Pákh Albert (1823-1867)

Ne feledkezzünk meg a magyar föld 1823-as termésének kisebb kalászairól sem. Petőfi és Madách világirodalmi méretéig a velük egy évben született Pákh Albert, Vas Gereben és Lisznyay Kálmán bizonyosan nem nyúlnak fel, de nemzeti művelődésünkön mindenesetre rajta hagyták kezük nyomát, és semmiképpen sem volna méltó, ha az ő centenáriumuk a kegyelet szava nélkül röppenne el felettünk.

E három másodrendű fényesség között a legmelegebb sugár mindenesetre Pákh Albert. Bájos egyénisége, szellemes, de sohasem vérig sértő szatírája, ábrázolóképességének valószerűsége és szerkesztői agilitása mind olyan kvalitások voltak, amelyek irodalomtörténetünkben állandó helyet biztosítanak neki.

Pákh Albertet mint novellaírót és mint szerkesztőt már elégszer jellemezték. E téren az ő írói arcképéhez már nehéz volna új vonást festeni. Humoros novelláiban üde valóságszemlélet, elvi erősségű realizmus nyilatkozik meg, derűs tréfák sorakoznak előttünk s minden során keresztüllüktet a társadalom kis embereinek sorsával együtt dobbanó szíve, ami persze nem akadályozza abban, hogy valami fölényes mosolygással ne emelkedjék föléjük. A negyvenes évek városi életének egy-két érdekes genreképét vetette vászonra, amikor megrajzolta a házi mindenesnek használt instruktort, a városi írnokot és a szobaurat. (Pák Albert humoros életképei. Kiadta a Kisfaludy-Társaság. Pest 1870.)

Mint szerkesztőt nagy szeretettel mutatta őt be Gyulai Pál, akivel az ötvenes években egy lakásban lakott, s akivel együtt indították meg 1854-ben a később méltán nagy népszerűségre jutott Vasárnapi Ujságot. Gyulai az első számok után visszavonult a szerkesztéstől, s innen kezdve a lap szellemi vezetése – egészen 1867-ben történt haláláig – teljesen Pákh kezébe került. Ez volt az abszolutisztikus korban az első sikerült irodalmi vállalkozás, s e siker az eszmélkedni kezdő nemzeti öntudatnak első megnyilvánulása. – Pákh népszerűvé tudta tenni lapját, anélkül, hogy komázósan népies lett volna, fel tudta magához emelni a nagyközönséget, könnyebb fajta ismeretekkel el tudta látni anélkül, hogy ő ereszkedett volna nagyon mélyre, egyszóval nemes mértéktartásával ízlésfejlesztően hatott. (Ld.: Gyulai Pál: A Vasárnapi Ujság XXV. évfordulóján.)

Kevesebb szó esett eddig Pákhnak tárcaírói működéséről.

Tárcán e műfaj kezdő stádiumában nem szépirodalmi művet, nem kis novellát értettek, hanem az aktuális társadalmi kérdéseknek csevegő formájú megbeszélését. E műfaj francia eredetű és a gall szellemnek igen jellemző megnyilatkozása. A mi irodalmunkba Garay János vezette be a Honművésznek Pesti vizsgáló című rovatában. (1833.) Kissé különös, hogy éppen a patetikus balladák és a fegyverzörgéses eposzok művelője, Garay János teremti meg irodalmunkban ezt a joujou-műfajt, de hogy a genre-szerű iránt érzéke volt, azt éppen legsikerültebb költeménye, Az obsitos mutatja. De igazi diadalra juttatója e formának Nagy Ignác, aki szatirikus csevegéseivel több évtizeden keresztül úgy szerepel, mint a magyar feuilleton atyamestere. Kossuth Pesti Hirlap-ja a maga nagy elterjedését lángelméjű szerkesztője vezércikkei mellett részben Frankenburg Adolf csevegéseinek is köszöni. Amennyit azonban Frankenburg eleven tollának e műfaj fejlődése köszön, annyit veszített általa a hang és tónus nemességében. Ez ügyes tárcaírónk nagy kedvteléssel teregette napvilágra a fővárosi igazgatás szennyeseit, s egyes visszaélések harsány kikürtölésével a közönség szenzációéhes szenvedélyének hízelgett. Az ő hatása alatt több magyar és német pesti napilap is hasonló modort kezdett, úgyhogy a tárcacsevegés kezdett chronique scandaleuse-zé fajulni. Jellemző, hogy a negyvenes évek egyik társadalmi darabjában – Obernyik Főúr és pór-jában -, amikor Tollasi mint feuilletonistát mutatja be magát, nyomban tartózkodóbban fogadják.

E műfaj nemesebb tónusra való hangolásában nagy érdeme van Pákh Albertnek. Mikor 1845-ben Csengery veszi át a Pesti Hírlap szerkesztését, feuilletonistának Pákhot szerződteti, aki mindjárt első a nemű cikkében kifejti, hogy mérsékeltebb hangot fog használni. Elvéhez hű is marad és ízléses mértéktartásával finomabbá teszi tárcáját, anélkül, hogy tollát tompábbra törné, amikor szúró szatírájának látja szükségét. Érdekes, hogy a feuilletonistát ő nevezi el tréfásan újdondásznak. E szó azután több mint egy évtizedig életben marad. A szónak az a magyarázata, hogy ez első magyar tárcák nem külön tárcarovatban, nem a vonal alatt jelentek meg, hanem a hírek közé sorozva, s ilyenféle címük volt: fővárosi újdonságok. E rovat t. i. a társadalmi jelenségeknek nemcsak csevegő modorú megbeszélését tartalmazta, hanem ugyancsak a szerzőnek tollából bizonyos aktualitásoknak (pl. új könyvek megjelenésének, időjárásnak, hangversenyeknek) hírközlő szárazságú felsorolását is.

E műfaj azután az ötvenes-hatvanas években tovább fejlődik, majd a század utolsó negyedében éri el virágkorát, de ugyanakkor nagyot is kanyarodik, s egypár évtized alatt a csevegő tárcából teljesen átalakul tárcanovellává. Mai köztudatunkban már úgyszólván csak ebben a jelentésben ismerős. Ne essék ki azonban irodalmi emlékezetünkből e műfajnak régebbi szerepe és formája, és ne legyünk hálátlanok azzal az íróval szemben, akinek fejlődése folyamán annyit köszönhet: ne legyünk feledékenyek Pákh Albert iránt.

Galamb Sándor

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.

A magyar Dante

Még azokban az irodalmakban is, melyekben a Dante-fordítás már hosszú múltra tekinthet vissza, esemény egy új, az előbbieknél sikerültebb próbálkozás. Az igazán jó, szép, élvezetes tolmácsolás azonban ünnepi ritkaság. Bibliaként forgatják lapjait.

Honnan ez a nagy Dante-hódolat, mely a firenzei költő művét az isteni jelzővel illeti s olvasottságban, elterjedtségben mindjárt az égi megnyilatkozás könyvei után helyezi?

Nincsen kor, melynek élete és világfölfogása oly tökéletes koncepciójú képbe színesedett volna egy nagy művész ihlete által, mint a középkor Dante Divina Commediájában. Shakespeare drámái, Balzac Comédie humaine-je ehhez képest csak töredékek.

Benne van a középkor egész története. A pápaság és császárság közt dúló nagy harcok tengelye körül ott kavarog az egykorú és régi firenzei élet; magisztrátusok, polgárok, művészek. Elénk bukkannak kis családi tragédiák – milyen a Francesca da Riminié. Megszínesedik számtalan bájos, vad, gonosz, csöppnyi élet, melynek emléke rég elveszett volna a költő ihletett szava nélkül.

S a történelem mellett íme a középkori gondolat kifejti égi rózsája szirmait. A skolasztikus filozófia nagy problémái, melyekben oly fáradhatatlanul keresték és fejtegették e kor Szent Tamásai a hit által készen nyújtott igazságok értelmét és részleteit, egyenként világosodnak meg Beatrice fényes mosolyában, miközben Dante égről égre száll.

Történelem és filozófia pedig összeolvadnak ama kor fizikai és erkölcsi világnézetében. A pokol bűnös bugyrai úgy szűkülnek előttünk a föld középpontjáig; a másikfélteke Purgatórium-hegyén oly világosan látjuk a földi a paradicsomig magasba csigázó, nehéz ösvényt; innen a költő fantáziájának szárnya oly hamar röpít a folyton táguló ptolemausi körökön keresztül fel a „gyorsak gyorsá”-ig, mely isteni szerelemtől hajtva mozgatja a világegyetemet, hogy a képet könnyű lenne egy kis modellen rekonstruálni. S ez a fizikai világfölfogás egyszersmind külső, mintegy érzékelhető képe az erkölcsinek. Az ember csak az önismeret poklán, a bűntől való megtisztulás purgatóriumán keresztül juthat a hit révén a boldogsághoz, hol majdan a tiszta igazság tükrében láthatja meg azt, mit földi szeme a visszaverődő sugarak gyenge fényében csak homályosan különböztet meg.

Ezzel megjelöltük már a Dante-fordítás első, de csak legkisebb nehézségét is. A középkor letűnt filozófiáját, történetét, világnézetét, szóval mindazt, ami a műben korhoz kötött, lehetetlen tisztára a szövegből megérteni. Hosszas előzetes tanulmányt pótoló jegyzetek nélkül Dante el sem képzelhető. A mi első, eleddig egyetlen számottevő teljes Dante-fordítónk ezen az énekek egy-egy csoportja elé iktatott hosszadalmas fejtegetésekkel, melyek tárgyi szempontból sok kifogás alá esnek, meg számos sor alatti jegyzettel igyekezett segíteni. Babits Mihály – kinek új magyar Dantéja most készült el – a lehető legjobb megoldást választotta. Fordítása első kötetének elején képet nyerünk Dante koráról; az egyes énekek elé helyezett rövid, legföljebb egy lapnyi terjedelmű jegyzetek pedig előre megadják a szükséges magyarázatokat, úgyhogy semmi sem áll többé útjában annak, hogy zavartalanul élvezhessük a nagy költő ihletett szavát.

A fordító részéről van ennek azonban még két előfeltétele. Egyik a szöveg teljes átértése. Például a Paradicsomban egy jóslat megjövendöli, hogy száműzetése után Dante majd egy ideig párttársaival marad, de azután félreáll. Szász Károly fordítása: „… új pártot vonsz magad oldalára” tehát hibás. Annál pontosabb a Babitsé: „Magadból csinálsz pártot magadnak.” Több kínálkozó magyarázat közül máskor is így tudja a leginkább kézenfekvőt kiválasztani. Egyik filozófiai fejtegetés arról szól, hogy a véletlen csak az anyag határozmánya, az égi dolgok szükségszerűek. Szász Károly így fordít:

Mind az esetleg, mit magában foglal

Tudástok könyve s nem terjed azon túl,

Le van rajzolva örök vonalakkal…

S Babits:

A véletlenség, mely matériátok

Nagy könyvén túl nem terjed, mind lefestve

Az örök szemben, melybe én belátok…

(Paradicsom XVII. 37.)

A skolasztikus fejtegetések, melyek a Paradicsom fő nehézségét teszik általában könnyen és világosan folynak Babits tollából.

A másik előföltétel, hogy a vers ne szoruljon fölöslegesen jegyzetre. „A hatodik ria” kifejezés például mindenki előtt érthető volt Dante korában, s Babits ezért helyesen fordítja „dél”-nek, mikor más értelem nem fűződik a szóhoz. A magyar Dantenak új magyar nyelven kell zengenie. Csak így szabadulhat meg a szükségesnél több jegyzettől, csak így nyújthat élvezetet.

A hű és jó értelmi tolmácsolás azonban Babits fordításának csak egyik jelessége.

Amiről ugyanis mindeddig szóltunk – történelem, filozófia, világnézet -, csak anyag, mi a költő lelkében egyéni életté, izzó szerelemmé, lángoló gyűlöletté – szóval költészetté forrott. A Divina Commedia „aktuális”, korhoz kötött tartalma épp ezáltal lesz emberivé. A szenvedély heve, a színesen fölbuggyanó képek, az édes melankólia, a vágy nélküli mennyei boldogság megéreztetése már nem tudós-, hanem költő-fordítót követel. Csak az követheti nyomon Dante végtelenül gazdag hangulat-skáláját, és színes, plasztikus képeit is csak az másolhatja fantáziájával. Babits főleg az utóbbinak mestere. Érezni, mint gyönyörködik a képben, mely az értelemre figyelmező Szász Károlynál nem egyszer elvész. Szinte vallásos áhítattal ragaszkodik hozzájuk, egy-egy erősítő jelzővel megmenti reliefjüket, ha kell, átcsempészi a képet a mondat egy másik szavába, vagy föláldozza két egymás mellé fűződő kép közül a kevésbé fontosat, hogy a másikat annál szerencsésebben domboríthassa ki. Ha pedig kénytelen elhagyni valamit, kipótolja másutt egy tipikus dantei képpel – milyen a csigát hajtó gyermek hasonlata. Az eredetitől való eltérései épp a költői hűséget szolgálják, mert a szóhoz való ragaszkodás a laposság kátyújába is vezethet. Csak ritkán nincsen egészen igaza Babitsnak; így mikor plaszticitás-imádatból a Paradicsom egy hasonlatában (XVIII. 58), mely pedig már Szász Károlynak kitűnően sikerült, a jótétemének erényre nevelő hatását a munka izomedző képességével cseréli föl, vagy mikor a sólymot a solymár kalapja alól röppenti elő, s ezzel a kép speciálisan középkori ízét elveszi.

Ugyanígy tudja a Divina Commedia hangulatait is visszatükröztetni; természetesen nem mindig. Ez a legjobb tolmácsolónak sem sikerül: vannak a Divina Commediának lefordíthatatlan részei. De az új magyar Dante-ben megvan az olasz poéta plaszticitása, hangulatgazdagsága, színe és illata.

Mindez el sem gondolható az eredeti versforma, a terzina nélkül, melynek jambikus sorai a rím által olyan szorosan szövődnek végig az éneken, mint valami finom fonású selyem szálai. Ha valahol hiba esett: továbbfeslik s javítani csak nagy fáradsággal lehet rajta. Alig képzelhetünk ennél nehezebb versformát, de kell, hogy a fordításban is éppoly természetesen simuljon bele a tartalom, mint ahogy hozzá van szabva Dante költeményében. Ehhez járul még, hogy az átültető egy sort sem toldhat az eredetihez, különben megrontaná az „isteni” mű szigorú szimmetriáját.

Itt már nemcsak költőre, hanem a nyelv és forma ötvöző művészére is szükség van. A legtöbb Dante-fordító visszariadt a nehézség elől. Hiszen a nagy amerikai költő, Longfellow is csak a rímtelen jambusos fordításra vállalkozott. Annál nagyobb dicsősége Szász Károlynak, hogy a terzinát megtartotta. De neki igen gyakran bő vagy szűk e forma köpenye. Ilyenkor aztán lenyes, vagy told – néha egy fél sort is. Csak Babitsnak sikerült a mesterien kezelt magyar terzinát hozzászabni a dantei tartalomhoz. Nála henye kitoldások nem sértenek, sőt forma és értelem annyira együvé forrnak, hogy például nem egyszer az enjambement csak arra szolgál, hogy aláhúzzon egy-egy fontos, kiemelendő szót, mely rímbe szökött.

Terzinájának simulékonyságát Babits egyrészt a sor fesztelenebb, színesebb ritmusának köszönheti. Szász Károly tiszta jambizálásával szemben ugyanis a Vörösmarty jambusát fejleszti tovább szinte olaszos szabadságúvá. Másrészt oly tömörítő erővel bíró mondatfűzések, oly verselési műhelytitkok is segítik, melyek egyenest az ő költői nyelvének a jelességei.

Babits Mihály a Paradicsom előszavában dicséri a magyar nyelv arany poharát, akárcsak nagy formaművészünk szavát hallanók – a Kazinczyét -, mikor annyi gonddal ötvözte remekbe az első igazi magyar szonettet. S valóban, a Paradicsomban a kifejezés plasztikájával szemben már az isteni mosolyt és fényt s a kincses lelki gazdagságot kifejezni tudó nyelv zenéjének kell előtérbe lépnie. S Babits Mihály a hangfestés minden árnyalatának, a legfinomabb muzsika minden modulációjának mestere. Jogos büszkeség tölti el, hogy „bármily más nyelven lehetetlen lett volna ezt a feladatot – még így is -, megoldani.”

Fordításában a tudós, a költő és az ötvöző-művész nyújtanak egymásnak kezet. Az új magyar Dante befejezése irodalmi esemény: vele egy újabb, diadalmas állomásához érkezett el a magyar műfordítás, méltó büszkeségére szerzőjének s őszinte nagy örömére a magyar költő-művészet minden tudós értőjének és lelkes barátjának.

Kastner Jenő

Forrás: Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.

Tamedli Mihály (1884-1939) Oberon-fordítása

Wielandnak nem legsikerültebb műve Oberon. Vannak hervadt bájai, fecsegő részletei, túlontúl elnyújtott epizódjai s ezek manapság, egy reális korban, kétszeresen kiütköznek. De ha Goethe egykor irányító ítéletén módosítanunk kell is, Wieland még mindig nagy mesemondó s klasszikus mestere a német nyelv muzsikájának: megérdemli, hogy lefordítsák.

Wieland szakított a kimért, feszes olasz stanzával, mivel époszban épp olyan nyűgös köntösnek találta, akár a lírában a szonettet. Hát áttörte ezt a merevséget, mégpedig zseniális ösztönnel; a romantikus költemény énekeiből csakugyan mintha a szárnyas ló friss ügetését érezné ki az ember. Tamedli viszont csak fáradt, s nem mindig határozott lejtésű jambust adott az eredetinek fürge s amellett szélesen hömpölygő ritmusához képest.

Wieland mestere a rímnek. Meg kell adni, hogy a fordító sokszor szerencsésen oldotta meg a verstechnikának ezt a részét, ám hiba, hogy erején felül ragaszkodik a sorok tiszta, bravúros kicsengéséhez, ami aztán a belső szépség rovására megy. Legalább három tucat erőszakolt rímre emlékszem, melyek már magukban sem szépek s amellett az előadást is ki-kisiklatják a tartalmi hűség vágányáról. A rím kedvéért sokszor szóvégek elsikkadnak, prózai szavak,m agyartalanságok kerülnek elő, rímóriások szinte sorrá nőnek, kakofóniától konganak. Régóta elavult, nyelvújítás korabeli, de mindenesetre a szófaragókra emlékeztető szavakkal is bőven találkozunk. Mintha bizony Wieland, a diadalmas, pompázó költői nyelv mestere rászorult volna, hogy az egykorú, Kazinczy-féle szókinccsel égessenek rá korhű patinát!

Nem lennénk azonban igazságosak, ha ezzel már el is intéznők Tamedli fordítását. Igaz ugyan, hogy fogyatékosságai átszivárognak az egész munkán s lépten-nyomon a fordítás fémjelzéseként hatnak, de vannak strófái, melyek ha nem is egészen méltók Wieland nyelvéhez, muzsikájához, bizonyos jobb átlagig emelkednek fel. Pl.:

„Onnét már egyenest Bagdadnak ügetett.

Gyakran töpreng, sok út van-e még hátra?

Elhagyott számtalan pusztát és ligetet

S mindig lelt új erdőre, új hegyhátra.

Nem egyszer szidta a pogány eszét,

Mert új volt annak a gallus beszéd:

„Melyik út visz Bagdadba?” – Hányszor kérdi,

Ha egy-egy kaput ér, de senki meg nem érti.”

Tamedli nem végzett hiábavaló munkát. Már a szeretet, a kegyelet, mely nagy vállalkozására ösztönözte,  tiszteletet parancsol. Ne feledjük, hogy olyan korban dolgozott, mikor az író, sajnos, egy hónapi idejét sem előlegezheti az irodalomnak. Irodalmunknak egy régi tartozását akarta leróni é szép, hogy legalább az első részletet letörlesztette. S ha Wieland az első megjelenés után évekig simítgatott művén, hogy végül is Goethének kellett közbevetnie magát: miért ne tehetné meg ezt fordítója is? Nem egy jó fordításunk kiadásokon keresztül érett meg igazán. Azt, ami fordításából ez idő szerint elmaradt: a levegőt, bájt, lendületet, nehéz lesz ugyan pótolnia, de még így is sokat javíthat s akkor élvezhetőbb magyar Oberont ad, jobbat az átlagosnál. A  feladat, melyre vállalkozott, felettébb nehéz; önzetlen buzgalmának feltétlenül megvan az az eredménye, hogy fordításából a németül nem tudó közönség még mindig elég jól tájékozódhatik Wieland époszáról.

Vajthó László

Forrás: Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.

Dalmady Győző költeményei

A Kisfaludy-Társaság kegyeletének szép jele ez a kötet, melyben a hét évvel ezelőtt elhunyt s félszázadon át buzgó és érdemes tagjának verseiből kötött bokrétát a mai kor számára. Ez a kor, mely könnyedén és szórakozottan halad el a múltnak Dalmady költészeténél sokkal nagyobb értékei mellett is, aligha fogja különösebb figyelmére méltatni ezt a szerény ajándékot, de az irodalmunkat igazán szerető és gondosan vizsgáló keveseknek bizonyára kedves lesz.

Dalmady, noha működése átnyúlik a huszadik századba, tulajdonképpen a hatvanas és hetvenes évek költői nemzedékéhez tartozott. Ekkor hatott legjobban s verseit is ekkor gyűjtötte össze (1876). Ilyen teljes gyűjteményüket azóta sem adta, csak hazafias versei láttak napvilágot külön kötetben (1894). Ez azóta még három kiadást ért, ami arra mutat, hogy a huszadik században is akadt számos, olvasója, s így nem volt olyan elfeledett költő, mint ma sokan gondolják.

A Kisfaludy-Társaság ebben a kötetben egész költői pályáját (1856-1914) be akarta mutatni. A gyűjtemény nem foglalja magában a költő minden versét, pedig egy tömöttebb szedésű, vaskosabb kötetbe össze lehetett volna gyűjteni valamennyit, s az előbbi kiadásokból, a kéziratokból s az egykorú szépirodalmi lapokból minden vers keletkezési dátumát megállapítva, időrendben adni őket. Így legalább volna egy, az irodalomtörténet-írónak is becses teljes Dalmady-kiadásunk, amilyenre most már alig számíthatunk. Azért így is köszönet a gyűjteményért, melyet Sajó Sándor rövid, tapintatos s a költő és olvasó közé nem tolakodó bevezetése nyit meg s Dalmady sikerült arcképe díszít.

Dalmady azt mondja magáról, hogy csak a szív szavára s a kötelesség parancsára hallgatott, hogy elvet, hitet nem csereberélt, s hogy háromra vágyott életében: szabadságra, barátságra és szerelemre. Ezekből a más költők verseiben is gyakran felbukkanó önvallomásokból is láthatjuk, hogy nem volt eredeti nagy egyéniség, aki új utakat akart volna törni. Mint régi nemesi család sarja, szívében mindig konzervatív maradt: hazáját szerető s ügyét nagy kötelességérzettel szolgáló, a szerelem és a családi élet eszményi tisztaságáért hevülő, a nemzeti múlt minden értékét megbecsülő, gondolkodásában és jellemében kifogástalan úriember. Egyéniségének alig lehetett volna jellemzőbb és megfelelőbb kerete Pest vármegye székházánál, hol negyven esztendeig lakott mint a megye legjelesebb főhivatalnokainak egyike. Ezek a régi nemesi világ sok-sok kedves és nagy emlékéről regélő vén falak kétség kívül erősen inspiráló és jellemformáló hatással voltak rá. Nem csoda, hogy ebben a környezetben a szabadságharc és a Bach-korszak emlékeinek hatása alatt ellenzéki magyarrá vált, akinek Kossuth Lajos volt az eszménye és szellemi vezére, aki gúnnyal és elégedetlenül fogadta a kiegyezést, gyűlölte a rossz osztrák szomszédot, bizalmatlanul tekintett az uralkodóra, s akinek ideálja a Mátyáshoz hasonló nagy és bennünket megértő nemzeti király kormányozta független Magyarország volt. Igen jellemző különben ellenzékiségére, hogy mihelyt az uralkodó kissé közeledni látszott a nemzethez, pl. a szegedi árvízkor, vagy az 1885-i kiállításkor, rögtön meleg érzéssel fordul feléje és jobb jövőt remél. mennyire igazán magyar vonás!

Hazafias lírája ezekből az érzelmekből táplálkozott s hű kísérője volt a nemzeti élet minden fontosabb mozzanatának az ötvenes évektől kezdve. Verseiben aggódik, lelkesít, kitartásra int, óv a pártoskodástól, elsiratja nagyjainkat, gúnyol és ostoroz, ha kell, s mindegyikben éltetően izzik igaz és önzetlen hazaszeretete. Bizonyára sok bennük a konvencionális szólam s kevés az erő és lendület, de ez a nemes hazaszeretet tiszteletreméltókká teszi őket s azt se feledjük, hogy a maguk korában nem egyszer kifejezői voltak a nemzeti közhangulatnak.

Dalmady nem tartozott a mély gondolkozók közé. Reflexív költeményei leggyengébbek, mert a bennük megénekelt gondolatok közhelyek s kifejezésük sem művészi.

A kifejezés művészietlensége általában egyik legfelötlőbb gyengéje Dalmady költészetének. Érzelmei ritkán fokozódnak szenvedélyekké, s ha ilyeneket akar kifejezni, túlzásba, dagályba csap, pl. mikor a napot, holdat, csillagokat aposztrofálja, hogy álljanak meg, „tovább menni szükségtelen”, hiszen megvan, amit kerestek, az igazi boldogság az övék. Máskor meg egészen erőtlenné válik, pl. mikor gyűlöletről, megvetésről, összetipratásról beszél s könnyed, dalszerű, refrénes formában teszi. Néha egy képnek erőltetett továbbűzése-fűzése sérti művészi érzékünket, néha egy torz költői ötlet, pl. mikor azt óhajtja, hogy tél lenne s a szerelmes virág és madár „hidegülnének el”, ő átvenné érzéseiket szeretni kevesét „mindvalamennyivel”. De mindezeknél jobban bánt bennünket kifejezéseinek gyakori prózaisága, színtelen pongyolasága. Az ilyen nyelvért a múzsa bosszút áll a költőn.

Verselni simán versel, nem különös művészettel s nem mindig gondosan (néha ritmusa meg-megsiklik, rímei süketek), de általában véve kellemes harmóniák csendülnek ki strófáiból.

Azok a legjobb versei, melyekben nem akar magasabbra szárnyalni, mint amennyire ereje engedi, amikor gyöngéd, egyszerű érzéseit és hangulatait énekli. Ezért szerelmi lírája jóval értékesebb a hazafiasnál. Inkább a szerelem csendes boldogságának dalosa, mint csalódásainak és boldogtalanságának, bár ezeket is megénekli. A kedves alakját körülölelő gyöngédséget néha megkapó hangon tolmácsolja s főként családi boldogságának meleg-színű képeivel tud verőfényt sugároztatni a mai olvasó szívébe is.

Különösen szépen azok a versei, melyek egy-egy kis jelenetnek leheletszerű bájával hatnak, vagy amelyekben finom árnyalatú hangulatképeket fest az éjjelről, a pacsirtaszótól hangos hajnalról, a csöndes temetőről vagy az ifjúságára mélán visszaemlékező lélekről.

Ezek bizonyítják legbeszédesebben, hogy Dalmady, ha ritkán tudott is a művészet nagyobb magaslataira emelkedni, nemes és finom költői lélek volt.

Szinnyei Ferenc

Forrás: Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.

Regények (könyvismertetés)

(P. Ábrahám Ernő: Bús király. Csathó Kálmán: A kék táska. Dobosi Pécsi Mária: Antoni Dániel. Bónyi Adorján: Szomjúság)

P. Ábrahám Ernő kis kötetében legendákat írt anyai dédapjáról: Bús Király Józsefről, kinek képe nagyanyja ágya felett díszítette a falat s komolyan, szeretettel nézett onnan a kései unokákra. Az író mítoszoknak nevezi e kegyelettel rajzolt képeket s hőse valóban mitikus ködben borong, kinek lelki arcáról csak vázlatos képet kapunk, s kilétét inkább sejtjük, mint látjuk. E homály azonban csak arra való, hogy Bús Király még nagyobbá nőjön benne s a legendák írója így az olvasó képzeletét is segítségül hívja alakja megteremtésében. Ezért természetes, hogy e kis könyv még azonos műveltségű olvasókra is különbözőképp hat: hidegen hagyja azt, kinek nincsenek hasonló élményei, s az emlékezés édes-bús melegségével tölti be annak a szívét, ki éppoly áhítattal néz vissza valamelyik ősére, mint az író.

Bús Király József régi magyar nemes Ferenc császár korában, ki idejét gazdálkodással, zsémbeskedéssel, az insurrekció emlékezéseivel, de főképp azzal tölti, hogy unokáinak – gyűjt. Kevés szavú ember, mint az öregek, kiket gyermekkorunkban láttunk nagy karosszékekben, csibukkal a szájukban s kik szemök egy pillantásával fejezték ki akaratukat. A pillantásnak ez az ereje különösen jellemző Bús Királyra. Csodálatos nézése van: ha a szarva szemébe néz, ez „két királyi szem egybefonódásának misztériuma”, ha kocsmai verekedők közé megy, egy komor pillantással lefegyverzi őket. Annyi a birtoka, hogy azt csak ő tudja számon tartani, ki talán „minden barázdát” ismer a sok tanyán. Emellett felségesen jó ember, utolsó cselédjének is atyafiúi gondviselője. Cselédeivel együtt megy a vásárra s oly kemények megüli a lovat, hogy mikor útközben meghal, holtan is  tovább lovagol s halálát csak a hazaérkezéskor veszik észre. halála után Attila tragédiája éri. felesége, „a nagyasszony” uralma alatt hamarosan csődbe megy az óriás birtokbirodalom, tán kissé túl hamar is, mert az unokák még kicsinyek s így az író alig hagyott időt a nagyasszonynak a vagyon elprédálására.

Látnivaló, hogy az epizódokból álló történetnek (melynek csak egyes részeit kaptuk ki) kissé Jókai-íze van. Ez a nagyítás azonban nem annyira az íróé, mint inkább a szerető unokáé, aki a vérségi kapcsolatnál fogva is áhítattal néz egy letűnt történeti korszak érdekes magyarjára. Amit a jelen nem ad meg – egyszerű életet, gazdagságot, tekintélyt -, „megadják a holtak”. Innen az érdeklődés, mellyel az író a múltat nézi s a szeretet,mellyel képzelme minden csecsebecséjét annak megszépítésére fordítja. P. Ábrahám Ernő nagy gyöngédséggel és elfogult szeretette nézi tárgyát s ebből a lelkességből az olvasó lelkében is marad valami. Kissé tán szimbólum is Bús Király örökségének sorsa: mikor az unokákra hárul a nagy vagyon visszaszerzéének kötelessége, ez kissé mindannyiunknak szól. Az elbeszélések sovány meséjéért az író kiválóan magyaros nyelvével s vonzó előadásával kárpótol.

*

Bús Király borújával ellenkező hangulat van Csathó Kálmán írásaiban s legújabb művében, a Kék táskában is. A serdülő lánykák világa ez, melyet első szerelmes csókok csattanása, párbajsegédek, pisztolydurranás, kertbe mászás és holdas éj töltenek be. Nyakig limonádéban járunk,d e nem ez-e a süldőleányok ábrándországa? Csathó kitűnően ismeri itt az utakat s mitől sem áll távolabb, mint attól a professzortól, kit ő maga említ s ki elvont dolgokról beszél lányoknak. A kék táska szerelmes levelekkel teli kincs (mi is lehetne benne más egy Csathó-regényben?), mellyel a regényhős menyasszonyához utazik, hogy vele kibéküljön. A táskát egy utas kidobja a vonat ablakán, a hős utána ugrik, de nem találja. Addig keresi s keresteti egy közeli faluban, míg új ismeretség révén táska helyett új szerelmet talál. A táska végre megkerül, de a volt menyasszonyra nézve éppúgy elavult tartalma, mint a hősre nézve. Csathó ügyes bonyolítással szövi meséjét s alakjai ritkán vesztik el szeretetreméltóságukat. Amily könnyed az előadásmódja, oly könnyű sorsot biztosít hőseinek: alig ütköznek virágos útjukon akadályokba. Még a lakáskérdés sem nehézség itt: vendégszeretettel oldódik meg s a regényhőst első látásra ismeretlenül is hetekig magánál tartja a regény egy másik alakja. De félünk, hogy az ilyen s ehhez hasonló könnyű boldogulás végül majd a süldő leányokkritikáját is kihívja, mert hiszen a mai élet sok mindenre megtanítja őket is. Szeretnők, ha Csathó e tekintetben kissé komolyabban motiválna. Nyílt szemű olvasóhősével s hősnőjével sem lesz megelégedve. Amaz a szélhámosság mezsgyéjét érinti apropós szerelmi vallomásaival s egy régi és új szerelem közt hihetetlen férfiatlansággal, csaknem szánalmasan ing-leng, emez oly ártatlan és szűzies, hogy egy előtte ismeretlen fiatalember táskáját nem átallja eltulajdonítani. Az ilyen jellemhibákat Csathó sok szépségflastrommal ragasztja be, de hőseit szebbé nem teszi velök.

*

Sokkal több írói becsvágyra mutat Dobosi Pécsi Mária regénye: Antoni Dániel. Egy nagy, szinte nem e világra való szerelem rajzát kapjuk itt, melyben a regényhős szatócsból lesz emberré, hogy aztán szerelme tárgya elvesztésével a szatócsnál is mélyebbre süllyedve elpusztuljon. A jellemrajz a regényben kezdetleges: az írónő típusokat ad, nem egyéneket. Trafikosa, jósnője olyan, mint minden más trafikos és jósnő s főalakjában is alig látunk egy-két tulajdonságnál többet. Az írónő többet beszél alakjairól, mint amennyit azok beszélnek és tesznek s ha végre cselekvésre kényszeríti őket: cselekvésük messze jár a valószínűségtő. Mintha a regény nem is az életnek, csak az élet egy darabjának ismeretén épülne: legnagyobb részében légies, elméleti. E fogyatkozások dacára is ez a regény kötheti le leginkább az olvasó érdeklődését. Vannak fejezetei, melyek, úgy látszik, a szerző élményeit tükrözik s ezek megragadóak. Különösen a zárdai jelenet s a hősnő haldoklásának jelenete válik ki. Ki kell emelnünk az írónő bölcselő hajlamát s ennek termékeképpen több szép gondolatát; nemes életszempontjait, mely utóbbiak arra vallanak, hogy az emberi szellem legjobbjainál időzött. Eleven elbeszélő modora épp oly lebilincselő, mint egyéni stílusa s egész regényén elömlő lírája. Dobosi Pécsi Mária e könyve után az olvasó valószínűleg nemcsak következő munkái elé néz kíváncsisággal, de előbb megjelent regényét is felkutatja érdeklődése.

*

Erkölcsi szempontból kevésbé előkelő, de világi szempontból annál fényesebb körbe visz egy másik regény. Bónyi Adorján Szomjúság c. könyve. Itt társaságok, látogatók, autók, esték, színházak s kábító illatszerek vannak napirenden, de a hősnőt mindez nem elégíti ki, mert  pénzsóvár, törtető, közönséges férje mellett egy nagy érzés marja szívét: a szomj valami végtelen nagy szerelem után. Ezt a nagy szerelmet aztán meg is találja egy költő szerelmében, aki tévedésből címezi hozzá érzéseit, mert régi bálványképét, kit éveken át nem látott, valami csodálatos hasonlatosság következtében benne véli fölismerni. A hősnő belemegy a játékba, szeszélyből, hiúságból, de pórul jár, mert egy találka alkalmával a költő, hogy, hogy nem, rájon (az író elfeledte megírni, hogyan?), hogy a nő nem az ő régi ideálja. Faképnél hagyja a megalázott s most már lassanként mind szerelmesebbé váló asszonyt, hogy aztán még egyszer megalázza s végül, mikor az már kellemetlen férjétől is elvált, mégis karjaiba zárja. –

A regény mesterkélt alapötlete ellenére is jól indul s érdekes bonyodalomra is ad alkalmat, megoldása azonban oly villámszerűen meglepő, hogy hatáában komikus. Az utolsó jelenet egyáltalán nincs exponálva: az író annyira belemerült hősnője lelki rajzába, hogy hősét elfeledte szerepére előkészíteni. Az asszony jellemzésében is több következetlenség van (ilyen pl., hogy megunt udvarlójának akkor adja oda magát, mikor legjobban szerelmes másba): az író azzal az olcsó eszközzel igyekszik őt menteni, hogy férjét a lehető legembertelenebb szörnynek rajzolja. Az egész regény arra vall, hogy szerzőjének nem volt ideje tárgyát egészében kidolgozni: innen van tán, hogy a regény utolsó fele nyers, vázlatos, elnagyolt. Pedig aki helyzetet úgy ki tud használni s férfit, hőt oly éles világításba tenni, mint a regény első fejezetében s akinek nemcsak törekvése, de több helyt megvillanó adománya is a pszichológiai részletrajz, attól az olvasó méltán várhat egész munkát.

Hartmann János

Forrás: Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.

Petőfi franciául

Jean de Bonnefon, ultramontán érzésű és ragyogó stílusáért mindenütt ismert író érdeme, hogy újra felfedezte a franciáknak Petőfit. Jómaga ugyan nem tud magyarul, de a magyar születésű Paul Régnier fordításait igazi költői érzékkel írta át. Kis füzetjükben harmincnyolc költeményt és a János vitéz egyes részeit adták franciául, csúf, barna papírra nyomva, valószínűleg, hogy olcsón árusíthassák s így minél nagyobb körben terjeszthessék. Erre pedig nagy szükség volt: bár a franciáknál elég sokan – köztük Marcelline Desbordes-Valmore és Coppée – fordították és terjesztették Petőfit, művének teljes képét sehol sem találta meg az érdeklődő és inkább csak a nevét ismerték. Vagy talán azt sem! Hiszen az egyik párizsi napilap bejelentve a Sorbonne-i ünnepet, lelkesedve ír Sandor költészetéről: „Ki ne ismerné Franciaországban, ki ne ismerné a művelt világon Sandort.” Ez a név Danta, Petrarca, Corneille és Racine nagy neveit idézi fel az újságíró emlékében. „P. Sandor halhatatlan, mint halhatatlan a hazája.” Egy másik irodalmi heti újság megállapítja, hogy Petőfi Franciaország barátja volt, mint János vitéz című regénye bizonyítja és a következő életrajzi adatot jegyzi fel róla: „Egyszer megállított egy diligence-ot és kifosztotta az utasokat, de nem bántotta őket. A diligence újra elindul. Petőfi utána ered, újra megállítja és visszaadja a károsultaknak, amit az imént elrabolt.” Kézenfekvő a magyarázat, hogy itt meg Rózsa Sándor betyár hőstetteit írták Petőfi számlájára. Nem mondunk tehát nagyot, ha azt mondjuk, hogy Bonnefon ismeretlen költőt fedezett fel a franciáknak.

A költemények kiválasztása arra vall, hogy a fordítók elsősorban az egzotikumot keresték Petőfiben: az alföld, a puszta képeit mind együtt találjuk a kis füzetben. Másrészt hazafias költészetét fordították le – köztük Erdélyben, A székelyek -, és különös kedvvel azokat, amelyekben Petőfi a németet szidja. (A franciák mindig szó szerint veszik a Jaj, be huncut a német-et és Berlinre gondolnak.) Legjobban a szabadság költőjéért lelkesedik Bonnefon. A szerelmi líra ellenben háttérbe szorul nála. A francia itt kevésbé tűri a prózai fordítás költőietlenségeit, mint a leírásban vagy a hazafias retorikában. Így a legremekebb versekből csak a Szeptember végén és egypár dal került bele a fordításba. Azonban így kronologikus sorrend vagy a kommentár hiánya miatt különösen szeszélyesnek tűnhet fel Petőfi: a mély hitvesi érzés zokogása után (Szeptember végén) pokolba küldi a feleségét (Ezrivel terem a fán), holott az utóbbi ifjúkori játék, melynek fordításában méghozzá a játék célja, az egytagú rácsapó rím teljesen elvész, felolvad a lapos történetté vált francia prózában.

Persze nehéz, sőt lehetetlen Petőfit franciára fordítani. Franciára fordítani általában csak prózában lehet, mert a francia vers másfajta lírai hangulattal jár, mint a magyar és összeegyeztethetetlen Petőfi egyszerű, naiv, homéroszi stílusával. De meg a technikai akadályok is túl nagyok s a nálunk kolportált Vértes-Lebourg-féle rímes fordításokon francia fül elsősorban az ügyetlen, tökéletlen versformát érzi, mert ezeket magyar füllel írták franciául.

A legnagyobb akadály a francia fordításban a két nyelv rendszerének különbsége. A magyar nyelv költői gazdagsága igéiben van: a mozdulatot, a hangot, fényt, szóval az érzéki benyomás legfinomabb árnyalatát magában az aktusban percipiálja, tehát természetes, naiv nyelv; a francia főnevesíti, elvonja, racionalizál és nincsen szava a futó igei mozzanatokra. Lebben, lobban, csobban, zörren, oson, csattan, suhan, suhog, emelint, pödörint, óbégat stb. stb. a különféle igekötőkkel kombinálva úgyszólván ismeretlen világ a francia lélekben, mely mindezt rögtön analizálva fogja föl, körülírásokkal, ritkán egységben. Így aztán összekoccan = se brouille, akárcsak összevész, összezördül, összemarakodik stb. (A jó öreg korcsmáros); kurjogat = pousser des cris (Falu végén kurta kocsma…), de ugyanígy volna franciául: kurjant, sikongat, sikkant, sikolt, rikkant, rikolt, stb., legfeljebb a cris jelzője, tehát egy statikus mondatelem változnék. Így lesz a fölpattan = il se fache (A csárda romjai); lomhán szipákol = fume paresseusement (A puszta télen). Ezért lesz Arany, ki legjobban ismerte a magyar igerendszer titkait, örökre lefordíthatatlan.

Tárgyi tévedés visító vércsét picvert-rel, királydinnyét egyszerűen grains dorés-val, szegénylegényt mendiant-nal fordítani.

Viszont ha egyfolytában olvassuk a prózai verseket, érezzük, hogy költői lélek írta át azokat és még ezen a furcsa idegen burkon is keresztüllüktet a nagy, a legnagyobb lírikus tüzes érverése. Köszönjük a fordítóknak, hogy legalább azt sikerült átvinniök nehéz nyelvükre, ami a legfontosabb: a belső lendületet. Ezen a fordításon keresztül meg lehet érezni a magyar géniusz eredetiségét.

Eckhardt Sándor

Forrás: Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.

Walter Gyula: Hangversenyen

Ó, hogy megrázott! Szivemre ömölt

A sok-sok hang, ütem, melódia,

S dobolt rajta dacosan, konokúl,

Mint szilaj habok a hullámtörőn.

És rázott, rázott. Lelkem ágait

Zúgatta sötéten, s hullott ezer

Álom, vágy, kép, szín, dal le róla és

A Bánat nézte, s egyre kacagott.

És mondta: Jól van, kevély, néma szív,

Zordon lélek, csak fájj, kínlódj. Gyötört

A duhaj Sors eddig önkéntelen,

De most magad érezd, hogy jó a kín!

Érezd magad, hogy jó a bánt is,

Felráz, sajgat, megtisztít, s felemel,

Oly ismeretlen magasság felé,

Mit nélküle nem érnél el soha.

Lásd, ez a sok hang, szárnyaló ütem

Már tépett egyszer mélyen, keserűn

Egy drága szivet, a művész szivét.

Hadd tépje most és rázza a tied!

E bánatból dal kél ki és öröm

Libben fel belőle az ég felé,

Dal, amelyben a Szépség lelke él.

Mert fájón lesz szépséggé a gyönyör.

Így szólt a Bánat. És én fejemet

Lehajtottam, némán, alázkodón

És a szivemben pompázón kinyílt

A Szépség hófehér lilioma.

Forrás: Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.

AISZKHÜLOSZ (Kr.e. 525-456)

A világirodalom első tragédiaköltője Athén polgára volt, azé a városállamé, ahol Dionüszosz isten kultuszából a tragédia műfaja is megszületett. Férfikorában harcolt a perzsa támadók ellen vívott nagy csatákban Marathónnál és Szalamisznál, majd megérte városának a perzsa háborúk utáni évtizedekben bekövetkezett fénykorát. Már életében nagy elismerés övezte, ránk azonban közel száz tragédiájából csupán hét maradt fenn. Öregkorában Szicíliába utazott, ott is halt meg.

Athénban minden évben Dionüszosz ünnepén „tragikus verseny” keretében három költő mutathatta be darabjait. Mindegyik három tragédiát (egy ún. trilógiát) és egy vidám hangulatú szatírjátékot vitt színre. A bemutatókra az Akropolisz tövében lévő szabadtéri Dionüszosz-színházban került sor, ahol az isten szent ligete volt. A színház maradványai ma is láthatók.

A színház közepén lévő kör alakú térség a kar helye. Ezt mintegy a kör háromnegyedében a nézők ülőhelyei vették körül, egyedrészét pedig egy épület (palota vagy templom) homlokzatát ábrázoló díszlet zárta le, melyen kapuk voltak.

A klasszikus görög tragédia egyik feltűnő sajátossága a kar szerepeltetése. Azon túl, hogy a kar részt vesz a cselekményben, ún. kardalokat is előad, énekelve és tánccal kísérve. Ez egyszersmind a dráma tagolását is szolgálta, mivel az antik tragédia nem ismerte a felvonás fogalmát.

Aiszkhülosz Oreszteiája, az egyetlen ránk maradt görög tragikus trilógia. Három önálló, de tartalmilag egymáshoz kapcsolódó tragédiából áll, ezek az Agamemnón, az Áldozatvivőkés az Eumeniszek. (A trilógiához csatlakozó szatírjáték elveszett.) A költő a három drámában a mitikus argoszi uralkodóház, a Pelopidák mondakörének egy részét dolgozta fel. A királyi nemzetséget ősük szentségtörő vétke miatt szörnyű átok sújtja: gyilkos kézzel törnek egymás életére. Az első darab a Trója földúlása után diadallal hazatérő Agamemnón király pusztulását mutatja be. A második arról szól, fia hogyan állt érte bosszút a gyilkosokon, kiknek egyike saját anyja volt. A vérbosszú láncolata a harmadik darabban szakad meg: köszönhető ez az athéni állam jogrendjének, amelynek megteremtője maga Athéna istennő.

Az Oreszteia (mint a klasszikus görög drámák mind) versben íródott. A szöveg nagy részének versformája a hatos jambus, vagyis minden sor hat jambusból áll (a jambus egy rövid és egy hosszú szótagból összetevődő versláb). Különböznek ettől a kardalok: ezek versszakokra tagolódnak, amelyek sokféle, bonyolult felépítést mutatnak, s többnyire párosával felelnek meg egymásnak.

A trilógia bemutatója Kr. e. 458-ban volt Athénban, s a versenyen az első díjat nyerte el. Legújabb magyar fordítását Devecseri Gábornak köszönhetjük.

A leláncolt Prométheusz cselekményét egyedülálló módon csakis istenek cselekedetei alkotják. A darab hátterében a görög mitológia egyik jellegzetes motívuma áll: az egymást követő istennemzedékek harca a világ uralmának megszerzéséért. Ahogy Uranoszt fia, Kronosz győzi le, ugyanígy Kronosz uralmának is fia, Zeusz vet véget, hiába tesz még mindent az apa, hogy gyermekét már születésekor ártalmatlanná tegye. A tragédia szereplőinek viselkedését és szembenállását ugyanakkor nem pusztán csak a nemzedéki hovatartozásuk határozza meg. Prométheusz a titánok egyike, azaz Kronosz generációjához tartozik, de minthogy előre ismeri a jövőt, Zeuszt segíti tanácsával a titánok elleni harcban. A világ újrarendezésében azonban már nem hajlandó engedelmesen együttműködni, és szembefordul Zeusszal. Zeusz megbünteti ugyan, de hamarosan kiderül, hogy saját bukását csak úgy tudja elkerülni, ha ismét igénybe veszi majd Prométheusz bölcsességét. A darab konfliktusuknak azt a szakaszát ábrázolja, amikor Zeusz és Prométheusz egyaránt elzárkózik az őt ért igazságtalanságra hivatkozva a kibéküléstől, de előre vetődik annak a lehetősége is, hogy egymásrautaltságuk kompromisszumra fogja őket késztetni.

Nagyon valószínű, hogy a csak töredékekből ismert Megszabadított Prométheuszban ehhez a tragédiához kapcsolódva jött létre ez a kompromisszum, és a szintén csak töredékesen fönnmaradt Tűzhozó Prométheusszal együtt tartalmilag összefüggő trilógiát alkotott. Vannak azonban olyanok is, akik elsősorban metrikai érvek alapján vitatják, hogy A leláncolt Prométheusz valóban Aiszkhülosz műve lenne. Adatok hiányában bizonytalan az is, hogy mikor íródott a darab; többnyire a Kr. e. 440-es évek derekára teszik.

A művet Trencsényi-Waldapfel Imre fordította magyarra.

1900-ben G. U. Fauré, 1968-ban C. Orff írt operát a tragédia alapján. Külön érdekesség, hogy a német zeneszerző az eredeti görög szövegből állította össze a librettót.

ORESZTEIA

Agamemnón

Szereplők:

Őr,

Klütaimésztra,

Hírnök,

Agamemnón,

Kasszandra,

Aigiszthosz,

Az argoszi vének kara.

A szín az Agamemnón argoszi palotája előtti tér.

Éjjel van. A palota tetején őr virraszt. A királyné, Klütaimésztra parancsára egy tűzjel feltűnését figyeli, amely majd Trója elfoglalását jelenti. Egyszer csak ujjongásban tör ki: megpillantja a jelzést. Elsiet, hogy értesítse a királynét.

A palota előtti térre argoszi vének egy csoportja érkezik, a kar. Arról énekelnek, hogy már tíz éve annak, hogy bosszúhadjáratra indult a két Atreusz-fi, Agamemnón és Menelaosz, mert a trójai királyfi, Parisz – visszaélve a vendégjoggal – elszöktette Menelaosz feleségét, Helenát.

Közben kilép a palotából a királyné, szolgái áldozati tüzeket gyújtanak a szabadtéri oltárokon. A kar folytatja énekét arról, hogyan indult el a sereg Trója alá. Zeusz jósjelet küldött, két sasmadarat, s azok lecsaptak egy vemhes nyúlra, és felfalták. Kalkhasz, a sereg jósa megfejtette a jelet: le fogják rombolni Tróját, s a város minden kincse a győzteseké lesz. De a jós figyelmeztet arra is, hogy a vadak védője, Artemisz istennő megharagudhat a vemhes nyúl pusztulása miatt. Rövid Zeusz-himnusz következik, amely az istent mint legfőbb hatalmat magasztalja, aki a vétkest szenvedésen át belátáshoz vezeti. Ezután újra a sereg indulását idézi föl a kar: Auliszban az északi szél nem engedte kifutni a hajókat, végül Kalkhasz tanácsára Agamemnón lányának, Iphigeneiának feláldozásával engesztelték ki Artemiszt.

A színen újra megjelenik Klütaimésztra, s kihirdeti, hogy Tróját bevették a görögök, ezért égnek örömtüzek az oltárokon. Mivel a kar kételkedik a szavában, elmondja, hogyan érkezett a messzi Trójából a hírhozó láng, majd arról beszél, hogy milyen más lett a sorsa a győztes görögöknek és a legyőzött trójaiaknak. Csak nehogy valami bűnt kövessenek el a hódítók! E kívánsággal zárja szavait a királyné, s bemegy a palotába.

Ismét kardal következik: Zeusz megtorol minden bűnt és jogtalanságot; Parisz vétke pusztulást hozott városára. De sok görög hős is ott veszett, s ezért gyűlölet ébred az Atreusz-fiak ellen. De vajon nem elhamarkodott asszonyi viselkedés-e, hogy a királyné annyira bízik a tűzjelben?

Hírnök közeleg. Ünnepélyes szavakkal köszönti szülőföldjét, ahonnan tíz éve távozott. Bejelenti, hogy Tróját elfoglalták, a hazatérő Agamemnón és serege már a közelben van. Miközben a Trója alatt elviselt szenvedésekről szól, kilép a palotából Klütaimésztra. A kétkedőkkel szemben neki volt igaza, hangoztatja büszkén. Azután a hírnökhöz fordul, vele üzen Agamemnónnak, siessen haza városába és hű feleségéhez, aki házőrző kutyaként várja.

A királyné visszatér a palotába, a kar még Menelaosz sorsa felől tudakozódik a hírnöktől. A válaszból kiderül, hogy csupán Agamemnón érkezett meg hajójával, a többi hősről mit sem tudnak, talán nem is élnek, miután vihar szórta szét a hazatérő hajóhadat.