2014. febr. 17.

Bíró Szép Anna



Így iszik, úgy iszik három hajdú legény,
Bíró Zsigmondnénak kötött kapujába.
Kisétála hezzok aj, Bíró szép Anna:
„Hová valók vattok, három hajdú legény?”
„Meződebreceni, s aj, bé barassai.”
„Nem ismeritek-e Hajdú Benedöket,
Hajdú Benedöket, az én édösömet?”
„Mü bizony ismerjük, kenyeres pajtásunk.”
„Nem bánjátok-e tü, elmenjek veletek?”
„Nem bánjuk, nem bánjuk s nyereségnek tartjuk.”
Besétála hamar aj, Bíró szép Anna:
„Anyám, édes anyám, édes kedves anyám,
Így iszik, úgy iszik három hajdú legény
Bíró Zsigmondnénak kötött kapujába.
Kérdém tőle, kérdém: hová valók vattok?
Meződebreceni, s aj, bé barassai.
Nem ismeritek-e Hajdú Benedöket,
Hajdú Benedöket, az én édösömet?
Hej, de ők ismérik, kenres pajtások.
Nem bánja-e maga, hogy elmenjek vélök?”
„Ne menj el leányom, gyönyörű virágom;
Ha ő téged szeret, bizonnyal megkeres.”
Szóval fölfelelé hej, Bíró szép Anna:
„Anyám, édes anyám, én elmegyek vélök.”
Elindula vélök aj, Bíró szép Anna.
Úgy mennek, úgy mennek a nagy régi uton,
A nagy régi uton s rengeteg havason.
Szóval fölfelelé nagyobb hajdú legény:
„Öljük meg, öljük meg aj, Bíró szép Annát!”
Szóval fölfelelé másik hajdú legény:
„Nem bánom, nem bánom, nyereségnek tartom.”
Szóval fölfelelé küssebb hajdú legény:
„Ne öljük meg szegényt, hadd jöjjön el vélünk!”
„Hogyha te nem ölöd, téged is megölünk.”
Szóval fölfelelé aj, Bíró szép Anna:
„Jobbfelől zsebemben háromszáz forintom,
Csak meg ne öljetek, én azt nektek adom.”
Szóval fölfelelé másik hajdú legény:
„Pénzed is a miénk, magad is a miénk!”
Szóval fölfelelé aj, Bíró szép Anna:
„Balfelől zsebemben vagyon négyszáz forint,
Csak meg ne öljetek, én mind nektek adom.”
Szóval fölfelelé másik hajdú legény:
„Öljük meg, öljük meg aj, Bíró szép Annát!”
Így mennek, úgy mennek a nagy régi uton,
A nagy régi uton s rengeteg havason;
Amikor menének Citrom-patakánál,
Aj, Bíró szép Annát megölék ők hárman.
Rajta felejtették a sok drága gyöngyét,
Drága sok szép gyöngyét s lobogós gyócsingét.
„Menj el vissza, menj el, küssebb hajdú legény,
Hozd el hozzám, hozd el a drága szép gyöngyét,
A drága szép gyöngyét s lobogós gyócsingét!”
Amikor elmene Citrom-patakánál,
Aj, Bíró szép Anna még élt akkorában.
„Ne félj tőlem, ne félj, aj, Bíró szép Annak!
Mit izensz éntőlem Hajdú Benedöknek?”
„Én csak azt izenem Hajdú Benedöknek:
Ne veszessze el magát egy hitvány, leányért,
Mert én elvesztöttem Hajdú Benedökért!”
Aztán oda mene Hajdú Benedök es:
„Hol kaptátok tü ezt, három hajdú legény,
Három hajdú legény, sok szép drága gunyát?”
Szóval fölfelelé nagyobb hajdú legény:
„Nyereségre vettük, nyereségre vettük!”
Szóval fölfelelé küssebb hajdú legény:
„Nénénk se hala meg s pénzét el se vettük,
Hej, Bíró szép Annát mü hárman megöltük.”
„Jere velem, jere, küssebb hajdú legény,
Mutasd meg énnekem aj, Bíró szép Annát,
Aj, Bíró szép Annát, az én édösömet!
Mert én neked adom szürke paripámat,
Szürke paripámat s minden vagyonomat!”
Úgy mennek, úgy mennek a nagy régi uton,
A nagy régi uton s rengeteg havason.
Amikor menének Citrom-patakánál,
Kapta hegyes túrét s beléereszkedék:
„Te megholtál értem s én meghalok érted.”


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 21-23. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Budai Ilona



Budai Ilona ablakba könyökle,
Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe.
Csak eszibe juta kéncsös küs ládája,
S kéncsös küs ládáját hónya alá fogja,
Hajadon küs lányát jobb kezin vezette,
Futkosó küs fiát bal kezire vötte.

Mönyön, mönyön, mönyön sűrü fenyves erdőn,
Egy fölhagyott úton, sütét röngetegön;
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar letöszi hajadon küs lányát.
Hajadon küs lánya ilyenképpen síra:
„Anyám, édös anyám, ne hagyj el az útba,
Essék meg a szüved, ne hagyj itt ingömöt!”
„Bizon itt hagylak én leányom tégödöt:
Mett leán helyibe leánt ad az Isten,
De pénzöm helyibe ingyen nem ad Isten.”
Mönyön, tovább mönyön sűrü fenyves erdőn,
A fölhagyott úton, sütét röngetegön;
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar letöszi futkosó küs fiát.
„Anyám, édös anyám, ne hagyj el az útba,
Essék meg a szüved, ne hagyj itt ingömöt!”
„Bizon itt hagylak én, édös fiam tégöd;
Mett fiú helyibe fiút ad az Isten,
De pénzöm helyibe ingyen nem ad Isten.”

Mönyöm, tovább mönyön sűrü fenyves erdőn,
Az elhagyott úton, sütét röngetegön,
Míg eljuta végre egy szép tágas rétre,
Hát egy bivaltehen azon jődögél le,
Az idei bornyát szarva között hozta,
A tavalyi bornyát maga után rítta.
Ezt hogy megpillantá Budai Ilona,
A földre borula, keservesön síra,
Keservesön síra, kárhoztatá magát:
„Az oktalan állat nem hagyja el bornyát.
Istenem, Istenem, én édös Istenem,
Hát én lelkös lévén, hogy hagyám gyermekem.”
Aval visszafordult a nagy fenyves erdőn,
Az elhagyott úton, sütét röngetegön;
Csakhamar elérte s oda nyújtá ujját,
S híni kezdé szépön az ő kicsi fiát;
„Bizon nem mönyök én, mett nem vótál anya,
Ha a löttél vóna, itt nem hattál vóna.”
Mönyön, tovább mönyön a nagy fenyves erdőn,
A fölhagyott úton, sütét röngetegön;
Csakhamar elérte s oda nyújtá ujját,
S híni kezdé szépön hajadon küs lányát.
„Bizon nem mönyök én, mett nem vótál anya,
Ha a löttél vóna, itt nem hattál vóna.”

Hogy ezt így hallotta, ilyenképpen síra:
„Immár olyan vagyok, mint út mellett a fa;
Aki ott emönyön, ágaimot rontsa,
Ágaimot rontsa s a sárba tapossa.”


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 19-20. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Júlia szép leány



Júlia szép leány egykoron kimöne,
Búzavirág szödni, a búzamezőbe,
Búzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
Föl is főtekinte a magoss egekbe,
Egy szép gyalog ösveny hát ott jődögel le.
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot s a hódat szarva között hozván;
A fényös csillagot a homlokán hozta;
Két szép arany perec, aj, a kélt szarvába,
Aj, a kélt ódalán két szép égő gyertya;
Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja neköm fodor fejér bárány:
Meg ne ijedj töllem Júlia szép leány!
Mett most esött héja szüzek seröginek,
Ha eljőnél velem, én oda vinnélek,
A mennyei karba, a szönt szüzhek közi,
Hogy bételnék veled azok kegyös rendi;
A mennyei kócsot adnám a kezedbe;
Első kakasszókor jőnék nézésödre,
Másod kakasszókor tégöd megkérnélek,
Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.

Az anyjához fordul Júlia szép leány,
Szóval mondja neki: anyám, édös anyám!
Én is csak kimönék búzavirág szödni,
ŰBúzavirág szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magamat mulatni;
Föl is főtekinték a magoss egekbe,
Egy szép gyalog ösveny hát ott jődögel le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot és hódat szarva között hozván;
A fényös csillagot a homlokán hozta;
Két szép arany perec, aj, a két szarvába,
Aj, a klét ódalán két szép égő gyertya;
Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta,
Szóval mondja neköm fodor fejér bárány:
Meg ne ijedj töllem Júlia szép leány!
Mett most esött héja szüzek seröginek;
Ha elmönnék vélle, hogy oda vinnének
A mennyei karba, a szent szüzek közi,
Hogy bételnék velem azok kegyös rendi;
A mennyei kócsot a kezembe adja,
Első kakasszókor jőnek látásomra,
Másod kakasszókor ingömöt megkérnek,
Harmad kakasszókor ingömöt elvisznek.

Sirass anyám, sirass, éltömbe hadd halljam,
Hadd halljam éltömbe, hogy siratsz hótomba.

Leányom, leányom! virágos kertömbe
E’ső raj méhömnek gyönge lépecskéje,
Gyönge lépecskének sárguló viassza,
Sárog viasszának fődön futó füstje,
Fődön futó füstje s mennybe ható lángja!

A mennyei harang húzatlan szólalék,
A mennyei ajtó nyitatlan megnyilék,
Jaj, az én leányom oda bévezeték.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 17-18. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.


Szeőke Ambrus: A nép (1670.)



Székely föld
Mindig zöld;
Hazám ott –
Szívem ott.
Jaj, be szép
Székely nép!
Székely vér:
Magyar ér.
Kicsiny vagy:
Mégis nagy
Hűvség ott;
Hideg vagy:
Mégse fagy
Szíved ott!


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 15. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Vilmányi Líbecz Mihály: Corrector pio lectori (1559.)



Ez könyvet valamely magyar olvasandja magába,
Erről őnéki nagy vigassága legyen:

Hogy magyari nyelven az régi dolgok, idők is
Írván vadnak, igaz krónika rende szerint.

Hogyha penig valamint az szónak módja kilenbez,
És az szóllásnak új folyamása leend:

Mindjárt az régi székelyek nyelvére tekintsen,
Kiknél tiszta magyar nyelv maradéka vagyon.

Őköztök példát ez könyvbeli szóra keressen,
És tőlök módot mostani írásra vegyen.


Forrás: Versekben tündöklő Erdély 5. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

2014. jan. 28.

A költői magatartásforma változása Babits Mihály életművében a Sziget és tenger (1925) című kötet időszakától





(1883-1941)

A Nyugat nagy nemzedékének kiemelkedő alkotója, a nyugatosok egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb életművét hozta létre. Korai lírája a klasszikus modern gondolati költészet kiemelkedő példája. Lírája egyrészt kötődik a XIX. századi magyar irodalmi hagyomány (Arany, Vörösmarty) tárgyiasabb költészetéhez, másrészt merít a világirodalom ösztönző hatásából is (Browning, Swinburne). Költészete jelentős európai hagyományokat: formákat, műfajokat, témákat, versmértékeket örökített át a klasszikus modernség lírájába. Felfogása szerint a költő szükségképpen konzervatív, vagyis klasszikus hagyományok és értékek őrzője.

Tudós költő (latin: poeta doctus), aki széleskörű műveltséganyagot mozgósít, gazdag irodalomtörténeti, irodalomelméleti, valamint mesterségbeli tudással bír, és ennek megfelelő művészi gonddal formálja meg alkotásait. Emberi magatartását és líráját a sokirányú érdeklődés, valamint a módszeres tájékozódás igénye jellemzi. A bölcseleti irányultság költészetének meghatározó vonása. Világképének alapja a keresztény platonizmus (Szent Ágoston), amely nem hisz az ember eredendő jóságában vagy gonoszságában, de belső küzdelem árán megvalósíthatónak tartja a jóság győzelmét. E felfogás jelzi Babits világlátásának erkölcsi alapvetését is.

2014. jan. 27.

A HOMÉROSZI EPOSZOK – Iliász, Odüsszeia



Égre törő szándékkal robbannak be a művelődéstörténet világába a nemzeti kultúrákat megnyitó, ifjú erőtől duzzadó nagyeposzok, mint a Mahábhárata, Királyok könyve, Iliász – írja Lakatos István. – A világirodalom nagy eposzait vizsgálva, a közös szándékoknak, tárgyaknak, motívumoknak lépten-nyomon oly tömegére bukkanunk, amilyent hiába keresnénk a lírai vagy a drámai költészetben, hiába a prózai epikában, tehát a novellában vagy a regényben.” Ezek az eposzok összegzik nemzetük történetét, teljes mitológiájuk kelléktárát is felhasználva. Enciklopédikus igénnyel lépnek fel: megismertetik népük egész kultúráját – tudományát, vallását (hitvilágát), erkölcsét, mindennapi életét, szokásait, társadalmi berendezkedését.
Ám ahány eposz, annyiféle. Olyan meghatározást tehát, amely minden kontinens minden eposzára érvényes lenne, nem lehet adni. Volt tudós (Marót Károly), aki szerint a világirodalomban csak egy igazi nagyeposz van, s ez az Iliász. Érvényes nagyjából mindre, hogy egységes kompozíciójú, hosszabb terjedelmű, verses epikai mű. Tárgya egy egész nemzetre kiható esemény, mitológiai, mondai háttérrel. Főhőse nem egyszerű ember, hanem isteni eredetű, óriás erejű nemzeti hős, akinek valamiféle isteni küldetése van: a végzet szemelte ki feladata elvégzésére. Az eposz végkicsengése nem lehet hát tragikus, optimistának kell lennie. Hangvétele tárgyilagos, előadásmódja a sok-sok epizód miatt részletező. Az eposzok formai szabályait az Iliászból – mint az eposzból vonták le. Ezek: az invokáció (égi lény segítségül hívása), az expozíció (a tárgy megjelölése a költemény elején), az enumeráció (seregszemle), a mitológiai apparátus (csodás elem, isteni beavatkozás), az eposzi bőbeszédűség, a nagy hasonlatok, állandó díszítőjelzők, ismétlődő kifejezések.

Eredetüket tekintve vannak naiv vagy népeposzok (pl. a Kalevipoeg), illetve műeposzok. A műeposz lehet nemzeti (pl. Zrínyi: Szigeti veszedelem), romantikus (pl. Byron: Don Juan), vallásos (pl. Klopstock: Messiás) és komikus eposz (Petőfi: A helység kalapácsa).

Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképp az irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek” – írja egy helyütt Szerb Antal. Kiváló ízléssel megkomponált remekművek – szemben a meglehetősen laza szerkesztésű, inkább részleteiben élvezhető eposzokkal (Rámájana, Kalevala vagy Tasso: Megszabadított Jeruzsálem).

A homéroszi eposzok nemcsak az archaikus görög, de az európai irodalomnak is első írott versemlékei. Szinte érthetetlen, hogy előzmények nélkül két ilyen művet alkothatott egy nép. A két eposz „kész fegyverzetben ugrik elő a múlt sötétjéből, mint Athéné a Zeusz homlokából” – mondja szellemesen Babits Mihály.

Ha elődei nem is, előzményei bizonyára voltak, csak az írásbeliség kezdeti fokán ezek nem maradtak fenn. Talán mert csak a tökéletest tartották méltónak a lejegyzésre, az utókorra való átörökítésre. Az írást ugyanis már ismerték, nemhogy Homérosz korában, de azelőtt hat évszázaddal is. Az írás tudománya azonban csak kevesek kiváltsága volt, a költők műveiket szóban adták elő. Ahhoz, hogy meggyőzően recitálják, meg kellett tanulniuk – s a legjobbakat tanulták meg, így csak ezeket jegyezték le később. Ilyenek voltak a trójai mondakört idéző dalciklusok. Ezek későbbi megfogalmazása az Iliász és az Odüsszeia, melyeket a hagyomány szerint Homérosz öntött formába.

E tudatos költői alkotások remek képet adnak a korabeli görögség mindennapi életéről, a mesterségekről, vallásról, a kultúra fejlettségéről. Jó példa erre az Iliászban Akhilleusz pajzsának leírása. Ezt a csodálatos remekművet Héphaisztosz kovácsisten készítette:

Ányos Pál (1756-1784): A csalfa szívnek megvetése

Forrás: www.sulinet.hu

1.
Hasztalan mászkálsz lábomnál,
Esmérem már szivedet:
Nincs helyed buzgóságomnál,
Mert megszegted hitedet.
Menj annak nyögni ölében,
Kinek leltél szerelmében
Édesb kellemetességet,
Mint nálam gyönyörűséget.

2.
Nem bízom színre magamat
Ezután ha szeretek;
Láng gerjessze fel lángomat,
Különben nem éghetek.
Még kék szemeknek sem hiszek,
Sem szóknak, melyek, mint vizek,
Kedvesek, míg csergedeznek,
S a lehellettel enyésznek.

3.
Legalább e hasznát vettem
Megcsalt szeretetemnek;
Noha többet érdemlettem, -
De ez elég szivemnek.
Te pedig, ha jut eszedben,
Mely nemtelen vagy szivedben,
Pirulj, s felejts el engemet.-
Háláld evvel hívségemet.


Forrás: Szerenád – Magyar költők szerelmes versei – Válogatta: Réz Pál – Sziget Könyvkiadó 2002.

2014. jan. 25.

Walter de la Mare: Kenderike



A lombos bokron, tüskék
és rózsák közt üde
kis fényesség cicázik,
egy csivogó kenderike.
Kicsike darab élet,
de ettől szépül át
a szél, a nap, a harmat:
a lüktető világ;
mintha szederinda s arany
rekettye, mind az övé
volna, kankalin, mézfű,
e pici föttyösé;
mintha csak érte virulna
itt minden, ami szép,
s egyetlen szárnycsapásra
egy dalba foszlanék

Ford.: Kardos László


(Forrás: Tiszántúli Figyelő – 1935.febr.)

Kiss Tamás (1912-2003): Emlékezés



Én megfogom, ami eltűnt,
megállítom, ami forog.

Most lázban ül téli kertünk;
nyári csókodra gondolok.

Nagy gondjaim vén bazárba
játékok sípjába tettem,

s az életem, az életem
kalitkába van bezárva.

Wágner nagy lelke bugyborog
most fülemben s az este

úgy szánt rajtam és úgy forog,
mint tavon a füsti fecske.


(Forrás: Tiszántúli Figyelő – 1935.febr.)

Sinka István (1897-1969): Zümmögő óda a fekete föld fiához



A te istened örök, a te fiaid szépek,
te csak dalolj – Erős vagy te mint amoda a hegyek,
miket Bihar emel s miken nyomorult apád járt
nyomorult talpaival, míg urai itták a bort
s puskázták a vadat…
S neki nem jutott, jaj! csak egy lerévült pillanat,
hogy sirathassa magát énekben,
keserűn egy nádihegedűn – Ámde
anyáid se éltek különben:
nyöszörgő tölgyfa bölcsőben, fűzfalábon
ringattak  t é g e d   ő k, tejért imádkozva
s hosszú szempilláikon könnyeket gyűjtve
a gyász elé, ha kardot fogtak néha
a bús földmívelők. Igaz, ők is
szikrázták a harcot, s igaz:
szemükbe kiült dalolni a szabadság.

Te csak dalolj! – hazámnak, hegyeimnek
egyetlen kősziklája: húsa húsomnak, vére véremnek –
Fuss ide hozzám, én vagyok az utolsó, nagy szeretőd:
a költő, ki megáldom dünnyögő barmaidat, fiad, lányod,
asszonyod, kicsi teknőd kovászát – s adok neked
a napjaimból egy napot… ha elfogadod irgalomból.


(Forrás: Tiszántúli Figyelő – 1935.febr.)

Keszi Imre (1910-1974): Sztoikus

Keszi Imre - forrás: mek.oszk.hu


Vonulj el a világból! rengeteg
a bánat itt. A keserű pohárból
jó nagyot húztál. Tisztulj meg a sárból,
mit csúfosan rád dobtak emberek.

Rejtsen el hát erdő és rengeteg,
arcod ne lássék elvadult szakálltól;
hegy árnyékába bújj, ahol madár szól
s végigsöpör eső és fergeteg.

S ha hallasz jajgatást mély hosszú este,
kezed ne nyújtsd ki, hogy a szenvedőt
segítsd: tudod a bajt maga kereste.

S ha látsz majd utat, harcra vezetőt,
el ne feledd, hogy jártál te már itten
s kevély léptében rádtiport az isten.


(Forrás: Tiszántúli Figyelő – 1934. dec.)

Eszterházy Pál nádor: Egy ártatlan ifjunak panasza Cupidora

Forrás: mek.oszk.hu

1.
Nyisd meg én torkomat keserves sírásra
Apollo, mert ímé jutok árvaságra,
Kiért, mint gelicze nem száll az zöld ágra,
Ugy szívem nem kiván jtni vígasságra.

2.
Nyissátok meg Musák szemeim forrását,
Keserű szívemnek neveljem sírását,
Echo kiáltsad meg lölköm sohajtását,
Ifjuságomnak gyászoljam fogyását.

3.
Mert sebet csináltál Cupido szívemben,
Kinek orvossága nincsen semmi fűben,
Mint az nap forgódik messze környületben
Ugy búm, s ugy bánatom forog én szívemben.

2014. jan. 24.

Földi János (1755-1801): Enyim Juliska

Földi János - Muhi Sándor grafikája


Örömömnek gyönyörű hajnala tetszik!
Jegyesem már, kit akartam, Juliánnám!
Jegyesem már Juliánnám! – örömöm hajnala tetszik!

Ha Juliskám maga szívébe vesz engem,
Nem irígylem sem ama Gracchusok anyját,
Sem ama trójai herceg piperézett Helenáját.

Az Apollóm s Eratóm karjai közzül
Megyek immár Julisom karjai közzé.
Julisom karjai közzül meg azok karjai közzé.

Te vagy immár bizodalmam! Te reményem!
Te maradj tárgya szerelmemnek örökre,
Juli kincsem! Juli szépem! Juli díszem! Juli fényem!


Forrás: Szerenád – Magyar költők szerelmes versei – Válogatta: Réz Pál – Sziget Könyvkiadó 2002.