2013. jan. 13.

WILLIAM SHAKESPEARE (1564-1616): Romeo és Júlia – Julius Caesar – Hamlet dán királyfi – Othello, a velencei mór





Színpad az egész világ” – mondja Jaques az Ahogy tetszik-ben. Mi pedig elmondhatjuk Shakespeare-ről. színpadja egész világ. Ha kihalna az emberiség, s elpusztulna minden egyéb, amit alkotott, Shakespeare összes műveiből szinte minden lényeges ismeretet rekonstruálni lehetne planétánk értelmes lakóiról.

Shakespeare műveiből mindent megtudhatunk magunkról – ő maga azonban elrejtőzött művei mögött. Életéről mindössze tucatnyi megbízható adatot ismerünk. Stratford-on-Avonben született, keresztelésének napja április 26-a. Egy jómódú iparos-polgár, John Shakespeare kesztyűkészítő fia volt. Fiatalon, 1582-ben nősült, a nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt vette feleségül, akitől egy lánya, majd egy fia született. (Utóbbi korán meghalt, a leány, Suzanne azonban felnőtt, férjhez ment, s az idősödő író még unokájának is örvendhetett.) 1587 körül Shakespeare otthagyta családját, és Londonba ment; öt év múlva már sikeres színműíróként említik. 1597-ben nagy házat vásárolt Stratfordban; két évvel utóbb az újonnan épült londoni színház, a Globe egyik részvényese lett. 1609-ben adta ki szonettjeinek 150 darabos gyűjteményét – a kortársak szemében ez (meg két fiatalon publikált elbeszélő költeménye) nagyobb irodalmi rangot adott neki, mint drámai művei. Valamikor 1610 és 1612 között felhagyott a színműírással, hazatért szülővárosába, s ott halt meg, valószínűleg épp ötvenkettedik születésnapján; sírja a város templomában van.

Drámaírói pályája, amelyet az átdolgozásokkal s társszerzői ténykedéssel töltött „inasévek” előztem meg, 1592-ben kezdődött, s első szakaszát az irodalomtörténeti hagyomány a századfordulóig számítja. Ebben az időszakban keletkeztek az angol történelem nagy alakjait felidéző krónikás színművek, a királydrámák (köztük a II. Richárd, III. Richárd és az V. Henrik), a legfontosabb vígjátékok (Felsült szerelmesek, A makrancos hölgy, Szentivánéji álom, Sok hűhó semmiért, Ahogy tetszik, Vízkereszt) s két korai tragédia (Rómeó és Júlia, Julius Caesar).

A második periódus – 1601 és 1607 között – a nagy tragédiák időszaka (Hamlet, Othello, Lear, Macbeth, Antonius és Kleopatra); az ekkor született néhány vígjátékban is több a keserű fintor, mint a derű (Szeget szeggel, Minden jó, ha vége jó, Troilus és Cressida).

Feltűnően elkülönül e kettőtől az utolsó alkotó szakasz (1608-1612), amelyben mindössze négy regényes színmű keletkezett (Pericles, Cymbeline, Téli rege, Vihar); ezekben a jó és rossz küzdelmét nem kataklizmák döntik el, a bűn diadala átmeneti, a feloldás derűs. A Vihar Prosperójának jelmezében maga a drámaíró mondott búcsút, varázspálcáját a tenger mélyére vetve, színpadnak és életnek.

Nehéz eldönteni, miben volt a legnagyobb Shakespeare: a jellemek százainak szuverén megteremtésében, a dikció mágikus költőiségében vagy a színpad minden igényének fölényes ismeretében. Alighanem mindháromban felülmúlhatatlan. S ehhez vetve érdektelen, hogy önállóan cselekményt sosem agyalt ki, krónikák, mesék, novellák, sőt nemritkán elődök és kortársak már kész színművei szolgáltak ugródeszkául fantáziájának. Zsenialitásának arányai épp akkor bontakoznak ki igazán, ha műveit összevetjük az alapanyaggal.

Hatása elementáris volt, nem is annyira kortársaira, mint az utókorra, különösen a romantika századában. Az ókori mintákat követő francia klasszicista drámával szemben az ő példája felszabadító hatású volt egyebek közt Schiller és Hugo drámai művészetére; a mi Katonánk is az ő adósának érezhette magát. Schiller és Katona egyébként Shakespeare jellegzetes drámai metrumát, a blank verse-et (ötös-hatodfeles rímtelen jambus) is felhasználta.

A Rómeó és Júlia Shakespeare legnépszerűbb művei közé tartozik, forrása az olasz Bandello novellája (1524). Korai tragédia, s a szereplők közül bőven szedi áldozatait; ám ezek mégsem tragikus alkatok abban az értelemben, ahogy Hamlet, Lear vagy Othello azok. Maga a darab az első felében inkább vígjáték, s még a negyedik felvonás után is elképzelhető lenne a szerencsés kibonyolódás. A két kamasz szerető lelkében nincs tragikus meghasonlás, egyetlen véletlen mozzanat (János barát fatális feltartóztatása) zúzza össze őket. Drámai ellenlábasuk tehát pusztán a végzet, amely a két viszálykodó családot bünteti az ő halálukkal.

A művet valószínűleg 1595-ben mutatták be. A valódi Shakespeare-művet (ha eltekintünk egy német átdolgozás 1793-as pesti bemutatójától) 1844-ben játszották először Magyarországon Gondol Dániel fordításában. Azóta lefordította Szász Károly, Zigány Árpád, Telekes Béla, Kosztolányi és Mészöly Dezső is.

A veronai szerelmesek történetéből Benda, Gounod és Zandonai operát, Prokofjev táncjátékot írt; hozzá kapcsolódik Berlioz dramatikus szimfóniája és Csajkovszkij nyitányfantáziája.

A Julius Caesar Shakespeare második római tárgyú tragédiája, a szerző Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok c. művére támaszkodott. Valódi hőse nem is a címszereplő, aki a harmadik felvonás elején meghal – bár szelleme, szó szerint és átvitt értelemben, ott lebeg a két utolsó felvonásban is -, hanem Brutus, a nemes lelkű idealista, akit a körülmények a politika küzdőterére kényszerítenek, s ott éppen erkölcsi igényessége folytán lesz oka önmaga és a vállalt ügy bukásának.

Először valószínűleg 1599-ben került színpadra; hazai bemutatója 1842-ben volt, Vörösmarty két évvel korábban készült, lényegében máig élvezhető fordításában; a szöveget utóbb Arany, majd Szabó Lőrinc némiképp átigazította.

Talán a legismertebb és legnépszerűbb Shakespeare-mű a Hamlet dán királyfi c. tragédia. A történeti forrás Saxo Grammaticus XIII. századi Chronica Danorum c. műve (ott a hős neve Amleth); csak utalásokból tudjuk, hogy a históriát – francia előzmények után – már 1587-ben feldolgozta egy angol drámaíró, vélhetőleg Thomas Kyd. Shakespeare ezt a művet bizonyosan ismerte, aminthogy hasznát vette Kyd egy másik, fennmaradt színművének, a Spanyol tragédiának is, amelyben a gyilkost egy betétszíndarab segítségével leplezik le. A példaképeknek Shakespeare azzal nő magasan fölébe, hogy nem a hosszú vad gyönyörében tobzódik, hanem a humanista vívódásáról szól, akiben „az elszántság természetes szinét / A gondolat halványra betegíti.” Hamlet tudja jól, hogy bosszút kell állnia, ezt követeli a gyermeki szeretet, az apa síron túli parancsa, de még az államrezon is; ám túl sokat tud és lát ahhoz, hogy a brutális tettre könnyen elhatározza magát. Habozása vezet Polonius, Ophelia, Gertrud királyné és Laertes halálához, s végül maga is bukik, megfosztva Dániát méltó királyától.

A Hamlet 1601-ben került színre. Hazánkban először németül adták elő, 1774-ben Pozsonyban és 1776-ban Pesten. Legelső magyar fordítását Kazinczy készítette 1790-ben egy német átdolgozásból, prózában, s fél évszázadig ezt a szöveget játszották a magyar színpadok, majd 1867-ig Vajda Péter magyarítását használták. Ekkor készült el Arany máig elevennek ható, költői értékben az eredetivel adekvát fordítása.

A tragédia nyomán Liszt szimfonikus költeményt, a francia Thomas operát és Csajkovszkij nyitányfantáziát írt; kortársaink közül Szokolay Sándor formálta ismét operává.

Az Othello, a velencei mór témájáért is az olasz novellairodalomhoz  nyúlt Shakespeare; Geraldi Cinthiónál találta a meglehetősen alacsony színvonalú féltékenységi rémtörténetet, amelyest aztán magasrendű humanizmusával megnemesített, és talán legszilárdabb szerkezetű és legelementárisabb hatású tragédiájává formált. Othello tragikus vétsége a korlátlan bizalom, illetve az, hogy e bizalommal nem képes azt megajándékozni, aki valóban méltó rá. Jagóban az erkölcsi gátlástalanság és az intrika zseniális szörnyetege áll vele szemben; kettejük harcában a vértezetlen becsület van bukásra ítélve, amely ráadásul még fel sem ismeri, hogy védekeznie kellene.

A művet 1604-ben mutatták be. Magyarországon már 1794-ben előadták Boer Sándor magyarításában; később Kelemen László, majd Vajda Péter, Szász Károly, Kardos László és Mészöly Dezső fordították.

Operaszínpadra először Rossini állította a művet, de mára kiszorította onnan az öregedő Verdi kongeniális zenedrámája.

*


ROMEO ÉS JÚLIA

Szereplők:
MONTAGUE és CAPULET, veronai nemesek; ROMEO, Montague fia; JÚLIA, Capulet lánya; LŐRINC BARÁT, ferences páter; ESCALUS, Verona hercege; PARIS GRÓF, a herceg rokona; MERCUTIO, a herceg rokona és Rómeó barátja; BENVOLIO, Montague unokaöccse és Rómeó barátja; TYBALT, Capulet unokaöccse DAJKA, Júlia dajkája.

I.                  FELVONÁS

A Montague- és a Capulet-ház szolgái összeverekednek Verona utcáján; Benvolio közbeveti magát, de előkerül Tybalt is, aki kötekedő modorban hívja ki őt párbajra. Rövidesen a két ellenségeskedő család feje is a helyszínen terem, a szóváltás és harci lárma egyre hevesebb. Mindennek a herceg vet véget, aki ismételten megrója az összeférhetetleneket, és vérpadot helyet kilátásba annak, aki még egyszer összetűzést mer provokálni.

Romeo elpanaszolja unokaöccsének, Benvoliónak, hogy elsorvad reménytelen szerelmében, mert imádottja, Roza ügyet sem vet ár. Benvolio vigasztalja, s mivel közben hírét veszik, hogy a Capulet-házban este nagy táncmulatság lesz, azt tanácsolja barátjának. menjenek el, s ott annyi szép lányt fog találni, hogy többé rá se akar majd nézni kegyetlen kedvesére.

A dajka szószátyár közléseiből megtudjuk, hogy imádott kis úrnője, Júlia tizennégy esztendős. Anyja közli a lánnyal, hogy a nemes paris gróf megkérte a kezét, s ajánlja, az esti bálon Júlia vegye szemügyre jól a kérőt, tetszik-e neki, tudná-e szeretni.

Romeo és Benvolio, valamint barátjuk, a sziporkázó szellemű tréfamester, Mercutio álarcosan belépnek Capuleték palotájába. Tybalt hamar felismeri Romeót a hangjáról, és fenyegetőzik, hogy rögtön vérét veszi, de a ház ura, Capulet a legszigorúbban megtiltja neki, hogy megzavarja az ünnepséget. Romeo szeme megakad Júlián, csak néhány lelkesült mondatot váltanak, de mindkettőjüket a villámcsapás hirtelenségével keríti hatalmába a szerelem. Megtudják, hogy családjuk ősi ellenségének gyermekébe szerettek bele.

II.               FELVONÁS

Benvolio és Mercutio a bálból hazatérőben hiába keresik Romeót, aki már a magas falon át beugrott Capuleték kertjébe.

Romeo a kertben lopakodva megpillantja Júliát, aki megjelenik a ház erkélyén, és az éjnek suttogja el vallomását, hogy Romeót szereti. Az ifjú felfedi magát, és ő is fennen szárnyaló szavakkal vall szerelméről. Végül Júliát szólítja dajkája, válniuk kell. Júlia megígéri, hogy ha az ifjú szándéka komoly, reggel elküld hozzá valakit, s azzal üzenje meg, hol és hogyan házasodhatnak össze a leghamarabb.

Romeo korán reggel felkeresi Lőrinc barátot, a derék öreg ferences papot, aki gyóntatóatyja, s akinek annyit panaszkodott Roza kegyetlenségéről. Lőrincet alaposan meglepi a közlés, hogy lelki gyermekét egyik napról a másikra új és végzetes szerelem ejtette rabul, mégis rááll, hogy a két fiatalt titokban összeadja, mert reménykedik benne, hogy ez a frigy végre békét teremt majd a két viszálykodó család között.

Romeo másnap megjelenik a főtéren, s két barátja örömmel látja őt újra régi formájában, víg szócsatázó kedvében. Jön a dajka, félrehívja Romeót; az ifjú megüzeni vele, hogy Júlia jöjjön délután gyónni Lőrinc baráthoz, s ott meglesz az esküvő is.

A visszatérő dajka megjátszott zsémbeléssel csigázza Júlia gyötrő kíváncsiságát, de végül átadja a boldogító üzenetet neki.

Lőrinc barát cellájában lejátszódik az igen szűk körű esküvő, még tanúk sincsenek jelen.

III.           FELVONÁS

Benvolio és Mercutio cseveg Verona főterén; jön Romeo, majd más irányból Tybalt, és gyalázkodással provokálja Romeot, akin előző este nem tölthette ki mérgét. Ő szelíden felel, talányosan célozgat rá, hogy számára drága a Capulet név, s szeretetébe még a sértegető is belefér. Mercutio nem képes ezt a puhán beszédet hallgatni, párbajra hívja ki a kötekedőt. Romeo kétségbeesetten csitítaná őket, s közbe is veti magát. Tybalt épp ezt használja ki, egy orv döféssel halálosan megsebzi Mercutiót, aki még az utolsó perceiben is sziporkázó tréfákat ereget. Most már Romeót is elhagyja a béketűrés, kihívja és rövid összecsapásban leteríti Tybaltot. Elősereglik a polgárság, a két család feje, s megjelenik a herceg ő Mercutióban a rokonát vesztette el, Tybalt életéért pedig a Capulet család kér elégtételt. A herceg ítélete: száműzi a városból Romeót, aki egyébként már előbb elmenekült a helyszínről.

Júlia türelmetlenül várja az estét, az éjt – s ekkor hallja meg a dajkától, hogy Romeo megölte Tybaltot. Az a gyilkost átkozza, Júliát pedig az ejti kétségbe, hogy újdonsült férjét, akinek ő még nem is asszonya, az ítélet tán örökre eltávolítja tőle. Gyötrődését látva a dajka felajánlja, hogy elmegy a paphoz, mert sejti, hogy Romeo nála rejtőzik.

Lőrinc barát igyekszik lelket verni Romeóba, aki szintén halálra vált a száműzetés ítéletét meghallva. Megígéri az ifjúnak, hogy ha a közeli Mantovában telepszik meg, legénye útján hírt tud adni neki mindenről, ő pedig majd igyekszik a kegyelmet kieszközölni a hercegnél. Biztatja, hogy egy kurta nászéjre még van lehetőség, de a hajnali őrségváltás előtt el kell tűnnie a városból

Paris gróf megismétli a leánykérést. A gyászra való tekintettel Capulet szűk körű esküvőt helyez kilátásba, de idejét sürgeti, harmadnap délelőttre tűzi ki. Feleségét bízza meg, hogy lányával tudassa az örömhírt.

Itt a hajnal, a szerelmeseknek ez az elválást jelenti. Jön Capuletné, és Júlia elképedve és rémülten hallja a közeli esküvő tervét. Nem beszélhetvén az igazi okról, a friss gyászra hivatkozva hevesen tiltakozik. Rövidesen a ház ura is jön, akit kihoz a sodrából lánya ellenkezése. Olyan  hisztérikus dühvel és durvasággal ront neki a lányának, hogy felesége is csillapítani igyekszik, sőt még a dajka is merészen rápirít; ő azonban egyre jobban belelovalja magát a vélt sérelembe, amely családfői méltóságát érte, s dühöngve elrohan. Capuletné sajnálja lányát, de nem hajlandó kiállni mellette. A dajka most köpenyeget fordít, paris grófot magasztalja égig, Romeóra pedig minden rosszat ráken. Arról beszél Júliának, hogy férje annyi, mintha nem is lenne, nyugodjon bele szülei döntésébe. Júlia színleg felhagy az ellenkezéssel és bejelenti, hogy gyónni megy Lőrinc baráthoz, mivel vétkezett a szüleivel szemben, megtagadván tőlük a kötelező gyermeki engedelmességet.

IV.            FELVONÁS

Júlia kétségbeesetten panaszolja Lőrincnek, milyen szörnyű helyzet elé állította atyja – a pap egyébként az esküvő tervét már magától Paris gróftól hallotta. A lány öngyilkosságot emleget, Lőrinc barát viszont egy kétségbeesett, de reménnyel kecsegtető megoldást javasol. Titkos főzetet nyújt át, amelyet Júliának az esküvő előtti éjszaka kell meginnia. Ez negyvenkét órára a halálhoz hasonló állapotot okoz, s nyilván, a helyi szokás szerint, még aznap elhelyezik őt nyitott koporsóban a családi kriptában. Lőrinc majd egy rendtársát elküldi Mantovába az üzenettel, Romeo titkon visszajön, behatol a kriptába, s mire Júlia magához tér, elviszi őt magával száműzetése helyére. A boldogtalan fiatalasszony, aki már a halálra is elszánta magát, örömmel áll rá erre a megoldásra.

Az esküvői készülődés lázában égő házba a bűnbánó, engedelmes kislányt játszva tér haza Júlia.

Eljött az éjszaka. Szörnyű kétségek gyötrik Júliát. Nem is az rémíti igazán, hogy az üvegcse halálos mérget is rejthet (a barát így könnyűszerrel megszabadulhatna meggondolatlan tettének kínos következményeitől), hanem a gondolat, hogy előbb ébred, mint ahogy Romeo a megmentésére érkezik, őt pedig az ősök rémes vázai és Tybalt oszladozó teteme között az iszony megfosztja eszétől. Végül bátran felhajtja az oldatot.

Capulet egy háziasszony buzgalmával és gondosságával intézkedik a nászünnepség minden részletéről. Egész éjszaka sürgölődött; reggel van, megjöttek a zenészek, s megérkezik a gróf is; a ház ura lányáért küldi a dajkát.

Júlia élettelen testét meglátva a dajka iszonyú jajveszékelésben tör ki összeverődik a ház, mindenki döbbenten siratja a megboldogultat. Lőrinc barát, aki persze eljött, hogy szere hatását lássa, a mennyei boldogság kilátásával vigasztalja a kétségbeesett násznépet. A lakodalomra jött zenészek komikus jelenet során távoznak a házból.

V.                FELVONÁS

Romeo legénye, Baltazár lóhalálában siet Mantovába, s tudatja urával Júlia halálának hírét. Romeo úgy dönt, hogy kedvesének kriptájában, az ő teste mellett vesz búcsút az élettől; egy patikustól gyorsan ölő mérget vesz, s legényével visszaindul szülővárosába.

János barát, akit Lőrinc Romeóhoz küldött a fontos üzenettel, dolgavégezetlen tér vissza: félreértés folytán pestisesnek vélték, és Mantova határában vesztegzár alá került. Nem talált senkit, aki hajlandó lett volna a levelet a címzetthez eljuttatni. Lőrinc barát feszítővassal és csákánnyal éjnek idején a kriptához indul, hogy legalább ő legyen ott, amikor Júliába visszatér az élet; úgy tervezi, hogy cellájában rejti majd el a lányt, amíg Romeo elő nem kerül.

Éjidőn Paris gróf jelenik meg a kriptánál, hogy virágokat tegyen boldogult menyasszonya ravatalára. Tanúja lesz, hogy Romeo feszítővassal esik a kripta fedelének. Sírrablónak nézi, és nekiront, Romeo önvédelemből kénytelen leteríteni őt. Utolsó kívánsága a haldoklónak, hogy Júlia mellett nyugodhassék; a kriptába behatol Romeo ezt a kívánságot teljesíti. Júlia holtnak vélt kezét megragadva kiüríti a méregfiolát, s szinte azonnal meg is hal. Az érkező barát rossz sejtelmekkel lép be a felfeszített kriptába, s két halottat lát ott. Júlia e pillanatokban tér magához. A barát szeretné magával vinni, de közeledők zaját hallja, s elfut a kínos helyzetből. Júlia magához tér, s meglátja imádottja élettelen testét. Mindent megért, és mert a méregből nem maradt már, Romeo tőrét döfi szívébe. – Őrség jön, amelyet Paris apródja lármázott fel; hamarosan megérkezik a herceg, valamint a Montague és Capulet családok is. A tragikus történések rugóira, az események hátterére Lőrinc barát vet fényt, előadva a titkos esküvő történetét s Júlia tetszhalálának okait és következményeit. A herceg, aki már második közeli rokonát vesztette el, a viszálykodó családfőket szólítja: ím az ég büntette őket gyermekeik halálával. Montague kezet nyújt Capuletnek, és gyermekeik holtteste mellett örök békességet fogadnak.

*

JULIUS CAESAR

Szereplők:
JULIUS CAESAR; MARCUS ANTONIUS; OCVTAVIUS; BRUTUS; CASSIUS; CASCA; DECIUS BRUTUS; METELLUS CIMBER; CINNA; CALPURNIA, Caesar neje; PORTIA, Brutus neje



I.                  FELVONÁS

A néptribunusok szétzavarják a Caesar diadalmenetére összegyülekezett római polgárokat, s hálátlanságukat vetik szemükre, merthogy nemrég Pompeiust éltették, most meg a Pompeius fiain győzedelmeskedő Caesart készek ünnepelni.

A Lupercaliák ünnepén a nép ujjong, és Caesart élteti; eközben Cassius kipuhatolja sógora és barátja, a sztoikus és visszavonultan élő Brutus nézeteit. Célozgat előtte Caesar egyeduralmi törekvéseire és emberi gyengéire, szavaival a büszkeség és honfiúi kötelesség tudatát ébresztgeti benne, és a sürgős cselekvés szükségességét hangoztatja. Közben a színfalak mögül örömujjongást hallani; kisvártatva jön Caesar, igen nyomott hangulatban. Cassius láttán megjegyzi Antoniusnak: az ilyen sovány, égő szemű, folyton töprengő és önmagukkal szemben igényes embereket tartja a legveszélyesebbnek. – Brutus és Cassius megtudja Cascától, aki szintén a köztársaság híveivel. Mindháromszor elhárította a nép ujjong tetszésnyilvánításától kísérve, de egyre feltűnőbb vonakodással, s végül epileptikus roham tört ki rajta. Cassius aznap estére titkos megbeszélésre hívja magához mindkettőjüket.

Vihar dühöng Rómában az éjjel, különféle csodás és rémítő jelek támadnak égen és földön. Cassius hívására összegyűltek a köztársaság hívei, hogy a Caesar elleni merénylet tervében megállapodjanak. Brutusra nagy szükség lesz, mert az ő tekintélye és neve feddhetetlensége igazolhatja erkölcsileg a készülő merényletet a római nép előtt.

II.               FELVONÁS

Brutus ellensége személy szerint Caesarnak, sok tulajdonságáért becsüli is, de éji töprengései során arra jut hogy ha Caesar egyeduralomra kerülne, a hatalom megrontaná, megrészegítené, s szétzúzná Róma szabadságát – ezért kell a kígyót még a tojásban megölni. Ablakában leveleket talál, amelyekben névtelen római polgárok kötelességére figyelmeztetik, és cselekvésre sürgetik – ezeket Cassius dobatta be híveivel. – Hajnal van, Brutusnál két összeesküvő társával együtt Cassius tesz látogatást. Beavatják őt tervükbe: még aznap, március idusán a szenátus ülésén megölik Caesart. Úgy tervezik, hogy végeznek Antoniusszal, Caesar odaadó hívével is, de ezt Brutus erőteljesen ellenzi: ne kezdjenek vérengzést, csak a legszükségesebb, elkerülhetetlen áldozatot hozzák meg Róma szabadságáért. Cassius, aki maga ajánlotta fel a vezéri szerepet sógorának, jobb meggyőződése ellenére elfogadja érveit. – Portia, Brutus neje, a neves Cato leánya faggatja férjét, mi ez az új keletű zaklatottság, töprengés és titkolózás körülötte. Szemrehányást tesz, hogy nem osztja meg titkát vele, akiben egy férfi bátorsága és lelkiereje lakik.

Caesart is felverte álmából a rémes éjszaka. Calpurnia szörnyű álmot látott: férje szobrából száz nyíláson át ömlött a vér. A papok baljós jeleket találtak az áldozati állatokban. Felesége könyörgésére Caesar úgy dönt, hogy aznap nem megy el a szenátus ülésére. Reggel az összeesküvők egyike, Decius Brutus érkezik a házához, aki egyébként teljes bizalmát élvezte mindig. Az ő feladata, hogy Caesart mindenáron rávegye a tanácsülésen való részvételre. Brutus Calpurnia álmát ravaszul az ellenkező értelemre magyarázza, s bizonykodik, hogy Caesar nevetségessé teszi magát, ha kiderül, hogy holmi babonák meg asszonyi sápítozás tartják távol a fontos államügyektől. Caesar valóban megmásítja iménti döntését, s indulás előtt még a többi szenátort, köztük leendő gyilkosait is meginvitálja egy kupa borra.

III.           FELVONÁS

A szenátus felé vezető úton Caesar irattekercset vesz át Artemidorustól abban a hitben, hogy az egyike a kérelmeknek, amiket így szokott kapni. Átadója nyomatékosan unszolja, hogy azonnal olvassa el, mert rá nézve roppant fontos – azt nem mondhatja az összeesküvők gyűrűjében, hogy az ellene szőtt tervet leplezi le benne. Caesar az iratot félretéteti, s belép a szenátus üléstermébe, Pompeius csarnokába. A megbeszélés szerint Metellus Cimber omlik a lábai elé, és kérleli, hogy fivérét engedje vissza száműzetéséből. Caesar alapos indokokkal kereken elutasítja a kérést. A többi összeesküvő is esdekelve borul eléje, közben egyre közelebb húzódnak hozzá, körülveszik. Dasca döfése adja meg a jelet. Mind belémártják kardjukat – a szenátus be nem avatott tagjai rémülten szétszaladnak. – Antonius bátran az összeesküvők közé jön, akik tettük sikerétől mámorosan, de a további teendőket illetően kissé bizonytalanul álldogálnak a kiürült ülésteremben. Tettük okait kívánja tudni. Színleg elfogadja érvelésüket, s bár hitet tesz Caesar iránti odaadásáról, kezet fog velük, és hívüknek jelenti ki magát. Csak annyit kér, hogy Caesarnak illő temetést rendezhessen, s ott beszédet mondhasson. Ezt Cassius ismét hevesen ellenzi, de a nemes lelkű Brutus nem lát veszélyt: előbb úgyis ő fog beszélni, Antoniusnak pedig majd közölnie kell, hogy az ő engedélyükkel kapott szót, és őket nem illetheti vádakkal. Antonius elfogadja a feltételeket.

Róma egyik közterén Brutus lép a szónoki emelvényre, és szikár logikájú beszédében meggyőzi Róma népét, hogy önzetlenül csak a haza üdvéért, Róma szabadságáért emeltek fegyvert, amikor az egyeduralomra törő, bár más érdemekkel dús Caesart megölték. Távozás után Antonius beszél. Nem vádolja Brutust és társait – hisz mind derék, becsületes férfiú -, csak épp úgy sorolja elő és állítja be Caesar tetteit, oly teátrálisan tárja eléjük a holttest sebeit, moly hévvel ecseteli a jótetteket, amelyeket Caesar gyilkosaira pazarolt, hogy a tömeg hangulatát sikerül rövid idő alatt a visszájára fordítania. Beszédének végén, amely a pszichológiai hatáskeltés és a demagógia ritka remeke, bejelenti, hogy Caesar végrendeletében Róma népére hagyta hatalmas vagyonát és kertjeit. A népharag most már az összeesküvők ellen fordul, akik kénytelenek menekülni.

A felzúdult csőcselék az utcán meglincseli Cinnát, a költőt, Caesar őszinte hívét, csak mert a neve azonos Cinna szenátoréval, aki az összeesküvők egyike volt.

IV.            FELVONÁS

Antonius és Octavius maradt győztesen a porondon, a jelentéktelen Lepidussal új triumvirátust formáltak. Megállapodnak a politikai tisztogatás, a proskripció áldozatainak listájában, még saját rokonaikat sem kímélve. Lepidus távozta után a másik kettő egyetértésre jut, hogy társuktól előbb-utóbb ugyancsak megszabadulnak.

Sardis mellett, a hadra kelt köztársasági hadsereg főhadiszállásán Brutus Cassiust fogadja. Heves szóváltás alakul ki közöttük. Cassius nehezményezi, hogy Brutus túl szigorúan ítélt egy vesztegetéssel gyanúsított ember ügyében, akit ő védelmébe vett, Brutus pedig épp azt veti az ő szemére, hogy ilyen züllött védencei vannak, s hogy megtagadta a pénzt, amely a sereg élelmezésére kellett volna. Egyre keserűbb szemrehányásokkal illetik egymást; végül Brutus bevallja, hogy nemrég vette felesége, Portia halálhírét, aki hősiesen, önkezével vetett véget életének. A két barát kiengesztelődve öleli át egymást. Hír jön a triumvirek seregének közeledtéről. Cassius jobbnak látná helyben bevárni az ellenséget, hisz ők pihentek, azok pedig fáradtak lesznek a meneteléstől, ám ismét Brutus álláspontja kerekedik fölül, aki ragaszkodik hozzá, hogy Philippiig elébe menjenek a támadóknak. – Az éji magányban Caesar szelleme megjelenik a tépelődő Brutus előtt, s inti. philippinél találkoznak. A vezért ez sem rendíti meg elhatározásában.

V.                FELVONÁS

Philippi síkján a két ellenséges tábor vezérei előbb szópárbajt vívnak, majd Brutus és Cassius búcsút vesznek egymástól, tartva tőle, hogy esetleg nem találkoznak többé. Ezután a gyorsan váltakozó színek a csatatér más-más pontjait mutatják. Először Brutusnak sikerül a maga szárnyán Octaviust visszaszorítania, Antonius azonban lerohanja Cassius seregét, s a vezérnek nem marad más hátra, mint kardjába dőlni. Hamarosan Brutus előnye is semmivé lesz, a hurok összeszorul körülötte. A szégyenteljes fogság elől számára is csak az önkéntes halál a menedék. holtteste előtt Antonius tisztelettel adózik emlékének: „A többi lázadók, amit tevének… irígységből tevék… Ő tiszta szándékból és egyedül Közjó miatt…”

*

HAMLET DÁN KIRÁLYFI

Szereplők:
CLAUDIUS, Dánia királya; HAMLET, az elhunyt király fia; HORATIO, Hamlet barátja; POLONIUS, főkamarás; LAERTES, Polonius fia; ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN, udvaroncok; HAMLET ATYJÁNAK SZELLEME, FORTINBRAS, norvég királyfi; GERTRUD, dán királyné, Hamlet anyja; OPHELIA, Polonius lánya

I.                  FELVONÁS

Helsingőrben a dán királyi vár őrt álló katonái két éjszaka óta látják éjfélkor megjelenni a nemrég elhunyt király, az idősebb Hamlet páncélba öltözött szellemét. Meghívják a kételkedő Horatiót is, hogy őrködjék velük, s legyen tanúja a szellemjárásnak. A szellem neki is megjelenik, de kérdéseire nem válaszol.

Az államtanács ülésén Claudius király, az elhunyt király fivére követeket küld Norvégia uralkodójához, hogy unokaöccsét, az ifjabb Fortinbrast tiltsa el a Dánia ellen tervezett kalandor katonai akciójától. Majd saját unokaöccséhez, az ifjabb Hamlethez fordul, s korholja makacs gyászáért, biztosítja legmagasabb kegyéről és atyai jóindulatáról, s nyomatékosan kéri, hogy ne térjen vissza a wittenbergi egyetemre, ahonnan apja végtisztességére jött haza. Hamlet lelke háborog: anyja gyanús sietséggel ment férjhez előbbi sógorához, aki silány mása csupán elhunyt urának. Horatio, a királyfi barátja és egyetemi diáktársa beszél Hamletnek az éji jelenésről, s ő megígéri, hogy éjfél előtt maga is a várfalon lesz.

Laertes visszatérni készül Párizsba, ahonnan a koronázásra tért haza. Búcsúzóul húgát, Opheliát inti, hogy ne fogadja Hamlet udvarlását, mert királyfiak nem ilyen rangú lányokat szoktak feleségül venni, kár tehát jó hírét s tisztességét kockára tenni. Utóbb Polonius főkamarás hasonló módon és okból inti vigyázatra lányát, és megtiltja neki, hogy érintkezzék a királyfival. A szelíd leányka engedelmesen megígéri, hogy apja kívánsága szerint lesz.

A jelenés Hamlet előtt végre megnyilatkozik. Halálát kígyómarásnak tulajdonítják, mondja fiának, valójában fivére, Claudius ölte meg fondorlatosan, míg kertjében délutáni álmát aludta, gyilkos mérget öntött a fülébe. Bosszúra szólítja fel fiát, de lelkére köti, hogy anyját kímélje, mert a királyné nem vétkes az ő halálában, jóllehet a vérfertőzés bűnét elkövette, még férje életében viszonyt kezdett annak öccsével.

Hamlet megfogadja a bosszút, majd esküt vesz barátjától és az őrt álló két katonától, hogy az eseményeket teljes titokban tartják.

II.               FELVONÁS

Poliniusnak elpanaszolja Ophelia, hogy miután az apai parancs szerint visszaadta Hamletnek leveleit, és közeledését elutasította, a királyfin csendes téboly tört ki, és többször ráijesztett zavaros viselkedésével.

Claudius és a királyné maguk elé kéretik Rosencrantzot és Guildensternt, akik Hamletnek gyerekkori pajtásai voltak, s megbízzák őket, jutalmat ígérve, hogy fürkésszék ki ügyesen, mi okozza a királyfinak egy idő óta tapasztalható búskomorságát és zavarodott viselkedését. – Jön Polonius, s jelenti, hogy visszatértek a követek Norvégiából. Útjuk eredményes volt, s mint jelentik, a orvég király eltiltotta Fortinbrast a Dánia elleni akciótól. Kárpótlásul egy Lengyelország elleni hadjáratot bízott rá, s arra kéri a dán királyt, hogy engedjen átvonulást területén a seregnek. Ezután a főkamarás nagy körülményeskedve közli, hogy szerinte Hamlet tébolyát a szerelmi frusztráció okozza, s ígéri, hogy erről bizonyosságot szerez. Magára maradva szóba elegyedik az arra sétáló Hamlettel, aki a színlelt téboly álcájában megijeszti és alaposan nevetségessé teszi a korlátolt vénembert. – Rosencrantz és Guildenstern tiszteletüket teszik a királyfinál. Hamlet megsejti látogatásuk valódi célját, s rájuk olvassa, hogy megbízásból kémkednek utána. – A palotába érkeznek a városi színjátszó társulat tagjai, Hamlet régi ismerősei. A vezető színésszel népszerű tirádákat szavaltat a királyfi. A szenvedélytől, amelyet az elképzelt érzelmek váltanak ki a komédiásból, szégyenérzete támad: lám, neki valódi okai lennének a szenvedélyes fellépésre, mégis habozik. Ám van erre mentsége: a szellem hamis, ártó lény is lehet, aki a kárhozatba akarta taszítani. De most a színészekkel bemutattat az udvarban egy színdarabot, Gonzago megöletését, amelynek cselekménye feltűnően hasonlít ahhoz, ahogy a szellem szavai szerint a gyilkosság történt. Ha Claudius igazán bűnös, feltétlenül elárulja magát, s akkor már nincs ok a bosszút tovább halogatni.

III.           FELVONÁS

Rosencrantz és Guildenstern jelentik a királyi párnak, hogy még nem sikerült Hamlet bizalmába férkőzniük, ám megfigyelték, hogy a színtársulat érkezése roppant módon felvillanyozta kedélyét. Claudius kijelenti, hogy szívesen vesz részt az előadáson, mert kedvére van, hogy Hamlet figyelmét eltereli attól, amin elméje kotlik. – Polonius és Claudius elrejtőznek, s mintegy csaléteknek elölhagyják Opheliát, hogy lássák, Hamlet hogy viselkedik vele. Jön Hamlet, híres monológja („Lenni vagy nem lenni…”) arról szól, hogy a halál utáni ismeretlen léttől való félelem tartja vissza a legtöbb embert az öngyilkosságtól, ami másképp minden földi nyűg és szenvedés megoldása lenne. Ophelia láttán a királyfi megtagadja, hogy valaha is szerette a lányt, keserű szavakkal szól a nő állhatatlanságáról (ami persze éppenséggel nem Opheliában sértette meg őt), és szinte durva szavakkal zárdába küldi az egyre kétségbeesettebb lányt. A király a kihallgatott jelenetből azt szűri le, hogy nem a szerelmi csalódás áll az őrültség hátterében; úgy dönt, hogy Angliába küldi Hamletet, mert további jelenléte Dániában rá nézve veszélyt jelenthet.

A színészek az udvar előtt Hamlet utasítására előadják a Gonzago megöletése c. színművet. A jelenet nyomán, amelyben a színpadi király fülébe álmában mérget önt fivére, Claudius felugrik, és dühtől fuldokolva, a királynét magával rántva kirohan az előadásról. Most már Hamletnek nincs több kétsége, és elszántan készül a tettre. Rosencrantz és Guildenstern tolmácsolják a királyné rosszallását a történtek miatt, s közlik kívánságát, hogy fiát akarja látni. Hamlet nyíltan hangot ad megvetésének a két sunyi udvaronc iránt, de mivel Polonius is közvetíti Gertrud óhaját, elindul anyja lakosztálya felé.

Claudius megbízza Rosencrantzot és Guildensternt, hogy kísérjék el a királyfit angliai útjára. Polonius bejelenti, hogy Hamlet az anyjához indult, s hogy ő majd elbújik a királyné szobájában a kárpit mögé, kihallgatja beszélgetésüket, s jelentést tesz róla. A király egyedül marad, és rátör a mardosó önvád, térdre omlik, s az ima szavait keresi. Így lepi meg észrevétlenül az anyjához tartó királyfi, és már emelné is kardját, amikor rádöbben, hogy ha így, a bűnbánat pillanataiban ölné meg a bitangot, még a mennybe juttatná lelkét; a bosszút ezért későbbre halasztja.

A királyné szemrehányó szavakkal fogadja fiát, de Hamlet még keserűbb vádakkal illeti őt; a heves szóváltástól a hallgatózó Polonius megrémül, és segítségért kiált. Hamlet ledöfi a kárpiton át, abban a hitben, hogy a király rejtőzött oda. A vén, ostoba bajkeverő teteme láttán bosszankodik, de szánni nem tudja áldozatát. Ezután anyjára zúdítja minden kétségbeesését, vádolja, hogy eszményi férje helyett egy oly silány bábnak adta magát. Ekkor megjelenik apja szelleme – Gertrud nem látja -, és ismét inti fiát, anyjával bánjék kíméletesen. Hamlet megenyhül, de nyomatékosan kéri a királynét, hogy legalább férje közeledését utasítsa vissza, színleljen erényt, ha már nem bír vele.

IV.            FELVONÁS

A királyné még mindig rémülettől vacogva elmondja másnap reggel férjének, hogyan ölte meg Hamlet az éjjel Poloniust, és hogy nem tudni, hol rejtegeti a holttetemet. Claudius a két udvaroncot küldi, hogy szedjék ki ezt a titkot a királyfiból.

Hamlet csak bolondozik a küldöttekkel, rébuszokban beszél.

A király elé lépve is játssza tovább a bolondot, és csak mellékesen célozgat rá, hol rejlik a holttest. Claudius közli vele, hogy vétkéért száműzetés jár, Angliába kell mennie két kísérőjével.

Hamlet a hajó felé menet tanúja lesz, hogy Fortinbras serege átvonul az országon Lengyelország felé. Egy századostól megtudja, hogy jelentéktelen földdarabért folyik a háború. Őt ismét az önvád gyötri: mennyivel nyomósabb oka volna neki, s mégsem ragad kardot.

Ophelia elméje elborult a kettős csapás, apja halála és Hamlet elutasító magatartása miatt, szelíd tébolyával megijeszti s elszomorítja a királyi párt. – Polonius halálának és sietős, dísztelen temetésének hírére Laertes hazasietett Párizsból, s abban a hitben, hogy apja valami udvari cselszövénynek lett áldozata, zendülést támasztott. A lázongók élén akar behatolni a királyi palotába. Claudius erejével leszereli a zendülőket, Laertest pedig, akinek háborgását csak szítja az, hogy tanúja lesz húga tébolyának, meggyőzi róla, hogy ő maga cseppet sem oka a történteknek.

Hajósok levelet hoznak Horatiónak Hamlettől: a királyfi tudatja, hogy az Angliába tartó hajóról egy tengeri csetepatéban átugrott a rájuk támadt kalózhajóra. Most dán parton van, a hajósok váltságdíjat várnak érte, s a királynak is levelet visznek, őt, Horatiót pedig majd elvezetik hozzá.

A király is értesül, nem kis megdöbbenéssel, Hamlet visszatéréséről. Larertes elé tárja tervét: Hamletet majd felbiztatják Laertes ellen, feldicsérve előtte vívótudományát, s barátságos viadalt javasolnak, amelyben Laertes majd szabályellenesen, éles fegyverrel fog vívni, s így bosszút állhat apjáért. Laertes közli, hogy ráadásul kardja hegyét gyilkos méreggel is be fogja kenni, a király pedig biztonság okáért még egy mérgezett serleget is készenlétbe fog helyezni arra az esetre, ha a küzdelemben kihevülve Hamlet inni akar. – A királyné hozza a szomorú hírt, hogy Ophelia a patakba fúlt.

V.                FELVONÁS

Két sírásó készíti elő Ophelia sírját. A visszatért Hamlet Horatióval együtt tanúja lesz, hogy éppen apja hajdani udvari bolondjának, az elmés Yoricknak a koponyáját hajítják ki a gödörből; a mulandóságról elmélkedik. – Ophelia temetési menete érkezik, Hamlet és Horatio háttérbe húzódnak. A szertartás rövid, öngyilkosság gyanúja miatt az egyház ennyit sem engedett volna, ha hatalmi szó közbe nem avatkozik. Laertes a még nyitott sírba ugrik, és színpadias tirádákkal siratja húgát. Hamlet előugrik, feldúltan ő is a sírba veti magát, és most mindenki előtt megvallja, hogy igenis szerette Opheliát; birkóznak, míg szét nem választják őket.

Hamlet elmeséli Horationak, hogy az Angliába tartó hajón, rosszat sejtve, átkutatta titkon két kísérője holmiját, s megtalálta a levelet, amelyben Claudius meghagyta hűbéresének, az angol királynak, hogy mihelyt Hamlet Angliába érkezik, késedelem nélkül adja hóhér kezére. Ő a levél helyett írt egy másikat amely átadói, tehát a két udvaronc számára követelt azonnali halált, majd megmenekült a kalózhajó révén, megérdemelt sorsára hagyva a két hitvány alakot. – Egy udvaronc meghozza Laertes kihívását; Hamlet a kívánt feltételek szerint elfogadja.

A párbaj előtt Hamlet, elmebajára hivatkozva, megbékíti ellenfelét, s baráti jobbot kínál neki, amit Laertes színlelt kiengesztelődéssel elfogad. A vívás során Hamlet több találatot ér el egymás után, de Laertes az első sikeres vágásnál megsebzi ellenfelét. Közben a királyné megszomjazva a mérgezett kehelyből iszik; a király már nem tudja megakadályozni. A küzdelem hevében Laertes elejti kardját, s Hamlet kicseréli a magáéval, s most már ő sebzi meg ellenfelét. Laertesen vesz előbb erőt a méreg, földre roskad, közben a királyné is lerogy, s utolsó szavaival mérgezésre panaszkodik. Laertes most már tetteit bánva mindent feltár Hamlet előtt, s azt is tudatja vele, hogy percek vannak csak hátra életéből. Hamlet végre egyetlen hatalmas döféssel megöli Claudiust. Utolsó szavaival Fortinbrast jelöli meg utódjául. – A norvég királyfi épp ekkor tér vissza győztesen hadjáratáról, s parancsot ád Hamlet méltó eltemetésére.

*

OTHELLO, A VELENCEI MÓR

Szereplők:
BRABANTIO, a velencei tanács tagja; OTHELLO, nemes mór Velence szolgálatában; CASSIO, a hadnagya; JAGO, a zászlósa RODRIGO, velencei nemes; MONTANO, Ciprus korábbi kormányzója; GRATIANO, Brabantio fivére; LODOVICO, a rokonuk; DESDEMONA, Brabantio leánya, Othello neje; EMILIA, Jago neje; BIANCA, Cassio kedvese

I.                  FELVONÁS

Velence, éjjel. Jago gyűlöli Othellót, a velencei flotta szaracén származású parancsnokát, akinek ő a zászlósa, mert az helyette, a tapasztalt hadfi helyett kedvencét, a „teoretikus” Cassiót nevezte ki hadnagyának. A cimboráját, Rodrigót kétségbe ejti a hírrel, hogy szerelme, a szép Desdemona épp aznap este titkon feleségül ment a mórhoz. Jago tanácsára fellármázzák a lány apját, Brabantio szenátort a hírrel, hogy lányát „a berber csődör hágja”. A szenátor hamar rádöbben, hogy lánya valóban eltűnt a házból, s felfegyverzett embereivel elrohan az éjszakába.

Othellót a dózse küldötte a legnagyobb sürgősséggel az államtanácsba hívja: riasztó hírek érkeztek a Ciprus ellen készülő török offenzíváról, az államnak az ő szolgálatára van szüksége. Jön Brabantio  is az embereivel, el akarná fogni Othellót, ám az is kardot ránt, s így senki sem mer kezet emelni rá. Együtt mennek el az éjjeli tanácsülésre.

Az államtanács előtt a jelentések: a török Rhodosznál vonta össze erőit, és hatalmas haddal készül Ciprus ellen. Othellót nevezik ki a török ellen induló velencei flotta parancsnokává, Brabantio azonban feláll, és előadja panaszát. Varázslással vádolja a mórt, mert szerinte más nem vehette volna rá az ő szép és szűzies lányát, aki annyi velencei nemes ifjút kikosarazott, hogy egy ilyen szörnyeteg nője legyen, aki ráadásul jóval korosabb is. Othello önérzetesen védekezik, majd az előhívott Desdemona is megerősíti szavait: a mór vitézsége, hányatott életének történetei előbb bámulatot, majd részvétet, végül szerelmet ébresztettek benne, és önként, szerelemmel nyújtotta neki kezét. Brabantio kénytelen belenyugodni a helyzetbe. Othello kész azonnal indulni a hajóhaddal; Desdemonát Jagóra és annak feleségére, Emiliára bízza, hogy egy másik hajón induljanak Ciprusra. – A reményét vesztett Rodrigo vízbe akarja ölni magát, de Jago lelket önt belé. Csak szerezzen sok pénzt és drága ékszereket, ő pedig kimódolja majd, hogy az imádott nő hamarosan mégis az övé legyen. Egy készséges eszköze is van már a bosszútervhez, amelynek lényege most kezd csírázni benne: féltékennyé teszi a parancsnokot Cassióra, aki elütötte az előléptetéstől, s így két legyet üt egy csapásra.

II.               FELVONÁS

Ciprus partjainál hatalmas vihar tombol. Megérkezik Cassio gályája, s a zászlós hírül hozza, hogy az orkán a tenger mélyére temette a török flottát, Othello hajója is közeleg. A következőkben az a hajó ér partot, amelyen Jago feleségét és Desdemonát hozta. Feszült várakozás órái következnek, Jago durva élceket farag feleségére, Cassio Desdemonának kedveskedik; végül befut Othello hajója is. A hős boldogan öleli meg feleségét, a győzelem és a maga lakodalma örömére népünnepélyt hirdet meg aznap estére; az őrség vezetését Cassióra bízza. – Jago felbiztatja Rodrigot, hogy az éjjel provokáljon összetűzést Cassióval, azt sugallva neki, hogy a zászlós  nagy vetélytárs Desdemona kegyeiben. Ha sikerül mint   őrparancsnokot párbajba csalnia, az Cassio lefokozását vonhatja maga után. Közben a mór elleni gyűlöletének újabb indítékát említi, a gyanút, hogy régebben Othello az ő feleségével összeszűrte a levet. Erre ugyan szemernyi bizonyítéka sincs, de kézre esik most maga a gyanú is.

Este az őrségen Jago erőseb unszolja Cassiót, hogy hajtson fel egy-két kupa bort. Az szabódik, mondván, hogy igen gyenge ivó, s amúgy is ivott már, de végül enged az unszolásnak. Ekkor Rodrigo, aki álszakállal elváltoztatta az arcát, beléköt, sértegeti. Végül Cassio valóban elveszti a fejét, kergetni kezdi, majd komolyan megsebzi Montanót, a sziget leköszönő kormányzóját, amikor az csillapítani próbálja. A megbeszélés szerint Rodrigo fellármázza a várost, a nagy felfordulásra elősiető   Othello megfosztja rangjától hadnagyát. A kétségbeesett Cassiót vigasztalni kezdi Jago – aki az imént a jóakarat álcájában vallott rá ura előtt -, és azt tanácsolja: forduljon közbenjárásért Desdemonához. Ő majd visszaszerzi számára Othello jóindulatát, hisz a vezér semmit sem tagad meg ifjú asszonyától.

III.           FELVONÁS

Jago készséggel ajánlkozik, hogy felesége révén, aki Desdemona társalkodónője, találkozót eszközöljön ki Cassio számára az úrnőnél.

Othello Jágóra bízza, hogy levelét az induló gályával Velencébe juttassa.

Cassio megkéri Desdemonát a közbenjárásra, s az asszony szívesen megígéri. Othello közeledtére Cassio sietősebn távozik, amire Jago egy elharapott megjegyzést tesz ura füle hallatára. Desdemona szót emel ura előtt Cassióért, érdemeire hivatkozik, s igen sürgetőleg kéri, hogy adja vissza a rangját. Othello kitérőleg felel; a nők távozta után Jago folytatja kétértelmű játékát. Egyre újabb „gyanús” mozzanatokat említ, önmagukban ártatlan vagy egyszerűen kitalált dolgokat, közben ímmel-ámmal maga cáfolja őket, de ezzel csak még jobban rájuk irányítja a mór figyelmét. Szüntelenül jó szándékát, ura iránti szeretetét hangsúlyozza, s miközben a féltékenység rémétől óvja őt, egyre több és erősebb tápot ad háborgó kételyeinek. – Jago távozik, visszatér Desdemona Emiliával, s ura zaklatottságát látva, annak oka felől faggatja. A mór fejfájásra hivatkozik; Desdemona a keszkenőjével bekötné a homlokát, de férje azt lehajítja, s dúltan távozik, kétségbeesett felesége követi. Emilia fölemeli s közeledő férjének – átadja a kendőt, nem sejtve, annak mi a szándéka vele. – Othello visszatér; a gyanú már mélyre marta magát a lelkébe. Megfenyegeti Jagót, hogy összezúzza, ha rágalmakkal kínozza őt, s bizonyítékot követel. Jago most már nyeregben van; azt hazudja, hogy a kendőt (pontos leírást tud adni róla) Cassiónál látta, valamint hogy amikor Cassióval egy szálláson aludt, az álmában kibeszélte Desdemonával való szerelmes viszonyát. Othello már tajtékzik, és megesküszik, hogy bosszút áll megcsalatásáért. Jago is esküszik, hogy készséges segítője lesz. A vezér megbízza őt, hogy három napon belül végezzen a „csábítóval”.

Desdemona újra szót emel Cassióért, Othello viszont egyre ingerültebben követeli tőle a kendőt, amelyet jegyajándékul adott hitvesének, s amelybe, mint mondja, egy szibilla szőtt varázsigéket. Othello távozik, s Cassio jön; Desdemona közli vele, hogy ügye pillanatnyilag nem jól áll, a vezér igen dúlt kedélyállapotban van. – Cassio a kendőt, amelyet szállásán talált, kedvesének, az érte epekedő kis lotyónak, Biancának adja, hogy mintáit másolja le.

IV.            FELVONÁS

Jago folytatja ármányos játékát: a már amúgy is vérig zaklatott mórnak azt hazudja, Cassio bevallotta neki, sőt kérkedett vele, hogy Desdemona a szeretője. Othello epilepsziás rohamban összeesik. Épp ekkor jön Cassio. Jago elküldi, de azzal, hogy rövidesen jöjjön vissza. Mikor Othello magához tér, ráveszi, hogy rejtezzék el, s lesse ki, hallgassa ki, hogyan beszél Cassio a hódításáról. A visszatérő Cassiótól Jago Bianca felől érdeklődik, ezt azonban a rejtekben Othello nem hallja, csak a gúnyos és megvető kacagást, amit ő feleségére vonatkoztat. Annak is tanúja lesz, hogy jön Bianca, és a keszkenőt visszaadja Cassiónak. Ezek után megérik benne az elhatározás: még az éjjel megöli „parázna” asszonyát. Mérget kér zászlósától, de az azt ajánlja, hogy inkább fojtsa meg Desdemonát az ágyban, amelyben vétkezett. – Velencéből gálya érkezett; a tanács küldöttét s egyben rokonát, Lodovicót Desdemona vezeti ura elé. Míg férj a tanács levelét olvassa, Desdemona Lodovico kérdéseire felelve szót ejt Cassio lefokozásáról is, és mikor megtudja a küldöttől, hogy Velence a férjét visszarendeli, és Cassiót nevezi ki helyette Ciprus kormányzójává, az asszony örömének ad hangot. Othello ismételten ráförmed feleségére, s végül dühében tajtékozta meg is üti és elzavarja. Lodovico igen megütközik, ám hiába kéri a vezért, hogy engesztelje ki asszonyát.

Othello előbb Emiliát faggatja, aki bizonykodik, hogy asszonya a megtestesült tisztaság, ám a mór nem hisz neki, kerítőnek nevezi. Ezután maga Desdemona utasítja vissza méltósággal és szelíd kétségbeeséssel ura képtelen vádjait, de Othello lelkét már úgy áthatotta a méreg, hogy neki sem képes hinni. – Jagónak is elpanaszolja a lesújtott asszony, hogy milyen gyanú érte. Ádáz ellensége nagy sajnálkozást mutat, szidja az aljas gazembert, aki ilyen rágalmakat eszelt ki, és azzal nyugtatja Desdemonát, hogy a vezért az államügyek zaklatták fel. – Rodrigo háborogva vonja kérdőre Jagót, miért nem sikerült még megnyernie számára a vágyott asszonyt, amikor annyi ékszert és más drágaságot küldött már neki általa, amennyi egy apáca erényét is megrendíteni. Fenyegetőzik, hogy magával az asszonnyal beszél mert gyanítja, hogy cimborája rútul becsapja őt. Jago kivédi ezt a fenyegetést, és azzal szédíti a balga embert, hogy immár a siker kapujában áll, csak a „vetélytársat”, Cassiót kell láb alól eltennie. Ezzel egyszersmind elejét veszi, hogy a mór visszatérjen Velencébe, ahová a tanács rendelte. Biztatására Rodrigo rááll, hogy éjszaka az utcán meglesse és orvul ledöfje a Biancától hazatérő Cassiót; Jago ígéri, hogy ő is ott lesz a közelben, és segít, ha kell.

Véget ér a velencei küldöttség tiszteletére adott vacsora. Othello aludni küldi feleségét. Lefekvés előtt Desdemona megkéri Emiliát, hogy a nászéji ágyneművel ágyazzon, majd baljós érzések között hajtja álomra a fejét.

V.                FELVONÁS

Rodrigo az éji utcán meglesi és megtámadja Cassiót, de tőre kicsorbul annak sodronyingén, ő viszont derekas szúrást kap a megtámadottól. Jago orvul Cassio lábára vág kardjával, s eltűnik a sötétben. A sebében fetrengő Cassiót meglátja a hazatérő Othello, és elégedetten nyugtázza, hogy „híve” az utasítás szerint járt el. – A két sebesült jajveszékelésére előjön Lodovico és a követség egy másik tagja, Gratiano, majd megjelenik Jago is, aki nagy sajnálkozást mutat Cassio sebe láttán,. A haldokló Rodrigót színlelt felháborodással aljas orvgyilkosnak szidja, és egy túrdöféssel elnémítja, majd erélyesen intézkedik, hogy a sebesült Cassiót kötözzék be és egy hordszéken vigyék el.

Othello alva találja az ágyon Desdemonát. Csókkal felébreszti, és bűnbánatra szólítja fel, mert lelkét nem akarja testével együtt megölni. Desdemona most fogja csak fel helyzetét, kétségbeesetten hangoztatja, hogy ártatlan, de ezzel csak éleszti ura haragját, míg végül az megfojtja. – Emilia zörget a zárt ajtón, a Cassio elleni merénylet hírét hozza. Meghallva úrnője utolsó szavait, szörnyű gyanúja támad, fellármázza a palotát. Othello hangoztatja, hogy jogosan büntette a hűtlen asszonyt. Jagót nevezi meg mint tanúját. Emilia most már mindent ért, leleplezi férjét mint a szörnyű cselszövény kitervelőjét, rávall a keszkenő dolgában is. Jago megpróbálja elhallgattatni, majd leszúrja és elmenekül. Hamar elfogják s visszahozzák; előkerül Cassio is, majd a levelek, amelyeket Rodrigónál találtak, s teljes fény derül Jago ármányos tetteire, ő viszont megtagad minden választ ezek oka felől. Othello összeomlik, s látva már, mily kincset dobott el magától, kardját önnön szívébe döfi, Desdemona testére omlik, és egy búcsúcsókkal leheli ki lelkét.

Tótfalusi István

(Forrás: 77 híres dráma 60-84. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése