2018. júl. 10.

Szegfi Mór: Fenn és alant (könyvismertetés)



(Regény. Pest, 1871. Migner Lajos)

Nagyon szűk térre kellene szorítanunk a költészet határait, ha azt kívánnók, hogy az csak az általánossal, tisztán emberivel foglalkozzék, s minden meghatározott irányt gondosan kerüljön. Korunk gyakorlati törekvései kevéssé alkalmasak arra, hogy a művészi képzelődésnek hatalmas lökést adva, műremekeket hozzanak létre, de a hasznos iránt mutatkozó előszeretet, más részről a költő számára új tárgyakat jelöl ki, s lasankint ledönti ama korlátokat, melyek eddig a géniusz röptét akadályozták. A költő nem szorítkozhatik többé kizárólag a szív conflictusainak rajzolására, hanem megörökíteni igyekszik ama törekvéseket, melyek őt és kortársait foglalkoztatják. A költészet, mint leggazdagabb művészet, hű tükre lehet az életnek, mivel alakjai oly szélesek és változatosak, hogy azokban minden helyet foglalhat. A költő társadalmi és politikai törekvéseink előtt nem haladhat el érdektelenül s a képzelődés varázsköpenyét nem tarthatja szemei elé, hogy küzdelmeinkből mit sem lásson. Ha ezt tenné: egyiklegszebb jogát adná föl, mivel a költő tanítója, irányadója nemzetének s kell, hogy műveiben a kor mozgató eszméi és törekvései visszatükröződjenek. Az irányregény ezért lett divatossá korunkban s ma már bizonyára nevetségessé tenné magát, ki régi elméletek foszlányaiba kapaszkodva, jogosultságát vitatná.

E rövid elméletet szükségesnek véltük előre bocsátani, mert Szegfi Mór legújabb műve, noha nyíltan irányregénynek nem vallja magát, szintén e fajhoz tartozik. Tárgyát az arisztokrácia és munkásosztály küzdelme képezi; oly téma, mellyel a francia irodalomban, regényben és drámában, Feuillet Oktáv foglalkozott legörömestebb. „Fenn” az arisztokráciát jelenti, míg az „alant” szót a társadalom alsóbb rétegeinek jellemzésére fogadta el a közhasználat. Feuillet egyik legismertebb művében a gyárnak küzdelmét rajzolja a vár ellen; Szegfi a munkáét szemben a tétlen, de pöffeszkedő nyegleséggel. De míg Feuilletnél a „fenn” és „alant” csupán egy-egy család által van képviselve. Szegfi a regény alakjának nagyobb rugékonysága által elcsábítva, mindkét osztályt tömegestől szerepelteti a küzdelemben. Az arisztokráciának öt-hat léha tagjával ismerkedünk meg, míg a másik oldalon, egymással csaknem párhuzamos menetben, két nemes szív egymásba csak ritkán vágó története veszi igénybe érdekeltségünket. Ily elágazást a dráma nem tűrne meg, míg a regény tágabb keretében az eltérő utak is egy célra: az alapeszme illusztrálására vezetnek. Szegfi társadalmi rajzában nem is az ellen van kifogásunk, hogy két különböző mederben folyó történet által kétfelé osztja figyelmünket, hanem, véleményünk szerint a tárgynak kezelése nem olyan, hogy biztos megoldására vezethetne egy, fájdalom, még napjainkban is gyakran fölmerülő fontos társadalmi kérdésnek.

Tagadhatlan tény, hogy a költő a hatásnak egyik legbiztosabb eszközét a kontrasztban találja, de másrészt az is áll, hogy a kontraszt túlságos kiszínezése veszélyes örvénnyé válhatik, mihelyt az író átlépi a valószínűség határait. E hibát Szegfi sem kerülte el. Míg a munkásosztály tagjait egytől egyig példás erényekkel ruházza föl, s küzdelmeikben büszke odaadással vesz részt, addig az arisztokratikus körök festéséhez csak sötét színei vannak, s kezét a vastag vonások fölrakásában el nem titkolható ellenszenv vezeti. Igen sajnos dolog volna, ha társadalmunk kizárólag ily ellentétekből állana, s összekötő szálak nem léteznének. Igaz ugyan, hogy Szegfinél az arisztokráciát kizárólag a „jeunesse doreé” képviseli, de kérdés: helyesen cselekszik-e az író, ha ily társadalmi probléma fejtegetésénél csupán specialitásokat hajhász, s az ellentéteket legrikítóbb szélsőségeiben igyekszik föltüntetni. Feuillet, midőn legélesebben ostorozza is az arisztokráciát, mutat föl oly vonásokat, melyek, ha nem is rokonszenvet, de legalább érdekeltséget és tiszteletet keltenek; Szegfinél egészen meg van mételyezve a felsőbb körök levegője s kivétel nélkül oly alakokkal találkozunk, aminőket „tisztességes” körben még a leglazább illem- és erkölcsszabályok sem tűrhetnek meg. Ily egyének nem lehetnek egy osztály képviselői s legkevésbé az irányregényben, mely célját és hatását egyaránt a való élet hű és igazságos rajzában találja.

Az „alant” sokkal művészibb képpé alakul Szegfi rajzában. Alakjain gonddal dolgozik, majd mindeniket rokonszenves vonásokkal tudja fölruházni s a csöndélet képe minden szakaszban elárulja, hogy az írót a tárgy fölmelegítette. Jámborné lakása, a regény elején, oly odaadással van rajzolva, hogy mindjárt az első lapokon éreznünk kell ama verőfényes boldogságot,mely az „alant” minden zugát bevilágítja éltető sugaraival. E bevezető rajz erőteljes hangulatot kelt az olvasóban s e hangulatot meg is őrizzük a regény csöndes boldogságot és megelégedést lehelő nyugalmas szakaszaiban, éppúgy Bender kárton-színező gyárában, mint Jámbor Ferenc műhelyében vagy a fiatal kardalnoknő lakásán, kinek szerelmi viszonya szintén egyik epizódját képezi a széles mederben folyó regénynek. Rokonszenves vonásokkal van elénk vezetve a falusi kántorból börze-spekulánssá lett Grünwald is, de a börzének már sokkal élénkebb és színdúsabb rajzait láttuk, mint aminővel Szegfinél találkozunk. Nála általában véve ritkán sikerülnek a mozgalmasabb jelenetek. Kevés szóval, néhány élénk vonással nem tud rajzolni s az indokolás kedvéért minden helyzetet kiszélesít. Regénye ezért ama művek közé tartozik, melyekből lapot lap után fordít a kevesebb türelemmel bíró olvasó. E felületességnek kedvez maga az író is, ki minden drámai hatást megvetve, jelenetezés nélkül, történeti egymásutánban gombolyítja le az eseményeket, egy-egy fejezetnek címében gyakran vannak egész tartalmát előre elárulva.

A regény meséjét külön elmondani fölöslegesnek találjuk, de nem is tehetnők, mert a legszárazabb kivonat is, lapunk nagyságához mérve, aránytalan tért venne igénybe. Mi csak általánosságban mondtuk el megjezéseinket e műre, mely érintett hiányainak dacáa is, gondos alkotás terméke. Regényirodalmunk sem mennyiség, sem minőség tekintetében nem áll azon a lábon, hogy oly lelkiismeretes munkát, minő a Szegfié, az irodalom elismerés nélkül, a közönség olvasatlanul hagyhatna. Hát másért nem: már nemes irányáért is megérdemli, hogy a selejtes külföldi izgalmi regényeket háttérbe szorítva, úgy a nagyközönségnél, mint a kölcsönkönyvtárakban széles elterjedésnek örvendjen.
– s.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 8. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. február 24.

**

Szegfi Mór Mihály (Szil, 1825. március 5. – Tab, 1896. augusztus 28.) a márciusi ifjak egyike, író, újságíró, főreáliskolai tanár, miniszteri titkár.