molesztálásáért. Vang feljelentést akar tenni, de senki nem hajlandó tanúskodni. Egy fazék rizzsel a kezében megjelenik Sen Te. Kiosztja az adományt, majd betér az idős szőnyegkereskedő házaspárhoz. Tetszeni szeretne a pilótának, ezért sálat akar vásárolni. A szőnyegkereskedő, hogy jótékony szomszédasszonyát segítse, fölajánl 200 ezüstdollárt kölcsönbe. Sen Te boldogan mutatja Vangnak, megvan a pénz a félévi bérleti díjra. Észreveszi a vízárus sérült kezét, s vállalja, hogy tanúskodik. Lelkendezve betoppan Jang asszony, Szun anyja. A fia kaphatna állást Pekingben a postarepülőknél, de 500 ezüstdollár kell a hangárvezető megvesztegetéséhez. A lány rögtön kész eladni a boltját, s azonnal odaadja a frissen kapott pénzt is.

KÖZJÁTÉK A FÜGGÖNY ELŐTT

Sen Te, kezében Sui Ta maszkjával és ruhájával egy dalt énekel az istenek és a jóság tehetetlenségéről, s közben Sui Tává változik.

5. JELENET

Sui Ta a trafik pultja mögött újságot olvas. A padlót mosó Sin asszony arról fecseg, hogy Su Fu, a borbély Sen Te vagyoni helyzete felől puhatolózik, ami szívbéli hajlandóságot jelez. Megjelenik Szun az anyjával, s érdeklődik, elő lehet-e teremteni a bolt eladásával a még hiányzó pénzt. Mohóságában áron alul ígéri el a boltot. Közben az is kiderül, nem akarja magával vinni a lányt Pekingbe, s nincs szándékában visszaadni a szőnyegkereskedőnek a pénzét. Az egyedül maradt Sui Ta/Sen Te kétségbeesik.

Sin asszony javaslatára Sui Ta tárgyalásba kezd Su Fu úrral a Sen Tével kötendő házasságról, amikor megjelenik Vanggal a rendőr, de itt már tanúskodásról szó sem lehet. Sui Ta és Su Fu megállapodnak a közeli eljegyzésben. A borbély felajánlja az istállók mögötti házait Sen Te pártfogoltjainak. Szun lép be. Az éppen a bolt mögötti kamrában tartózkodó Sui Ta fültanúja a borbély és a pilóta szóváltásának. Sen Te lép ki a kamrából, és Su Fu faképnél hagyva, Szunnal távozik.

KÖZJÁTÉK A FÜGGÖNY ELŐTT

Sen Te menyasszonyi díszben elmeséli megrázó élményét az öreg szőnyegkereskedővel, aki belebetegedett, hogy elvesztette a kölcsönadott pénzt. Még reménykedik, hogy képes Szuban felkelteni a jót.

6. JELENET

Az esküvői vendégek iszogatnak egy olcsó külvárosi vendéglőben. Sen Te közölte Szunnal, nem adhatja el a trafikot, mert az árukészlet a kölcsönkapott pénz záloga. Szun mégis arra vár, hogy megérkezzen Sui Ta a még hiányzó összeggel. Az esketést egyre halasztja, mígnem a bonccal együtt valamennyi vendég eltávozik.

KÖZJÁTÉK

Vang beszámol az isteneknek, hogy Sen Te szerelme a felebaráti szeretet miatt hajótörést szenvedett. A Fény Fiai arról vitáznak, segítsenek-e rajta vagy sem. Ám az a nézet győzedelmeskedik, hogy „minél rosszabb a helyzete, annál inkább kiviláglik, mennyire jó ember valaki. A szenvedés nemesít!”

7. JELENET

Su Fu úr egy kitöltetlen csekket ajánl Sen Tének, aki mindenét elvesztette, s most gyereket vár a pilótától. A megjelenő Vang kéri Sen Tét, fogadja be az asztalos fiát, akit apja elhagyott. Sen Te az utolsó értékeit is el akarja adni,  hogy Vangot orvoshoz vihesse. Megjelenik az a házaspár, akit Sen Te a trafik megnyitásakor befogadott, és most nála szeretne elhelyezni néhány zsák dohányt. Sen Te születendő gyermekére gondol, s elmegy, hogy átváltozzék Sui Tává.

Sui Ta a borbély barakkjaiban a Sen Tére bízott dohánnyal és Sen Te védenceinek munkájával dohánygyárat szervez. Kitölti tízezer ezüstdollárra a Su Fu úrtól kapott csekket. A szőnyegárus házaspár, akik a kölcsön visszafizetésére várnak, s Vang, aki orvosi segítségben reménykedik, csalódott, hogy Sen Te újra elutazott.

KÖZJÁTÉK

Vang könyörög a vándorútban megfáradt isteneknek, engedjenek valamit jóságot parancsoló törvényeik szigorából. Az istenek hajthatatlanok.

8. JELENET

Sui Ta gyárában kemény munka folyik. Szun is ott robotol. Sui Ta tanúja annak, hogy Szun becsülettel visszaadja a bért, amiért nem dolgozott meg. Kinevezi hát munkafelügyelőnek.

9. JELENET

Sui Ta egyre kövérebb. Ennek titkát csak Sin asszony ismeri. Szun már afféle cégvezető, tárgyal, tüsténkedik a gyár érdekében. Megjelenik Vang, és közli Sui Tával, eltűnése előtt s egyre keményebben követeli Sui Tától, mondja meg, hol a lány. Meggyanúsítja Sui Tát, hogy fogva tartja az unokahúgát. Betoppan Su Fu és a háztulajdonosnő. Su Fu szeretné végre megkapni Sen Tét, a háztulajdonosnő pedig Szunt. Zaj támad. Szun és Vang lép be a rendőrrel. Ki akarják szabadítani Sen Tét nagybátyja fogságából, de csak a ruháit találják. Sui Tát Sen Te meggyilkolásával vádolják.

KÖZJÁTÉK

Vang szállásán utoljára jelennek meg az istenek. A vízárus elpanaszolja, hogy a lány eltűnt. Az egyik isten úgy vélekedik, a jó szándék a szakadék szélére sodorja az embereket, a jótett pedig bele is taszítja. A világ lakhatatlan. Ám a többiek meggyőzik: még minden rendbe jöhet, ha egyetlen ember is akad, aki elviseli ezt a világot.

10. JELENET

Sui Ta ügyét a megvesztegetett bíró helyett a három isten tárgyalja.

A vádlott elájul, amikor meglátja őket, de bűnösnek nem érzi magát. Azzal védekezik, hogy az isteni ajándék, a jóság forrása elapadt volna, ha ő nem lép közbe. Végül a sok vád súlya alatt leleplezi titkát.

Régi parancsotok,

Hogy jó legyek és mégis éljek,

Kettőbe hasított, mint a villám!...

Nagy terveitekhez, istenek,

Én, szegény ember, én kicsiny vagyok.

Az epilógusban a függöny előtt egy színész így beszél:

Tűnődjenek, jó emberünk miképpen

Juthat jó sorsra itt e földi téren.

Tisztelt közönség, kulcsot te találj,

Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj!

STARK FERENC

(Forrás: 77 híres dráma – Móra Könyvkiadó 1994., 314-321. old.)