Gárdonyi Géza: Mit hozott?

Mit hozott az öreg póstás?

rózsaszinü levelet!

rózsaszinü kis levélben

a te fehér lelkedet!

Csak egy kis sor az irásod,

az is apró, violám,

hej de ebből az egy sorból

ezer angyal nevet rám!

Azt mondja a kisgalambom

rózsaszinü levele:

„Vasárnap a csepeli rét

ibolyával van tele!”

Én Istenem, tedd közelebb,

tedd szombatra e napot,

hadd köszöntsem a te legszebb

földre leszállt angyalod!

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: Legszebb versem

Az első versem rossz és hosszu volt,

s tőlem egy holdas éjet elrabolt.

De benne állt, hogy arca gyönge rózsa,

haja arany, s a szeme kék írisz.

Nem akadt lap, mely kinyomtatta volna,

de nékem tetszett, s tetszett néki is.

Hogy elolvastam ott a kis-szobában

ő piros volt, s én meghatott.

A kanári is fenn a kalitkában

kidugta orrát, s hallgatott.

- Köszönöm, - így szólt Vilma végül, -

gyönyörűszép e költemény:

hadd tegyem el örök emlékül!

- Elteheti, - feleltem én.

És ő az irást összehajtva

keblébe rejté gondosan,

aztán a karját nyakamba fonta,

s megcsókolt forrón, hosszasan.

Azóta irtam sok jobb verset, -

közölte néha tíz lap is,

de én azt tartom, s mondja Vilma is,

hogy az az első, bár senkinek se tetszett,

az volt a legszebb!

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: Karácsony éjjelen

Karácsony éjjelén, karácsony éjjelén…

A templom kórusán leghátul ültem én.

Előttem egy lány ült.

Lány? Ez a szó semmi.

Millió leány van; kedves valamennyi.

De ez az egy… Én nem tudom, mi lelt engem:

a tekintetemet rajta felejtettem.

Honnan jött ez elő, hogy eddig nem láttam?

Maga a tavasz ez hattyu-toll bundában;

lánnyá vált  gyöngyvirág; májusnak leánya.

hogy kerül ez ide a télnek havába?

Kicsi, fehér, szőke. Álmodtam már róla?

Vagy talán a madár énekelt őróla,

mikor nyári éjen az erdőn mélázva,

figyeltem rejtelmes értelmű dalára.

Elmerengve nézem. Körültem komolyan

urak és asszonyok ülnek két csoportban!

a jegyző, a doktor, meg a felesége,

aki vacsorára hitt holnap estére;

és más úri népek, prémezett kabátban,

az erdész az ő zöld makkor gallérjában.

Az orgona mormol és zúgja száz torok:

„Csordapásztorok..”

Feledhetetlen szent karácsony éjjele!

Varázzsal, vallásos titokkal vagy tele!

A gyertyák lobognak. Remegnek az árnyak.

Az égi angyalok velünk glóriáznak.

Az a szőke lányka kis könyvét kinyitja.

(Kezecskéjét hamvas védkeztyű borítja.)

Mikor képre fordít, ajkához emeli;

égre merengenek kék-bársony szemei.

Arcát most a gyertyák aranyfénnyel hintik.

Bár kővé válnánk itt, hogy nézhetném mindig!

Még egyszer glória, még egypár orémusz,

aztán új ének zeng: „Áldj meg minket Jézus!”

A doktorné elment. (Fázott már a lába.)

A szép leány mellett hely maradt utána.

Így történt, hogy mikor a pap áldást adott,

én a lányka mellett vártam már a papot,

s mellette térdelve – bár ő meg se látott –

éreztem, az áldás csak kettőnkre szállott.

Megmozdul a tömeg. Kihullámzik árja.

A lányka fölpillant. Kis könyvét bezárja.

Egy öreg nő kendőt igazít a nyakán,

s így szól neki: Vilma. Ő meg felel: Anyám.

S mikor leérkeznek, ki a fehér éjbe,

utánok lappangok dideregve, félve:

mint az árnyék, megyek a hó lágy szőnyegén.

A világ végéig elmentem volna én!

De közelebb laktak: egy kis kertes házban.

Oh, hogy ezt házat eddig meg se láttam!

Pedig ez a ház, ha nincsen is márványból,

jácint mosolyog két havas ablakából,

s bár ócska a zsindely, s keskeny a tornáca,

mégis ez a ház a falu legszebb háza!

Eltűntek. Vártam ott, tudom is én mire!

Néztem az ablakra, néztem a semmire.

S gondoltam szépeket, de olyan szépeket,

hogy a hó s jég alatt aluvó kikelet

fölmosolyoghatott virágos álmában.

Azután csöndesen haza ballagdáltam.

Fenn az égen a hold tünődve megállott:

bámult, hogy ily későn még az utcán járok.

Nem törődtem vele: az út havát néztem

boldog figyelemmel, s magamban beszéltem,

lassan-lassan lépve, olykor meg-megállva:

„Ez az anyja lába… ez a Vilma lába…”

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: Vilma

Mikor erre a névre gondolok,

a szivem feldobog:

tavaszt érzek, orgonaillatot,

arcomba sütő májusi napot.

S ahogy a szemem erre lehunyom,

magam a multba visszaálmodom.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: A falu este

Az Isten napja már nyugodni száll.

A falu végén kolompol a nyáj.

Ballagva jön meg a szelid tehén;

hatéves gyermek nyit neki kaput: -

s amig az állat vigyázva bemén,

a lába között a koca befut.

- Apám is ön! –kiáltja a gyerek,

s a kapu másik szárnyát is kitárja.

Az árkon vigan szökken át az eb,

s felugrál a kis-gazdája nyakába.

Fáradtan vonja be a ló az ekét,

lógatván vénségtől elaszott fejét.

A gazda is fáradt, de ahogy beállnak,

első gondja: vizet adni a lovának.

Tűz ég a konyhában: rotyog a bableves.

A gazdát ilyenkor meleg étel várja.

A kutya a konyha előtt ül, és be-les,

s komor pillantást vet közben a macskára.

Megszólal a harang: Üdvözlégy Mária!...

Tavaszi csillagos éj száll a falura.

A veréb is elült, csűrbe és faágra,

eldugván a fejét puha kis szárnyába.

Jancsi is elejti madzagostorkáját.

„Csináld meg anyjukom, csináld meg az ágyát.”

S a suba bekerül búbos szögletébe,

Jancsi meg a suba puha belsejébe.

„Atyának, Fiunak, Szentlélek-istennek”

mondja anyja után, ásítva a gyermek.

De mikorra anyja az áment diktálja,

hallgatással felel rá a kuckó tája.

Künn az utcán már csak egy ablak világos,

Barcza Esvány van ott, no meg a kocsmáros.

De aztán a kocsmaajtó is nyikordul…

Danol Esvány, míg csak árokba nem fordul.

Aztán elcsöndesül a falusi világ.

… Itt-ott a kert alján megroppan a garád, -

itt-ott a kert alján, ahol leány lakik…

s csöndes susogás és halk cuppanás hallik.

… Éjfélkor a bakter végigmegy az utcán.

Verset kiált. Szűrét leteríti aztán;

leteríti szűrét templom ajtajába.

S rábízza a falut a Egek Urára.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: A falu reggel

Kukorít a kakas. Szürkül az ég alja.

Hajnalra gingallóz a falu harangja.

Fölébred a madár a harmatos lombon.

Iszik a virágból, s a magasba röppen.

Riog a kanász a tülökkel a dombon.

A koca az ólban felfülel és röffen.

Az eb is elhagyja a boglyának alját;

ásít, nyújtózkodik, lerázza a szalmát,

s megnézi a kútnál: van-e a csurgásban?

Kapuk, ajtók nyílnak az utca sorában:

a felső-szoknyát a fejére takarva

kergeti a kocát itt Örzse, ott Panna.

Indul a tehén is. A kapufélfába

megdörzsöli kissé borzas homlokát.

A kisborju bőgve iramlik utána.

Visszanéz a tehén, s rányal a fiára.

A nap felvillantja első sugarát.

A leány a kútnál mosdódzik szaporán:

rózsa piroslik fel arcának bársonyán,

s mosolyogva pillant egyet az utcára…

Megismerte: kinek ostorpattogása

kiséri a kocsit mezei munkára?

Móric is kitárja a fűszeres boltot,

amelynél vegyesebb nincs Európában!

árulván ő szappant, szöget, pityke-gombot,

heringet és selymet, naptárt és dorombot,

tajtékpipát, ánizst, és borjúkötelet,

téntát, ókulárét s ibolya-gyökeret.

Csendül a boltajtó, megkezdik Vargáék:

- Aggyék öt tojásér egy porció kávét.

(Kávéra kapott már az asszonynép régen.

A betegek kezdték, csak orvosságképpen.)

Noha ezt a kávét sohse látta Kuba,

de hát jó ez így is. Mit nekik Hekuba!

A gazda is kihajt a lóval szántani:

kukorica alá kell földet bontani.

A kutya is kimegy, mintha nála nélkül

nem eshetnék szántás: kíséri a lovat.

A ló feszült innal megyen egyik végtül

a másik földvégig. És a munka halad.

Végre is a kutya únja meg a szántást:

leheveredik a szántóföld végére.

S álmos szemmel kaffant egyet olykor-olykor

az orra környékén döngicsélő légyre.

Ezalatt a falu élete megárad:

a ludak gágogva a rétre kiszállnak:

szurok-illat terjeng kovács műhelyéből:

a cigány kilép a község tömlöcéből:

réce megy a vízre; gyermek iskolába;

öreg édesanyó az istenházába.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: December (1897)

Még tegnap ősz volt, tiszta és napos;

a virágkóró dértől harmatos;

a fák kopaszok, de zöld a várhalom.

S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,

fehér várost látok,

Fehér a hegy, völgy, az egész világ,

és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít.

Mintha az ősznek tarka szineit

megunták volna odafenn,

s így szólt volna az Úr ez éjjelen:

- „Legyen a világ ezentul fehér!”

… És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:

igy állanak a házak, paloták,

és sehol ember, sehol egy madár,

sehol egy fűszál, sehol egy bogár,

sehol egy út és sehol lábnyomok,

csak fehér erdők, fehér városok,

fehér pompában, fehér pusztaság, -

felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,

s hogy búsan nézem ezt a bús világot,

valami mondja: utoljára nézd,

mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál:

Olyan csunya a téli temetés!

A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,

a hóba ütött fáklya serceg és

lábát rázza a ministráns-gyerek,

a pap szilvakék orral didereg,

a kántor meg a kezét zsebre tolva,

a zsoltár-verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,

nem hal meg bennem minden gondolat.

Mint leégett ház omladéka közt

van még szikra a hűlt hamu alatt

így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést,

a harangozást, a leszögelést,

az elhadart curcumdederuntot,

a köhögést, a gyors miatyánkot,

s a kocsit hogy a havon nyikorog.

Míg végre csend van. Magam maradok.

Az élet oly bús, oly vigasztalan.

Alig volt reggel, máris este van.

Nyugat felől a fehér hegyeken

a nap egy piros felhőn lemegyen,

aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -

csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget!

Ottkünn a világ jéggé dermedett.

Minden élő a zugokba vonul.

Oh mennyi panasz száll a hó alul,

didergő, fázó bogárkák jaja.

Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.

Barlangban a medve; s mi is emberek,

mi is csak rakott barlangban lakunk,

s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak mégegyszer jőjj el szép tavasz,

te enyhe napfény, zöldelő fűszál!

Oh csak mégegyszer lássak ibolyát,

s hulljon arcomba meleg napsugár.

hadd haljak meg egy tavaszi napon,

s a szivemre tegyetek ibolyát.

Mindegy, ha én már azt nem is tudom,

csak tegyetek szivemre ibolyát.

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.

Gárdonyi Géza: November

A kertemben járok, és szomoru vagyok,

szomoru, mint a fák, s a hervadt virágok,

Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,

mintha megunta vón Isten e világot.

Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.

Feljebb egy más égben lakik már az Isten.

Megérzi az ember, mikor nem is látja,

hogy valaki jött, és immár mögötte van,

pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,

s megfordulunk rája.

Igy éreztem Istent mindig, hogy velünk van.

Éreztem, mikor a hold föld kebeléből

a zöldelő élet miriádja kélt föl:

almafám rózsaszin virágba öltözött,

s fehér üde szegfűm illatot lélegzett;

fiatal ákácfám két ablakom között

nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett;

kék pohárkáit a hajnalka kitárta

s mézét a zümmögő méheknek kinálta;

szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon; -

virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.

S éreztem, hogy Isten itt van, itt e tájon,

mikor a nap fölkelt aranyos ágyon,

és felhőfátyolát arcáról levetve,

meleget sugárzott minden elevenre.

A rigóm énekelt, galambom kacagott,

az egész mindenség életre támadott:

pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,

bársonyos poszméhek éneket brummogtak;

érett a gabona, piroslott az alma.

A föld volt az Isten kedves birodalma.

Elment.

És nyomába rabló, dúló szelek

jöttek, s kifosztották a szép természetet.

Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,

eltiporták kertem kedves virágait:

szagos szegfűimet a porba metélték,

kerítésemről a hajnalkát letépték,

összerongyolták a lugasom palástját,

koldussá csufiták a jó kis ákácfát,

s elrabolták kertem szép drágaságait,

el napraforgóim arany-tányérait.

Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.

Vajjon hol jár ez a sárga kis barátom?

Nyári reggeleken ablakomhoz állva,

de sokszor hallgattam vidám trillájára,

s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbujva,

rám kandikált, s akkor versét nekem fujta.

S hol van virágaim sok apró vendége:

a bogarak tarka-barka nemzetsége,

kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak;

leletelepedtek, mézport lakmároztak;

izemetet hordtak virágtól virágnak,

kertből a mezőnek, hegyről a rónának.

Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:

némelyik zöldarany-páncélban pompázott,

másik királyveres bársonyban, posztóban,

s kinek öv, kinek gomb diszképp a derekán,

ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,

mint az oltár elé öltözködött leány.

Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.

Megölték az egész bogárnemzetséget.

Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,

látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.

Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.

A nap is búsan jön reggel föl az égre,

s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,

ablakomra csordul a könny a szeméből.

S mégis ő az, kinek maradt még reménye,

hogy csak meleg kell, és az ő áldott fénye,

és minden föltámad,

mit Isten lezúzott a „Ne legyen!” szókkal,

mint az anya, aki nem hisz a halálnak,

s holtra vált gyermekét melengeti csókkal.

Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,

mikor a nap korán elszáll nyugovóra,

s aláereszkedik fátyola az éjnek,

s elhalkul az élet.

Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,

és gondolattalan gondokba merűlök,

egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,

a kályhámból ömlő langyos lehelettel,

s úgy érzem, más élő nincs is a szobába,

csak ez a sarokban guggoló vaskályha,

meg az égő lámpa.

El-elnézem olykor időtlen hosszasan

a vágtató csikóst a kályhám oldalán,

ahogy a mély árkon szilajon átrohan,

és sohasem ér túl a rámakarikán.

Valami boszorkány, - hátul vagy előtte, -

belebűvölte itt őt a levegőbe.

És én egyre várom, álmodozva várom,

hogy egyszercsak mozdul és elvágtat tovább

hajtja a vascsikós vasból való lovát,

és csak üres helye marad a kályhámon.

De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:

két légy is ül itten előttem a falon.

Csendesen megülnek egymás mellé bujva

nem tartanak attól, hogy őket zavarom.

Két kislégy. Honnan jött? Itt rejtőztek nálam,

s fázlódtak a szoba valamely zugában;

aztán megérezték a föléledt kályhát,

s tartja most mindegyik melegnek a hátát.

Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,

de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelkem.

Nézem, hogy nyujtóznak és melengetőznek,

s ők is néznek talán nagyálmosan engem.

Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.

Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.

majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:

átadják magukat a langyos melegnek.

Künn a falevél húll, hulldogál az ágról.

Gondolkoznak ők is a mulandóságról…

Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél… Költemények. Singer és Wolfner kiadása 1904.