O’Neill után, Miller mellett sikeres drámaírónak lenni Amerikában: ez
már teljesítmény. Ahogyan ottani kritikusai nevezték: „az elveszett lelkek írója”, a „lázadó puritán” az amerikai Délen
született, ahol gyermekkori élményként nemcsak a társadalmi és gazdasági
egyenlőtlenségeket tapasztalta meg, hanem a nemzeti és faji előítéletekkel is
szembesülni kényszerült. Mozgalmas ifjúsága múltával a Battle of Angels című (a
későbbi Orfeusz) darabja Rockefeller-ösztöndíjat kap, ettől
fogva „főhivatású drámaíró). 1945-ben megírja Üvegfigurák című drámáját –
annak a törékeny, kiszolgáltatott embernek a harcát, aki egészséges
környezetével kénytelen megvívni. Ez lesz későbbi, világsikert aratott
drámájának, A Vágy villamosának is alapmotívuma.
Az 1947-ben született darab enervált, túlfeszített idegzetű, saját
lelkiismerete rabságában vergődő hősnője kétségbeesetten hárítja el a
valóságot: „Én varázslatot akarok! Én nem az igazat mondom, hanem azt, aminek
igaznak kellene lennie!” Csakhogy nincs varázslat, hiába aggat lampionokat a
csupasz villanykörtére, elég egy mozdulat, s kiderül a valóság: egy hajszolt,
rettegő, félelemtől űzött, öregedő arc… Benedek István, az ismert ideg- és
elmegyógyász szerint „perverz, kriminális és embertelen jelenetekkel van
túlzsúfolva nemcsak Tennessee Williams, hanem az egész mai dráma, éppen a
legnagyobbak: Dürrenmatt, Miller, O’Neill, Osborne s a többiek”. Williamsről
mint emberről sincs a legjobb véleménnyel. Mégis: éppen A
Vágy villamosa hozta meg Williams
számára a világsikert. Darabjának magányos hősnője elbukik anélkül, hogy
Williams teljes szívvel melléállna. Tudjuk, érezzük, hogy sajnálnunk kellene a
sorstépte, meghasonlott Blanche-t, aki New Orleansben keresi célt tévesztett
életének kiútját, ám lelkünk mélyén – némi lelkiismeret-furdalással – bizonyos
fokig igazat adunk a céltudatos, életigenlő Kowalskinak, aki nem tári el, hogy
családja kiegyensúlyozott életét felborítsa az idegen, kiismerhetetlen,
fensőbbséges asszony. S mégis összeszorul torkunk, szívünk, amikor Mi tch és Blanche szakítási jelenete
közben egy vak virágárus asszony „haldokló özvegyeknek” kínálja tarka
művirágait.
Az általában két részben játszott A Vágy villamosa (magyarul
Czimer József fordításában, 1962-ben a Madách Színház mutatta be) hatalmas
siker volt, és csaknem akkora a korábbi Üvegfigurák (1945), a
többször átírt Orfeusz alászáll, a Macska
a forró bádogtetőn, valamint a filmen
is világsikert aratott Az ifjúság
édes madara.
**
A VÁGY VILLAMOSA
Szereplők:
BLANCHE DU BOIS
STELLA és STANLEY
KOWALSKI
MITCH
SZOMSZÉDOK
New Orleans szegénynegyedében egy
rozoga, de barátságos ház földszintjét bérli a lengyel bevándorlóktól származó
Stanley Kowalski. Az életerős, nagydarab ember nyers férfiassága egy életre
meghódította Stellát, a „jó házból való úrilányt”. Stella messzemenően
alkalmazkodott férje szokásaihoz, életviteléhez, és boldogan várja első
gyermeküket. Ebbe a – hozzá képest
méltatlan – környezetbe érkezik meg váratlanul Blanche, Stella nővére, aki
Laurelben tanít. „Azt mondták, szálljak egy villamosra, melynek ’Vágy’ a neve,
aztán szálljak át egy másikra, amelyet ’Temető’-nek hívnak, menjek hat
megállót, és szálljak le az ’Elysiumi mezők’-nél.”
A barátaival hazaérkező Stanley
mélységes ellenszenvvel fogadja a váratlan látogatót, aki nem is tudja leplezni
megvetését durva, közönséges sógora iránt, ráadásul állandóan forró fürdőket
vesz, mert az „jót tesz az idegeinek”. A szokásos heti pókerparti elől Stella
kikapcsolódni viszi nővérét, ám amikor késő este hazaérnek, a férfiak még
mindig kártyáznak. A közönséges, faragatlan fickók között csak Mitch, a szolid
agglegény kelti fel Blance érdeklődését. A vonzalom kölcsönösnek tűnik, s a két
nő nem is titkoltan reménykedik abban, hogy Blanche révbe ér Mitch oldalán.
Másnap hazaérve Stanley különféle
pletykákra célozgat, amelyek Blanche-t kedvezőtlen színben tüntetik fel. Blance
kénytelen bevallani húgának: „Nem éltem valami rendesen az utolsó két évben,
miután Belle Réve kezdett kicsúszni a kezemből. Sosem voltam elég kemény és
önző. A férfiak észre se veszisk, hogy a világon vagy, ha le nem fekhetnek
veled. Így aztán az embernek ragyognia kell, villognia. De most félek… nagyon
félek. Nem tudom, meddig bírom még a színlelést” Blance számára utolsó menedék
lenne, ha Mitch feleségül venné. Kettejük bizalmas beszélgetéséből derül ki,
hogy Blance első szerelme, imádot férje homoszexuális volt, s amikor emiatt
Blance megundorodott tőle, a férfi öngyilkos lett. Blance-t örökös
lelkifurdalás gyötri fiatal férjének halála miatt.
A család Blance születésnapjára
készül, ahova Mitch is hivatalos. Stella a gyertyák tűzdelését a
huszonötödiknél tapintatosan abbahagyja. Míg Blanche a fürdőszobában
készülődik, Stanley újabb hírekkel érkezik: informátorai szerint Blance-t léha
életmódja miatt a polgármester a szó szoros értelmében kikergette Laurelből. A
tanév befejezése előtt kirúgták állásából, mert „megrontott” egy fiatalkorút,
egyik tanítványát! Stella riadtan, hitetlenkedve hallgatja a pletykákat.
A születésnapi vacsora zaklatott,
nyomott légkörben zajlik. A kiöltözött Blanche csalódottan veszi tudomásul,
hogy Mitch nem jött el a meghívásra. Asztalbontás után heves vitára kerül sor
Stella és Stanley között, aminek az asszony születési fájdalmai vetnek véget.
Stanley bekíséri Stellát a
kórházba, a magára maradt Blanche pedig – újabb szokás szerint – egyre gyakrabban
nyúl a whiskysüveghez. Mitch váratlan megjelenésekor kétségbeesetten igyekszik
összeszedni magát, ámbár a férfi is meglehetősen ittas. Mitch, aki Stanleytől
szerzett tudomást Blanche meglehetősen zilált korábbi életéről, heves
szemrehányásokkal illeti a lányt, s kettejük párbeszéde szakításba torkollik.
Blanche tisztában van azzal, hogy Mitch elvesztésével egy szebb, jobb,
örömtelibb élet lehetőségét veszíti el, és elkeseredésében újra az italhoz
fordul.
A kórházból felajzott
várakozással tér haza Stanley. Otthonában egy félrészeg, felzaklatott, idegileg
teljesen megviselt, álomvilágban élő nőt talál. Stanley, most már erkölcsi fölénye
tudatában, kíméletlenül megerőszakolja a félig öntudatlan Blanche-t.
Pár hét múlva a már ismert baráti
társaság újabb pókercsatáját játssza, miközben Blance a fürdőszobában
készülődik. Stella vontatottan csomagolja a bőröndbe Blance holmiját. Tudja,
hogy Stanley helyrehozhatatlan bűnt követett el a nővérével szemben, ám a
családja: férje és csecsemője iránti érzései erősebbek, mintsem Blance
védelmére tudna kelni. Rettegve várja az orvos és az ápolónő megérkeztét, akik
majd elmegyógyintézetbe viszik Blanche-t. Szerencsétlen nővére még mindig az
álmok világában él. Úgy tudja, egy gazdag ismerőse viszi el vakációzni. Az ápolónő
láttán mintha felébredne benne a józan ész szikrája, de amikor az orvos
segítőleg közbelép, önként nyújtja kezét: „Akárki ön… én mindig bíztam az
idegen emberek jóságában.”
HURTONY ZSUZSA
(Forrás: 77 híres dráma – Móra Könyvkiadó 1994., 392-394. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése