Fekete Sándor: Petőfi mint Nyesy Demeter táblabíró

Vahot emlékirataiban olvashatjuk a következő érdekes megjegyzést: „Egy más erdélyi lapban az iránt is kérdést intéztek hozzám: valjon a Nyesy táblabíró név alatt megjelent vidéki levelek Petőfi tollából eredtek-e? Nem csak valószínűen, hanem bizonyosan állíthatom, hogy igen, miután az idő tájban nevezték őt ki táblabírónak s új rangját irodalmilag is fel akarta használni s meglehetős nyers modorban nyesegette az akkori társadalmi viszonyok ferdeségeit…”* (* Vahot Imre: Emlékiratai. Petőfi Sándor emlékezete. Bp. 1880. II. köt. 113.)

Mint ismeretes „Nyesi Demeter táblabíró” Eperjes című tárca-levele s ezt követő „nyilatkozata” a Pesti Divatlapban meg is jelent. Vahot szerint tehát ezek az írások Petőfi művei.

Irodalomtörténészeink megszokták már, hogy Vahot szabadon és szakadatlanul alakítja a tényeket a maga javára s talán ennek tulajdonítható, hogy nem igen vették figyelembe e fontos utalását. Azt mondják: a hazug ember olyan, mint az álló óra, hogy napjában csak egyszer mond igazat. De a napi egyszeri igazmondásba már éppen elég sok fér bele ahhoz, hogy még a hazugokat is ellenőrizzük: nem csúszik-e ki a szájukon valami érdekes igazság. A Petőfi-kiadások szerkesztői azonban mindez ideig nem vizsgálták meg ezt a kérdést, legalább is még jegyzeteikben sem utalnak arra, hogy miért nem fogadják el Vahot állítását.

Tudomásom szerint egyedül Hatvany Lajos filológiai hiányosságai ellenére is alapvető jelentőségű Petőfi könyve vizsgálta meg komolyan Vahot állítását. Hatvany határozottan nem foglal állást, de érezteti azt a véleményét, hogy a Pesti Divatlapban Nyesy Demeter aláírással megjelent tárca nem Petőfi műve. Vahot ellen két érvet sorakoztat fel: Kifejti, hogy Petőfi nem akarhatta újonnan szerzett táblabírói rangját irodalmilag is felhasználni, hiszen akkor „A Pesti Divatlap 1845. VI. száma* (* Pontosan: P. D. 1845. évf. II. negyed. 6. sz.) Petőfinek Gömörben történt kinevezése előtt, már Eperjesen kelt cikket közölt Nyesi táblabíró néven…”* (*Hatvany: Így élt Petőfi. III. köt. 79.) Vagyis Petőfi a Nyesi tárca megjelenésekor még nem volt táblabíró. Hatvanynak ebben kétségtelenül igaza van. Ez a tény azonban még nem cáfolja Vahotnak azt az állítását, hogy Nyesi=Petőfi, csupán annyit bizonyít, hogy Vahot nem helyesen magyarázza azokat az indítékokat, amelyek az eperjesi tárca megírására vezethették a költőt.

Meltzl Hugó: Petőfi jelszava - - Hat sorról hét cikk – Philosphiai-aesthetikai tanulmány 1885

                                                                                                    

Tudvalevő dolog, hogy ebben a mi kétértelmű janusi derült létünkben csak az ellentétek keresik egymást, ilyformán vetve világot sötét tárgyakra, ösvényt vágva, kaput nyitva, még a legelrejtettebb problémákhoz is. Ezért választotta szerző éppen az antagonistának vélt Goethe-ből szedett antiparallelt, Petőfinek egyik félreismert, noha eléggé kedvelt darabjának népszerű modorban írott, de mégis szorosan tudományos tartalmú fejtegetéséhez. A Petőfi-literatúrát, vagy Petőfi-filológiát illetőleg, az amúgy is nem éppen könnyű feladathoz ez idő szerint hozzájárul még az a különös, de csak külső nehézség, hogy Petőfiben a még Eötvös kimutatta mély philosophiát ma már nem akarja észrevenni senki. Pedig alig egy negyedszázzal ezelőtt nemigen létezett legalább irodalmi céheken kívül álló okos ember, ki ne tartotta volna magától értető dolognak, hogy Petőfi nemcsak a legnagyobb, hanem egyszersmind, természetesen, a legphilosophusabb magyar költő. A régóta elhunyt Marosi Gergely volt tanítóm, a kolozsvári unitárius kollégiumban már az ötvenes évek derekán azt szokta nekünk mondani: „Nincs az összes philosophiának az a sötét problémája, mely Petőfi verseiben érintetlenül maradna.” A napokban Budapesten hozta újból emlékezetembe B. képviselő úr, a jeles publicista, ezt a jellemző ítéletet.

Egyébiránt jelen kis értekezés célja: hozzájárulni egy apró búzaszemmel Petőfi páratlan működésének helyesebb, azaz nemesebb felfogásához, mielőtt talán a művelt külföld még ebben is megelőzne bennünket. Az esotericus módszer, melyre jórészt szorítkoztam, mégpedig élő szóval tartott eddigi előadásaimban, ily nagy célra koránt se mondható elégségesnek; a polemicus pedig, vagy éppen satiricus csak kivételes esetekben és ritkán alkalmazható. A segesvári csatatéren Petőfinek felállítandó emlék talán meg lesz a semisaeculáris ünnepig (1899); különben, erdélyi ember létemre, némileg pirulva azt volnék bátor jósolni, hogy: ezt is idegenek fogják emelni helyettünk.

Mentovich Ferenc: 1859 tavaszán

A patak, mely vígan fut le

A hegyek szikláiról

Mint a hazatérő utas

Most dalolva vándorol;

Kicsap széles jókedvében

Bokrot, fát meglátogat,

S elszakasztja a futását

Korlátozó gátokat.

És a déli ég alatt, hol

Égbe érnek a hegyek

Messzenyúló táborokban

Fellegek gyülemlenek.

Megdördül ez ég… csatába

Kezdnek a bátor hadak

Azt vélnéd, hogy a megrendült

Ég s föld összeomlanak.

Némán várja a természet

Hogy e csatából mi lesz:

Hallgat a lomb még a nyárfa

Levele sem rezgedez,

A dalos madárnak ajkán

Elnémul a zengemény…

Zöld lobogóját kibontja

Völgyen halmon a – remény.

Forrás: Marosvásárhelyi füzetek II. évf. 1. füzet – Marosvásárhely, 1859.

Badics Ferenc: Petőfi prózai munkái (Bevezetés)

Petőfi költeményeken kívül prózai munkákat is írt (…) Fele részben ezek is költői művek, csak a formájuk próza, sőt a másik felében is mindenütt ráismerünk a költőre: hangulatára és hangjára, érzelmeire és gondolataira, melyeket itt még fesztelenebb őszinteséggel fejez ki, mint verses költészetében. Költői dicsőségét nem fokozzák ugyan, de egészben véve jellemzően egészítik ki írói egyéniségének képét.

Petőfi attól kezdve, hogy Nagy Ignác Regénytára számára németből lefordított két középszerű külföldi regényt, előbb talán nyelvgyakorlásul, utóbb a nagy hírre jutott új francia és angol regényirodalom megismerése végett, sokat olvasott mindkét nyelven. Uti leveleiben (XVI.) nagy elragadtatással szól George Sand-, Boz Dickens- és Dumasról; különösen e két utóbbit kedvelte, de bizonyára olvasta a többi divatos regényíró munkáit is. Mikor mint segédszerkesztő dolgozott a Pesti Divatlapnál, Vahot utasítására vagy szerkesztői szükségből lefordít egy-egy novellát Paul de Kocktól, Dumastól, egy töredéket Suetől s egy másikat németből. Írt ugyanoda egy eredetit is Szökevények cím alatt, melynek hőse Kisfaludy „szegény tatár”jára emlékeztet (a Bánkodó férjben). Csak rövid vázlat az egész, de így is érdekes kísérlet, mert éles ellentétben van a korabeli novella- és regényírók hosszasan elbeszélő, részletesen leír  modorával és cikornyás stílusával. Petőfi, ki irtózott minden cifra frazeológiától, itt szinte a másik végletbe esik. De amire a János vitézben példát adott, megtette azt a novellaírásban is. Két másik novellájának, az 1847-ben kiadott: A nagyapa és A fakó leány és a pejlegény címűeknek nemcsak népies tárgya, hanem főképp egyszerűen szép elbeszélő stílusa olyan, mely nagyobb figyelmet érdemel.

A nagyapa címűben egy ideális falusi családi kört rajzol, hol a nagyapa, a fiú, az unokák meg a cselédek egy födél alatt, egy kenyéren, munkás becsületességben, nyájas szeretetben élnek. Míg a fiatalabbak disznótorra mennek a szomszédba, a nagyapa az otthon maradtaknak elbeszéli a maga élete történetét. Ez a novella tulajdonképpeni tárgya, melynek előadása közben a költő többször tud alkalmat venni a ma érzelmeinek és nézeteinek kifejezésére. Péter gazda a nagyapa szegény szolgalegény volt valamikor, mint most náluk a Ferkó legén, s épp oly szerelmes volt Julcsájába, mint Ferkó a konyhán sürgölődő szép Panniba. Csakhogy ők uraságnál szolgáltak, az uraság fia pedig szemet vetett Julcsára, s mikor megtudta ennek hű szerelmét, Péternek nem volt többé maradása a háznál; a katona-fogdosók elül szerencsésen elmenekül, vele megy Julcsa is s a pusztában bujdosva végre egy tanyára akadnak, hol a gazdán és családján kívül három betyár melegedett a tűznél A legfiatalabb, Horgay László épp akkor beszélte el, mint lett betyárrá, mikor fegyveres emberek törnek rájuk: a két betyár megugrott, de Horgayt és Pétert elfogták s besorozták katonának. Egymás mellett harcoltak a csatákban,míg Horgay el nem esett s maga meg nem sebesült. Ekkor aztán megtakarított pénzecskéjével hazatért, fölkereste reá híven váró Julcsáját, házat meg egy kis földet vett, s amit a maga szorgalmával szerzett, azt a fia meghatszorozta. Az elbeszélés kezdetén egy öreg koldus kéredzkedett be szállásra, aki aztán megvallotta, hogy ő az az úrfi, ki Julcsát egykor szerelmével üldözte s Pétert is elzavarta a háztól; mindenét eltékozolta, most mint nyomorult koldus tengeti életét.

Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek – Hortobágy

Túl a rónát lepő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú lovagot repít, kinek körrajzát összeolvasztja a távolság.

Hortobágyot özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás felől kiöntött, a Hortobágy folyam feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád közepén felül, s a hortobágyi csárda mint egy félemlett Ninive állt a szennyes tenger között. Az ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt, itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríti nádpelyhet a büzhödt szellő.

Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka, szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az inség főfokát, mely a koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében rájok várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák önmagokat nem szülik hajóvá, s miért fáradna a magyar óvszerért veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni?!

A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit máskor nem, érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön elősejtésével, míg a rezgő víz eltorzítá nyurgult árnyaikon a nem őket illető arczkifejezést.

Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék megszökni a menhely börtönéből, mely szabadságát vevé el, hogy életét megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a düh és éhség zöld ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkörmölt gyep, s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom vakandturás, miket mérgében kapart a szokatlan fogoly. E hányások közein agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó martaléka lőn. E csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerincz szerte marczongva, koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a mardosás mély karczaival. Csak az állkapczában egy csonka vén agyar mutatja, hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyujtózik kiöltött nyelvvel, s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja mély sebét, melyet a küzdő kan czombján hasított. Eleven húsig nyalja a sebet, mígnem vér serked rajta, és kínosan ordít a közben, mely mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban éhsége vadabb mint a fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint az edzett aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd az állkapczát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd, megcsalva önmagát az emészthetlen zsákmánynyal. De a sziget szűk, nem adhat tért a haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken, mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll, gerinczén borzad az ordas szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék, még egyszer belemar a száraz állkapczába, de az agyar ágya nem enged. Bőszülten rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja a vizi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rugni s kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke.

Mikszáth Kálmán: Kuthy Lajos (1813-1864)

A debreczeni öreg kollegiumban, 1832-ben, az öreg diákok közt feltünt filigrán, finom termetével, előkelő magatartásával és urias modorával Kuthy Lajos, az érmihályfalvi kálvinista papnak, nagytiszteletű Kuthy Sándor uramnak a fia, a ki úgy festett külső hüvely tekintetében, mint valamely négylovas bihari familia sarja.

Belsejére nézve még szinte jobban: élénk szellemű, poetikus lelkű, distingvált műveltségű ifjú vala, ki a bölcselkedés mesterségét tanulván, a múzsák társaságát is kedvelé, több novellát és versezetet irván az Önképző Körben a derék Péczely professor vezetése alatt.

Bizonyára kiváló pap, sőt superintendens lett volna belőle idővel, szelid, békés nyáj fölött, ha egy látszólag apró esemény ki nem zavarja a keréknyomból s bele nem taszítja egy másik keréknyomba, mely tragikumba vezeti.

Egy Farkas János nevű jó pajtása megverte a felügyelőjét, a tanári kar kicsapta az iskolából. Az itéletet Farkas jó barátai igazságtalannak találták s ennek kifejezéséűl vele együtt eltávoztak az intézetből, köztük Kuthy is.

Búcsut mondván ezzel a papi pályának is, mint nevelő Nagyváradra került az Olasz-családhoz, itt egyszersmind a jogot hallgatta és minthogy különösen vonzó és lebilincselő volt a modora, csakhamar meg tudta magát kedveltetni a megyei urakkal, a kik behozták megyei aljegyzőnek.

Most már megint szép pálya nyilt volna előtte, de megint közbejött - Farkas János. Az egykori kicsapott diák levelezett vele Pozsonyból s rajzolta eléje az országgyűlési élet csábító képeit, (maga Farkas akkor Kossuthnál irnok s lapexpeditor volt). Kuthy ellenállhatatlan vágyat érzett ilyen mozgalmas élet iránt s mintha csak diktálna a sorsnak, az egyik bihar-megyei követ fölvitte őt magával patvaristájának.

Itt következett aztán a gyöngyélet, Kuthynak való, ki ellent nem állhat a vágynak: mindig a kirakatban lenni. Az országgyűlési ifjúság ez idő szerint szinte többet nyomott, mint a dieta, Kossuth Lajos pedig majdnem annyit maga, mint a kettő együtt. Kuthy itt is felszínen maradt, Lovassy László, az ifjúság vezérének oldalán szerepet játszott, a Kossuth hirlapjába is irogatott, úgy hogy mikor az országgyűlést 1837-ben feloszlatták s Lovassyt elfogták, Kuthyt se hagyta nyugton a hatalom; otthon az apja házánál lánczra verték s úgy vitték Budára a József-kaszárnyába, hol öt hónapig ült nyirkos tömlöczben.

Dézsi Mihály: Petőfi vallásos eszméi*

  

Plató, az ókor legnagyobb bölcse a költőt könnyű, szárnyas és szent lénynek nevezte, akit megszenteltek az istenek. Az ő kitűnő költeményeik nem emberek találmányai, hanem istenek ajándékai; azért nem is lehet senki kitűnő költő, hacsak isteni ihletés el nem ragadja.(Plato. De republ. Lib. 2.)

Cicero szerént: „A nagy és a tudós férfiaktól úgy tudjuk, hogy a többi dolog tanulmány, szabály, oktatáson alapszik; a költőt pedig a természet teszi naggyá, lelki ereje által emelkedik magasra s mintegy isteni szellem ihleti. Maga Ennius jogosan illeti a szent címmel a költőket, mert mintegy isteni ajándék gyanánt adatnak az emberiségnek. Legyen tehát emberséges bírák! szent előttetek a költő neve, melyet még az oktalan nép sem sértett meg soha!

Sziklák, sivatagok visszhangozzák a szavat, a dalra a legiszonyúbb állatok is megállapodnak és meghunyászkodnak; csak mi ne induljunk meg a költő szavára, akik nemes tanulmányokkal foglalkozunk? Homerost a Colophoniak polgártársuknak mondják, a Chiosiak sajátjoknak nevezik, a Salamisiak hasonló igénnyel lépnek fel mellette, a Smyrnaiak honfitársuknak tartják s emlékére szobrot is emeltek; ezeken kívül még sokan vetélkednek és vitatkoznak Homeros dicsőségeért.* (* Cicero: Pro A. Licinio Archia Poeta orat. Caput. VIII.)

Hadd idézzem egyik nagy költőnk felfogását is a költőkről:

„Jár a költő, mint Illyés tűz-szekérben,

Fent, fent… honnan mindenki más leszédül!

Repültjében aláesik palástja,

S mosoly köny lesz, - jóslat szól énekéből.

Legyen a föld, kincs, fény tiétek! ő nem

Lehetne boldog s gazdagabb vele!

Nélküle bus a föld, szegény az élet…

Szenteltessék meg tőletek neve!”

(Tompa M. „Lant és Korona” című versében.)

Gyulai Pál szerént a költészet az emberiség közkincse. Petőfi szerént lángoszlop a költő, hogy a népet vezesse Kanaán felé. Vagy az istenség szent levele, melybe örök igazságait írja meg, s aztán kegyelméből leküldi a gyarló emberekhez. (A magyar politikusokban. 358. l.)

A nagy költő a nemzetek legnagyobb vagyona. Vajon meg lehetne-e pénzben becsülni Petőfi szellemi termékeit s volna-e a világon kincs, amiért a magyar nemzet odaadná Vörösmarty Szózatát?

A költők az igazság apostolai, a népek vezérei, tanítói.

A nagyszerű épületeknek az alapja is nagy és mélyen le van ásva a föld színétől. A nagy és nemes életű emberek tettei is mélyen gyökereznek szívük belsejében.

Nagy író nem lehet senki nagy hit nélkül. Olyan szépen mondja Renan E. „Az ember jobb pillanataiban a legvallásosabb. Ez akkor van, amikor jó, amikor látja, hogy az erény összhangzik az örök renddel, amikor a dolgokat érdektelenül szemléli, amikor a halált képtelennek találja. Hogyan ne lehessen feltenni, hogy az ily pillanatok azok,melyekben az ember látja a jobbat? Az ember akkor van leginkább az igazságban, amikor legvallásosabb. Ha az ember jó, onnan van mindenek felett, hogy ő vallásos.* (* Ker. Magv. XXVIII. é. f. 42. l.)

Nagy íróink életét, műveit figyelemmel olvasva átlátjuk, hogy az az erő, amely őket a nagyszerű művek létrehozására ösztönzi, az isteni ihletés. Műveikből, verseikből saját lelküket, életüket, jellemüket ismerhetjük meg.

A költők eszméket szolgálnak, eszmékért élnek, ők az emberiség haladásának, a nemzetek boldogításának a zászlóvivői. S az emberiség eme szellemóriásai kebelükben hordozták a vallásos eszméket.

A magyar nemzet a vallásos eszmék iránt mindig fogékony volt. Legkiválóbb képviselői a magyar nemzeti szellemnek bizonyságot tesznek hitükről magasztos műveikben.

Ezt látjuk Petőfi költészetében is.

A világegyetem létrehozója, minden dolog kezdete és vége, a legvégső okozatnak az oka, az öntudatos erő, a főbölcsesség, a legnagyobb szeretet az, akit mi istenünknek, a Jézus által mennyei Atyánknak nevezünk.

Az Istenség eszméje kimagyarázhatatlan, de jelenléte érezhető a természetben, az ember kebelében.

Az ember egyéni hite és az a hit, amelyben neveltetett, ritkán egyeznek meg egymással. Petőfi, e kiváló nagy szellem, művében is érzik nehány helyen a katekizmus hatása. De azért egyéni hite tisztán kimutatható művei alapján.

Az Istent egyetlen egynek hitte és érezte.

Egy napja van csak az égnek

Egy holdja van csak az éjnek

Egy isten van a világon

(Ha szavaid megfontolom, 271. l.)

Hát hiszen vártunk is egyre keservesen

Meg is tette volna hiszem az egy istent.

(János vitéz 17. l.)

Egy Isten őrzi a magyar nemzetet.

(A magyarok istene 383. l.)

Petelei István: Őszi napsugár

Nagy lettél Mária – mondja félénken egy koppadt, magos, lomha férfi a borjút őrző parasztleánynak.

- Hol jár az úrfi? Nem hódra megy?

- Szép is lettél Mária; hirtelen lettél szép. De nem szeretnél topánkát a lábadra? Felszúrja a tövis.

- Dehogy szúrja – mondja kacagva s talpát játszva végighúzza az ugaron. Gömbölyű bokáit, melyek kibukkannak a vastag szőttes köntös alól, a kezében lévő száraz kóróval vígan csapkodja. „Mit csinálnék én a topánkával?”

- Én adnék – ejti ki akadozva az úrfi -, nálam kapnál Mária.. – zavartan néz szét a tájon. – Tietek ez a borjú? – kérdi aztán. – Szép jószág!

A leány végigdől a zöldülő gyepen, merészen szeme közé néz az úrfinak, s aztán csengve kacag. Fehér fogai kivillannak s fényes fekete szeme ragyog. „Ugyan menjen az úrfi!”

Nem messze onnan az omlásos oldalon, a lombtalan kökénybokor-ágon a leánykamadár ugrál ringva, kis begye reng, dereka hajlong. A kakasmandikó  lilaszín csengettyűi mellől, az omlás alján visszapipeg egy parányi jószág valamit feleletül. Aztán locsogni kezdenek s huss! – tovabillennek a napfényben.

Lenn az aljban a mocsarak szélei zöldülnek. A sás keskeny nyelve kinyúlik a barna vízből s ing a fényes fodrok felett. A mohos ringy-rongy fűzfák honnan, honnan nem, életet lopnak s madarat csábítanak sárgászöld ágaikra. Mint annyi halvány rózsaszín fátyol, olyan párázat válik el a széles víztükörről, s omlik a füzesre, hogy ott ronggyá szakadjon. Nagy, titokteljes, mély csendesség óvja fűnek, fának, szerelmes madár szívének kifakadását.

- A vízre megyek – dadogja az úrfi.

- Isten nevében!

Petelei István: Az édes anya

Derkovits Gyula: Az anya (1934)

Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett. Tán egy derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette Kádárt, a bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők szerelemből házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk (egy hétesztendős, szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy óráig se tudott volna ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban úgy tett, mintha észre sem venné az ellene mondókat, lecsoszogott előre az ismeretlenbe és Kádár erőtlenül utána hanyatlott.

Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis Jánoska így szólt dicsekedve az édes anyjának:

- Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor bácsitól! - és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy felvidítsa az anyját, ki akkor nagyon bánatos vala.

Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a kétségbeesett anyának:

- Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy megtudja az apja halálát. A gyermek igen eszes és érzékeny s a szívbajos fiúcskára végzetes lehetne, ha megtudná, hogy az apját sohase fogja látni.

Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az anyja mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos szegletben, bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok járókelőtől.

- Valami ünnepre készülnek tán odakinn? - kérdezte Jánoska az anyjától.

S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: "El tudok én játszani magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának." Bizonytalanabbul tette azonban hozzá: "Hanem ha az apa jöhetne be tán hozzám, mert ma nem is volt nálam", minthogy nem szeretné megbántani az anyját az által, hogy inkább az apját áhítja.

- Nem, - rebegte az anya, - az apának vendége vagyon, és arra kicsordult a köny mind a két szeméből.

- Egy bogár repült a szemembe, - magyarázta.

- Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra mindjárt kimegy belőle a bogár...

A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse ment ki a szeméből.

A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy asztalt az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni kövekből, de úgy reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az építmény.

- Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két szemed pillája alól szivárog egy-egy csepp - s előre nyujtotta a fejecskéjét s megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár bántotta.

Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz ünnepség mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak az öreg dada maradt mellette azon délutánra.

- Tán a király nevenapja van? - kérdezte a kis ember, - minthogy úgy harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen félek.

Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az érzékeivel. Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély kongása, mintha libegni látszott volna a vastag levegőn.

- Ó, hogy vártalak, piczikém, - rebegte, a mint az anyja későn belépett. - Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a kezem! De talán, ha gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál velem, vagy ha énekelnél nekem, vagy... vagy...

- Vagy?

- Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám.

- Az apád elment.

- Elment?... Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt jön?

- Nem.

- Tán csak reggel?

- Reggel sem.

- Estére, azt hiszed?

Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza. De megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az ajakát összeszorította és nem sírt.

- Apád csak későbben jön vissza.

- Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e?

Merően kutatva nézett az anyjára.

- Akkor sírtam, de akkor még kicsi voltam. Mi, meglátod, jól megleszünk magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a sóhegyekig felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a Sándor János bá' szekerét, a melyen az apa jön. Jó?...

Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így felbátorította az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és keservesen sírni kezdett. A vén dada megérintette a gyermek vállát.

- Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az apja épen bányász.

- De én nem sírok, tudod, Klári!... az nem is igaz... Én csak gondolkozom, úgy-e, piczikém, te is tudod.

Petelei István: Az utolsó levél

„Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni hozzád.

Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a kezembe tette a pap az oltár előtt - és elmegyek mégis valahová és elkeveredem valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se gonosznak, se bolondnak ne láss... mielőtt elfutok a boldogságom elől - szólanom kell hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon megértesz-e?

A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig láttam még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes koponyájára, ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint rovom e sorokat, hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz - és sírok.

Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én?

E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor mellőled elhívtak az operáló asztal mellé - és félek magamtól.

Emlékszel-e?

...Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem csordultig volt veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak, téged hallottalak, benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a levegőt, mely reád sugárzik. A páholynyitogató asszony a felvonás között bejött s így szólt hozzám: „Doktor úr, sietve hívják... egy haldokló gyermek anyja vár idekinn”.

Alig értettem még a szót, de te azt mondtad: „Miért nem megy?” Valamit szerettem volna éppen akkor súgni neked... a mi azért akart kivirágozni az ajakomon, mert a te biztató mosolyod melegitett rá... Ezért vonakodtam a hívó szóra mindjárt elmenni s így szóltam: „Egy beteg gyermek anyja keres? Miért nem vár? Honnan való?” „A kórházból való asszony, - így felelt. - Oh, megfulad a gyermeke... azt mondja.” „Hát miért nem siet?” Így szóltál te reám és én felugrottam a te szemrehányó tekintetedre s kalap, kabát nélkül rohantam le a lépcsőn.

- Oh, megfúlad a leánykám, megfúlad mindjárt a leánykám! - nyöszörögte egy keszkenyős asszony a színház előtt s megragadta a kezemet. Fussunk, fussunk, mindjárt meghal. Az ápoló mondta, hogy a doktor urat itt a színházban találom meg. Fussunk... meghal mindjárt...

Éles hideg szántott át a hajadon fejemen. „Várjon, - mondtam, - a kalapomért futok fel s megyünk rögtön...”

Hegyesi Vilmos: Emlékkönyvbe

Miről szóljak?... Gondról, a gondtalanságnak?

Búról panaszoljak, gyermek-boldogságnak?

Sebekről, amikben megtört szívünk vérzik?

Érthetik-é mindezt azok, ki nem érzik!

Hinnéd-e, hogy lelkünk, szárnyain találva,

Egéből leszédül majd a föld porába,

Oda azok közé, kik az élet útját

Sebző tövisek közt, meggyötrötten futják.

Hinnéd-e, hogy remény, ábránd, nemes vágyak,

Hitegető álmok… csalódássá válnak!

Hinnéd-e, most, mikor nem ismersz más könnyet,

Mint a virágszirmon rezgő harmatcsöppet!

Hinnéd-e… mért mondjam! Tavaszi egednek

Kékjét mért zavarná viharteli felleg!

Vajha mindig lenge, ködbefoszló árnyak,

Tűnő bárányfelhők szomorítanának.

Forrás: Élet és irodalom 1885.