Edward Albee (1924-): Nem félünk a farkastól

Forrás: http://news.gmu.edu/articles/6494/albeeedward

Az életet és az életművet meghatározó sorsdöntő esemény szinte világra jöttének pillanatában megtörtént vele. Máig ismeretlen kilétű szülei nem vették magukhoz a washingtoni kórházban fölsíró csecsemőt: a kéthetes kisdedet dúsgazdag nevelőszülők fogadták örökbe. Edward Albee sokat vitatott munkásságának egyes – kissé hatásvadász – elemzői úgy vélik, valamennyi színdarabjának mélyén az árva, sérült lelkű, felnőni és a társadalomba beilleszkedni képtelen emberek létproblémája, másfelől a gyermektelen vagy gyermekeiktől elszakadt házastársak egymás elleni gyűlölködése húzódik meg.

Az új apa történetesen színháztulajdonos volt, a nagypapa pedig egy óriási vaudeville-hálózatról (az énekes bohózatok játszási helyeiről) lett nevezetes. Valamennyi családtag maga is különös figura, akiknek keze alatt rosszul tanuló, szilaj ifjú lett az adoptált fiúcskából. Anyagi és szellemi javakban soha nem szenvedett hiányt: pompás kastélyban cseperedett, üdülőparadicsomokkal ismerkedett, karnyújtásnyira voltak tőle a legváltozatosabb könyvek. Nem is olyan furcsa módon talán a túlságos jólét is hozzájárult zaklatott, lázadozó természetének és kritikus, szkeptikus társadalomlátásának kialakulásához. Sűrű családi és iskolai konfliktusok után húszesztendős korában a saját lábára állt (igaz, ekkor is nem csekély otthoni apanázs segítette). Egy színes, léha, kísérletezésekkel teli évtized pergett le, míg végre 1959-ben, az Állatkerti történet visszhangos nyugat-berlini sikere nyomán valóban írónak tudhatta magát. Ekkortól már szülőhazájának színházi világa is befogadta, s bár sokszor kellett szigorú bírálatokat elviselnie, mégis a Tennessee Williams és Arthur Miller utáni generáció legjelentősebb egyéniségét látják benne.

Verssel, regénnyel, színművel kiskamasz kora óta próbálkozott. Utóbb belekóstolt a színészetbe is. Származása, neveltetése valósággal kínálta a tárgyat, a famíliát körüllengő színházi miliő pedig természetszerűleg ösztönzött a drámai formában történő megszólalásra. Darabjai – köztük a Bessie Smith halála, Az Amerikai Álom, a Csöpp Alicia,  a Kényes egyensúly, a Mindent a kertbe!, a Tengertánc, A Dubuque-i Hölgy – sok sokon vonást, ám legalább ennyi különbséget (és színvonalbeli hullámzást) mutatnak. Ibsen, Strindberg, Csehov, O’Neill hatását és a Samuel Beckett nevével fémjelzett abszurd dráma ihletését maga is vállalja – azzal, hogy szuverén, modern amerikai szintézis létrehozása és „ördögi társadalomkritika” a célja.

Edward Albee legjobb, legtöbbet játszott alkotása a Nem félünk a farkastól című, szimbolikus és naturalista színekkel festett realista dráma. (Az eredeti angol cím: Who’s Afraid of Virginia Woolf? ugyanúgy a közismert gyermekdalocskára játszik rá, mint Elbert János fordításának magyar címváltozata. Az 1882 és 1941 között élt angol írónő vezetékneve szinte azonos a farkas jelentésű wolf szóval. A magyar szöveg ezt a szójátékot Johann Wolfgang Goethe nevének Goethe János Farkas-változatával igyekszik visszaadni. A műfordítás mindenkori nehézségeit jelezheti, hogy e szellemes lelemény a magas kort megért német írófejedelemre tereli a figyelmet, Albee viszont a modern regénystruktúrák mesterének, Virginia Woolfnak az öngyilkosságára kívánt közvetve utalni a színpadi élethalálharcban.)

A négyszereplős mű két értelmiségi házaspár első és azonnal démonikus találkozásában a saját sorsának uralására, kormányzására képtelen ember vergődését ábrázolja. Az idősebb férfi és nő annak a borzalmas kaptatónak a végén zihál, amelyre a két fiatal csak most kezd – végzetét nem sejtve – fölkapaszkodni. Az utat a karrierágy, a társadalmi konvenció, az elidegenedés jelölte ki. Ebben a fölfelé törésben elfogy az élet oxigénje: a szeretet, a megértés, az eszményekhez való okos hűség. A darab jellegzetes időkerete az éjszaka, hiszen a Nem félünk a farkastól a XX. századi filozófiának a dramaturgiából is ismerős, az ún. „éjszakai tudattal” – az énvesztéssel, rettegéssel, magánnyal kapcsolatos – gondolatait dolgozza föl.

Ősbemutatója 1962-ben, keletkezésének évében volt. 1966-ban Mike Nichols enyhén giccsesített filmet forgatott belőle. Magyarországon először a Madách Kamaraszínház tűzte műsorára 1967-ben. Lengyel György rendező a kélt súlyosabb szerepet Tolnay Klárira és Gábor Miklósra bízta.

**

NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL

Szereplők:

MARTHA

GEORGE

HONWY

NICK

I. FELVONÁS (KISDED JÁTÉKOK)

Az ötvenkét éves, még mindig vonzó Martha és hat évvel fiatalabb, de megfáradt férje, George késő éjjel térnek haza arról a szokásos szombat esti garden partyról, amelyet a New Carthagói egyetem mindenható rektora – az asszony apja – a hízelgést élvezve, hatalmi manipulációk érdekében ad. A történelemtanszék beosztott oktatója, George viszolyog a gyanús karrierje csúcsán trónoló „Papsitól”, Martha viszont bálványozza sikeres apját. A spicces feleség és a morózus férj érezhetően ezredszer huzakodnak egymással, a korkülönbségre, elhidegülésre való gyilkosabb célzásoknak azonban elejét veszi, hogy vendégek toppannak be: a különös időpontra hívott, épp imént az este megismert új kolléga, Nick és felesége, Honey. Mielőtt megérkeznének, Martha és George egyezséget köt: a fiatal házaspár előtt egyikük sem beszél a gyerekekről.

A kellemesnek aligha ígérkező társalgást és iszogatást szétzilálja a vendéglátók állandó marakodása. Évtizedekkel ezelőtti szerelem fajult idáig. Tulajdonképp – mint George tájékoztatja erről Nicket – ők is az egyetemen szokásos „kisded játékok_” részesei. Kéz kezet most viszonyok, sötét pénzek, „ágyfoglalósdik” döntenek pozíciókról, tanszékvezetésről. Martha képtelen megbocsátani, hogy férjében „kevés a szufla”, nem vitte semmire, Papsinak és neki csalódnia kellett. Az asszonyban most is annyira fölsistereg a düh, hogy fogadkozását megszegve mégis elfecsegi: fiuk holnap lesz huszonegy éves.

A hisztériásan infantilis Honey nem sokat ért az egész színjátékból, és egyelőre a jóképű, dinamikus Nick is csak kapizsgálja, miféle módszerekkel juthat el a biológia tanszék professzori katedrájáig. A házigazdák kölcsönös mocskolódása, ez a hátborzongatóan művészi fokra emelt rituálé a „Nem félünk a farkastól / Goethe János Farkastól…” hazug és bárgyú rigmusába torkollik – és Honey rosszullétébe: részegen öklendezve támolyog ki a szobából.

II. FELVONÁS (WALPURGIS-ÉJ)

A kettesben maradt George és Nick, félretéve ellenszenvüket, furcsa dolgokat mesélnek el egymásnak. A biológus bevallja, hogy feleségének tekintélyes hozománya és képzelt terhessége motiválta a házasságukat. A történész egy állítólag ifjúkori barátjának históriájával hozakodik elő. a fiú véletlenül agyonlőtte az anyját, és egy általa előidézett autóbalesetben megölte az apját is.

George föltűnően megismétli azt is, hogy egy pályakezdőnek az asszonyoknál kell „bedolgoznia” magát, ha gyors előmenetelre vágyik.

Fecsegéséért mindkét férfi megfizet. A visszatérő Martha újrakezdi a párharcot, és bár egy-egy pillanatra kétségbeesetten merengővé csendesül férjével együtt, kegyetlenül föltárja:Í a kettős gyilkosságot George követte el, s ráadásul erről szóló egyetlen regényét Papsi nem engedte kinyomtatni. Honey viszont házasságuk titkának kipattanását nem bírja elviselni idegekkel. Martha végső bosszút esküszik sikerképtelen férje ellen – aki erre ördögi cinizmussal tereli feleségét és a férfiasságában is, karriervágyában is fölizgatott Nicket a hálószobába.

Látszólag a mámoros feleségcsere szituációja alakulna ki, ám George hol szánalommal, hol indokul arról faggatja Honeyt – fölismerve a fiatalasszony rémületének és szétesettségének okát -, miként és miért védekezik a terhesség ellen. Honey elzokogja: retteg a gyermekszüléstől, fél a fájdalomtól.

Ez az elfúló gyónás és Honey hallucinációja minden eddiginél rettenetesebb praktikához ad ötletet George-nak. Ráhagyja a megint rosszulléttel küszködő vendégre, hogy a táviratpostás csengetett – s nem is annyira neki, inkább önmagának s a most persze mit sem halló, odaát hempergő Marthának suttogja: „Hírt kaptam…  a fiunkról. Meghalt a fiunk. Hallod, Martha! A fiunk meghalt.”

III. FELVONÁS (ÖRDÖGŰZÉS)

A visszatérő Martha és Nick üres nappalit találnak. Az asszonyt már nem érdekli Nick, a „csődör”. Neki csak férje a pokoli játszótárs, neki csak Geeorge feje kell. A férfi hamarosan meg is jelenik egy csokor virággal, s miután újra belehergelik magukat a viaskodásba, dulakodás közben megfogadják: ezt a játékot végigjátsszák, halálig. Martha azonban nem számít arra, hogy a döbbent Nick és az összeomlott Honey előtt „ezt a parádét George vezényli”. A férj Martha üvöltésből nyögésbe váltó tiltakozása ellenére bejelenti a halálhírt. Elpusztítja a „gyermeket”, fantáziájuk közös teremtményét. Bizonyítékkal ugyan nem tud szolgálni, mert mint állítja, a gyásztáviratot megette. Ez a már nevetséges képtelenség és a fölkavaró jelenet Nickkel (és talán Honeyval) is megérteti, miféle fikció utolsó mentsvára dőlt össze.

A vendégek távozását követően az agyoncsigázott Martha és George csöndben fogadja a hajnalt. Szelíden átkarolják egymást, de a felvonás alcímében sejtetett ördögűzésre alig van remény, mert amint a férj a „Nem félünk a farkastól..” versikéjét dúdolja, a feleség háromszor is azzal felel vissza: „… én félek.”

TARJÁN TAMÁS

(Forrás: 77 híres dráma – Móra Könyvkiadó 1994., 429-433. old.)