ifj. Bibó Lajos: Szabad!

Lassan, óvatosan emelkedett fel székéről, szeme folytonosan a betegen függött, vajon nem ébred-e föl. Nem. Nyugodt, egyhangú lélegzése mély alvást árult el.

A nő halkan a becsukott ablakhoz ment s unottan nézett ki az utcára, amelynek nappali zaja lassanként kezdett elülni. Kissé fáradtnak érezte magát s ahogy gondolkozás nélkül állott ott, a szoba nyugodt csöndje, a némaság kellemetlenül ingerelte idegeit. Megfordult s az ablak mellett lévő díványra ült le s pihenés közben rögtön gondolatok virágoztak ki lelkéből.

Az ágyon befelé fordulva aludt tovább a beteg s az asszony önkéntelenül is rávetette tekintetét. Némi szomorúság borult el vonásain, melyben a szánalom bizonyos árnyalata is benne volt. Őszintén, az anyáskodó asszony lelkével sajnálta ezt a beteg embert, a férjét, aki tehetetlenül, a halál biztos martaléka gyanánt feküdt előtte. Nem szerette sohasem, szerencsétlen körülményei folytán lett felesége s meddő nászuk után ágyba is dőlt s azóta nem kelt fel, mert kiélt, koravén szervezete nem bírt a nehéz betegséggel. Most, ahogy maga előtt látta, nem gondolt rá gyűlölettel, amiért lekötötte fiatalságát, meddőségre kárhoztatta duzzadó erejét s izzó vágyait. Tekintetével szelíden simogatta a szerencsétlen embert, lelkében meleg, csendes gondolatok pihentek s úgy érezte, hogy ennek így kell lenni s másképpen nem is lehet.

Csöndesen, egyensúlyban harmonizáltak érzései, oly elült és nyugodt volt egész lénye, mintha egy őszi alkony halk szomorúsága, késői aranylása ölelte volna át. Úgy ült ott a sötétedő szobában, hátradőlve a díványon, mintha nem is élne, oly mozdulatlan, álomszerű volt, mintha a csönd lehelte volna ki magából.

Szeretném, ha szeretnének

- Ady Endre legújabb versei. A „Nyugat” kiadása

Az Illés szekerén, Vér és arany, Új versek után ez a negyedik kötet verseskönyve Ady Endrének. Ugyanazok a hangulat-gazdag, költői formába írott, színekben pompázó, csengő, lüktető ritmusok ezek, mint Ady Endre előbbi versei, legfeljebb a külső látóköre, érzésvilága, gondolatgazdagsága szélesebb és intenzívebb. A „Szeretném, ha szeretnének” verseskötet a legértékesebb, leghatalmasabb Ady-versek gyűjteménye. Aki meg akarja ismerni ezt az Istenadta, eredeti költőt, az e kötet ragyogó poémáiból is teljesen megismeri. Lobogó, daliás, hetyke, leventés kuruc-dalok, forró szerelmi-dalok, bölcselkedő költemények, vallásos dythyrambok, az Élet ezer és ezer színes hangulata cseng-bong a mesterien szőtt rímek között, magával ragadó, szenvedelmes erővel, fiatal, forró pátosszal. A fájdalom borongó hangján mondja a kuruc: „Tíz jó évig a halálban, / Egy rossz karddal száz csatában, / Soha-soha hites vágyban, / Soha-soha vetett ágyban. / – Kergettem a labanc hordát, / Sirattam a szivem sorsát, / Mégsem fordult felém orcád, / Rossz csillagú Magyarország! / – Elbocsát az anyánk csókja, / Minden rózsánk, véres rózsa, / Bénán esünk koporsóba, / De így éltünk – vitézmódra!”

A nagy bohém, a gőgös mámor-fejedelem s a mélyen látó cinikus filozof együtt szólal meg a Budapest éjszakája szóló című versében. „Budapest éji nagy álmát hozom, / Be vig város vagy én bus városom, / Zsibbadtan tapint fáradt két kezem, / Cigánnyal, borral, nővel érkezem. / – Én hozom az álmot, Léthe vizet. / És Budapest ujjongva, dalolva fizet, / Bizáncban is nőtt feledés moha, / De igy feledni nem tudtak soha. / – Itt mintha a víg halál lengene, / Színház, kávéház, cigány, bor, zene, / Csók, ájulás, láz és mai siker, / Mit bánjuk ma, a holnap mit mivel!”

Lobogó vére, forró életszeretete, féktelen temperamentuma sír, követel, tépelődik és átkozódik az Aki helyemre áll című gyönyörű versében: Lehet-e, lehet-e  / Hogy jön még ájult tűz-nyár, / Bugó-csillagos éjek / S hogy én – / Én már ne éljek? / És majd szűrik a bort, / Pompás, aranyos őszben / S ittasan, tarka lombok / Hulltán én nem borongok. / S meleg asszony-szalon / Integet ki a télbe, / Lágy pamlag, égő illat / S ide nem engem hivnak! – / Átkozott legyen az, / Aki helyembe áll majd, / Inyére méreg hulljon, / Két szeme megvakuljon. / Álljon el a szive, / Süketen tétovázzon, / S ha tud majd asszonyt lelni, / Ne tudja megölelni!”

A korát megértő, a jövőbe látó, finom poéta lélek szatírája korbácsolja a társadalmat a „Proletár fiú verse” című költeményében.

„Az én apám reggeltől estig, / Izzadtan lót-fut, robotol, / Az én apámnál nincs jobb ember, / Nincs, nincs sehol. / Az én apám kopott kabátú, / De nekem új ruhát veszen / S beszél nekem egy szép jövőről, / Szerelmesen. / Az én apám bús, szegény ember, / De ha nem nézné a fiát, / Megállítná ezt a nagy földi Komédiát. / Az én apám ha egyet szólna, / Hajh megremegnének sokan, / Vígan annyian nem élnének, / És boldogan. / Az én apám dolgozik és küzd, / Nála erősebb nincs talán, / Hatalmasabb a királynál is, / Az én apám!”

Vallásos verseiben mély gondolataival, a mulandóság szomorúságától áthatott érzéseivel s melankolikus sejtelmességével lep meg, bölcselmi költeményei pedig a nagy látókörű, sokat szenvedett, sokat csalódott idegember frappáns lelki megnyilatkozásai. Az Anti Krisztus útja című versében így énekel például: „Bűneim, mint pokol pálmái, / Égverő bujasággal nőnek / S mégis mint bölcsős kisdedet, / Mosolyogva engedem át, / Egész valómat az Időnek. / Az Időben, új emberekben, / Több lesz a megérző nemesség, / Bűnös testem nyelje a föld, / Bűnös, nagy példám a Jövő / S az Időben megszenteltessék! / Kedves út, fölséges mégis, / Ez már az Anti Krisztus útja, / Aki elvásik feketén, / Muszájul, szörnyen, másokért, / Hogy a Jövőt, fehérnek tudja.”

Ady Endrét azonban így, rövid idézetekből senki sem fogja sem élvezni, sem megérteni. Ady Endrével foglalkozni kell, a lelkébe kell nézni, a gondolat világába kell helyezkedni a verseinek olvasásával s aki odaadja az ő szárnyaló, merész, új, gondolatokat nemző Múzsájának a lelkét, aki foglalkozik igaz ambícióval az ő felettébb komplikált intellektusának a kihámozásával, az Ady Endrébe megtalálta az új Magyarország legegyénibb, legérdekesebb, legmegragadóbb poétáját, megtalálja azt a nagy, elszánt, várva várt reformátort, akinek a már oly tartalmatlan, annyira konvenciókon nyugvó s annyira elszabolcskásodott magyar líra megváltására végre el kellett jönnie.

(g.j.) 

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910. febr. 15.

Bíró Lajos: Diadalmas asszony

A modern szépprózának, a legfrissebb magyar tárcaírásnak egyik hivatott és egyéni képviselője Bíró Lajos. Fiatal író, ki rövid néhány év alatt újságírásban, szépirodalomban, színpadon igazán hatalmas arányokban mutatta be ritka egyénítő erejét, nagy drámai effektusait, ragyogó stílusát s gazdag, eredeti invencióit. Mint tárcaíró tűnt fel s kötetbe kiadott huszonegy novellája annak idején irodalmi szenzáció számba ment s a disztingváltabb ízlésű magyar közönség méltó várakozással tekintett a modern, gazdagon készült fiatal író irodalmi munkássága elé.

Férfiak című drámájában már mint kitűnő színpadismerő áll a közönség előtt s míg most megjelent könyve, a Diadalmas asszony pedig már teljesen kész, modern művészi munka, az erejének teljességében lévő író és lélekbúvár komoly, intenzív meglátásainak, izzó, mély hangulatainak művészi kialakulása. – Egy újságíró tragédiája ez a regény. Ádám Kornél publicista. Tüzes, rajongó lelkű, forró vérű, szenvedélyes vezércikk író, kinek hite, álma, ereje, bálványa, Istene az újság, a nyomtatott betű. Az újság – szerinte – az egész világ. Minden öröm és minden esemény és minden indulat, ami a világon van. Aki tudja azt, mi az, hogy: írni. Mi a nyomtatott betű? Mi az: százezer embernek beszélni. Egy szép, nagy, erős, eleven újságot szerkeszteni, ez a legnagyobb öröm a világon. Az olyan mámor, az olyan sokszoros élet, hogy hozzá hasonló öröm talán csak egy van: egy óriási zenekarnak Beethovent dirigálni!

Ezen a fiatal újságíró, a vére minden forróságával, a lelke egész teüzes erejével szereti meg Foglár méltóságos úr leányát: Editet. Edit is szereti Kornélt s az apa, bár az újságírói foglalkozást igen problematikusnak tartván, előbb hallani sem akar a házasságról, - később, a lánya boldogsága kedvéért beleegyezését adja s az új pár az öröm és boldogság mámoros mézesheteit éli. Ebben a lázas, diadalmas, forró órákban egyszerre csak becsap a villám. Kornélnak szemidegsorvadása támad s a professzor megmondja neki a rettenetes valóságot, hogy 5-6 hét alatt megvakul. Az újságíró, az idegember, a szemeivel dolgozó író, a huszonhét éves, szerelmes ifjú – vak lesz. Menthetetlenül, gyógyíthatatlanul, örökre vak lesz.

A tragédiák tragédiája! És ahogy ez a komor, sötét tónusú tragédia be van állítva: az maga az izzó, erőteljes, vérbeli művészet s maga az éles szemekkel meglátott, mesterien ellesett s művészileg megírott Élet. Az olvasó lázas izgalommal forgatja tovább a könyv lapjait, ahol csak ezután következnek még az igazán színes, hangulatokban gazdag poétikus fejezetek. Az író öngyilkosságot tervez. Elmondja egyik hírlapíró barátjának szomorú tragédiáját s bevallja, hogy öngyilkos lesz. Bojt, a jó farát felfedi a titkot Kornél felesége: Edit előtt.

- A kezében van egy élet. Tudni fogja, mit tegyen. Ön tudja, hogy mit ér önnek. Ön tudja, mit tegyen. Ön tudja, érdemes-e megmentenie. Ez senki másnak nem lehet a dolga, csak önnek!

És ez az erős lelkű, szerelmes, okos asszony tudja a kötelességét. Az idegfeszítő, megrázó, könnyet facsaró drámai jelenetek egész láncolata következik most; művészi lélekrajzok, tragikus beállítások, felemelően szép, magasztos gondolatfűzés és regény-filozófia, vonzó, közvetlen, meleg előadásban indokolják a további meseszövést.

Az asszony, Edit, a késő este hazatérő urának a sötét szobában bevall mindent. Bevallja, hogy tudja tragédiáját, látja a jövőt, érzi a vállaikra nehezedő végzet súlyát, - de azért nem esik kétségbe. Erős akar lenni s erőt kér a férjétől is. Le akarja beszélni az öngyilkosságról.

- Nem lehet… Nem lehet… zokogja a szerencsétlen ember.

- Miért?

- Nem fogok látni, nem foglak többet látni!

Az asszony magához ölelte, szinte fölemelte, magához szorította, úgy, hogy fájt a szorítása és lázasan, a kétségbeesése, az elszántsága, a szerelme egy őrült kitörésével, rekedten súgta:

Zempléni Árpád (1865-1919): Isten kardja

 

(A „Turáni dalok”-ból)

I.

Meghalt Nimród a nagy kán,

Babilon városának

Megépítője, apja.

Halála éjszakáján

Eltűnt az ősi szent kard,

Hadisten adománya,

A szittyák drága kincse.

Mint lecsapó villámlás,

Meteor vas-szilánkja,

Befúródott a földbe

És eltűnt mélyiben.

De megjósolták a jósok,

Hogy egykor visszatér majd

S mint rögön át a fűszál

E kard a föld színére

Kiütközik megint.

S ki akkor megtalálja,

Hatalmas vezérré lesz:

Legyőzni s bírni fogja,

Ezt a kerek világot

A csendes óceántól

Napáldozat vizéig.

Évezredek jöttek aztán,

Évezredek süllyedének

A forgandó, vak éjbe.

Kifáradt, szertezüllött

Ősz Nimród szittyasága,

Elszéledt Babilonból

S a pusztán elvadult.

II.

Atil vizének partján

Mundzuk-úr hunn királynak

Gulyája sátoroz.

A barmok legelőjén

Kiütközött a földből

Az ősi szent varázs-kard,

Mint fűszál rög alól.

A csorda vén bikája

Beléhágott a kardba.

Nem tudta, hogy mi történt,

Hogy új idő közelget,

Csak azt, hogy – lába fáj.

A bika bőgve elment,

Három tinót felöklelt

S nem lőn világ urává.

Odaballag a bojtár,

A bika vér-nyomán.

A fű közül a földből

A szent kardot kihúzta,

Hogy máskor ne sebezze

Füvellő barmait.

A rozsdás ócska vaskót

Fitymálva szúrta rézzel

Kivarrt tüszője mellé.

Övében volt a szent kard,

Meglelte és viselte

S nem lett világ urává.

III.

Atil vizének árján,

Virágos, nagy hajókon,

Mundzuk-fi hős Atilla

Víg nászát ünnepelte

Egy turk khágán-leánnyal.

Ősz apja, meg a bátyja

Kedvéért vette csak el,

Hogy így pár tartománnyal

Nagyobb földjük legyen.

Az ifjú házasoknak

Ajándékot vivének

A harcosok, kaszások,

Pásztorok, mívesek.

A bojtár is a vaskót

Pirulva fölajánlá.

Az udvarnép mosolygott

Rozsdás ajándokán.

De Mundzuk hős fiának

E vas tekintetére,

Orcája úgy kigyulladt

Mint sarki-fényes éj.

Reszketve hős örömtől

Megösmeré azonnal

S általa vevé a kincset.

Mundzuk-fi hős Atilla,

Mikor kezében érzé

A régi csoda-kardot,

Hadisten adományát,

A szittyák drága kincsét,

Nimród-ős örökét;

Ott hagyta szép aráját

És lóra ült a néppel

S ő lett világ urává.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910. febr. 15.

László Jenő: Férjfogás

A leány keményen egymásra szorította az ajkát, mintha el lett volna szánva, hogy magába fojtsa minden gyöngédebb érzését és azután ingerülten vágott az anyja szavába.

- Ugyan anyám, ne bosszants ezzel az örökös érzelgéseddel. Inkább arról beszéljünk, hogy teljesítetted-e kötelességedet irántam?

- Leányom! Hogy beszélhetsz így? Kötelességemet! leányom iránt! Egy anya gyermeke iránt! Hiszen az életemet feláldoznám a leányom boldogságáért.

A leány szemében az eddigi dacos villongást valami szelíd szomorúság váltotta fel.

- Igazad van anyám. Nincs jogom szemrehányást tenni… De ennek a folytonos anyai bölcselkedésednek nem sok értelme van. Ezzel nem lehet helyrehozni az elmulasztottakat. Nem gondoskodtatok a jövőmről. Azt hiszem, hogy a férjhezmenetelemből sohasem csináltál magadnak valami nagyobb gondot. Barátnőim már rég boldog asszonyok. Pedig mindig azt mondtátok, hogy én vagyok közöttük a legszebb, a legokosabb. Egyedül erre és a véletlenre bíztátok a sorsomat. maholnap megvénülök. Miben bizakodtok majd ezután?

Az anya türelemmel hallgatta végig a leánya panaszkodását.

- Nem szabad kétségbe esned leányom. Most 24 éves vagy. Nem gondolnak és nem látszol többnek 20 évesnél. Különben én azt hiszem, hogy egyelőre nem kell más után nézned. É semmit sem adok azokra a pletykákra. Esküdni mernék rá, hogy a felesége leszel. No hiszen az volna a szép, ha holmi vidéki kis libácskával nem tudnád felvenni a versenyt. Bizonyosan szülei erőszakolják. Persze, azoknak a nyomorultaknak szükségük volna rá, hogy a fiuk gazdagon nősüljön. Azért se engedd ki a kezeid közül. Csak ügyes légy, leányom… Egy ilyen ideális rajongóval könnyű elbánni… Hogy nem szereted, hogy ki nem állhatod? Nem egyedül vagy, aki szeretet nélkül megy férjhez. Vedd tekintetbe leányom, hogy a házasság előtti szerelemnek legtöbbször semmi befolyása sincs a házasélet boldogságára. Minél nagyobb szerelem az alapja a házasságnak, annál nagyobb a kiábrándulás, a csalódás – a házaséletben. A házasság előtti szerelem csak arra való, hogy a házasélet bajait és boldogtalanságát a múlt emlékeivel gyógyítgassuk. Azok a legboldogabb házasságok, ahol a férj és feleség mint házastársak kezdik egymást szeretni. Ha pedig a férjedet nem fogod szeretni, ez sokkal kisebb baj lesz rád nézve, mintha a férjed hidegsége és szeretetének hiánya tenné házaséletedet boldogtalanná. Az asszonyok nem szeretni vágynak, hanem magukat szeretve érezni.

Simonka György: Bölcs Salamon siratása

(Gyönyörű Kidron lótuszos völgyét

megülte korán a piruló alkony.

Gyönyörű Kidron lótuszos völgyén

sírt, sírt ezer asszony)

Kegyetlen Adonáj, ha elvetted őtet,

mi is elébed őutána vágyunk.

Salamon megholt, a mi urunk elment, -

nem érez többé szerelmet az ágyunk.

Ó, jaj, de ránk dőlt e nagy keserűség.

Szerelmes szája tüze kihűlt immár.

Kit koszorúzzunk puha karjainkkal,

ki énekel már a mi lábainknál?

Fehérvirágos gyönyörű Kidron,

elszállt belőled a lélek, az ének,

szent dobogását nem érezed immár

az ő szerelmes királyi-szívének.

Özvegy-ölünkbe hulljatok, virágok;

boríts be miket kora-alkony álma.

Ne várd a holtat, állj meg, csitult el

asszonyi vérünk forró zuhogása.

Nem táncolnak már mahanájimi táncot

szent hegyek ormán ha pirul az alkony.

Nincs Judeában, nincsen özvegy-árva,

csak mi vagyunk, jaj, csak mi, ezer asszony.

(Visszasirámlott a szerelem völgye

és Judeára fekete gyász hullott,

fekete éjszaka, ezer szeretője.)

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910. febr. 15.

Gonda József: Amikor az est leszáll

A színtér: egy modern úri lakás ebédlője. Tágas, forróra fűtött, szőnyegektől puha. Graciózus vázák, szecessziós nippek, virágcserepek, fotográfiák tarkítják.

Az eset hősei: az asszony meg a doktor, már amennyiben a férj a cselekmény hősei közé nem sorozható, ő ugyanis ez idő szerint a hálószobában hörög. A végé járó mellbeteg.

Az asszony: erős, nagy, melegvérű nő. Haja parfümtől párás, vörösben úszó lángfolyam. Bő, sok redőjű pongyolája hajlásai közül telte hajolnak ki erős, acélos teste sokat ígérő vonalai. Mint a zsákmányéhes tigris nyújtózik végig a puha ebédlői díványon. A doktor fiatal, a harmincba tartó férfi. Kemény és merész főtartással, a fiatalság tüzében villogó tekintettel. Az asszony előtt ül egy taburetton. Erős, barna kezeiben szorongatja a vörös hajú hisztérika húsos, finom kezeit. Az idő az alkonyba hajlik. Tél van. A hálószobából sivító, görcsös, fuldokló hörgés zaja tör át.

A doktor… és amidőn az eszembe jut, hogy ez a halál csíráival inficiált hüllő, a földnek ez az eljegyzett vőlegénye még jogot formálhat magához, az ajakához, a testéhez, a csókjához, az öleléséhez, sőt talán kénye-kedve szerint öleli is… ez a váz, ez az árnyék… hát öklömbe fut a vér és gyilkolni szeretnék… Érti? Igenis gyilkolni szeretnék…

Az asszony a doktor szájára tapasztja a kezét.

A doktor: És azt hiszi, hogy ez tulajdonképp gyilkosság volna? Vízfejű, betűhöz láncolt paragrafusrágók szerint talán igen, de a tökéletes és ideális morális rend, a tiszta anyagi igazság szempontjából… érti… érti-e asszonyom, ez tulajdonképp a kötelességem volna.

Az asszony bronzszínű szemei kérdőleg szegeződnek a doktor arcának.

A doktor: Az! A kötelességem. Emberbaráti frazeológiával és a kegyelet konvencióival takarózhatik az erőtlen megalkuvás, azonban a természetnek, az életnek is megvannak a maga rettenetes és könyörtelenül könyörtelenül következetes igazságai. A mételyt, ami a közre veszélyes, irtani kell. A métely az erőt, az egészséget, az életet fertőzi meg, a métely a halál csíráit hinti az élet humuszába… a métely az öl. A férges fát kivágják, a dögvészes jószágot lebunkózzák, a fertőzött testrészt kioperálják, szóval a természet minden jelenségében és vonatkozásában harcol az élet, az egészség s az erő, a halál, a pusztulás, a métely ellen: természetes, radikális cselekedet tehát az, amely egy szennyes, inficiált, föloszlásnak induló masszától megszabadítja a környezetet, a társadalmat s az élet egészséges levegőjét.

Az asszony tágra nyitott szemekkel hallgatja a pogány bölcselkedést, ezenközben álmos lompossággal nyújtózik végig a díványon s a hosszú, merész mozdulattól csipkéktől habos pongyolája szorosan, ingerlően feszül meg a testén.

A doktor éhesen nézi. Az arca tüzelni kezd. Ujjai az asszony vörösbe izzó, parfümtől párás hajával babrálnak. A lehelete forró. Szinte sziszegve szól az asszonyhoz:

- Nézze… például maga… hiszen maga a virulás, az erő, az ifjúság, maga a tüzes élet és lobogó egészség és az élete, a sorsa, a boldogsága, szerencséje, a vére, a teste, a lelke össze van kapcsolva ezzel a halált hurcoló nyomorékkal, ezzel az élő hullával… Egy fedél alatt, egy szobában él vele együtt, azt a levegőt szívja egészséges tüdejébe, amit ő a feloszló, a fertőzött beteg melléből kigőzöl; tűri, hogy láztól cserepes vértelen ajakával a maga forró, piros, egészséges ajkait a halálra váltak perverz mohóságával szívja… És ezt tűrni kénytelen… mert ezek a betegek követelőek és erőszakosak és az utolsó lélegzetvételig szeretni és szeretkezni akarnak. Ez a kilobbanó élet félelmes, gyors oxidációja… És mondja… mondja… maga sohasem félt, hogy ez az élő hulla, erőszakos csókjaival a maga egészséges testébe lopja a mételyt… a pusztulást… a halált?

Az asszony eltorzult arccal ugrik föl a díványról. Minden tagja remeg. A két szeme szinte üvegesen mered a doktorra. Dideregve, vacogva búvik a dívány szegletéhez:

- Mit beszél?... Hogy én… már minthogy én is… a mételyt?...

A doktor: Hát nincs-e igazam? Hát gyilkosság volna-e megszabadulni tőle?... Mert áldozata lesz… Előbb… utóbb. A métely ragadós s a mételyezés halálbizonyosságú. És hol van itt az igazság? Hogy egy terméketlen szerelmi óra buta lázában ez a maga szép, egészséges, ifjúságtól mámoros teste szennyel és pusztulással inficiáltassék!... És nincs menekvés! Én mondom magának, én az orvos mondom, ordítom, esküszöm, érti-e hát, hogy nincs menekvés… Nincs más! Pedig a természet, az örökkévaló, ezt aligha akarta és akarhatja így. A természet bölcsen és józanul rendez el mindent. Azonban jönnek az emberek és amit a természet jól megteremtett, azt az ő törvényeikkel és hazug társadalmi szabályaikkal, ostoba szokásaikkal és előítéleteikkel elpusztítják. A természet igazságai pedig kézenfekvők. Az élet: az erőé, az ifjúságé s az egészségé s az erős, ifjú s egészséges anyag természet adta joga és kötelessége a védekezés.

A doktor ezenközben egyre közelebb húzza a taburettot az asszonyhoz: