(Regény. Pest, 1871.
Migner Lajos)
Nagyon
szűk térre kellene szorítanunk a költészet határait, ha azt kívánnók, hogy az
csak az általánossal, tisztán emberivel foglalkozzék, s minden meghatározott
irányt gondosan kerüljön. Korunk gyakorlati törekvései kevéssé alkalmasak arra,
hogy a művészi képzelődésnek hatalmas lökést adva, műremekeket hozzanak létre,
de a hasznos iránt mutatkozó előszeretet, más részről a költő számára új
tárgyakat jelöl ki, s lasankint ledönti ama korlátokat, melyek eddig a géniusz
röptét akadályozták. A költő nem szorítkozhatik többé kizárólag a szív
conflictusainak rajzolására, hanem megörökíteni igyekszik ama törekvéseket,
melyek őt és kortársait foglalkoztatják. A költészet, mint leggazdagabb
művészet, hű tükre lehet az életnek, mivel alakjai oly szélesek és változatosak,
hogy azokban minden helyet foglalhat. A költő társadalmi és politikai
törekvéseink előtt nem haladhat el érdektelenül s a képzelődés varázsköpenyét
nem tarthatja szemei elé, hogy küzdelmeinkből mit sem lásson. Ha ezt tenné:
egyiklegszebb jogát adná föl, mivel a költő tanítója, irányadója nemzetének s
kell, hogy műveiben a kor mozgató eszméi és törekvései visszatükröződjenek. Az
irányregény ezért lett divatossá korunkban s ma már bizonyára nevetségessé
tenné magát, ki régi elméletek foszlányaiba kapaszkodva, jogosultságát vitatná.
E
rövid elméletet szükségesnek véltük előre bocsátani, mert Szegfi Mór legújabb
műve, noha nyíltan irányregénynek nem vallja magát, szintén e fajhoz tartozik.
Tárgyát az arisztokrácia és munkásosztály küzdelme képezi; oly téma, mellyel a
francia irodalomban, regényben és drámában, Feuillet Oktáv foglalkozott
legörömestebb. „Fenn” az arisztokráciát jelenti, míg az „alant” szót a
társadalom alsóbb rétegeinek jellemzésére fogadta el a közhasználat. Feuillet
egyik legismertebb művében a gyárnak küzdelmét rajzolja a vár ellen; Szegfi a
munkáét szemben a tétlen, de pöffeszkedő nyegleséggel. De míg Feuilletnél a
„fenn” és „alant” csupán egy-egy család által van képviselve. Szegfi a regény
alakjának nagyobb rugékonysága által elcsábítva, mindkét osztályt tömegestől
szerepelteti a küzdelemben. Az arisztokráciának öt-hat léha tagjával
ismerkedünk meg, míg a másik oldalon, egymással csaknem párhuzamos menetben,
két nemes szív egymásba csak ritkán vágó története veszi igénybe érdekeltségünket.
Ily elágazást a dráma nem tűrne meg, míg a regény tágabb keretében az eltérő
utak is egy célra: az alapeszme illusztrálására vezetnek. Szegfi társadalmi
rajzában nem is az ellen van kifogásunk, hogy két különböző mederben folyó
történet által kétfelé osztja figyelmünket, hanem, véleményünk szerint a
tárgynak kezelése nem olyan, hogy biztos megoldására vezethetne egy, fájdalom,
még napjainkban is gyakran fölmerülő fontos társadalmi kérdésnek.
Tagadhatlan
tény, hogy a költő a hatásnak egyik legbiztosabb eszközét a kontrasztban
találja, de másrészt az is áll, hogy a kontraszt túlságos kiszínezése veszélyes
örvénnyé válhatik, mihelyt az író átlépi a valószínűség határait. E hibát
Szegfi sem kerülte el. Míg a munkásosztály tagjait egytől egyig példás erényekkel
ruházza föl, s küzdelmeikben büszke odaadással vesz részt, addig az
arisztokratikus körök festéséhez csak sötét színei vannak, s kezét a vastag
vonások fölrakásában el nem titkolható ellenszenv vezeti. Igen sajnos dolog
volna, ha társadalmunk kizárólag ily ellentétekből állana, s összekötő szálak
nem léteznének. Igaz ugyan, hogy Szegfinél az arisztokráciát kizárólag a
„jeunesse doreé” képviseli, de kérdés: helyesen cselekszik-e az író, ha ily
társadalmi probléma fejtegetésénél csupán specialitásokat hajhász, s az
ellentéteket legrikítóbb szélsőségeiben igyekszik föltüntetni. Feuillet, midőn
legélesebben ostorozza is az arisztokráciát, mutat föl oly vonásokat, melyek,
ha nem is rokonszenvet, de legalább érdekeltséget és tiszteletet keltenek;
Szegfinél egészen meg van mételyezve a felsőbb körök levegője s kivétel nélkül
oly alakokkal találkozunk, aminőket „tisztességes” körben még a leglazább
illem- és erkölcsszabályok sem tűrhetnek meg. Ily egyének nem lehetnek egy
osztály képviselői s legkevésbé az irányregényben, mely célját és hatását
egyaránt a való élet hű és igazságos rajzában találja.
Az
„alant” sokkal művészibb képpé alakul Szegfi rajzában. Alakjain gonddal
dolgozik, majd mindeniket rokonszenves vonásokkal tudja fölruházni s a
csöndélet képe minden szakaszban elárulja, hogy az írót a tárgy fölmelegítette.
Jámborné lakása, a regény elején, oly odaadással van rajzolva, hogy mindjárt az
első lapokon éreznünk kell ama verőfényes boldogságot,mely az „alant” minden
zugát bevilágítja éltető sugaraival. E bevezető rajz erőteljes hangulatot kelt
az olvasóban s e hangulatot meg is őrizzük a regény csöndes boldogságot és
megelégedést lehelő nyugalmas szakaszaiban, éppúgy Bender kárton-színező
gyárában, mint Jámbor Ferenc műhelyében vagy a fiatal kardalnoknő lakásán,
kinek szerelmi viszonya szintén egyik epizódját képezi a széles mederben folyó
regénynek. Rokonszenves vonásokkal van elénk vezetve a falusi kántorból
börze-spekulánssá lett Grünwald is, de a börzének már sokkal élénkebb és
színdúsabb rajzait láttuk, mint aminővel Szegfinél találkozunk. Nála általában
véve ritkán sikerülnek a mozgalmasabb jelenetek. Kevés szóval, néhány élénk
vonással nem tud rajzolni s az indokolás kedvéért minden helyzetet kiszélesít.
Regénye ezért ama művek közé tartozik, melyekből lapot lap után fordít a
kevesebb türelemmel bíró olvasó. E felületességnek kedvez maga az író is, ki
minden drámai hatást megvetve, jelenetezés nélkül, történeti egymásutánban
gombolyítja le az eseményeket, egy-egy fejezetnek címében gyakran vannak egész
tartalmát előre elárulva.
A
regény meséjét külön elmondani fölöslegesnek találjuk, de nem is tehetnők, mert
a legszárazabb kivonat is, lapunk nagyságához mérve, aránytalan tért venne
igénybe. Mi csak általánosságban mondtuk el megjezéseinket e műre, mely érintett
hiányainak dacáa is, gondos alkotás terméke. Regényirodalmunk sem mennyiség,
sem minőség tekintetében nem áll azon a lábon, hogy oly lelkiismeretes munkát,
minő a Szegfié, az irodalom elismerés nélkül, a közönség olvasatlanul
hagyhatna. Hát másért nem: már nemes irányáért is megérdemli, hogy a selejtes
külföldi izgalmi regényeket háttérbe szorítva, úgy a nagyközönségnél, mint a
kölcsönkönyvtárakban széles elterjedésnek örvendjen.
– s.
Forrás: Figyelő –
Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 8. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja
Aigner Lajos Pest, 1871. február 24.
**
Szegfi Mór Mihály (Szil, 1825.
március 5. – Tab, 1896. augusztus 28.) a márciusi ifjak egyike, író, újságíró,
főreáliskolai tanár, miniszteri titkár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése