- Történeti rajz –
„Muzsika szól, verbuválnak”, s hangzik mindenütt a nóta:
„Kossuth Lajos azt izente:
Elfogyott a regimentje;
Ha még egyszer azt izeni,
Mindnyájunknak el kell menni.
Éljen a haza.”
S elment, akiben szív volt; el, ki hazáját egy szemernyit szerette.
Tizennégy esztendős gyerek ott harcolt a galambősz öregek mellett. Szívében tűz, szemében láng, ez mind a németet emésztette.
„Fel, Isten nevében, ti a nép milliói! Velünk a jó ügy, igazság; velünk az Isten!!”
Mint a gomba, úgy termett a honvéd.
Az öreg Csapó Márton három fiával állt be katonának; fia, Matyi a mátkáját hagyta el kincses Kolozsvárban. Bem alá kerültek mind a négyen, s az öreg „jó apó” megbecsülte őket, ott voltak mindig, ahol legnagyobb volt a vész.
A híres vezér éppen Kolozsvár elfoglalására készült, útjában mindenütt parkolta a „móc”-ot (oláh), épp úgy a németet. Urbán, az osztrák vezér kitért az útjából s a császári had Kolozsvárig mutogatta hátát.
December 24-én este a négy Csapó volt, kik hamarjában egy kis kunyhót tákoltak össze a hegyoldalban, hogy legalább egy kis helyen meghúzódhassanak.
- Cudar idő – mondja az öreg a fiatalabbnak -, csak legalább ez a fagyos szél ne csapkodná az ember képébe a havat. Pokoli a sötétség is. Alig látni tízlépésnyire. No hiszen, szépen megkerülhet minket az a báránybőrbe bújt oláhcsorda. De majd teszünk róla! – Te meg minek gubbasztasz úgy, Matyi, mintha az orrod vére folyna!
A megszólított egyet vont a vállán, ez volt a felelete.
- Ne bántsa, édesapám, csak a teste van itt, a szíve meg Kolozsvárott.
- A haza legyen most az eszedben, ne a mátkád. A mátkádat megtalálod máskor is, de a hazádra, ha elvész, sehol se találsz.
- Szeretem a hazámat, folyt érte a vérem; de a szívem a mátkámért vérzik. Behegedt a másik seb, de ez sajog, ez fáj. Ma ezt is meggyógyítja Annuskám karja, ma még nála leszek!
- Nála ám, ha előbb német vérben fürödsz s meg nem lékel a móc; de az őrsöt – míg én élek – itt nem hagyod! Felesküdtél a zászlóra, ez legyen a mátkád!
A belső harc heve kiült a fiú arcára, erős küzdelmet vívott benne a szerelem meg a hazaszeretet.
Az utóbbié maradt a győzelem; ott maradt az őrsön.
Még nem is hajnallik, útban már a hős had. Amennyire lehet, csendben halad a csapat. Pedig ugyancsak próbára teszi türelmét a süppedős hó; majd meg az ágyú akad el. Nekivetett vállal ezen is segít. Csak egy jelszót ismer és ez: „Előre”. Hogyne menne, ha fáradt is, hisz útja a dicsőség útja. Inkább a dicső halál, semhogy a nyomorult élet.
De menet közben a vezérhez gyors hírvivő vágtat; meglassul a sereg. Bem meg intézkedik.
Alig félórányira a hegyháton túl már Kolozsvár látszik.
Egy kisebb csapat megkerüli észrevétlen az ellenség előőrsét; rövid tusa után fogoly egytől-egyig.
Bem magához inti az öreg Csapót s tudtára adatja, mi a dolga.
Vagy 100 főnyi csapattal rakatta meg Vardener tábornok azt a kis malmot, mely a cserjés szélén elnyújtózkodva, hátát egy 50 láb magas sziklafalnak támasztotta.
Ennek az elfoglalását bízta Bem apó Csapóra, s jó 80 székely indul a parancsra.
Mikor közel érnek a malomhoz, még hallják a tivornyázók dalát.
- No, ezek is nótával mennek a másvilágra – szól az egyik góbé, s menten nekiesik a künn gubbasztó őrnek, leteperi s egy pillanat alatt lángban az egész ház. A kitódulókat puska, kard fogadja; egy se ment el hírmondónak.
Ugyancsak kitöltötte rajtuk Matyi a bosszúját, csak úgy liheg, mikor mentéje ujjával letörli homlokát. Még meg sem pihenhet a kis csapat, sebes vágtatva jönnek a dragonyosok.
- Szuronyt szegezze és előre! – hangzik a vezényszó. Felhallatszik a nóta is:
„Fel, fel, vitézek a csatára,
A szent szabadság oltalmára,
Édes hazánkért ősi vérünk
Ontjuk, hullatjuk,
Nagy bátran, míg élünk.”
Megkezdődik az ádáz tusa.
Matyi legelöl, kardja osztja a keserű halált. Mint a haragos förgeteg, úgy támad a honvéd.
Piros vére ha hull a mentére, ráfogja: „az orra vére”.
Csak előre! és előre!
Bömböl az ágyú, ritkul az ellen. Egy hős székely gyerek, még csak 14 éves, máris tűzmester, céloz, lő s a dragonyos kapitány lovastul a hóban. Felugrik a gyerek, ujjong örömében, átöleli az ágyúját, megcsókolja: „Jól viselted magad, édesapám!”
Kolozsvár lakói nem tudják mire vélni az ágyúzást; nem tudják, barát vagy ellenség. Szokatlan lótás-futás mindenütt; a mócot sejtik a nyakukon.
Az utcákon pörög a dob, harsog a trombita, távolról meg fegyver ropog, dörög az ágyú.
A templomokból és magános házakból kihallatszik egy-egy akkordja a szent éneknek:
„Erős vár a mi Istenünk!”
Majd nagyobb lesz a zavar, az arcukon vérfagyasztó ijedtség ül; Vardener serege idestova kapkod, lovassága fel-alá nyargal. Hírvivők száguldanak minden irányban. Végre hanyatt-homlok fut a sereg vezérestül.
Jönnek a honvédek! Itt van Bem apó! – adja tovább egyik a másiknak. Mint a felhőtlen ég, olyan lett egyszerre a lakosság képe.
Pár pillanat alatt magyar zászlót lenget a szél majd mindegyik házon.
Bem apó lett az úr szent karácsony napján kincses Kolozsváron.
Óh, de hogy fogadták?!
Virágokat szórtak az útjára. Boldog volt, ki láthatta a mesés öreget.
De ím, egy haldoklót visz három székely honvéd. Egy öregebb honvéd szótlan követi. Özvegy Döménét keresik.
Tisztelettel félreáll útjukból az előbb még éljenző tömeg, leveszi kalapját; a bajtársak tisztelegnek neki. A szemekbe könny lopódzik, egy-egy sóhaj kíséri, amerre mennek. Isten nyugosztalja!
Itt van a ház, kinyílik a kis ajtó, csöndesen beviszik. A pitvarajtóban egy gyászba öltözött leány áll, szemében ijedtség, az arcán fájdalom. Amint a magyar nemzeti zászló takarója föllebben, rémes sikoltással rogy le melléje:
Matyi!!...
az üvegesedő szemek még egyszer felnyílnak, ajka alig hallhatóan suttog:
- Megfogadtam… eljöttem hozzád…
S ezzel bezárult szeme, ajaka örökre.
Az öreg Csapónak most ered meg könnye, letérdel és imádkozik.
Egy vitéz honvéddel kevesebb, s egy örökös menyasszonnyal több lett a hazában.
Forrás: Evangélikus Családi Lap 6. évf. 8. sz. 1901. dec. 25.
