Szikora, az írnok a hosszú asztal végén könyökölt és a kocsmakert felé bámészkodott.
Odalent, a gesztenyefákat nemzeti színekben papírgirlandok ívelték át s fantasztikus alakú lampionok ringatóztak a könnyű őszi szélben. A zöldre festett kapunál zene dolgozott, dzsezre szerelt cigánymuzsika. Lassú, szürke porfelhő emelkedett a táncolók színes sokadalma fölé s a villanykörtéknél úgy kergetőztek a porszemek, mintha megmérhetetlenül kicsi aranybogarak rajzották volna körül.
Néha elhallgatott a szakszofónbőgés. Mintha az ősi cigányhúrok elunták volna az idegenből jött zenét, hangos jókedvvel csaptak át valami duhaj csárdásba. A párok ilyenkor néhány lépésig küszködtek a változott ütemmel, valaki felkiáltott hogy sose halunk meg és hosszan búgott a klarinét: hu-ju-ju-ju-juj!
Az öregek elbámészkodtak szelíd emlékezéssel, aztán bajúszukat beleáztatták a söröskorsókba s mire letörölték szájukról a fehér habot, az arcuk ismét mosolytalan volt s a tekintetük fénytelen.
A fal mellett szakadatlanul döngött a kuglipálya. Férfiak fehér inge villant ki a hervadó lombok közül amint kemény golyókat eresztettek el a síma deszkán s úgy álltak a dobás mozdulatába merevedve, hátranyujtott karral mint Praxitelesz diszkoszvetője.
Pincérek cikkáztak az asztalok körül, ahol már sűrűsödött és hangosodott a jókedv. Itt-ott nekiszaladt egy-egy magasra nyujtott énekhang s úgy emelkedett az általános zsongás fölé, mint elszabadult színes léghajó.
Ez volt a menekültek majálisa. Majálisnak hívták, jóllehet már szeptembernek is a vége felé jártak. Valamikor májusban tartották a majálist, még a hegyek között, amikor hajnali cigánymuzsika, meg a tűzoltózenekar ércszava verte fel az álmodókat, aztán összeverődtek a vigadó udvarán s májusi körmenetben, zászlókkal, zenekarral indultak a hegyek felé. Elől a gyerekek kis zászlókkal, utánuk a felnőttek nagy zászlókkal, olyan végestelenül hosszú menetben, hogy amit az elején énekeltek, azt nem hallották a végén. A húrok lágy cincogása elveszett a végtelen térben s a sűrű erdők olyan nyomtalanul szívták zöld lombjaik alá ezt a tarka sokadalmat, mint tikkadt föld a tavaszi esőt.
Ez már nagyon régen volt. Tíz éve már. Ez a tizedik szeptemberi majális. Tíz éve hogy megalakult a menekültek egyesülete.
A vezetőség asztala, a bejárat mellett olyan komor és ünnepélyes volt, mint bírói testület az emelvényen. Néha fiatalabb hírvivőket futtattak onnan a többi asztalokhoz hogy még várni a jókedvvel, mert telefonértesítés érkezett, hogy a kegyelmes úr minden pillanatban itt lehet.
Szikora némán nézte ezt a képet. Az asztal másik végén a főbányatanácsos beszélgetett a számtanácsossal. A pincér kövér tenyerével lesodorta és újabb buktatásra vitte a kiürült üvegeket.
Szikora utánakiáltott s hosszú hüvelykét valami meghatározhatatlan irányba merevítette:
- Vilmos, még egyszer három decivel!
A zene elhallgatott. A férfiak újráztak, a hölgyek várakozó mosollyal nézdegéltek a zene felé, aztán szemérmesen elhúzták csípőjüket a zenétlen ölelésből s nyüzsgő tömeggé gabalyodtak valamennyien, mintha maréknyi színes gyöngyöt szórtak volna szerteszéjjel, az asztalok közé gurítva és sokáig tartott, míg az utolsó is eljutott helyéig.
- Szép ez így, - mondta a főbányatanácsos a kert felé mutatva.
A számtanácsos is abba az irányba nézett s bár ő semmi szépet se látott, mégis engedelmesen helyeselt:
- Bizony szép.
És ugyanazt a merengő, multba-néző mosolyt öltötte magára, mint a főbányatanácsos.
- Hát hogy is ne volna szép a fiatalságnak, itt is, meg mindenütt... De nekünk? Mi már sohase fogjuk megszokni ezt az itteni életet, számtanácsos uram.
- Ja, megszokni? Azt már nem, soha, főtanácsos uram.
- Soha.
És mind a ketten szívük mélyéből felsóhajtottak.
Szikora feléjük pillantott, rézsút, hosszan, szúrós szemmel, mintha mondani akarna valamit, aztán haragosan megmarkolta a poharat s egy nyeléssel utolsó csöppig kiitta tartalmát.
- Ízlett? - barátkozott feléje a főbányatanácsos.
- Nem rossz, - felelte kurtán.
A számtanácsos meg úgy ült, kissé háttal, mintha Szikora nem is lenne az asztalnál.
Különben mind a hárman egy városból menekültek a fővárosba. Addig jóformán nem is ismerték egymást, ami érthető is, mert a főbányatanácsos kamaraházi úr volt, akit úgy emlegettek, mint a bányaigazgató utódját, a számtanácsos is ugyanabban az épületben dolgozott, csak egy emelettel feljebb, alacsony és rácsos ablakok mögött, míg Szikora egyszerű városi díjnok volt csak, a katonai ügyosztálynál. Ezekután érthető, hogy a főbányatanácsos a számtanácsossal és mindketten Szikorával csak akkor ismerkedtek össze személyesen, amikor egy asztalhoz kerültek itten, a menekültek első szeptemberi majálisán. Akkor még nagyon hosszú és népes volt ez az asztal, a főbányatanácsos a bányaigazgató tőszomszédságában melegedett az asztalfőnél, a számtanácsos az asztal közepére került s azon mérgelődött egész este, hogy egy fiatalabb kollega két székkel föléje tolakodott, mert egyébként pontosan megtartották a hivatali rangsort s ennek megfelelően került az asztal végére Szikora, akkor is, mint mostan.
Aztán esztendőről esztendőre közelebb kerültek egymáshoz a székek és emberek. Mert a bányaigazgató elhalálozott, a polgármesterből rendőrtanácsos lett egy vidéki városban, a dohánygyári igazgató már két esztendeje nem mozdult ki hazulról s akik még jöhetnének, azok vagy másfelé sodródtak, vagy éppen szívükben szakadtak el tőlük. Vagy Isten tudja mi? Akik a nyitott veranda alatt táncolnak s az asztalok körül ülnek a kertben, azok már az unokák, vagy olyanok, akik régesrég elszármaztak onnan, a rendezőség is csupa félig jött-ment, inkább pesti, mint honi ember s alig akad egy-két őslakó a régi városból menekültek közül.
Jóformán csak ők hárman ülnek itt a régiek közül. A számtanácsos az esztendők során mind közelebb került a főbányatanácsoshoz, széktől székig rukkolva feljebb s most már ott üldögélnek egymás mellett az asztal tetején, egyedül Szikora tartotta régi helyét makacsul, még akkor is, ha hosszú széksor maradt is közbül üresen. Mindig ez volt a helye, hát ez is marad. Már nem is bátorították közelebb, mert mindenki tudta, hogy Szikora önfejű és csökönyös ember.
A főbányatanácsos áttette karját a szomszédos székre, fejét hátraeresztette és merengve nézett maga elé. Sűrű, őszes haja lomposan csavarodott a nyakáig s a bajúsza úgy ült ;a szája fölött, mint vadon burjánzó bozót. A számtanácsos sárga arca meg csaknem a pohárig ereszkedett, vékony, karvaly-orra szinte megmerült az italban s apró, szürke szeme sunyin és alázatosan pislogott a pápaszem vastag üvegfala mögött. Fejebúbján fekete vércse-tollazat ágaskodott az égnek, mint tenyérnyi erdő, a kopár hegytetőn.
- Bizony, nem lehet megszokni - ismételte a főbányatanácsos -, pedig ez már a tizedik esztendő.
- És a tizedik majális, - kesergett a számtanácsos.
A főbányatanácsos szájához emelte poharát, súlyos mozdulattal, aztán megharapdálta a bort és megöblögette vele szájüregét.
- Talán az utolsó - mondta tünődve -, beszélik, hogy a franciáknál is más szelek fujnak.
A számtanácsos ismét felsóhajtott:
- Nem hiszek én abban, főtanácsos uram. Eleget hallottuk tíz éven át: türelem, kitartás és mehettek vissza. Ez is olyan, mint amikor Vilmos azt mondta, hogy mire lehullanak a levelek.
- A Vilmos! - kiáltott fel váratlanul Szikora, mire a pincér buzgón sietett feléje, s mire megállt Szikora előtt az már a levegőbe nyujtózott két öklével haragosan: - Mindjárt akkor, az első lámpavasra fel kellett volna akasztani.
Aztán rárivallt a pincérre, aki sértődötten felfuvódott:
- Magának meg mi baja lett egyszerre, elvtárs?
- Már engedelmet, ezt ne is tessék mondani, én sohase voltam elvtárs, s ami a lámpavasat illeti...
- Ne dumáljon annyit, vén kappan, nem magáról van szó, hanem a druszájáról, a császárról. Érti már?
- He-he-he, - nevetett a pincér s a hájrétegek rendezetten elgömbölyödtek az arcán. - Az hát más. Persze Vilmos ez is, az is. Én meg magamra bátorkodtam vonatkoztatni a szíves jókívánságot.
Aztán megbékülve a gondolatban, hogy nem Vilmost a pincért, hanem csupán Vilmost, a császárt kellett volna lámpavasra húzni, szalvétájával megpaskolta az asztalt, elrendezte a sótartókat, kiszórta a hamut a tálakból, tányérokból, lesodorta a kiürült üvegeket s hosszú lúdtalpával jókedvűen kivitorlázott a helyiségből.
A számtanácsos lassan oldalt fordult és mereven nézett Szikorára.
- Így mégse lehet beszélni egy császárról. Ez kész bolsevizmus. Az ilyen gondolkodás egyszer már romlásba vitte az országot.
- Nem a gondolkodás vitte romlásba az országot, hanem a nemgondolkodás.
- És ha győztünk volna? Nem lehet a császárt okolni mindenért.
- Bizony, ha mi győztünk volna, - mondta a főbányatanácsos elégikus hangon.
- Akkor se mi, hanem a germánok. A másik tenger. Ezt a kis szigetet, vagy innen, vagy onnan elsodorták volna. Ez már arra volt ítélve, akármelyik part szakad.
- Mit akar ezzel mondani? Beszéljünk világosan.
- Csak azt, amit mondok, hogy akkor lett volna germán győzelem, most meg van szláv győzelem.
- Hát az angolok, a franciák, olaszok? Azok talán kutya?
- Semmi az egész - s egy borzas mozdulatot kanyarított a levegőbe. - Besöprik pár évig a jóvátételt, felélik, felisszák, s ott vannak, ahol voltak, de az oroszok leráztak egy igát magukról. Ez már valami.
- Bolsevista beszéd, - ütött vissza a számtanácsos s vastag szemüvege az írnokra villant fenyegetően.
- Akármilyen beszéd, csak egy bizonyos, hogy magyar győzelem se így, se úgy nem lehetett volna.
A számtanácsost már nem is az bántotta, amit Szikora beszélt, mert ez a fuzsitos alak szidta már a zsidókat, grófokat, papokat, szocialistákat, kommunistákat, szidott ez már az ég-világon mindent, mert se ide, se oda, egyáltalában sehová sem tartozik. A bosszantó csak az, hogy ellentmond neki, a számtanácsosnak, Szikora, az írnok.
- De a teremtésit, - kiáltott fel mérgesen - hogyan beszélhet így magyar ember egy másik magyar emberrel?
Aztán a főbányatanácsosra sandított, helyeslést várva, de az csak a fejével bólintott némán.
Szikora lassú, gúnyos mosollyal sodorni kezdte cigarettáját.
- Ugyan, Pandur tanácsos úr, ne tegyünk mi úgy, mintha a hét vezérrel nyargaltak volna be őseink a Duna-Tisza közé.
Ezen már a főbányatanácsosnak is el kellett mosolyodnia. Mindenki tudta, hogy a számtanácsost azelőtt Poradának hívták, de erről nem szokott beszélni. Most meg ez az akasztófáravaló nyíltan ideteszi eléje. Veszedelmes egy fickó, de meg kell adni, hogy sokszor mond igazat. S a főbányatanácsos, akit Békássynak hívtak, két s-sel és y-nal, csöndes elégedettséggel elfordult, hogy meg ne lássák mosolygását.
- Azt megmondom magának - felelte a számtanácsos paprikavörösen -, hogy nem is tisztességes ember, aki magyar kenyeret eszik és idegen nevet visel.
- Urak, urak - szólt közbe a főbányatanácsos fensőbbséges hangon -, ne keressük azt, ami elválaszt. Egyforma sors, és egyforma gond fűz minket össze. Szegény menekültek vagyunk mindannyian.
- Ho-ogy mél-tózta-tott ezt érteni, tanácsos úr? - kérdezte Szikora elnyujtott hangon s a szemével hunyorítva hozzá, mintha nem értené, vagy nem hinné, amit az mondott.
- Vagy nem egyforma sors - felelte zavartan a főbányatanácsos -, hogy el kellett hagynunk azt a földet, ahol születtünk, nevelődtünk és családot alapítottunk? Bizony mi mind egyformán szegény hontalanok vagyunk. Úgy-e, számtanácsos uram?
A számtanácsosban még dohogott az előbbi méreg amiatt is, hogy Szikora tiszteletlen szavai nem részesültek kellő megrovásban s legszívesebben azt felelte volna, hogy fenéket egyformák, világéletében se volt olyan jó sora az úrnak, mint amióta menekült. De nem lehet tudni, hogy mi történik a világpolitikában, még az is lehet, hogy egyszer bányaigazgatónak kerül vissza Békássy s akkor mégis jó, ha nem haragítja magára. Ezért aztán készségesen felelte:
- Magától értetődik, főtanácsos uram.
- Na ja - mondta magában Szikora -, értik ezek egymást.
A számtanácsos jó ideje egy magas támlájú fotöjre meresztette a szemét. Eddig senkinek se tűnt fel ez a rozzant alkotmány a szoba végén, háttal az asztalnak. A fotöj lábánál kopott bőrönd hevert.
- Ki ez az ember itten? - kérdezte a számtanácsos és felállt, hogy jobban szemügyre vegye az ismeretlen férfit, aki a fotöjben ült.
- Azt hittem, hogy a társasághoz tartozik - mondta a pincér. De ha idegen...
Szikora a pincér elé tette a karját:
- Ne bántsa, hisz alszik.
- Részeg - mondta a számtanácsos.
- Akkor még úgyse.
- Úgy nézem, csak alszik - mondta a főbányatanácsos.
Az idegen felnyitotta a szemét. Addig halotti csendesség volt az arcán. Hosszú szempillái puhán simultak fehér bőrére, az orr tövében. bánatos vonal, két ajka csókolatlan gyermekszáj s láthatatlan bánat sötét felhői a szemöldökcsont erőteljes párkányzata fölött. De amint lassan felnézett, mintha az ég azurja nyílott volna ki a felhős homlok alatt, az arc megtelt élettel, szégyenkező mosolygásra nyílott a szája, aztán riadtan felállt, félénk tekintettel s asszonyosan vékony ujjai bágyadt mozdulattal visszaterelték a homlokára hulló, selymesszőke fürtöket.
- Bocsánat, egy kissé elaludtam.
A főbányatanácsos is felállt. Bizalmatlanul nézte az idegen kopott ruházatát, a csíkos nadrágot, mely gyűrötten bújt ki a bő felöltő alól s a csokor nyakkendőt, melynek lila lepkeszárnyai sebzetten terültek el a puha gallér alatt.
- Engem itt már senki sem ismer - mondta az idegen s az urak felé lépett.
A számtanácsos megköszörülte a torkát:
- Ez kérem zártkörű társaság.
Az irnok felkapta a fejét, mintha mondani akarna valamit, aztán hirtelen. elfordult, gúnyos mosollyal.
- Zártkörű társaság - morogta halk nevetéssel magában.
Az idegen szerény mosollyal bólintott:
- Tudom kérem, de én...
- Várjunk csak - szólt közbe a főbányatanácsos s valamire emlékezve összevonta szemöldökét. - Ez az úr nagyon ismerős nekem.
- Tamássy Tamás vagyok - mondta az bocsánatkérő, lágy hangon és meghajtotta magát.
- A Tamás! - kiáltott fel a főbányatanácsos s a keze barátságos mozdulattal magasba lendült, aztán mind a kettő Tamás kezét rázta, majd átkarolta elérzékenyülten s nézte, mintha nem hinne a szemének, a fejét csóválta. - A kis Tamás... Isten hozott, édes fiam.
- A táblabíró úr fia talán? - kérdezte már a számtanácsos is kedveskedve.
- Az édesapám volt - felelte Tamás boldogan
Aztán az irnok felé is meghajtotta magát.
- Tamássy Tamás.
Szikora hirtelen elfordult, mintha nem is hallaná. Ismét a kertet nézte. Tamás meg ott állt kinyujtott kézzel s ajka körül lassan megkeményedtek a lágy vonalak. A hangja megremegett, amint megismételte:
- Tamássy Tamás.
Az irnok anélkül, hogy odanézett volna, hátranyujtotta a kezét lomhán:
- Szikora.
Tamás arcát halvány-vörösen beborította a vér. A hangja is magasba szökött:
- Kérem, ha én egyszer önnek...
Az irnok hirtelen visszafordult.
A főbányatanácsos sietve Tamásba karolt és magával húzta:
- Gyere, Tamás, gyere... Ülj le ide.
Szikora alatt megreccsent a szék:
- Mi az, hogy ha maga egyszer nekem...?
- Ne okvetetlenkedjék már, Szikora úr - intette rendre a számtanácsos.
Tamás vissza akart fordulni, de a főbányatanácsos megkapaszkodott a karjában s egy székre kényszerítette maga mellé:
- Ülj le már s ne törődj vele.
Aztán bort töltött és koccintásra emelte poharát:
- Szervusz, fiam.
A számtanácsos szintén odakoccintott:
- Isten hozott, Tamás.
Szikora felállt s a veranda széléig lépegetett. Ott nekikönyökölt a korlátnak s maga elé bámészkodott. Beleáztatta átforrósodott fejét a hűvösödő levegőbe, amitől ismét visszaszáll az erekbe a vér és újból elrendezheti gondolatait. Hát persze, igazságtalan volt, mert mit tehet az egészről ez a fiú? Kölyök volt ez még akkor. Talán nem is tud róla? És milyen szánandó a formája, gyűrött, kopott ruhában, rozzant bőrönddel, mint valami ágrólszakadt. Hát már nem puha bársonyban, széles csipkegallérral? A nagyságos táblabiró úr fia. Kissé meg is szánta, hogy így kellett viszontlátni. De a szeme, az a kék ég, a fehér homlok alatt, mintha nem is volna benne indulat, csak lányos lágyság, azok az apja szemei. Ökölbe szorult a keze. Pedig már rég volt s azt hitte, hogy el is felejtette azt az éjszakát, amikor néhányan, diákok, megálltak a táblabíróék háza előtt, ott ahol a Hilda kisasszony ablakai voltak. Még alig is szólaltak meg a hegedűk, amikor kocsi futott a ház elé s a bakról leugrott a táblabíró. Ostor volt a kezében. «Te vagy a primás?» kérdezte tőle. «Én», felelte büszkén. «Mi a neved?» «Szikora.» «És te mersz cincogni a lányom ablakai alatt, Szikora? Azokat a bárgyú verseket is te küldözgetted talán?» «Én» felelte már szorongva. «No nesze» s az ostor nyele az arcába sujtott újból és újra s mire futásra vette haragos durranással éles, karikás suhintások csattantak utána. Mindez rég volt, a táblabíró is rég meghalt s azt hitte, hogy már elfeledte az egészet. Hilda kisasszony szelíd kék szemét és a Tamássyak komor házát a Főtéren. S most ideáll ez a fiú s életre kel a mult. Halántékán vadul lüktetett a vér s egyik cigarettát harapdálta a másik után.
- Mégis csak furcsa - mondta Tamás nehezen csillapodva. - Még csak fel se állt s alig nyujtotta a kezét.
- Ne törődj vele - csillapította a főbányatanácsos -, észre se kell venni.
- Ki ez az ember?
- A Szikora.
- Szikora?
- Részeges alak, mindenkibe beleköt.
- Irnok volt a városházán. Senki. Semmi.
- Irnok? - kérdezte Tamás elgondolkodva, de Szikorára nem tudott visszaemlékezni.
- Odahaza szóba se álltunk vele. Dehát tudod, amióta így megváltoztak az idők...
Majd a számtanácsosra nézett és hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy azzal is csak itten barátkozott össze. Azután kenetteljesen folytatta:
- Itt nem nézzük, hogy ki, mi volt, itt mindnyájan szegény menekültek vagyunk. Így szép. Össze kell tartani a közös sorsban.
- Egy mindért és mind az egyért - helyeselt a számtanácsos.
- S amint látod, ennek külsőségekben is kifejezést adunk. Ilyenkor összegyűlnek az összes menekültek. Te még nem voltál itten?
- Nem.
- És tudod-e, édes fiam, hogy az apád volt a legjobb barátom? - Nagyot sóhajtott. - Szegény... Vagy ki tudja? Neki már jó. Neki ezt már nem kellett megérni.
Pár percig megilletődve hallgattak mind a hárman.
- Mintha azt hallottam volna - érdeklődött a számtanácsos -, hogy a minisztériumban vagy? Titkár, vagy segédtitkár?
- Nem egészen - felelte Tamás zavartan.
- Hogy-hogy nem egészen?
A számtanácsos a kopott böröndre mutatott nevetve:
- És ez minek? Talán elemózsiát is hoztál, fiacskám?
- Ugyanis úgy áll a dolog, hogy esetleg utazni fogok... Esetleg utazni.
- Esetleg?
- Úgy áll a dolog, hogy részben haza készülődöm...
- Oda fel? Mihozzánk?
- Az édesanyámhoz.
- A mamácskához? - kiáltott fel örvendve a főbányatanácsos. - A kedves, jó mamácskához? Oh, oh!
- Részben, mert nagyon rég nem láttam. - Részben... Hogy is mondjam?
Aztán körülnézett tétova arccal, mintha valami titkot féltene és rejtegetne.
- Ha szabad őszintén beszélnem?... Ha megengeditek, kedves bátyám?...
- Mi-cso-da-be-széd? - buzdította a főbányatanácsos. - Csak őszintén szabad. Az apád volt a legjobb barátom.
S mind a két úr fokozódó érdeklődéssel hajolt Tamás felé.
Az mély lélekzetet vett:
- Azt mondhatnám, bár nem szép, nem is illő, hogy a saját dolgairól beszéljen az ember, de engem - s ijedt arca könyörgőn és bocsánatkérőn nézett az urakra - kedves bátyám, engem a végső kétségbeesés hozott ide.
A főbányatanácsos arca hirtelen elváltozott. Tekintete fölemelkedett s átrepült Tamás feje fölött a kert felé. A számtanácsos is hátrafordult. A kertben elhallgatott a zene. Olyan hirtelen, mintha elvágták volna. Valaki éljen-t kiáltott. Az asztalok mellől felugráltak s ágaskodva néztek a bejárat felé. Autóbúgást lehetett hallani. Aztán újabb éljenzést megsokasodva. Mindenki a bejárat felé tódult. Ügyes rendezők vonultak fel, röpkén lebegő vállszalagokkal s utat hasítottak egy kis menetnek, melynek élén alacsony, ünnepélyes arcú úr lépegetett olyan szaporán, mintha üldözték volna. A zenekar tusst játszott, de a viharosan növekvő éljenzés maga alá gyűrte a zene hangjait.
- Úgy látszik, a kegyelmes jött meg, - mondta a főbányatanácsos.
- Igen, igen, - helyeselt némi izgalommal a számtanácsos. - Nem tetszett látni? Személyesen ment a rendezőség előtt.
Szikora visszajött az asztalhoz s indulatos mozdulattal a hamutálba fojtotta cigarettáját.
- Komédia!
- Megjött a kegyelmes, - szólt át a főbányatanácsos az asztal másik végéről.
Szikora dühösen felpattant:
- Igenis kérem, megjött a kegyelmes. A kegyelmes úr őnagyméltósága. A nagyméltóságú úr őkegyelmessége. A főkegyelmes úr excellenciája... Ahogy parancsolja.
Kinyújtott karral nagyot bókolt, aztán hirtelen leült és összeszorította keményen a száját.
- Ez az ember már nem normális - sugta a főbányatanácsos a számtanácsosnak.
- Én már régen mondom.
A szomszéd asztaltól átkiáltott valaki:
- Látták, hogy körülvette a rendezőség? Mint valami testőrség!
A számtanácsos gúnyos mosollyal húzta el a száját.
- Féltik, nehogy másnak is jusson belőle.
- Csak féltsék - mondta a főbányatanácsos a patriarkák hangján. - Mi nem törtetünk, mi nem tolakszunk. Nálam a legtermészetesebb, sőt talán kötelességszerű is volna, hogy a közvetlen környezetében legyek, hiszen évekig hivatali felettese voltam. - És itt egy kis szüntet tartott, mintha a hivatali felettes szavak hatását hízlalná és ízlelgetné: - No de, mi nem adunk az ilyen külsőségekre.
Aztán barátságos karolással Tamáshoz fordult ismét:
- Hát hol is hagytuk abba?
- Én ugyanis - kezdte újból Tamás - eleinte a minisztériumba kerültem.
- Hát mégis jól emlékeztem - diadalmaskodott a számtanácsos. - Amire én egyszer emlékszem, arra akár mérget is lehet venni.
- De ez nem tartott sokáig - folytatta Tamás. - Nemcsak a B. lista miatt, ezt talán ki lehetett volna kerülni kis utánjárással. Tulajdonképpen magam se akartam hivatalnok lenni. Hát még örültem is, hogy ott hagyhattam.
- Jól emlékszem rád - mondta a főbányatanácsos. - Mindég szerettél álmodozni.
Tamás elmosolyodott.
- Maradt is valami pénzem. Akkoriban mindenki tőzsdézett. Gondoltam, megpróbálom én is és vettem papírost.
- A többit már tudom - mondta a számtanácsos.
- Aztán egy fakitermelési céghez kerültem, de az rövidesen felszámolt. Voltam színész, de azt mondták, gyönge a hangom. Egy nyáron át községi jegyzőségnél dolgoztam, de azt nem lehetett kibírni. Meg a fizetés is csaknem semmi volt. Megpróbálkoztam mindennel a világon, Semmi se sikerült, Ahol felvettek, ott pár hónap mulva leépítettek, vagy valami váratlan csőd miatt felszámolt maga a cég. Legutóbb prímhegedüs voltam egy mozizenekarban, de onnan meg a hangos film kiszórt valamennyiünket. És most harmincéves vagyok.
A főbányatanácsos lesütötte a szemét. Kelletlenül és elkedvetlevedve hallgatott, mintha valami kényelmetlen kéréstől félne. A körmeit piszkálta buzgón egy fogvájóval s bosszus gondolatoknak sötétvörös képe színezte ki széles arcát. A számtanácsos csak hümmögött, de ő se szólt semmit.
- Mindég mondtam - szólalt meg váratlanul Szikora - hogy ezerkilencszáztizennégyben névre szóló hadüzeneteket küldtek szét. Én Franciaország hadat üzenek Szikora Jánosnak. Én Anglia hadat üzenek Szikora Jánosnak. Én Olaszország hadat üzenek Szikora Jánosnak. Én Egyesült Államok hadat üzenek Szikora Jánosnak. S mivel én Szikora János személyesen elvesztettem a háborút, nekem Szikora Jánosnak személyesen kell megfizetnem érte a hadisarcot.
Aztán Tamásra nézett szomorú és résztvevő mosollyal:
- Ugy-e bár, kedves Tamássy úr?
- Csakugyan - felelte Tamás halkan és csodálkozva nézett az irnokra.
- Nem kellett volna otthagyni az államot - állapította meg bölcsen a számtanácsos. - Az állam a legjobb gazda.
- Megtörtént - sóhajtotta Tamás.
A főbányatanácsos arca felderült:
- Én értelek, Tamás, én most már mindent értek. Te inkább hazamész, mintsem így, itten... Értelek, fiam.
A hangja ismét atyai volt. Örült, hogy szívből sajnálkozhat, fenntartás nélkül, mert az mégis nagyon kellemetlen lett volna, ha valami kérésre nemet kellett volna mondania. De most már nem jöhet semmi kérés. Ez igen ügyes ötlet volt. Kitünő elővágás.
Tamás azonban tétován nézett a főbányatanácsosra:
- Gondoltam, előbb még megpróbálom...
- Mit próbálsz meg?
- Nem szívesen, hiszen kérni a legnehezebb. Csak a végső szükség visz erre. De ő... a... kegyelmes - és bágyadtan mutatott abba az irányba, amerre kisérete vitte a kegyelmest - valamikor sokat fordult még a házunkban. Énrám még biztosan emlékszik.
A főbányatanácsos némán bólintott. Már a fogát piszkálta az előbbi fogvájóval. Tamás elpirult és aggódva nézett rá. Várta a választ. De a főbányatanácsos hirtelen hátrafordult a szomszéd asztalhoz, ahová egy érettkorú dáma telepedett.
- Mondja már, asszonyom, mit csináltak maguk a Pistával?
- Hiszen itt van - felelte az asszony. - Személyesen jött el és egész olyan, mint tíz évvel ezelőtt. Semmit se öregedett és velem fogott először kezet.
- A kegyelmes úrról tetszik beszélni? - érdeklődött a számtanácsos, áhítattal a hangjában. - Én is azt találom, hogy semmit se változott. Az ember nem nézné harmincnál többnek.
Szikora dobolni kezdett az asztalon s úgy mondta, hogy mindenki hallhassa:
- A kegyelmes úr Pista százhatvannyolc centi magas, mellbe horpadt és általános testi gyöngeségben szenved.
Az asszony megvető pillantással Szikorára sújtott, aztán gőgösen elfordította a fejét:
- Igazán már ide se szabad jönni, az ember csak mindenféle gyanús alakkal kerül össze.
- Ki ez az asszony? - kérdezte Tamás a számtanácsostól.
- Hát nem emlékszel? Ocskayné. Az ura az adóhivatalnál volt. A részeges Ocskay. A kollégium fölött laktak. Már öt éve özvegy. Most trafikja van a Klauzál-téren.
- Hát ez az? - s Tamás az asszonyra nézett.
Serdülő diákkorában sokszor követte az utcán, amint lomhán és kényesen lépegetett a meredek utakon. Nézte a derekát, érett és izmos csípőjének játékát, amint csaknem szétfeszítette a ruhát, nézte kidülledő szemmel, áttüzesedő arccal s szerette volna megragadni, magához ölelni térdének hajlásától puha selyempihés nyakáig. És ha az asszony már belibbent egy kapun, ő még sokáig állt ott és bámészkodott utána.
- Hű de szép egy asszony volt ez valamikor - mondta a számtanácsos visszaemlékezéssel.
Bizony, már nem volt szépnek mondható. Olyan kövér, hogy alig fér el a széken s egykori szépségének vonalai nyomtalanul merültek el a hájtengerben.
Ocskayné amint megérezte magán az idegen férfi tekintetét, már szelídebb hangon folytatta s barátságos pillantást vetett Tamásra:
- Természetesen az vegye magára, akire vonatkozik. Tisztelet a kivételeknek.
Szikorát mulattatta a dolog:
- Bocsánat, nagyságos asszony, de én csak tudom, hogy általános testi gyöngeségben... én láttam hét sorozáson keresztül.
Bocsánat, de mezitelenül. És mindig vacogott a foga, de akkor még nem volt kegyelmes. Most már nem vacogna.
- Nem szép dolog igy beszélni - mondta Ocskayné türtőztetve magát. - Ahelyett, hogy örülnének, hogy egy földink ilyen magasra jutott.
A főbányatanácsos is közbeszólt békítő hangon:
- Ne opponáljon mindennel, kedves Szikora úr. Mi is tudjuk, hogy ki volt a Pista, persze, ki gondolta volna akkor? Dehát változnak az idők. És ő most már kegyelmes.
- Nagy szó - sóhajtott fel a számtanácsos. - Kegyelmes úr.
Ocskayné pajkosan felnevetett:
- Nekem bizony most is csak Pista. Mint régen, amikor ő volt az apród és én a Hungária. Most is, a fogadásnál mindenki hajlongott, tolakodott, így meg úgy, kegyelmes uram, hogy legalább a ruháját érinthessék. A Vrabeczné egész elém furakodott. De ő mindjárt, legelsőnek engem látott meg, mintha direkt keresett volna s egyenesen jött felém. A Vrabecznét észre se vette. Az ilyen nagyuraknak jó emberismeretük van. Elnevettem magamat és azt mondtam: milyen jó színben van, Pista. Csak így: Pista. Mintha most is ő volna az apród, én meg a Hungária. Megcsókolta a kezemet. Vrabeczné majd megpukkadt az irígységtől.
A főbányatanácsos hűvösen, kételkedve mosolygott, de udvariasan helyeselt:
- Magától értetődik, hiszen úriember.
Aztán Ocskayné a fülébe súgott valamit és Tamás felé intett, mire a főbányatanácsos halkan válaszolt s Ocskaynénak felderült az arca.
- No most majd láthat valami cirkuszt - súgta Szikora a számtanácsos fülébe.
Aztán megzörgette a poharat:
- Tíz darab princesszaszt kérek.
Ocskayné a princesszasz szóra összerezzent, mintha most is a pult mögött ülne a trafikban és hátra akarna nyúlni a polcra. Aztán úgy tett, mintha nem vette volna észre, Tamásra nézett és szélesre derült az arca:
- Jé, csak most látom, ki van itt? Jöjjön, jöjjön. Egész a papa fia.
Tamás felállt és mélyen meghajolt:
- Tamássy Tamás.
A számtanácsos halkan nevetgélt:
- Maga is jobb alak, Szikora.
Ocskayné kegyesen engedett kézcsók után megcirógatta Tamás arcát.
- Oh édes szívem jól tudom én azt, hogy ki maga? Istenem majdnem testvérek lettünk. Mert kedves papácska nagyon udvarolt ám valamikor az én szegény jó édesanyámnak, persze még leánykorában... Dehát a sors másként akarta.
- Az én édesapám? - kérdezte Tamás zavartan.
Szikora megismételte előbbi tréfáját:
- Tíz princesszaszt kérek. Tíz princesszaszt.
Ocskayné ismét összerezzent.
- Ilyen zajt csapni - kiáltotta aztán ingerülten -, mégis csak neveletlenség.
- Már engedelmet, csak szabad dohányoznom?
A számtanácsos szalvettája mögé rejtette nevetéstől kivörösödött arcát:
- Hagyja már szegényt, hagyja, hisz az embernek valósággal meg kell pukkadnia.
A nyitott veranda lépcsőjén karszalagos fiatalember futott fel izgatottan:
- Hölgyeim és uraim! Némi változás a programban. Elmarad az általános kihallgatás. A kegyelmes úr személyes kívánsága, hogy semmi formalizmus, semmi etikett. Ő maga látogat el minden asztalhoz. Kordiálisan, honi módon.
- Ez igazán szép cselekedet, nemes liberalizmusra vall - állapította meg a számtanácsos.
- Csak azt bátorkodom kérni - fontoskodott a rendező -, hogy akit a kegyelmes úr megszólításával tüntet ki, az lehető röviden válaszoljon, pár szóval, hogy másnak is jusson a kegyelmes úrból, aki mindenkivel kezet akar szorítani. És főként ne méltóztassanak ezúttal semmi személyes kérelmet, semmi olyat, ami hivatalos jellegű...
- Már engedelmet kérünk - horkant fel a főbányatanácsos -, de ez igazán fölösleges kioktatás.
A rendező szabadkozva emelte fel a kezét:
- Oppardon, főtanácsos uram, oppardon. Semmiesetre se méltóságodra vonatkozott. De lehetnek mások - s bizalmatlan tekintetet vetett Tamásra és Szikorára -, akik kevésbé tapintatosak. Rendkívül kellemetlen volna a rendezőségnek, ha valami gikszer történnék. Az egyesület érdeke, hogy megőrizzük és megerősítsük a kegyelmes úr jóindulatú barátságát. Ugy-e bár, méltóságos uram?
- Így már értem - helyeselt gyorsan csillapodva a főbányatanácsos, mert jóllehet csak nagyságos cím illette meg, azért szívesebben vette, ha méltóságosnak szólították. - Erre magunk is ügyelni fogunk.
A rendező hajlongva kilibegett:
- Köszönet érte. Csak ezt bátorkodtam. Köszönet érte.
Aztán pár pillanatnyi csönd következett. Szikora gúnyosan ismételte magában: semmi gikszer és semmi etikett. A számtanácsos azon mérgelődött hogy ez a Békássy nyomban úgy lenyelte és öltötte fel kívül-belül a méltóságot, mintha bizony csakugyan az volna. A többiek azt lesték, hogy mikor ér ide a kegyelmes. Odalent már sorra vette az asztalokat, a kertben olyan csend lett. mint templomban az úrfelmutatáskor. Mindenki a kegyelmest nézte. A hölgyek és urak katonásan felálltak és ahová még nem érkezett el, ott felállásra igazodtak. Hallani lehetett a bokák csattogását. A kegyelmes szeretetreméltóan mosolygott, néha elkeseredett az arca, súlyos és felelősségteljes hivatásának felhőibe burkolódzva. Ilyenkor valami panaszt hallhatott és az szomorította el a szívét. Egy ilyen nagy úrnak sok panaszt kell hallania. Tamás lehorgasztotta a fejét és arra gondolt, mit csináljon azok után, amiket a rendező mondott az előbb? Hiszen akkor hiába jött ide is: Ha így áll a dolog...
- Hát igaz, Tamás - szólt ismét Ocskayné, hogy várakozásának izgalmát beszélgetésbe burkolja -, mondja csak, hogy van a mamuska? A kedves mamuska? És az a szép, régi ház, ahol laktak? Még megvan? Megvan még?
- Ami a házat illeti... Igen, a ház még megvan.
- Úgy értem, Tamáska - kíváncsiskodott tovább Ocskayné és szaporán pislogott a szemével -, hogy a maguké? Még tulajdonban van-e?
- Igen - felelte Tamás vonakodva, mert már maga sem tudta biztosan, hogy nem mosták-e el az adósságok a házat is, a hosszú tíz esztendő alatt.
- No hál' Istennek! - nyugodott meg Ocskayné, mintha nagy kő hullott volna le a szívéről. - Csakhogy megvan. Az jó. Az nagyon jó.
- Az enyém bizony már nincs meg - sóhajtott fel a főbányatanácsos.
Szikora halkan felnevetett.
- Na? - kérdezte a számtanácsos.
- Hát nem hallotta?
A számtanácsos is gúnyos mosolyt rejtegetett a bajusza alatt.
A főbányatanácsos pedig tovább kesergett:
- Bizony, bizony, mindenem odaveszett. A ház is. Meg a kert... Minden kis fácskáját, fűszálát ismertem, szerettem. Talán még emlékszel a gyümölcsösömre, Tamás?
- Mennyi cseresznye, alma, barack volt ottan!
A főbányatanácsos fájón felnevetett:
- Egyetlen fácskám se maradt, egyetlen téglám sem a házból... Földönfutó lettem, Tamás.
- Még ez mer beszélni, - morogta Szikora.
- Jó vicc, - felelte a számtanácsos.
- Amikor mindenki csak arra gondolt, hogy maradjon-e vagy menjen, ennek már az első pillanatban helyén volt az esze.
- No mondja már!
- Mit mondjak? Mindenki tudja.
- És igaz volna?
Az irnok hátrább huzódott a széken és szúrósan nézett a számtanácsosra.
- Ugyan ne tettesse már magát. Hiszen maguknál számfejtették azt a kétévi fizetési előleget amit sietve felvett a zavarosban.
A számtanácsos nem akart nyilatkozni.
- Vagy talán azt se tudja, hogy hamar eladta a házát, a kertet és otthagyott hivatalt, csapot, papot s felült az első vonatra?
- Igaz, ez igaz.
- Itt akkor ingyen adtak házat, telket, most van háza is, kertje is, meg jócskán pénze a bankban, kapja a teljes nyugdíjat is, Szegény födönfutó.
- A magamfajta szegényember meg gürcölhet halála napjáig - sóhajtott a számtanácsos. - Ajaj, nem élet ez!
- Azért maga se sajnáltassa magát, kedves tanácsos ur mert mindjárt sírva fakadok.
- Ejnye, Szikora, csak mindenki teljesítette volna úgy a kötelességét, mint én, most nem így állna ez az ország.
- Nekem ugyan beszélhet elvtárs. Hiszen még az államszámvitelt se tette le. Ha nem jön az a bizonyos Prevrad, magából se lett volna. soha számtanácsos.
De ezt már olyan hangosan mondta, hogy a főbányatanácsos is felfigyelt.
- Egy ilyen jött-ment irnok - kiáltott fel a számtanácsos paprikavörösen - senki, semmi és mindenkibe belemar.
Azután mintha megijedt volna a saját hangjától, kicsivé húzódott a széken, s tágult szemmel nézett Szikorára. Az lassan felemelkedett s csontos, szikár teste nőtt, nőtt, mind magasabbra, szinte a mennyezetig.
- Mi-it mon-dasz?
A főbányatanácsos sietve felállt s a civakodók közé lépett:
- De urak, urak!
- Lelépni! - rivalt rá Szikora.
Ocskayné összecsapta a kezeit szörnyülködve:
- Ez a hang? Mégis csak hallatlan!
- No de kérem, - méltatlankodott a főbányatanácsos.
- Le-lép-ni! - üvöltött már Szikora s csontos öklével úgy az asztalra sujtott, hogy felborultak a poharak.
Abban a pillanatban futott be a rendező.
- A kegyelmes úr!
Már nem volt idő a további disputára. A főbányatanácsos tarkója bíborvörösen hullámzott a gallér alá, de azért örült is ennek a fordulatnak. Ez az elszánt briganti talán még meg is ütötte volna. Hanem majd megfizet ő még. Majd megtalálja a módját.
Mindenki felállt az asztaltól. Tamás félénk mozdulattal a főbányatanácsos mögé lépett és megérintette a karját:
- Bátyám, talán, ha te szólnál?
- Mit én? - nézett az vissza ingerülten.
- Az én ügyemben... A kegyelmesnek...
- Ugyan, hiszen hallhattad az előbb a rendezőt...
Tamás szégyenkezve lehajtotta a fejét. A többiek eléje furakodtak s mire belépett a kegyelmes, ő már egész hátraszorult, a falig, közvetlenül Szikora mellé.
- Ki hitte volna, - gondolta magában Szikora - hogy így összekerülünk egyszer, a nagyságos Tamássy táblabíró úr fia, meg én? A leghátsó sorban.
Békássy éljen-t intonált. Zúgott az éljenkórus. A férfihangokból élesen csendült ki Ocskayné szopránja s mint egy elkésett orgonasíp, még akkor is zengett, amikor a többiek már elhallgattak.
A kegyelmes kegyes és csillapító mosollyal megvárta, míg elül az ováció.
- Köszönöm, urak - mondta nagyúri fesztelenséggel -, de ti ne ünnepeljetek engem. Ez nem parlament, nem népgyülés és ide nem a miniszter jött közétek, hanem - ha megengeditek - a jó barát.
A főbányatanácsos egy újabb éljen-t bocsátott el, amit aztán innen is, onnan is követtek. A kegyelmes ismét várt és ismét mosolygott.
- Szóval, - folytatta aztán - én itt otthon akarom érezni magam. Ugy, mintha a mi szép hegyeink között volnánk. És ez a hely engem nagyon is emlékeztet például a Zödfára, a hegybányai úton. Milyen szép idők voltak azok.
- Bizony, kegyelmes uram, - sóhajtott a főbányatanácsos, de pár pillanatig szünetet kellett tartania, mert a lelkes éljenzők ismét beleröpítették lelkesedésük szavát - gyönyörű idők voltak és nemdebár, ki hitte volna, hogy nekünk mennyi mindent kell még átszenvednünk.
A kegyelmes elkomorodott.
- Hát igen, - mondotta ünnepélyesen - halálos betegségen ment át az ország. Levágták végtagjait s a csonka törzs, így amint most van, életképtelen. Ezt természetesen az egyén is megérzi. De erre a nemzedékre - s a kegyelmes úr prófétai intelemmel feljebb emelte a hangját - éppen az a nagyszerű, történelmi hivatás vár, hogy feláldozza életét a jövő nemzedékek boldogulásáért. Az egyén mulandó, a nemzet örök.
Újabb éljenzés következett.
Ocskayné a könnyeit törölgette.
- Mindég is ilyen szépen beszélt, - szipogta. - Egész a régi Pista lelkem. - Majd parányi bókkal negédes mozdulatot röpített a kegyelmes felé: - Úgy-e, megbocsátja nekem, hogy most is Pista, mint régen, amikor apród volt s én...
- De ilyenekről talán mégse, - súgta a rendező Ocskayné fülébe.
A kegyelmes szórakozottan nézett vissza.
- Kérem, csak méltóztassék. - Majd hirtelen hátatfordított s a főbányatanácsos vállára tette a kezét: - És te hogy vagy, kedves jó bátyám?
A főbányatanácsos erre a pillanatra várt egész este. Magára öltötte előre előkészített keserű ábrázatát s két kezét olyan mozdulattal emelte fel, mintha jobb is volna nem beszélni arról.
- Ha őszinte volnék... De hogy is mernék én azzal alkalmatlankodni egy ilyen elfoglalt, nagy úrnak, kegyelmes uram.
És bátorításra váró mosollyal nézett a kegyelmesre.
- Node, amint látom, jó egészségben vagy, - mondta az elhárító hangon.
De a főbányatanácsos még keservesebben rázta a fejét:
- Ez csak látszat, kegyelmes uram. Csak látszat. Az ilyen öreg ember már nehezen nyugszik meg abban, ha hű szolgálat után méltatlanul, pretereálják. A fiatalabbak is régen az ötben vannak már, csak engem, öreg szolgát, aki mindenemet elvesztettem, küldtek nyugdíjba, a hatodik fizetési osztályból. Ez emészt, bevallom, ez tesz engem beteggé, kegyelmes uram.
A kegyelmes arca hirtelen elváltozott.
- Majd utána nézek, majd megpróbálok valamit.
Békássy alázatos mosollyal írást húzott ki a zsebéből:
- Ha méltóztatnál megengedni, kegyelmes uram... Ez az alázatos instanciám könnyebbé tenné az utánjárást. Ebben megpróbáltam összegezni ugyanis az én, - és zavartan felnevetett - hogy úgy ne mondjam gravameneimet.
A kegyelmes átvette az írást és hűvösen bólintott:
- Megpróbálom.
Végre a számtanácsosnak is sikerült eléje furakodnia.
- Én rám már aligha méltóztat emlékezni a kegyelmes ur?
- Nemde, ön a Porada? A kamaraházból.
A számtanácsos elpirult kissé:
- Azóta már Pandur, kéremalássan. Ugyanis honfiúi kötelességtudásból...
- Nagyon szép. Hát ön is menekült?
- Sajnos sajnos, kegyelmes úr, - buzgólkodott bánatosan. - Itt élek kis családommal és a hugocskámmal Rákospalotán, aki végzett tanítónő és mindeddig...
- Írás van?
A számtanácsos előrángatott egy fehér papírost a belső zsebéből. A kegyelmes azt is zsebretette.
- Hiszen, ha az ember minden panaszt orvosolni tudna. A zsebem már tele van panaszokkal.
Ocskayné édeskedő mosollyal lebegett a kegyelmes elé:
- Ha már ennyire benne van, édes lelkem, Pista - és megismételte az előbbi piruettfélét.
A kegyelmes arca türelmetlenül megrándult:
- Talán önnél is van véletlenül egy írás, asszonyom?
- Csak egy icurka-picurka kéréssel. Ugyanis a Klauzál-téren volna egy kis trafikom s az ottani forgalom...
- Lesz szíves ideadni?
Ocskayné a keblébe nyult s nagy ívben nyujtotta át az írást, miközben lába hegyével, lányos bókkal kaparászta meg a padlót:
- Méltóztassék...
A miniszter már kifelé indult. Még egy unott mozdulattal visszaintett:
- Hát csak bátorság, kitartás és ős bányász mondás szerint: szerencse fel!
Az urak hajlongtak és bokáztak.
Ekkor a veranda mélyéből, a fejek fölött, kétségbeesett kiáltás ívelt át:
- Pista!
A miniszter megállt és meglepődve visszanézett.
Az arcokra kiült a megbotránkozás. Attól lehetett tartani, hogy a rendező menten térdrehull és kegyelemért esedezik a jobban nevelt menekültek nevében.
Tamássy Tamás keresztültörte magát a megbotránkozás sűrűjén és halkan, félénken megismételte:
- Pista!
A kegyelmes egy pillanatig idegenül nézett rá, aztán hirtelen felderült az arca:
- Tamás! - és mind a két kezét előrenyujtotta.
- Emlékszel még? - kérdezte Tamás elfogódottan.
- Már hogyne emlékeznék, - mosolygott a kegyelmes úr és kegyelmes mosolyától sorra kiderültek a mogorva arcok. - A diplomatára, a püspökre, a hadvezérre, a királyra? Hanem te, Tamás. Te is emlékszel-e még minderre?
- Pedig féltem, hogy nem szívesen fogsz visszaemlékezni, hiszen...
A kegyelmes a fejét rázta:
- Mindig nagyon kedves fiú voltál s én sok szép órát töltöttem nálatok.
- Nekem is - buzgólkodott ismét a főbányatanácsos -, nagyon jó barátom volt a Tamáska boldogult édesapja.
- És az édesanyád? - érdeklődött tovább a kegyelmes, anélkül, hogy tudomást vett volna a főbányatanácsos jelentkezéséről. - Kedves jó édesanyád... - és aggódóvá vált a hangja - él még?
- Szegényke él, de már rég nem láttam. Már tíz éve nem.
- Hát te is elkallódtál hazulról, szegény fiú?... És az öcséd? Belőle mi lett? Várj csak, - s kezét Tamás vállára téve egy név után kutatott emlékezetében - a Bélus, igen, a kis Bélus?
- Beteg - felelt Tamás szomorúan.
- És mivel foglalkozik?
- Csak beteg.
- Igen, emlékszem már... Szörnyű betegség... És mondd; Tamás, - s a hangja elfogult lett - a nővéred? Hilda? Ő persze azóta már régen férjhezment?
- Nem - felelte halkan Tamás -, nem ment férjhez.
A kegyelmes pár pillanatig valahová, nagyon messze nézett.
- Hát, Tamás, - mondta aztán hirtelen - ha írsz haza, add át az én üdvözletemet is és tisztelő kézcsókomat.
Kezét nyujtotta és indult kifelé.
Tamás ott állt és tétován nézett utána. A kegyelmes már a lépcsőig ért. Akkor megismétlődött Tamás ijedt és könyörgő kiáltása:
- Kegyelmes úr!
A miniszter megállt és nagyon szívélyesen nézett vissza:
- Parancsolsz valamit, Tamás?
- Nem, nem... semmit... illetve csak azt akartam még mondani, hogy én, igen, én ma éjjel hazautazom... haza.
A kegyelmes mintha még várt volna valamit. De Tamás már hallgatott. Szemét lesütötte, fehér arcát halvány pirosság öntötte el, mintha nagyon szégyenkeznék valamiért. A szeme tele lett könnyekkel.
- Mondd meg odahaza, - mondta a kegyelmes ellágyult hangon, - hogy hinni és remélni. Én ezt üzenem mindenkinek.
Mégegyszer kezet fogott és sietve ment tovább.
A többiek a veranda széléig nyomultak utána.
Tamás meg tekintetével követte, míg el nem tünt a kertkapuban. Mint távolodó reménység, mely nem fog már soha többé visszatérni. Aztán felsóhajtott és elindult a csomagja felé.
- Indulsz már? - kérdezte a főbányatanácsos zavartan.
Most már nem bánta volna, ha tehetne valamit ennek a szerencsétlen Tamássy-gyereknek az érdekében. Na, majd megbeszéli a számtanácsossal, talán együtt ketten kiokoskodnak valamit. Kár, hogy nem ért valami mesterséghez, mert ipari pályán könnyebb volna boldogulnia. De ebben a szerencsétlen országban mindenki tintanyalásból akar megélni. Ezt a fiút se nevelték semmi okosra. Most itt van és elmehet akár koldulni.
- Utazom, - felelte Tamás szórakozottan.
- Csak nem? - sopánkodott Ocskayné, aki már szintén derült volt, mert Pista maid elintézi azt a trafikügyet. - De akkor kokárdákat is vigyen magával, Tamáska, az kell.
- Igen, kokárdákat.
- És van magánál elég? Várjon, Tamáska, majd én hozok mindjárt Aztán ossza szét odahaza és mondja meg, hogy mi küldjük az otthoniaknak. Mi, szegény menekültek.
- Meg irredenta verseket is vihetnél - ajánlotta a számtanácsos.
- Igen.
- No várj csak, Tamáska, én hozok is mindjárt néhányat. Hol is van az a Hlavathy-gyerek? Hisz az előbb még itt ólálkodott valamerre. Tudod, ő a mi költőnk. Gyönyörű verseket ír, igaz magyar fájdalommal. Sírni lehet rajta.
- Te Tamás! - buzdult fel annyi adakozás láttán a főbányatanácsos - akkor már a kiáltványt is magaddal vihetnéd, amit a menekültek bocsátottak ki. Magam szövegeztem. Fiam, a szívem vérével. Hadd lássák odahaza is, hogy nem feledkeztünk meg a régi hazáról.
Tamás még mélyebben hajtotta le a fejét, a gondok örök kútjába nézett és harmadszor is azt felelte:
- Igen.
Aztán azok hárman szétfutottak. Ocskayné a kokárdákért, a számtanácsos a versekért, a főbányatanácsos a kiáltványért
A verandán már csak ketten maradtak. Tamás és Szikora. Pár pillanatig szótlanul álltak a helyiség két végén. Szikora megköszörülte a torkát és határozott léptekkel elindult Tamás felé.
- Szikora vagyok - mondotta és kinyujtotta csontos kezét.
Tamás csodálkozva nézett rá.
- De hiszen már egyszer...
- Az nem volt gilt - mondta Szikora barátkozó hangon. - Csak azt akarom mondani, hogy nagyon szép volt.
- Nem értem...
- Szép volt, de így nem lehet boldogulni. Hát nem látja, hogy mindenki önmagára gondol s még az is kér, akinek mindene megvan?
Tamás a fejét rázta és kék szeme meredten nézett a messzibe.
- Nem lehetett...
- Mert valamikor a kegyelmes úr és kedves nővérkéje, Hilda kisasszony...?
Tamás az irnokra nézett. Ejnye, de ismerős lett egyszerre ez az ember. Hohó! Hiszen ez lesz az, valamikor hallott valamit. Persze, Hildát ostromolta holmi versekkel s egy éjszaka apa ostorral verte el a ház elől. És milyen furcsán mosolyog. Ez a tót írnok. Isten tudja, mit merészel gondolni magában? Hohó! Azért még nem zuhant ő olyan mélyre, hogy ezt merhesse valaki A keze felemelkedett.
- Miféle butaság ez? - kiáltott fel Szikora és elkapta Tamás kezét a levegőben. Vékony csuklóját keményen megszorította.
Aztán haragos, gyorsuló lélegzettel méregette, amint ott állt előtte. Mi volt ez? A szemébe nézett. Egy pillanatra úgy tetszett, hogy a fiatal úr szelíd, kék szeméből a táblabíró gőgös pillantása villámlott feléje. Ej! hát ez meg akarta őt ütni?... Csontos ujjai még szorosabban feküdtek a vékony csuklóira s azt lassan megcsavarták. A foga is megcsikordult hozzá. De ez az arc, amint tovább nézte... Gyülekező könnyekkel riadt és bocsánatért könyörgő... Már nem az apa arca... Nem is férfi arc... Mintha a Hilda kisasszony nézne rá szelíd, kék szemével.
És akkor hirtelen elengedte Tamás kezét.
- Miféle butaság? - ismételte, de már halkan és szomorúan:
Tamás lehajtotta a fejét mélyen:
- Nem akartam.
És visszahullott a felemelt ököl.
A kertből lihegve futott fel Ocskayné, a kokárdákkal. A számtanácsos a verseket hozta, a főbányatanácsos messziről lobogtatta a kiáltványt, hogy megvan, szerencsére sikerült találnia egy példányt. Aztán megtömték Tamás zsebeit kokárdával, verssel és kiáltvánnyal, mint kevéssel előbb kérvényekkel a miniszterét.
Tamás némán tűrte a buzgólkodást maga körül. Kalapja már a fején volt, poggyásza a kezében. Talán nem is igen tudta, hogy mi történik vele? Úgy tetszett, mintha még mindig abban a rozoga fotelben ülne és aludna. S mintha azt álmodná, hogy ő ide jött, holott ő haza akart menni, mert most jut eszébe, hogy szegény mamát már tíz éve nem látta és Hilda azt írta, hogy már tiszta ősz és Béluska állapotában nincs javulás és ezek szerint Hilda is elmúlt már harminc éves. De lehetséges, hogy mégsem álom és ő valóban odahaza van. És előkerülnek sorra a régi ismerősök: Ocskayné, Békássy, Porada, sőt Pista is, akinek el kellett volna vennie Hildát magától értetődő, hogy neki és nem annak a részeges irnoknak. De ez is milyen furcsa, az összes ismerősök hogy megváltoztak s ez a Szikora meg éppenséggel más, mint aminőnek gondolta volna... Ejnye, de furcsa, furcsa egy álom ez a valóság.
A rendező is felvágtatott lóhalálában:
- Most hallom, hogy ez az úr itt a Tamáska. És hogy haza? Istenem, haza.
- Haza - mondta fáradtan Tamás - haza:
- Halló, zene! Muzik! - kiáltozott a rendező a zenekar felé, valami indulót! A bányászindulót búcsúzóul!
A zene játszanni kezdett, az asztaloknál felugráltak s integettek Tamás felé, aki lassan megindult, maga sem tudta, hogyan, mint őszi szélben a falevél. Balkezében a csomagot tartotta, jobbkezével integetett, néha visszakiáltott valamit, amit a nagy zajban már nem is lehetett érteni. Ocskayné a kapuig követte s még onnan is utána kiáltott meghatódva:
- Tamáska! És a hegyekre is hintsen ám kokárdát.
A főbányatanácsos és a számtanácsos ismét egymás mellé ültek és Szikora is az asztal másik végére. Bal arcát széles, csontos tenyerébe rakta és szomorúan bámészkodott maga elé.
- Hát szép volt ez a búcsúztató - mondta meghatódva a főbányatanácsos - valóságos ünnep.
- Szegény Tamás, legalább jó emlékekkel tér haza.
- Hiszen az ember mindent megtesz a honfitársakért.
- Meg, meg.
Szikora ellökte maga alól a széket.
- Még ezt meritek mondani?
Aztán felvágta kalapját fejebúbjára, nyakát előreszegte s csontos keze megmarkolta a széket, mintha máris dobni akarná.
A két úr vállai közé húzta nyakát, ijedt és sunyi hallgatással s a leeresztett szempillák rostélyán keresztül, riadt pislogással segítség után kutatott.
Szikora várt pár pillanatig a gyávaság csöndjében s amint nézte ezeket lapuló hallgatásban, lassan a mélységes útálkozás mosolya, csordult ki s ömlött el szélesen az arcán. A megmarkolt széket zajosan visszalökte, mint undorral eldobott fegyvert, mely előtt gyáván megfutottak.
- Hű! de rondák vagytok - sujtott a két úrra olyan arccal, mintha köpni akarna.
Aztán összekapta bő kabátjának lebegő szárnyait és hosszúra mért, dobogó léptekkel elrohant.
Már messze járt, amikor végre bátorságot vett és megszólalt a főbányatanácsos:
- Ez az ember vagy a börtönbe, vagy a bolondok házába kerül.
- Vagy ide, vagy oda - bólintott rá a számtanácsos - csak egy bizonyos, hogy nem járhat már sokáig szabadon.
