2018. júl. 6.

Heine, Heinrich: Pomára



I.

Szivemben szerel’m-istennők
Zengnek harsonák módjára,
És ujjongva igy kiáltnak:
„Üdv, királyné, szép Pomára!”

Nem aaz Otahajti-béli, -
Papok azt megtéritették;
Az enyém még vad királyné,
Szilaj, szeliditetlen még.

Népének kétszer hetenként
Megmutatja bájos voltát;
A mabille-kertben táncol,
Járj’ a kánkánt és a polkát.

Minden lépte méltóságos,
Ajka bájt hint, szeme kábit,
Minden íze egy királyné
Csípejétől lábikráig.

Igy táncol; s szivemben Ámor
Ujjong, harsonák módjára;
És ujjongva zengi folyvást:
„Üdv, királyné, szép Pomára!”

II.
Táncol. Mikép ringatja testét!
Minden tagján mi kecsteljesség!
Mint száll, lebeg, föl- és leröppen:
Hogy alig férek már bőrömben.

Táncol. S ha pördül, majd megállván
Fél lábhegyén, mikép a bálvány,
S kezét kinyújtja, - így esengek:
Isten, kegyelmezz ép eszemnek!

Táncol. Hah, épen ez a tánc volt
Mit Heródiás lánya táncolt,
Heródes király előtt egykor…
Szeme villámlik és tüzet szór.

A táncával örjöngővé tesz…
Mit adjak, asszony? – bármit kérhetsz!
Mosolygasz? – Hé bakók, cselédek,
Szent Jánosnak fejét vegyétek!

III.
Tegnap kenyér után járva
Gázolt még az utcasárba,
Hintaján, négy lótól vonva
Pompázik az utcákon ma,
Vánkosai lágy selymébe
Temetvén fürtös fejét be,
Büszkén nézi le a népet
Mely körülte gyalog léptet…

Ha igy kocsikázni látlak:
Szivembe fájó fulánk hat.
Ah, kocsid, lágyan hintázva
Egyenest visz a kórházba,
A halál rád vigyorog majd,
Az vet véget nyomorodnak,
S akkor durva tudni-vágygyal
Szennyes kézzel összevagdal
Majd a bonckés – s mindenik
Izmod rostját szétszedik…
Szintez sorsa lovaidnak:
Ők is sintér-kézre jutnak.

IV.
Jobbra fordult, hála égnek! –
Sorsod, mintsem várhatád!
Hála ég! elére véged,
Kora halál jött reád.
S élted’ add, szegény anyádnak
Kamrájában végezéd.
Irgalomból, szempilládnak
Ő csuká le ereszét.

Szemfedőt vett, szép fehéret,
Koporsót, sírt is talán…
Csakhogy, hajh, a gyászkiséret
Nagyon rideg vala ám!

Gyászmisét nem énekelt pap,
Harangszó se’ siratott.
Fodrászod s kutyád lépdelt csak
Koporsód nyomában ott.

Az sohajt: „Oh hányszor jára,
Te szép éjfekete fürt,
Fésüm benned, míg Pomára
Előttem egyingben ült!”

Hát kutyád! – Az elinalt, a
Temető-kert elején.
S magát hamar vigasztalta
Pompon Róza kenyerén.

Ugy van! Róza mellé pártolt,
Ki a királyné nevet
Irigyelte Pomarától
S pletykált róla szörnyeket!

Nyomorúlt gúny-királyné te,
Koronád csak ronda sár!
Isten örök kegyelmébe
Menekülsz most,- halva már!

Mint anyád, oly irgalommal
Bánt az atya is veled:
Azért tette, mert bizonynyal
Sokat szeretett szived!
Szász Károly

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871.