Petrarca – a modern szerelmi líra megteremtője

Petrarca (1304-1374)

I.       a)      Történelmi háttér

         b)      Petrarca élete

II.      a)      Munkássága

         b)      Versei

                   -        Ti szerencsés füvek

                   -        Magamban, lassan, gondolkodva járom…

III.    A költők fejedelme

         A 14. század elején IV. Fülöp a francia központi hatalom megerősítése végett a francia egyházat függetleníteni akarta Róma gyámsága alól, s ez súlyos összeütközésekhez vezetett közte és a római pápa között. A pápaság vereségét fejezte ki, hogy végül a francia származású pápák kénytelenek voltak székhelyüket áthelyezni a dél-franciaországi Avignonba. Az „avignoni fogság” mintegy 70 évig tartott.

         Ebben a történelmi közegben élte életét az első humanista költő, Francesco Petrarca (1304-1374). Petrarca élete örökös nyugtalanságban telt el. Származásánál fogva, később pedig diplomáciai megbízásából fakadóan állandó utazásra kényszerült Franciaország és Itália között. Az olasz városállamok polgársága – virágzó iparának és kereskedelmének köszönhetően – ebben az időben kezdte kialakítani új életformáját, mely az új eszméknek is bölcsője lett. Újra felfedezik a szerelem, az emberi test és a természet szépségét. Fontos lesz a barátság, a család, a haza fogalma. Megnő a szellem és a művészet tisztelete. Felértékelődik az egyéniség, a tehetség elismerést kap.

         A korai itáliai reneszánsz első nagy képviselője Petrarca. Eleinte latinul írt, az ő nevéhez fűződik Homérosz Iliászának első latin nyelvű fordítása. Világhírnevét mégis olasz nyelven írt költeményeinek, főleg szerelmes verseinek köszönheti.

        

         Két korszak határán élt ő is, mint Dante, mint Boccaccio.

A reneszánsz

Balassi Bálint 1554-1594

I.       a)      A szó jelentése

         b)      Történelmi háttér

II.      a)      Eszmerendszer

         b)      Kultúrterületek és jeles képviselőik

         c)      Magyarországi viszonyok

         d)      Janus Pannonius

         e)      Balassi Bálint

III.    Összegzés

         A reneszánsz szó újjászületést jelent, a 14-16. századot felölelő kultúrtörténeti korszak és a hozzá tartozó stílus neve.

                   Kiindulópontja Észak-Itália volt. A középkor végén a pápai és a császári hatalom Itália birtoklásáért küzdött. A független északi városállamok közben rohamos fejődésnek indultak, melynek alapja a politikai önállóság és a virágzó kereskedelem volt. A feudalizmus felbomlása a polgárság életformájának és világszemléletének átalakulásához vezetett.

         A reneszánsz kor eszmerendszerét egyrészt a kultúra világiasodása: a földi élet élvezése, a boldogság keresése jelentette. Újra felfedezik a szerelem, az emberi test és a természet szépségét. Fontos lesz a barátság, a család és a haza fogalma. Megnő a szellem és a művészet tisztelete. Felértékelődik az egyéniség, a tehetség elismerést kap.

         Mindezek megvalósításához az antikvitásban (a Római Birodalom értékeinek újjászületésében) találtak mintát.

         A reneszánsz eszméje: az emberközpontúság, a humanitás. A humanista tudósok főként a római civilizáció feltárására törekedtek.

         A latin nyelvű keresztény írások és a Biblia vizsgálatára is sor került. Ez vezetett a reneszánsz korhoz csatlakozó vallásújító mozgalomhoz, a reformációhoz, melynek egyik célja, hogy mindenki a saját nyelvén olvashassa a szent szövegeket.

         A reneszánsz először a képzőművészetben hódított: törekvése a természet hű utánzása. A festészet nagy művészei: Giotto (Krisztus siratása), Botticelli (Vénusz születése), Leonardo (Mona Lisa), Raffaello (Athéni iskola), Dürer (Ádám és Éva).

         Szobrászat és freskó: Michelangelo (Dávid, a római Sixtusi-kápolna freskói)

         Építészet: Brunelleschi (gótika helyett: antik elemek: Medivi-, Ricardi-, Pitti-paloták)

         Zene: madrigál kórusok, - Palerstrina,

         Csillagászat: Kopernikus (heliocentrikus elmélet),

         Természetfilozófia: Giordani Bruno

         Társadalomfilozófia: Machiavelli, Morus Tamás, Erasmus (Bibliafordítás németre)

         Költészet: Petrarca: Daloskönyv (366 szonett)

         Novella: Boccaccio: Dekameron (novella: Tíz nap)

A középkor irodalma

Villon (1431?-1461) 

I.       a)      A középkor ideje

         b)      A kultúra és a társadalom

II.      a)      Az egyházi kultúra

                   -        Szerzetesek

                   -        Szent Ágoston Vallomások

         b)      Az egyházi irodalom

                   -        Assisi Szent Ferenc Naphimnusz

                   -        Mária-kultusz

         c)      Ómagyar Mária-siralom

         d)      A prédikáció: Halotti Beszéd és Könyörgés

         c)      A legenda: Margit-legenda

         f)       A világi kultúra

         g)      Lovagok

                   -        Lovageposz: Roland-ének

                   -        Lovagregény: Trisztán és Izolda

                   -        Trubadúrok

         h)      Dante Isteni színjáték

         i)       Vágáns költészet – Villon Nagy testamentum

         j)       A középkori zene

         k)      A középkor építészete

III.    Összegzés

         A középkor elsősorban történelmi korszak, kezdetét a tudomány az 5. század végétől, a Nyugatrómai Birodalom bukásától számítja. Virágkora a 11-14. század, alkonya a 15-16. század. Művelődéstörténeti szempontból a középkor szűkebb időszakot jelent: az 5. századtól bontakozik ki, és a 14. század első felében kialakuló új korszak, a reneszánsz zárja le.

         Az emberiség történetének ellentmondásos, de értékeiben igen gazdag korszaka ez. Hosszú üldöztetés után eléri célját a kereszténység, véres háborúk után új birodalmak születnek. Emberek ezrei pusztulnak pestisben, keresztes hadjáratokban, s közben csodálatos tudományos és művészeti műalkotások születnek. A középkori kultúra a mai európai kultúra, a civilizáció kezdete. A középkor csodái közé tartoznak azok a világi egyetemek (a párizsi Sorbonne, a bolognai, a firenzei, a prágai és a krakkói), melyeken már univerzális képzés folyt: a „hét szabad művészet” (grammatika, retorika, dialektika és aritmetika, geometria, asztronómia, zene) mellett orvostudományt, jogot és teológiát is oktattak.

         A középkor „sötétnek” nevezett évszázadaiban (5-9. század) Európa jelentős részén igen alacsony szintre esett vissza a műveltség. Az emberiség fejlődése mégsem torpant meg ez idő alatt. Új szellemiséget, új világnézetet hozott a keresztény vallás, mely elsősorban a szegények és megalázottak között terjedt.  Az új vallás elutasította a nemzeti vagy társadalmi elzárkózást, s a megváltás eszméjét mindenkire kiterjesztette. Isten előtt minden embert egyenlővé tett, s az emberi élet elpusztítását bűnnek tartotta. A kialakuló feudális társadalomban nagy szerepet játszott az egyház, ami a törvényesség elvét, a műveltség igényét képviselte. A középkori egyház világszemléletének középpontjában az Isten és az ő világa állt, szemben az ókori műveltséggel, mely az emberre és világára összpontosította a figyelmet. Az egyház a földi élet célját a túlvilági boldogság, az örök üdvösség elnyerésében jelölte meg: siralomvölgynek mondta a földi életet, mely csak a túlvilághoz vezető út állomása. Az alapérték legfontosabb jellemzője a mindent átható keresztény szemlélet volt: a földi világ és a földi lét mulandó és tökéletlen, mellyel szemben ott áll a  tökéletesség, a végtelen és örök világa, Krisztus világa, aki az erényes élet legfőbb példája.

A görög dráma megszületésének körülményei – Szophoklész Antigoné című tragédiájának elemzése

I.       a)      A dráma kialakulása

         b)      A színpadi megjelenítés fejlődése

         c)      Híres mondakörök

         d)      A görög színház építménye

         e)      A görög drámaverseny

II.      a)      A dráma mint műnem

         b)      A tragédia

         c)      Szophoklész

         d)      Az Antigoné cselekménye

         e)      A dráma szerkezete, konfliktusai

         f)       A mű központi kérdése

         g)      Kreón jelleme

         h)      Antigoné alakja

         i)       Iszméné és Haimon

III.    a)      Szophoklész művének nagysága

         b)      A mű üzenete

         c)      Szophoklész – az istenek kegyeltje

         A drámai műfaj kialakulása a Dionüszosz-ünnepségekkel függ össze, előbb kultikus játékot jelentett, majd ennek módosulása következtében lassan eltávolodott a vallástól. A gyorsan változó világszemlélet (társadalmi osztályok küzdelméből adódó összeütközések) hozzájárult ahhoz, hogy a szőlőművelő vidéki parasztság és a kézművesség közvetítésével a városokba eljutott a görög irodalom vezető műneme, a dráma, amely virágkorát k. e. az 5. században élte.

         Sajátossága a színpadi előadásra szánt, párbeszédes megjelenítő alkotás.

         50-60 fős kórus lépett a színre, s dithyrambusokban adták elő Dionüszosz (a szőlőművelés, a bor, a mámor istene) mitikus sorsát. Ez volt az első lépés a dráma felé. Majd kivált a kórusból a karvezető, ő egyes szám első személyben dicsőítette az Istent, utána a hódoló énekkel válaszolt. Ezután kélt agy három színész-szereplő jelent meg a színpadon, s egymással dialógust folytattak, amelyet a kardalok választottak el egymástól. Ezt már drámai játéknak nevezték.

         Az első színészt k.e. a 6. században Theszpisz léptette fel, akinek az volt a feladata, hogy a kar mellett „magyarázó” legyen. Feladata a prologosz (előbeszéd) és az epeiszodin (közbelépés,  közbevetés) volt.

         A második színészt Aiszkhülosz léptette színpadra: csökkentette a kar szerepét, a párbeszédet állította az előadás középpontjába.

         A három színészt és a díszletezést Szophoklész vezette be. Ő alakította ki a dialógust (a párbeszédet).

         Az athéni Dionüszosz-ünnepeken, mely a drámaversenyek ideje is volt a március-áprilisi hónapokban, három nagy mondakörből vett tragédiákat adtak elől: a trójai, a mükénéi és a thébai mondákból. Ezen k.e. 534-től tragédiaköltők, k.e. 486-tól kezdve pedig komédiaköltők is részt vettek.

Varga Zsuzsanna: József Attila hazaszeretete

Forrás: József Attila a Dunánál 1935. -  www.irodalmijelen.hu

I.       Történelmi háttér

II.      a)      A Dunánál

         b)      Hazám

III.    Összegzés

         Azt gondolom, igen nehéz szavakban leírni a hazaszeretet fogalmát úgy, hogy az hűen tükrözze érzéseinket. Ennek az érzésnek a szívünkben, lelkünkben kell ott lennie, hogy annak fényében cselekedni tudjunk.

         Nagyon kevés embernek adatik meg az a kiváló képesség, hogy ezektől az érzésekről frázisok nélkül tudjon beszélni és írni.

         József Attilát azon írók közé sorolom, akiknek gondolataiból az igaz hazaszeretet sugárzik. Nagyságát emeli, hogy tette ezt akkor, amikor a fasizmus ideológiája hazánkban is fojtogatta a tisztán és mélyen érző emberek lelkét és szívét.

         Márpedig az 1930-as évek második fele ilyen volt. A fasizmus térhódítása Európában szinte mindenütt éreztette hatását. Magyarország is megindult azon az úton, amelynek eredményeként a náci Németország politikai érdekszférájába sodródott. Ez a kor magyarázza meg József Attila akkori politikai szemléletét, hangulatát, verseinek gondolati tartalmát. A költő, aki 1930-ban kapcsolatba került az illegális kommunista párttal, tudatosan vallotta magát a proletariátus kötőjének. Később eltávolodott a mozgalomtól, s verseiben is fokozatosan nagyobb hangsúlyt kapott az aktuális problémákból fakadó érzelmek kinyilvánítása: a nemzetféltés.

Varga Zsuzsanna: József Attila gondolati versei

 Forrás:  www.literatura.hu

I.       József Attila

II.      a)      Külvárosi éj

         b)      Holt vidék

         c)      Téli éjszaka

         d)      Reménytelenül

         e)      A város peremén

         f)       Elégia

         g)      Eszmélet

         h)      Levegőt!

         i)       Thomas Mann üdvözlése

III.    Összegzés

A 20. század egyik legnagyobb, legérzékenyebb és legszerencsétlenebb sorsú magyar költője József Attila, akinek életét végigkísérte a nélkülözés, a sehová sem tartozás és a depresszió. Eközben igen termékeny és páratlanul magas színvonalú művészi pályát járt be.

         Költészetében már kezdettől jelen vannak a gondolati elemek. József Attila nemcsak saját korának, hanem az egész huszadik századnak az alapkérdéseit tudta költészete fő mozgatójává tenni. Széleskörű filozófiai ismerettel rendelkezett. Már első köteteiben is találkozunk az élet alapvető kérdéseire választ kereső versekkel. Nagy gondolati verseit a Külvárosi éj és a Medvetánc című kötetekben fogja össze, de szinte minden versére a tudatosság, a tárgyias racionalitás, a „szabad ész” működése és az önkifejezés jellemző.

         Az 1932-ben megjelent Külvárosi éj című kötetének megjelenésekor még csak 27 éves, de gondolatai azt tükrözik, hogy a költő ekkorra már az élet sok kínját és keservét átélte. Míg korábbi verseiben világképének csak egy-egy vonása jelenik meg, ez időtől fogva teljes körképet fest társadalmáról. Ekkorra alakította ki azt a verstípust, amelyik a legjobban megfelelt a gondolkodó, a világ és a lét problémáira választ kereső ember megfigyelő, elemző magatartásának s gondolatainak logikus összefűzésére. A Medvetánc című kötet mottója szerint, aki költő akar lenni, annak meg kell járnia a poklokat. Sajnos, József Attila minden bugyrát megjárta.

Eörsi István (1931-2005): A kérdés

Amikor az a szürkeruhás, szürkehajú és szürkearcú

manó átvett, már a kapun túl,

mely bezárult pár évre mögöttem,

még mindig vidám voltam módfelett,

vidám bár álmos (rég nem aludtam),

vidám mert ismét igazi dolgok

részese lettem, két komoly őr

vett közre az éjszínű kocsiban, mely

kifejezetten énmiattam

gördült át a decemberi hídon,

vidám, mert kiabáltam az utcán,

hogy értesítsék ezt meg amazt,

vidám, mert véltem kirándulásnak

azt az utat, de vidám azért is,

mert ilyen szürke, ilyen kicsi bácsit

még sose láttam, ő azonban

nem volt vidám, megnyugtatóan

unta a banánt, unatkozva

írta alá az átvételi

elismervényt és unatkozva

forgatta ki hét zsebemet,

és fapofával kobozott el

zsebkendőt, bicskát, kulcsokat,

majd egykedvűen elkérte övem

és megvizsgálta sajátszeműleg

hogy nem zsinórra jár-e gatyám,

majd közönyében ásítozva

végigtapintott és már szinte

szundikálta elkérte cipőm

vígan leffegő madzagait

„Így nem tudok járni” – megvonta a vállát.

Balkézzel tartva nadrágomat,

még mindig hetykén, az érdekes

helyzettől lenyűgözve, mély

meghajlással nyújtottam át

jobb kezemmel a pertliket.

2Mire jó ez? Úgyse kívánom

felkötni magam” – biztosítottam

vígan. „Nem? – kérdezte. – Miért nem?”

Fakó arcán se gyűlölet se gúny.

És ekkor utolért a félelem.

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 40. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.

Dormándi László: Bosszú

A fiú leszegte a fejét és hallgatott. Nézte mereven a szőnyeg mintáit, ujjai tétován mozdultak a szék karfáján. Összeharapta ajkát, hogy visszafojtsa a kikívánkozó szavakat. De végül is nem bírta tovább:

– Tóni bácsi -  tört ki -, mondja, miért kínoz maga engem? Folyton szid, mint valami rossz cselédet. Mit akar tőlem? Mit vétettem. magának ? Ezt én nem bírom tovább!

A beteg karikára meresztette szemét. Lélegzete is elállt a csodálkozástól. Hápogva kapkodott levegő után:

– Mit mondasz, nem bírod tovább? Hát pusztulj innen, eridj a

fenébe, fel is út, le is út, alászolgája. Ilyen szemtelenséget! Haszontalan naplopó, itt élősködik a nyakamon és ahelyett, hogy a kezemet csókolná, lázadozik. Nem bírod? Hát ne bírd, takarodj és fordulj fel, te gyilkos, zsivány te! 

Még átkozódott volna, de a feltörő köhögés beléfojtotta a szót. Sárga arca még sárgábbra fakult, béna ujjai görcsösen kaparták mellén a ruhát. Úgy látszott, menten megfullad.

Babits Mihály: Halálfiai

1.

Halálfiai? Egy modern szellemű fiatal költő veti oda ezt a szót parlagi családjának, az elszegényedett vidéki úri famíliának. Igazságot mondott-e a haragos szó? Mintha Babits eredeti felfogása megváltozott volna a regény készülése közben. Mert mire a könyv végére érünk, igenis a fiatal költő Nyugatrajongó, pesti álmai bizonyultak ifjúi tévelygéseknek s úgy érezzük, hogy a földhöz és az ősi egyszerű élet biztosságához ragaszkodó család van az igazi megtartó erők birtokában. Nyugati műveltség, egy szabadabb és igazságosabb társadalmi rend ábrándjai? Úgy tűnnek fel már kissé, mint gyerekes dőreségek. Egyetlen bölcsesség és biztosság van csak: a családé és a földé. Nem 1927 tört embereinek rezignációja ez a szemlélet?...

A „Halálfiai” történelmi regény. Regény a háború előtti magyar társadalomból, az államról, amely roppant konszolidáltságában megölte a nagy tettek és nagy ideálok lehetőségét s amelyben szomorú lélektelenséggel poshadnak az emberek, míg századunk elején nyugtalan fények nem lázadnak az ország különböző sarkairól. Babits mélységesen érti ezt a kort, legkülönfélébb jelenségei összefüggését. Erre vonatkozó reflexióit e kor semmiféle történelme nem fogja nélkülözhetni. (Mert reflexiók is vannak a regényben, amely különben sem az epikusi személytelenség rendes hangján van elbeszélve, hanem az író részvételét állandóan nyíltan hangsúlyozó, de az elmesélt dolgok hitelét meglepetésszerűen mégis ép ezáltal fokozó stílusban: hiszen, érezzük, valóságnak kell lenniök, ha az író maga is ennyire hisz bennök!) Mégis, úgy érzem, Babits a kor regénye helyett csak egy család regényét írta meg. Miért! A nagy koncepcióhoz; képest túlságosan kevés-e a figura, amelyet megrajzol vagy inkább az a baj, hogy ezek a figurák, legfőképpen a magányosnak született Imrus, nem elég alkalmasak a társadalom megmozdulásainak jelképezésére? Semmisem jellemzőbb erre, mint az, hogy a regény végén (a könyv egyetlen kevésbé sikerült részében), mikor a magyarság ébredése legáltalánosabbá válik, Imrus a világ végén, az erdővári havasok közt él, elvonultan, angol könyvekkel a kezében „és úgy figyel a távol ágyúzajra”. Babits itt inkább önéletrajzot ír, mint eposzt.

I. Babel: Galambdúcom története

– Gorki Maximnak ajánlva –

I. Babel a legújabb orosz irodalomban a novella mestere. Stílusa a poklokon keresztülment emberé, akinek annak idején ez a pokol volt az egyetlen kézzelfogható valósága s most visszagondol a múltakra és száraz művészettel mondja el, hogy mit látott. Mondatai rezignáltan követik egymást, nagyobb foltokká lesznek, a foltok lassanként kikerekítik a valóságot, amelyet már csak elbeszélni lehet, de újból átélni, még szublimáltan is, egyszerűen képtelenség.

Az itt következő novella az „Odesszai Történetek” c. kötetéből való. Valóságos mestermű. Alig pár oldalon, látható lírai megrezdülések nélkül a cári Oroszország emberi nyomorúságának, intézményes brigantizmusának és rothadásának olyan képét nyújtja, amelyet nem fog elfelejteni, aki egyszer végigolvasta. (P.I.)

***

Gyermekkoromban vágyva vágytam egy galambdúcra. Életemben nem volt forróbb vágyam. Kilenc éves voltam, amikor az apám megígérte, hogy pénzt ad fára és három pár galambra. Ez 1904-ben volt. Felvételi vizsgára készültem a nikolajevi gimnázium előkészítő osztályába. Rokonaim Nikolajev városban éltek, Cherszon kormányzóságban. Ez a kormányzóság nem létezik többé és Odessza területéhez tartozik. Alig voltam kilenc éves és féltem a vizsgától. Most, két évtized után, nehéz visszagondolnom arra, hogy milyen szörnyű volt akkor a félelem. Mind a két tárgyból, – oroszból és aritmetikából – legalább egyes osztályzatot kellett kapnom. Minthogy előírás szerint csak öt százalék zsidót vettek föl, még jelentékenyebben megnehezítették a dolgunkat. Negyven fiú közül csak két zsidó léphetett az előkészítő osztályba. Ezeknek a fiúknak a tanárok alattomos kérdéseket tettek föl, senkit se vizsgáztattak olyan súlyosan, mint bennünket. Ezért kívánta az apám, amikor megígérte, hogy galambokat vásárol nekem, hogy két keresztes egyest hozzak haza. Ez mélyen a szívembe vágott, valami sajátságos éber-álomba estem, a kétségbeesés hosszú gyermekálmába. Ebben az álomállapotban mentem a vizsgára és – jobban tettem le, mint a többiek.

Németh Andor: Galsworthy

I.

Galsworthy valóban korunk legnagyobb regényírója.

Először is széles és elbűvölő. Dickensig kell visszamenni, hogy gazdag meseszövésének, bőséges emberismeretének és közvetlen előadásának párjára akadjunk. Sőt még Dickens is csak egész oeuvre-jében ér fel a Forsyte Saga emberi teljességével. Kritikusa az első száz oldalak után megfeledkezik szerszámairól és megbabonázva követi sima, jó karban tartott mondatait, melyek alig észlelhető emelkedéssel mulatságosan kanyarogva vezetnek mind újabb és újabb kilátók felé. Heteket tölt el világában, mint egy magas fekvésű fürdőhelyen, ahol minden csupa komfort és minden a legnívósabb. Beismeri, hogy ritkán találkozott könyvben oly komplikált s mégis határozottan jellemzett szereplőkkel oly nagy számban, mint nála. Ezek javarészt öreg urak s néhány világítóan szép asszony. Mind gazdagok s majd valamennyien tudatosak és egészségesek. Hisztériának, idegeknek s az értelemtől nem ellenőrizhető rejtélyes motívumoknak nincs szerepük itt. Friss és ózondús hegyi levegő ez, amelyet annál mélyebben szív a tüdejére a kritikus, minél fojtogatóbb, füstösebb miliőből jött fel ide, a gazdagok közé. Aztán, a visszaemlékezés távlatából tanulság, benső haszon, mély lelki megrendülés alig marad, de egy igen kellemes és szívélyes ismeretség emléke, mely mindvégig igényes volt, noha joviális és mondain-jellegü. S hogy ilyen visszaemlékezést támaszt, ez az író fő eleganciája. Mert lassanként feltámad bennünk a regény intenzitása, tudatosan temperált, megszámlálhatatlan szépségeivel. Eszünkbe jut, milyen kedvesen kalauzolt Galsworthy gyakran szakadékok fölött (de az örvény vidáman kanyargott akkor is) és a horizont mindig nyitott volt, körül a szükségesség éles kontúrú ormaival, de mosolygó életöröm-völgyekkel alant. És akikkel hetekig éltünk együtt: az öreg Jolyon, Bosinney, James, Swithin, Irén, Fleur, de mindenekfelett az egész világirodalomban szinte egyedülálló, felejthetetlen figura, aki ép oly reprezentánsa a burzsoa-erényeknek és hibáknak, mint Roland vagy Artus a lovagvilágbelieknek: Soames Forsyte.

II.

Temperált valóság íze és aktuális problémái ellenére: meséskönyv. Az optika törvényei ugyanis az epikus látásra is kiterjednek. Minél „távolabb áll” az ábrázoló a tárgyától, annál szélesebb felületbe állíthatja bele, annál szabadabban és levegősebben kezelheti. Ez a „távol-állás” persze nem érzelmi eltávolodást jelent, csak perspektíva-vételt s egy bizonyos határt is egyben, amelyen túl már megint összeolvadnak a vonalak és – az írásművészetben – minden túl általános lesz, a részletek konkrét gazdagsága helyett. Az írói készségen túl végeredményben ez a szemmérték-vétel dönti el a regény sorsát: azaz, sikerült-e az írónak megtalálni azt a perspektivikus pontot, ahonnan a legjobban rendezheti anyagát? Helyes perspektívája van például a Don Quichotte-nak, a Háború és Béké-nek, másképpen a Raszkolnyikov-nak és B o v a r y-nénak is. Nem nehéz megérteni már most, miért ad hamis perspektívát a szigorú értelemben vett naturalista és lélekelemző regény. Ez a szemlélet túlságos közelről nézi tárgyát, valósággal föléje hajol, minek folytán az ábrázolt életdarab abnormis jelentőségűvé dagad s maga részletigazságával meghamisítja a teljes valóságot, mert a maga részlet- és perspektiva igazságát tolja oda, ahol az egész valóságnak, ha sommásabb sűrítésben is – helyet kellett volna kapnia. A túlságos közel látott életdarabbal szemben nem lehetünk tárgyilagosak: mert az élet minden megnyilvánulása, mint olyan, abszolút és valósággal magába temeti a szemléletet. Egyenlő érzékenység mellett igen nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ki tudjunk szabadulni a részletvalóságokból és oda tudjuk kötni magunkat – mint Odysseus az árbochoz – ahhoz a ponthoz, amelyen innen a líra, amelyen túl a bölcselkedő indifferentizmus birodalma kezdődik. E néhány sorban röviden mindent megmondottam, amit a regény lényegéről mondani lehet. A regénynek az élet teljességét kell szuggerálnia. Ennek a szuggesztiónak a sikerét végső fokon az dönti el, honnan nézi az író az életet. Ha túl közelről nézi: részletigazságot ábrázol, ha túl messziről, fogalmivá válik. Van azonban egy pont – s ennek helyét az író belső mondanivalójának viszonya az azt illusztráló külvilághoz szabja meg – ahonnan nézve a valóság a regényes feldolgozás ellenére megőrzi a maga látszólagos függetlenségét, a maga természetességét, a maga természetét. Ilyenkor áll be az az eset, hogy elfeledkezünk az alkotó, alakító egyéniségéről s úgy élünk a könyvben, mintha a valóság maga fogna körül bennünket; ilyenkor mondjuk azt, hogy a regény él.

Galsworthy legnagyobb érdeme, hogy a Forsyte-ok történetét erről a pontról meséli el.

Székely Béla: Leonhard Frank két új regénye*

Nemcsak a német, de a világirodalomban is különös értéket jelent Leonhard Frank neve, akit a Korunk-ban most folytatásban megjelenő regényéből elsőizben ismer meg a magyarul olvasó. A „Bürger” írója a „Der Mensch ist gut” c. hallatlan sikert elért, tömegek lelkét megrázó könyve után új könyvvel jelentkezett. A könyv háborús történet. Bátorság kell ehhez, tíz évvel a háború befejezése után, amikor már unott és kopott a háborús téma. Leonhard Frank állásfoglalása a háborúval szemben ismeretes. Der Mensch ist gut több irodalmi alkotásnál, a háború utáni emberiség legtisztább, égbetörő, földet megrázó békeszózata. Ez a könyv az, amelyet oda kellene adni minden anya, minden harcos ember, minden szenvedő ember kezébe. És amikor kezünkbe vesszük e roppant egyszerű című könyvet, Karl und Anna, hirtelen szívünkbe zúg a Der´ Mensch ist gut kopott pincérének jeremiádja:

„Ma nincs ember Európában, ki gyilkos ne volna!... Elvakultak vagyunk és gyilkosok, mert az ellenséget magunkon kívül keressük. Nem az angol a gyilkos, nem a francia, nem az orosz és ezek előtt nem a német, de önmagunkban van az ellenség. Mert az igazi ellenség az, ami nincs is. A szeretetnek ez a meg nem levősége, ez az ellenség, ez minden háború oka. Egész Európa sír, mert egész Európa nem tud többé szeretni. Egész Európa tébolyodott, mert nem tud többé szeretni. Csak szeretni kell és akkor elhallgatnak a fegyverek. És akkor itt van a béke. És akkor gyermekek vagyunk ezen a földön...”

Karl und Anna alakjai ebből a háborúból lépnek ki és ez a nagy szeretet az, ami megváltja őket.