Horváth Imre (1906-1993): Jajongás

Nyelvüket át tudják szegezni,
de ha a gyász órája üt,
jajongás nélkül elviselni,
fakíroknak sincs erejük.

(Forrás: http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/horvathi.htm)

Puszta Sándor: Kolostor*

Egymásra hajló fehér boltívek,
Az is meglehet, szívek.

Szívek, miket fehérre mosott
Az imádság és az ostorok

Sziszegő, kemény, büntető ütése,
Mely a testen át is őket érte.

Egymásra hajló fehér boltívek,
Az is meglehet, szívek.

A benne élők, lehet, hogy rabok,
De a cellarések nem börtönablakok!

Ha kisebbre faragta volna is a kéz,
Rajtuk a szem a végtelenbe néz.

Egymásra hajló fehér boltívek,
Az is meglehet, szívek.

Örök némák, csak csendben van szavuk.
Csillagok fonják rá szép ezüsthajuk.

*) A kitűnő költő 1937 nyarán a krakkói és a csensztochowai pálos kolostorok vendége volt. Ott írta ezt a költeményt.
(Forrás: A fehér barát 2. évf. 1. sz. (1939. márc.)

Horváth Imre (1906-1993): Szorongatás

A sors durván marokra fog,
s a hajszálrepedéseken
- amíg szorít a vasmarok -
elszivárog az életem.

(Forrás: http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/horvathi.htm)

Szabolcsi Bence: Bartók Béla

„Egyre bizonyosabb, hogy az európai zene Debussy utáni korszakát Bartók Béla neve fogja megjelölni” – írta egy flamand író hat évvel ezelőtt, Bartókról szóló könyvében.

A magyar zeneszerző, akiről e sorok szóltak s aki most hatvannégy éves korában meghalt az Óceán túlsó partján, élete utolsó percéig élén járt az európai zene törekvéseinek s minden mostani mozgalmának – hatvanadik évén túl is, élete végéig, fiatalabb volt, mint körülötte az egész korszak s az egész világ.

De épp ezért, ma már egész pályája egyetlen lendületnek, töretlen ívnek látszik; holott ez a pálya zegzugosan, különös szökellésekkel haladt előre végső magaslatáig. Ifjúkorának romantikus művei Liszt útját folytatták, amíg csak a Második szvit-ben meg nem torpant s hirtelen fordulatokkal oda nem hagyta a zenekari romantika egész hagyományát; ezt a szakadékot jelzi a kétéves távolság (1905-1907), amely a mű utolsó tételét elválasztja a többitől. De azért a Négy zenekari darab, másfél évtizeddel később, ugyanazokat a kérdéseket veti fel más alakban, sötétebb és szikrázóbb indulattal. Az ifjúkori Ideális arckép rajongó hangja titkosabban és megnőve, roppant magasságban zendül meg harminc év múltán, a Húros- és ütőhangszerekre írt zene első tételében, sőt maga a Két arckép alapgondolata, az ellentétes képek sorozatában kifejlő középponti téma elve, a harmincöt évvel későbbi Hatodik vonósnégyes-ben; s a Mikrokozmosz-sorozatok lapjain az egykori Bagatellek, Vázlatok és Siratók, a Szabadban és a Kilenc zongoradarab problematikája tér vissza együttesen, hatalmasabb megoldásban.

Ebben a váratlan fordulatokkal és felszökésekkel teljes „élan vital”-ban van a magyarázata Bartók magában álló magyar s főleg európai helyzetének. Mindent megtanult és magába szívott, amire az egykorú Európa, sőt Kelet-Európa tanította de a döntő pillanatban a döntő lépést mindig ő tette meg, az új helyzetet teremtő kanyarodást ő hajtotta végre valamennyi nyugati és keleti kortársa helyett.

Hogy a történelmi helyzet hogyan érlelődött idáig, három évszám mutatja a legjobban, három jellemző pillanat századunk második évtizedéből. 1910 körül Európában tetőpontján áll Debussy, Ravel, Delius és Strauss művészete, ez az újszerű és mégis túlérett, kábítóan színes zenekari nyelv.

Magyarország: Bartók és Kodály ekkor még tanítvány és újonc. A tízes évek derekán e tanítványok munkatársakká serdülnek. A kékszakállú herceg vára és a Fából faragott királyfi: a balladaopera s a táncritmusból kibomló mesejáték (1911-1917), már öntudatlanul ugyanúgy közöseurópai kérdésekkel birkózik, mint Kodály nagy gordonka-szonátája.

Azután 1929, - Európa zenéje kétféle nyelvvel kísérletezik: egy sokszólamú, sokhangnemű „vonalas” stílussal, meg az új kelet-európai táncritmusok szélső, dinamikus kifejtésével. Ennek a kétarcú művészetnek legmaradandóbb eredményei azonban már nem Sztravinszkij, Schönberg, Hindemith, de Falla és Milhand, hanem Bartók művében születnek meg. Mert ő már 1919-ben, a Csodálatos mandarin-nal végére jár az expresszionista kísérleteknek s néhány évvel utóbb, a két zongoraversenyben, kimeríti az újklasszikus irány lehetőségeit is; a szókészlet teljes, ebből elég volt, - s már lendül és szárnyal tovább, új erupciókra készen és új meglepetésekre szomjasan.

Az ilyen robbanások csak egy túlfűtött, feszültségekkel és kényszerekkel zsúfolt temperamentumban lehetségesek. Valóban, évszázadok távlatában, sehol ilyen ellentétek, mint Bartók egyéniségében és művészetében. Csupa véglet, antinómia és szélsőség, - a hétköznap régen e sorvadt és kihullt alóla. Forrpont és fagypont, a legkisebb részlet s a legnagyobb egység a legszélesebb diatonja s a legszűkebb kromatika, a legdiadalmasabb művészi fegyelem s a legféktelenebb felbontóösztön, a legnyugtalanabb cikázás és a legkonokabb állandóság, s mindenek felett persze Kelet és Nyugat: minden hozzá tartozott Bartók egyéniségéhez. Művészet, amely teljesen befelé fordult s az Ötödik vonósnégyes óta tervszerűen oltogatja ki maga körül a külső világ hívságos tényeit, - de ugyanakkor megszállottja mindannak, ami mozgás és mozdulat s az éjszaka – és siratózenék fekete gyásza mellett a barbár győzelmi táncok és forradalmi bacchanáliák őrjöngésében érzi magát legotthonosabban!

Művészet, amely minden inkább, mint naiv és egyszerű, de azért a népzenétől újhodik meg; zene, amely alapjában idegenkedik az énekhangtól, de a Cantata Profana mítoszát csak szólóhangok és kórus énektelen énekében tudja elmondani, morajban és vijjogásban! Öntudatlan mélység és értelmi magasság állandó párbaja folyik itt, egy pillanatonként megnyert és pillanatonként kiújuló ütközet, amilyet csak a végsőkig feszített, állandóan éber és ugrásra kész formálóakarat tud győzelemre vinni. Az ilyen tüneményekhez ezért szervesen hozzá tartozik az akarati jelleg, sőt az erőszak; azzal teremtenek újat, hogy végrehajtják a lehetetlen.

A Táncszvit, a Negyedik vonósnégyes, a Második zongoraverseny (1923-1933) s azóta jóformán minden Bartók-mű telve van olyan hangzásokkal, melyeket semmiféle régebbi zenész nem tartott volna lehetségesnek s voltaképp még ma sem tart annak. Mindezt erőszakosan, csodával határos módon váltott valóra; példátlan hallucinációk megidézésére kényszerítette a hangszereket, nem törődött hagyományos törvényekkel s maga szabott nekik új törvényt, akár Beethoven.

Erre csak a magára hallgató hűségre és erőszakosságra alighanem épp a természet tanította meg, élet-halál, keletkezés és elhalás szüntelen csodája, mellyel ifjúkora óta egész lénye telve volt. Ez az érzékeny idegű nagyvárosi művész oly fojtogatónak érezte a civilizált emberi világot, hogy ki kellett rontania minden megszokott keretből: mint Cantata Profana-jának hősei, a csodaszarvasok, ő sem fért be már az emberi hajlékok ajtaján s csak tiszta forrásból ivott már, pohárból soha többé. Maga írja, hogy életének legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falun, parasztok közt töltött; épp mert a parasztban csak mellékesen s mind kevésbé érdekelte a nemzet, a nép és a fajta, hanem sokkal inkább az ősember. Ha ez tévedés, bizonyára egyike a század legtermékenyebb tévedéseinek. De ősember és természet, ösztön és elemi tünemény: nyilván ez a kettő tanította meg rá, hogy neki is csak a saját belső törvénye parancsolhat. A kényszertől, az erőszakos összefogástól csak egy lépés választotta el a legtágabb szabadságot. Innen, hogy a kelet-európai népzenékkel, mint valami hun hadak élén, beronthatott a huszadik század nyugati zenekultúrájába; de innen az is, hogy a maga szüntelen s el nem csituló problémájával, idő és szabadság, változás és halál kérdésével kitalálta Európa zenészeinek legtitkosabb gondolatát s kimondta, mielőtt ők még szavakat találtak volna rá.

Nemsokára úgy látszott, hogy még a népzene is csak erre tanította meg; Bartók, mint mások annyian, csak azt tanulta, amit már tudott. Az egyszólamú paraszti dallamvilág csak látszólag egyszerű. Aki Bartók székely és török dallamlejegyzéseit vagy utolsó román népzenekiadványát forgatta, egyszeriben rádöbben ennek a zenének iszonyú labirintus- és őserdő voltára s megérti, miért épp Bartóknak kellett ezt az ezerágú bozótot felfedeznie a világ számára.

A lángelmében – itt kiderül – együtt s egymásba szőtten működik az anyagot szétrobbantó irreális képzelet s az anyaga temetkező, sőt minden anyagot felmagasztalt analitikus szenvedély: négy évtized szakadatlan s fanatikus munkája egyszerre növelte nagyra Bartókot, a huszadik század hangszeres zenéjének sámánját és Bartókot, a legősibb dallamvilág természettudósát.

Így, ebben a szédítő lendületben, ebben a vad iramban, ebben a világ végéig kergető feszültségben hagyta maga mögött feszültségekben vergődő egész korát, a romantikus-nacionalizmust, az impresszionistákat, az expresszionista és újklasszikus kísérletet, sőt – ő, a közösség első meghirdetője – a Közösségek Uralmát. Az egyetlen, amit sohsem hagyhatott el, ami visszahívó, örök varázslatként tartotta fogva, az Időtlen Zene, a népeké és régi nagyoké, amelyben mindig újból testvérére ismert. Mint sokszor elmondották róla, leszállott a gyökerekig, a fajta és a népiség örök alapjáig. Hogy időközben a gyökerekből jelszó lett, divat és politikum, nem érdekelte; az az Európa, mely a „gyökerek” és „közösségek” jelszavát megtanulta és beszennyezte, épp megérett rá – 1940-ben -, hogy Bartók odahagyja, mint zsákutcává lett egykori iskoláit és levesse magáról, mint kinőtt ruhát. Talán még jókor arra, hogy Európa igazi lelkének megmentésére siethessen, hogy ő képviselje veszendő világunk nemesebb és halhatatlanabb részét egy tágabb, új világban, mely a réginek roncsait félresöpri majd. Sikerült-e ez a lélekmentés? Ma még nem tudjuk. De a háború utáni Európa, ahová Bartók most már holtában térhet vissza, talán épp az ő vakító tisztaságú, kíméletlen és gyönyörű harcában fog a maga lekésett, elodázott vagy fel sem ismert feladataira, évezredes küldetésére ráébredni.

(Részlet „Az új magyar szellem” című, külföld számára megjelenő kötetből. Offielna-kiadás)
(Forrás: Fényszóró 13. sz., 1945. okt.17.)

Zsadányi Oszkár: Mindenki szolgája

Az úgynevezett „élményregények” egyre növekvő áradatában külön figyelmet érdemel Zsadányi Oszkár „Mindenki szolgája” című könyve. Hetvenezer munkaszolgálatos éveken át tartó, magyar és német rendezés alatt végtelen sok felvonásból álló tragédiájának könyve a „Mindenki szolgája”. Zsadányi Oszkár újságíró és az eseményeket az iszonyat, az életveszély drámái pillanataiban is a riporter éles szemével figyelte. Ezért nincs szüksége hatásfokozó színezésre, ezért ér el az írói mértéktartás eszközeivel olyan hatást, hogy könyve kiáltó vádirat hatvan egynéhány ezer munkaszolgálatos gyilkosai ellen.

„Mindenki szolgái” voltak a munkaszolgálatosok, mindenki kiszolgáltatott áldozatai, csak az ukrajnai orosz paraszt segítette őket kenyérrel, jó szóval. Zsadányi könyvének ajánlása és néhány legszebb fejezete a névtelen orosz paraszt emberségéről szól.

(gy. L.)

(Forrás: Fényszóró 12. sz., 1945. okt.10.)

P. Tóth Ede: Testvér!

Testvér! Ne szomorkodj
Hogyha fáj az élet,
Hogyha igaztalan,
Rosszul bántak véled.

Testvér! Ne szomorkodj,
Hogyha a seb éget,
Mivel fennhéjázón
Megvetettek téged.

Testvér! Ne szomorkodj,
Hisz tied a minden,
Testvér! Te felül vagy
Minden földi kincsen.

Testvér! Fel a fejjel!
Hadd zengjen az ének,
Amikor legfájóbb,
Legsajgóbb az élet.

(P.Tóth Endre O.F.M. Eltört hársfa c. verseskötetéből)

Déry Tibor: Szemtől szembe

Az a három nagy elbeszélés, amelyet Déry Tibor ebben a kötetben összefoglalt, nem kerekedik regénnyé, de voltaképpen nem is novella, a szónak megszokott értelmében. Inkább egy-egy alak, egy-egy élethelyzet körül elrendezett jelentőségteljes életképnek lehetne őket nevezni. De milyen más ez az életkép, mint az, amit a szó szokványértelme megjelöl!

Nagyvárosi emberekről van szó, forradalmárokról, akiknek legfőbb élettartalmát a mozgalom teszi ki, Berlin kommunistáiról, akik a mozgalomnak s ezzel életüknek is legválságosabb pillanatait élik. A forradalmi lendület ereje megtörőben, tagjai közül a gyengébbek lemorzsolódnak, az ellenséghez pártolnak, elhullanak, az ellenfél, a nácik szervezkedése egyre erősebb áradással szakítja át a pártokat, a mozgalom legjobb emberei végül már menekülni kényszerülnek, hogy elvigyék a magot a jövőnek.

Mozgalmi írás tehát Déry könyve? Bizonyos fokig, a szó nemes értelmében az. Az író nem titkolja rokon- s ellenszenveit: a kommunisták közé tartozik, az ő igazságukat érzi a magáénak. De az író nem propagandista: művében egy szemernyi pártpolitikai agitáció sincsen. Az ember érdekli a maga emberi mivoltában, az igazságot úgy mutatja be, ahogyan testté lesz, emberek ügyévé, életük szövetén átütő fénnyé, munkájukat meghatározó céllá. Ezért hiteles Déry könyve s ezért hagy vissza az olvasóban olyan erős és mély benyomást.

Mi marad meg belőle emlékezetünkben? Néhány alak határozott sziluettje: a lányé, aki szerelmével szolgálja a mozgalmat, így erősíti a rászorulókat, a másiké, aki megöli szerelmesét, mikor az az ellenséghez pártol, egy fiúé, aki nagypolgári múltját azzal mossa le, hogy feláldozza magát a párt vezetőjéért. Élő emlékké mélyül körülüttök egy sereg feltűnő, megvillanó s ismét szétfoszló árnyalak, de mindennél erősebben beivódik emlékezetünkbe a könyv hangulata, az a sajátságos, magányból és barátságból, fogcsikorgató erőfeszítésből s bénult tehetetlenségből összeszövődő érzelmi légkör, amely belengi a könyv egész belső terét. Ezt szolgálja az író stílusa is, amely szándékosan elmosódó, betompított, pasztellszerű, a szónak ismét nem szokványos értelmében: csupa árnyalat, csupa hajlat, de egy pillanatra sem tetszelgően finomkodó. A tárgyat szolgálja, az emberi mondanivalót.

Déryt a hozzáértők kezdettől fogva komoly tehetségeink közt tartották számon. Éveken át nem volt módjában komoly alkotásokkal kilépnie. Örömmel üdvözöljük most, újra a napfény világosságában. (...)

K. D.

(Forrás: Fényszóró 12. sz., 1945. okt.10.)

Horváth Imre (1906-1993): Macska-veszély

Kifutnék önmagamból,
mint lábasból a tej -,
de jaj, a közelemben
egy macska lefetyel.

(Forrás: http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/horvathi.htm)

P. Tóth Ede: Testvér ne sírj! (1942.)

Testér te sírsz...? Miért?
Miért hull mondd, a könnyed?
Azt gondolod talán,
Hogy életünk így könnyebb?

Vagy fáj nagyon a seb,
Mert rád sújtott az élet?
És könnyeddel talán
Enyhítesz rajt, úgy véled?

Vagy nem tudsz bízni már,
Hogy jobbra fordul sorsod?
Aggódol a jövőn?
S ezért most könnyed ontod?

Testvér ne sírj! Ne félj!
Jöjj, menjünk élő hittel
Boruljunk le az oltár zsámolyához
S meglátod testvér: megsegít az Isten.

(P.Tóth Endre O.F.M. Eltört hársfa c. verskötetéből)

Puszta Sándor (1911-1983): Föntről

Hálával és szeretettel a jasna-górai pálos atyáknak*

Onnan jöttem, hol a csend virraszt,
Hol nincsen más, csak szeretet
S a szívekben egy csodás alkímia
Bánat helyett aranyat vetett.

Fehér cellák és hófehér falak,
Fehérek rajtuk a zsalugáterek,
Fehér ruhában hófehér szívvel
Zsolozsmáznak fehér páterek...

Úgy jöttem el, mint a hegyekről,
Hol orgonál a magasság szele
S ha körülleng is a völgy illata,
Mindenem még azzal van tele!

Most elmegyek. Ők imával kísérnek,
Hogy Isten dalát zengjem győztesen,
Mert nagy az Úr és szent az Ő szava,
Miből nem múlhat el egy jotta sem!

*) A kitűnő költő 1937 nyarán a krakkói és csensztochowai pálos kolostorok vendége volt. Ott írta ezt a költeményt
(Forrás: A fehér barát 2. évf. 1. sz. (1939.márc.)

Jean Cocteau (1889-1963): Két vers az álomról

1.
Ó, arcodon e pillanatnyi szélcsend
Rémít, míg álmodol;
Múmiaként századok mélyén élsz lent
S nézel, álarc alól.

Egy régholt királynő gazdag képmása él
Tekinteted helyett,
Míg balzsamozza éj és szenvedély
Sötétre testedet.

Ó, tengerek foglya, vadmadaram,
Királynőm, légy szabad;
Álmaid zúgása közt halld szavam,
Merítsd fel arcodat.

2.
Tétovázva állsz álmaid fölött
E sötét vizeken.
Attól félsz, hogy én veled merülök?
S osztoznod kell velem.

Ó, ne félj, engem más álom szorít,
S míg tart e zuhanás,
Téged holt barátok közé vegyít
E nehéz látomás.

Kószálsz az erdőn, látod a tanyát;
Egész gyermekkorom.
Míg a mélyt, mely téged magába zárt,
Sohasem járhatom.

Édes volna zavarni álmodat,
Mint ki veled lakik.
Félek a perctől, hogy felkelt a nap
És kettős szárnyra nyit.

(Ford.: Gyarmathy Erzsébet)
(Forrás: Fényszóró 12. sz., 1945. okt.10.)

Horváth Imre (1906-1993): Jelenés

Óriássá dagadt rémem,
egy kakas megy át az égen.
Csak pár kukoricaszemnek
tekinti a világrendet,
kukorékol fent a hetyke,
csillagokat csipegetve.

(Forrás: http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/horvathi.htm)

Dsida Jenő (1907-1938): Kóborló délután kedves kutyámmal - Lírai riport öt fejezetben

(Dsida Jenő 1932-ben Tinti kutyájával)

Útnak eredünk és szeretjük egymást

Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről
csörgő láncodat. Ujjongón, az ölembe ficánkolsz,
hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet,
nagybundájú nyakadba. A szájkosarat szagolod víg
lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort,
mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség.
Nos, mehetünk... Rövid úton elérjük a városi aszfalt
végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók,
megszabadítlak a szíj s lánc terheitől, körülötted
tág a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön:
gerjed a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben,
erjed a rög dús élete, terjed az illat, előtör,
emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levü gyomnak
jószaga incselkedve csapong remegő szimatodhoz.
Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben,
jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással.
Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!
Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár
áll a szobámban lásd, az utolsó szálig eladnám,
hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne
váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként, -
szálig eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most,
nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön.
Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél;
India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is,
Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is,
mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben.
Még nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál
félnapig álltam s néztem az "Ars amatoria" kedves
címlapját, a sokáig gyűjtött pénz a zsebemben,
mégis odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok
szájkosarat, mert "ebzárlat" van, a városatyák így
fundálták ki, hogy elkeserítsék városi sétánk
perceit és - ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, -
szájkosaratlan ebekre lesengnek a kajlabajúszu
rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran fütyörészve
sétafikálnak a tolvajok és betörők körülötte.
Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel
érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?
Szinte fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is,
hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe
s kéjesen elmordulsz... Ám peckesen és vicsorító
foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a
külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék
sanda homályából: feltámad benned a farkas
élő húsba maró, vérengző ösztöne, tajték
ver ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló
torka felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig
védelmezz a merénylő gyilkos erőszaka ellen.
Így jöttél mellettem a multkor is, ugrani készen,
távol, a Bükkerdő bús; elhagyatott, kusza mélyén
s nem tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon
tüskebokor s egy marconaképü cigány kibotorkál,
bújva közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör
nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében.
Négy lépésnyire téged is észrevesz: éles, acsargó
szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik pár
pillanatig, bámul vad, sűrübozontu szemével,
végül alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul,
"Isten tartsa, tekintetes úrfi!" - morogja s odébb áll.


Visszapillantunk a múltra s az rendkívül mulatságos


Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap
lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű
bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr,
csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró
csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték.
Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom,
hosszura nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok
s közte lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek.
Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten.
Elkomorult okos arcodról lesugárzik a részvét.
Végül is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve
jót kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom.
Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves
pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két
éve, mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi
reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt,
korty italért bekopogva szives gazdád kapuján és
összekülönböztem morcos, csahos édesanyáddal:
el sem hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk.
Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az öklöm,
szürke felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt,
onnan bámultál ki szipogva e furcsa világra
s ujjaimat dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal.
Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad,
hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem
összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt,
fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni,
meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást,
láncon menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek
szoknyáját nem túrni magasra s - uramfia, - padlók,
szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni.
Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü
gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul elébe
ugrani lompos farkad csóváló örömével
mindig, ahányszor harsányan fütyörészve betoppant,
búsan menni elé s szomorúan tenni ölébe
nagy fejedet, ha szemében láttad a bú remegését,
ülni, feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta,
tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen annyi
mély panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt
mentetek álmosan és a világ zokogott a sötétben.
Legszomorúbb lehetett tán mégis a rengeteg erdőn
elhagyatottan futnod elől, vagy hátramaradnod
búsegyedül, mialatt gazdád kacarászva enyelgett
ábrándos-szemü szőke szerelmével, derekára
fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét,
vagy ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek
s mind közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, - ó jaj,
nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó
nyelveddel nem nyalni a két csókért csucsorító
szájra... Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással.
Ám amióta kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe
s reggel jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten
és nem sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve
hat pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva
bolyhos testüket, áradozó anyasággal, azóta
megváltoztál, jó kutya lettél, tiszta tapintat:
elfordulsz, ha mögötted sűrün cuppan a csók és
nem zavarod meg az erdei pázsit örömteli percét,
jól behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán
pír suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz...



Őszintén megdicsérjük az egész világot


Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak.
Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis
sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja.
Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín,
lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét
s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.
Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték
illata; édes akácfa-virág dús illata, kedves
szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge
szőke hajának fűszeres illata, ifju szerelme
ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos
huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva,
Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek,
félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban.
Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!
Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket
végighúzni a pázsiton, átborzolni az érett
búza fölött, simogatva kuszálni a hajba, a síma
test zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni
s tiszta hideg patakok habját paskolni sikongva.
Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló
ingere, táplálékok örömteli útja erünkbe,
drága kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerü csontok,
ízletesen ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek,
bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma:
hódolok ennivalók és innivalók zamatának,
legfőképen azonban a bornak, a bíboran ömlő
rácürmösnek, amely víg dalra deríti a lelket
s vérünket duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra.
Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását,
ég morajos dörgését, záporeső zuhogását,
kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását,
nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását,
fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és
zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
surran a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs
hullámzása csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes
dallama, ó zengő "Pathétique" s valamennyi szonáta!
Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár,
mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj
megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer
szép, ha emellett még fiatal költő is az ember,
hóbortos daloló, feltártszivü, harmatosan jó,
mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik,
mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a
macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség,
tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan,
olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol
s újra futásnak ered. - Nincs, kiskutya, más hivatásunk,
mint macskára vadászni, vidáman inalni utána,
meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra
tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe
villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép,
mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről,
számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő
s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?
Megmutogatnak az emberek itt megyen Ő a kutyával!
Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében,
boldog az Isten ránkpillantva derűs magasából,
sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta
látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot
megformálta. A nap fele forgó sárga virágok
mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk,
tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a burján
tűzbimbókba borul közelünkben, a lepke felujjong
s este, ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk,
hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák
illat-imába merülnek, a tág üvegékü verandán
csillagokat szikrázik a clyvia és amaryllis.
Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló
emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében.
Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér?
Mondd, mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók,
vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban?
Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe,
jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet,
gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban,
gyantalehelletü fák közt felbuborékol a tréfa,
nagysüveges fura törpék öntenek írt sebetekre,
télen a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük,
lássák, mekkora kéj vidulón, örömest adakozni,
éjszaka vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk,
összebujunk szeliden s egymás melegében elalszunk.
Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember
telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos
gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk
biztosan érő, emberi, boldogitó igazában...
Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró
nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
s főként Tintikutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor.
Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége.
Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
kísértetről mond neked ismét zagyva meséket,
rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
örvendezve az emberek és a kutyák örömének.
Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké:
Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!



Eközben a világ elalszik körülöttünk


Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes mérget ivott haldokló elnehezült és
békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt!
Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju
álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben
mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant
szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott.
Francesco Testvér most indul el esteli útra,
most megy a szörnyű farkas elé, - a te ősöd elébe,
Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos
bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.
Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő
barna kezével a bundás oldalakat simogatja.
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
nézd csak a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is,
csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas
mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró
csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt...



A macska fut, mi pedig futunk utána


Tinti, miért vagy szórakozott? Fecsegő szavaimra
úgy sem ügyelsz, ahogy én nem ügyeltem a tegnapelőtt egy
pajtásomra, ki csöndes kávéházi helyünkön
mérföld-hosszu novellákat duruzsolt a fülembe,
mig odakünt, odakünt, a csiszolt üvegablakokon túl
meggypiros-ajku, riszáló-termetü, karcsu-bokáju
nők libbentek el és habkönnyü ruhájukat íves
combjukhoz feszitette a babráló, buja szellő
s bent a szivem már nyugtalanul készült muzsikáló
versfoszlányok, tündér titkok után iramodni.
Macska lopódzik az útfélen, hunyorogva figyel ránk.
Orrod már szimatol, bordád remeg és füled izgul,
Tinti barátom. Jól tudom én, hogy erős a kisértés
s hasztalanul kérném, ne rohanj ki azért a világból
s mondj le miattam ezúttal a hajsza pogány gyönyöréről.
Jobb, ha veled futok én is. A tétova séta elég volt,
únom az álmos bandukolást! Gyere, Tintike, fussunk!...
Megkezdődik a verseny!... Az izmom erős, a tüdőmbe
zúgva zihálom a friss levegőt. Fiatal vagyok, ifju
lábam nyilsebes, ifju szivemben az üstökösök vad
ujjongása nyilallik, az édes öröm lihegése.
Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én.
Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám.
Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni,
átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján,
így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre,
mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre
s túl a hegyen gyémántporral teleszórt levegőben
rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton,
fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng
íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény,
felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg
hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító
angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre...
szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva rohanni előre,
mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:
- "Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség.
Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!"

Horváth Imre (1906-1993): Várad

Itt élt Janus Pannonius
s a hétkirályok rendje,
hol a poézis ősi juss,
rászáll a mindenekre.

*

Mohos képű a Macskadomb,
szél fúj a szakállas dombról,
e szépítetlen szőrkorong
macskásan fúj s dorombol.

*

A Körös déli fényei
télen is kihevítnek:
Jól titulálta Jékely
"váradi Tiberisnek".

*

A fűzfa ciprusként zizeg,
köveink ódon kincsek,
s ha síkosak már a vizek,
itt sirályok keringnek.

*

Vonz vized, tornyod, várad,
árkádod, kulcsod, zárad,
rangos reneszánsz árnyad,
arcod védi e vázlat -
divina dolce Várad!

(Forrás: http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/horvathi.htm)

Szemlér Ferenc (1906-1978): Udvarhely

Hanyatt feküdt a fűzfaág
a langy vizen. A gyom
mélán ringatta önmagát
a mállatag agyagfalon.
Forrott a nap, precskelt a szellő,
meglúdbőrzött a Nagyküküllő -
ez volt gyermekkorom.

Sűrűn, lustán, akár a méz,
folyt a füvön a fény,
és megcsillant a sárgaréz
kereszt egy torony tetején.
Szürkén, szikáran állt a vashíd,
arca nem enyhült meg napestig,
s ezt úgy csodáltam én.

A parton törökbúza nőtt,
a szigeten bozót.
Ölyv szállt a Szarkakő fölött,
s a bokron gébics motozott.
Csak percek teltek el és nem évek,
s tudtam, ha egyszer visszatérek,
semmi sem változott.

Az átlátszatlan víz alatt
titkok ág-boga nőtt,
beléakadt a gondolat
s fenékre vonta az időt.
A víz fölött - akár a szívben
a könnyű gond - szálltak szelíden
a kék szitakötők.

(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 26. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1977.)

Horváth Imre (1906-1993): A sárga ház (1946)

I.

Ez is csak ház, e híres sárga ház.
Fény itt is él, árnyék itt is tanyáz.
De nem érti a fény, hogy ért ide -
S nem emlékszik az árnyék semmire.

II.

Te is itt élsz e szűk, zárt udvaron.
Te is itt élsz, mi urunk, Unalom,
s ha árnyadat magamról elverem,
Te felborongsz fűn, fán, falevelen.

III.

És nézd: itt sétál Nagy Napoleon.
Ne hidd, hogy a híréből tán levon,
hogy napjait nem jelzi semmi tett:
Élt-e császár ki többet épített?

IV.

És felvillant téged egy kártyalap,
tegnap meg a sakktáblán láttalak,
e könyvből meg felrepül most neved -
s az ég felettem fellegtelenebb.

V.

Nyugágy, miben nyugtalan heverek
s ki mellettem heverész, senki más:
Mókus kutya. Érte is reszketek:
kicsi, fehér és epilepsziás.
Sorstárs, sőt több: elvbarát ő velem.
Ha lövést hall, hát felveti magát
és a levegőt marcangolja fenn...
A háború torkát harapja át.

VI.

Kár felkelni, nem vár ma semmi jó.
Ez csak a reggeli depresszió.
Kár feküdni, oly jó volna élni ma:
ez csak az esti eufória.

VII.

S jönnek-mennek ápolók, orvosok:
köpenyeik széle is orvosod.
Köpenyeik széle is tejfehér
s e színben a végtelen béke él.

VIII.

Várad már nincs. Mióta itt vagyok
elseperte az idő Váradot.
Így érzem itt, de hallga... ez a hang
úgy szól, akár a váradi harang.

IX.

Nem rejtély már, hogy a rabsors milyen.
Rád gondolok, ó szegény Lélien -
s egy verssorod gyakran meglátogat:
"Mivé tetted az ifjúságodat?"

X.

Fent a hegyen fénylik az idegosztály.
Tavasszal még te is ott fent napoztál -
s most, mint árnyék lebeg a zárt osztályon:
Hitted-e, hogy Isten így kirostáljon?

XI.

"Vétkezel, ha szíved itt háborog,
voltak ennél vészesebb táborok,
voltak nálad kínzottabb Krisztusok..."
Keresztfádnak erdeje susog.

XII.

Ki jön hozzám? hány rokon? hány barát?
Hány ismerős? hány drága, drága láb?
Éjjel-nappal vendégeket kapok:
éjjel az éjet, nappal a napot.

XIII.

És néhanap az élet bekopog.
Míg ideért, a színe lekopott.
És néhanap bekopog a Halál -
s itt ő is mintha haldokolna már.

XIV.

Ha az őrült rémtette érdekel,
ne jőjj ide, csak nézz az égre fel,
az égre, hol ezernyi harci gép
emlékeid ködéből ím kilép,
hogy bombázzon a békés táj felett.
Itt nincs bolond, itt nincs, csak pár beteg,
nem ölnek ők, föl mit sem gyújtanak...
Kint, kint keresd a tébolyultakat.

(Forrás: http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/horvathi.htm)

Horváth Imre (1906-1993): Mindenképpen

Aki e földet megszerette,
szereti a földet bevetve,
szereti termőn, learatva.
És arany nyárban alszik majd alatta.

(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 25. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1977.)

Ernst Toller (1893-1939): Hinkemann

(A tragédia utolsó jelenete)

A niederschönenfeldi fogoly. Külső adottságok szorító görcsei, két világ egyenlőtlen aránytalan küzdelmei mozdulatlan klimaxot érnek: börtön. Állandó fagyos rémület, függés, kiszolgáltatottság: fogoly. Valami kint rekedt: élet. Valami a megrekedtség mozdulatlanságában diluviális görcsökben vonaglik: mai élet. A börtönfalak betonos, bástyás falain, pórusain üzenő követséggel, elfúló sikollyal mégis beszivárog vér, könny, izzadság szürke lávájú apokalipszise. Fókuszhoz ér, négyfalas börtönskatulyához. Menekülőn, vádolón és szabadítón. Magyarázó rettenetes fintor: a börtön-szimbólum élő ténye. Az életbörtön és börtönszabadulás érintkező pontján — szabadság záloga: felelős ember. Egy a sok közül: a niederschönenfeldi fogoly — Ernst Toller. A bajor jusztícia halálraítéltje ma már szabad ember. A világot nézi, az embereket próbálgatja: a pórusos követség igazát. De a börtöncella rettenetes perspektívája még a szabad embernél is több és gazdagabb valóság: kristályosodó felelősség. Gyűjtő és vetítő fókusz: a niederschönenfeldi fogoly. — Az új német drámairodalom az emberré kristályosodás kezdő tényét jelenti. A niederschönenfeldi fogoly drámái a fokozott aktivitás misszióját hordozzák.

Világos tiszta út vezet a Hinkemann-hoz. A háborúban emberré döbbent férfi a „Wandlung” passzióállomásain át ér el igaz önmagához. A „Géprohamozók” a történeti példa igazolását hozzák. A „Tömeg-ember” az új dinamika golgotás himnuszával köszönti az emberhez ért embert. A kollektív lendület földet ér és megtorpan az egy embernél, a millió egy-embernél: a Sántafi, Nyomorfi Hinkemann rettenetnél. Hinkemann a háború rokkantja: egy buta golyó megfosztja férfiasságától. A szerető feleséghez csak az eunuch érkezik haza. Nyomor és kín az élet: úgy érzi magát otthon, mint a rühös állat. Az egyetlen jóság, hogy felesége így is szeretni tudja őt, hogy nem veti meg. Munkát keres mindenáron, pénzt az asszonynak, kárpótlást. Egy vásári bódéban eleven állatoknak, patkányoknak tépi a torkát, mert ez kell a népnek: vér! Hiába minden. Az asszony megcsalja. Az asszony szeretője a korcsmában részeg fővel kiböki a titkot és Hinkemann a nevetség tárgya lesz. A nevetés feltépi a szemét: látja az álarcokat: az emberi lét mai lényegét. Következik az utolsó állomás, az utolsó találkozás és utolsó ítélet: kötél. Hinkemann-dac, felelet és emberi gyöngeség: a kreatúra kisemmizettsége és egyetlen szabad akarata: halál, ítélet. Egyszerű, való és tagadhatatlan élet drámája. A jelen nyomorpillanatait emberteremtés viszi s avatja idővé. Korunk drámája, egy a kevés közül. A mindenség sugarát vetítő kis emberi tragédia, igazi emberdráma.

(HINKEMANN LAKÁSA. MAX KNATSCH VÁRAKOZÓN ÁLL AZ ASZTAL MELLETT. HINKEMANN JÖN. KEZÉBEN EGY CSOMAG.)

Knatsch: Vártalak Hinkemann... Meg akartam neked mondani az okot, amiért...

Hinkemann: Nem szükséges szomszéd. Az okok nem győznek meg. Itt csak az érzés bizonyít. Tudod-e, hogy mi ez itt a kezemben?

Knatsch: Honnan tudnám?

Hinkemann: Az ok. Nem az okok. Az ok. Egy kirakat előtt mentem el és amikor véletlenül odapillantottam: nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek? Behunytam a szemem, mert azt hittem álom az egész. Amikor megint kinyitottam, az a dolog még mindig ott feküdt a kirakatban. Bementem az üzletbe és megkérdeztem, minek tesznek ki ilyen izét. Ez egy priapus mondja a kereskedő. És amikor én nem értettem, elmondta, hogy a régi görögök és rómaiak istenként imádták. Persze az asszonyok, kérdeztem. Nem, felelt emberem, asszonyok és férfiak. Hogy eladó-e? Igen. Részletfizetésre? A részletfizetést nem ismerik. Én bocsánatot kérek, mert az ember, mint munkás, már ehhez van hozzászokva. Otthagytam az órámat és elhoztam az istent. (A PAPIRBÓL KIVESZ EGY ÉRC-PRIAPUST ÉS A TŰZHELYRE ÁLLITJA, MELLÉJE GYERTYÁT.)

Knatsch: Hinkemann, te nem jól érzed magad... Te beteg vagy...

Hinkemann: Te! Láttál-e már embereket az utcán?

Knatsch: Micsoda bolond kérdés...

Hinkemann: Mindig... mindig úgy jár az ember az utcán, mint egy vak. És aztán egyszerre elkezd látni. Knatsch, az valami rettenetes, amit az ember lát. Látni a lelket. És tudod-e, hogy néz ki a lélek? Az egyik lélek – hájnyakú, a másik gép, a harmadik ellenőr, a negyedik acélsisak, az ötödik gumibot. Jó éjt Knatsch, ne vedd rossz néven... Tudom, tudom... az ok, az okok...

Knatsch: Talán jobb lenne, ha maradnék...

Hinkemann: Csak menj, menj... Grete nemsokára itthon lesz...

Knatsch: Akkor jó éjt Eugén. (EL.)

Hinkenmann (EGYEDÜL A PRIAPUS FELÉ): Nincsen isten rajtad kívül. Hogy hazudnak, hogy csalják magukat, hogy adják az ártatlant: ők a megfeszítetthez imádkoznak... Téged imádnak, téged. Minden Ávé neked van szentelve, minden miatyánk a meztelenségedet rózsafüzérezi, minden processzió a te tiszteletedre lejtett tánc. Te nem viselsz álarcot, nem burkolódzol képmutató szavakba, te vagy az A és a Z, a kezdet s a vég, te vagy az igazság, te vagy a népek istene... Én Istenem: elűzted szolgádat, de nézd: szolgád most oltárt állított neked... Hah! úgy hiszem nevet... Csak nevess, mindig nevess! Az emberek kinevettek, pedig nem volt semmi okuk. Te csak nevess... mindig nevess... Neked jogod van a nevetésre. (ZAJ A LÉPCSŐHÁZBAN)... Grete jön... Éjszaka lesz és vakok az én szemeim. (BELÉP AZ ÖREG HINKEMANNÉ.)

Öreg Hinkemanné: Jó estét.

Hinkemann: Te vagy?... Jó estét anyám. Mi szél hozott ide ilyen késő este? Mióta járkálsz te este az utcán? A meleg nyárest csábit? A fecskék ma nagyon lent repülnek. Zivatar lesz.

Öreg Hinkemanné: Visszajött...

Hinkemann: Kicsoda?

Öreg Hinkemanné: Atyád.

Hinkemann: Micsoda „atyád”?

Öreg Hinkemanné: A te atyád.

Hinkemann: Anyám mit beszélsz. Hisz atyám meghalt, amikor én féléves voltam. Hányszor mesélted nekem?

Öreg Hinkemanné: Megcsaltalak. Pedig nem hazudtam: meghalt. Nekem meghalt! Féléves voltál. Itt szoptattalak a keblemen. Akkor egy este hazajött részegen. Karján egy nőszemély. Valaki, akit az utcán fogott. „Asszony – ordította rám, ma éjjelre takarodj szüleidhez és aludjál ott. Ágyamba fiatal vér jön. Amióta azt a kölyköt kiköpted — borzongok melletted”... Rábámultam... És akkor már nem a férjem állt előttem, ott egy állat állt, egy idegen állat, aki bántott, aki a gyermekemet akarta elragadni. Egy konyhakést kaptam fel és a mellének szegeztem. Kinevetett. Magával cipelte a nőstényt és elment. Nem jött vissza. Következő éjjel sem jött. Otthagyott, mintha sohse ismert volna... Az utcára mentem... hogy kenyeret szerezzek... neked. Amikor fiatal voltam, nem voltam csúnya. És ma...

Hinkemann: Ma?

Öreg Hinkemanné: Visszajött. Lezüllve, mocskosan, tetves testén piszkos rongyok. Felpuffadva, betegen, reszkető tapogatózással tántorgott be... Mit akarsz nálam 29 év múlva, kérdeztem. „Nem fogsz elverni? gagyogta gonoszul, hülyén visszajöttem, hogy nálad haljak meg.

Hinkemann: És te mit válaszoltál neki anyám?

Öreg Hinkemanné: Hogy vetkezzen le és feküdjön az ágyba. Tiszta fehérneműt talál a komódban, meleg vizet a tűzhelyen, szappant a fiókban.

Hinkemann: Szóval megbocsátottál neki anyám?

Öreg Hinkemanné: Nem és soha többé nem bocsátok meg neki. Ápolni fogom, amíg él. Ez emberi kötelességem. Ha meghal, én akarom lezárni a szemét, ne nyúljon hozzá idegen. De majd ha kiviszik a temetőbe... akkor lefüggönyözöm az ablakokat, becsukom az ajtókat... és.... otthon maradok, nem megyek a koporsója után. (DIADALLAL.) Idegen emberek temessék el. Ez lesz az én bosszúm - mindenért.

Hinkemann: Mi volt a legkeserűbb anyám? Az, hogy elitta a fizetését, mialatt te éheztél?

Öreg Hinkemanné: Nem.

Hinkemann: Az, hogy egy utcaringyót vett magához?

Öreg Hinkemanné: Nem.

Hinkemann: Talán az, hogy a te ágyadba akart vele feküdni?

Öreg Hinkemanné: Nem.

Hinkemann: Akkor az hogy nevetett, amikor te kínok kínját álltad ki.

Öreg Hinkemanné: Ez, ez volt fiam.

Hinkemann: Úgy helyesen cselekedtél anyám. Én nem akarom atyámat látni és én sem akarok koporsója után menni. (CSEND.)

Öreg Hinkemanné: Eugén ... atyádnak valami ruha kéne.

Hinkemann: (KIVESZ A SZEKRÉNYBŐL EGY ÖLTÖNYT ÉS ODAADJA.): Nesze vidd az ünneplőmet.

Öreg Hinkemanné: Éppen jó lesz neki... Tudod, atyád mindig sokat adott a ruhára... Gréte itthon van?

Hinkemann: Mindjárt itt lesz... Anyám... te a magad keresztjét hordozod, én az enyémet. Te elmondhatod... de nekem még beszélni sem lehet róla, félnem kell, hogy kinevetnek.

Öreg Hinkemanné: Mindenki a maga keresztjét hordozza. Az élet erősebb mint mi, Eugén. Az élet nem érez részvétet. (CSEND)... Haza kell mennem. Atyád éhes lesz. Jó éjszakát. (EL.)

Hinkemann: Az fájt a legjobban, az égette a legrettenetesebben, hogy nevetett rajta, hogy kinevette, mikor a lelke véresre sebződött. Hallottad te nagy isten? Meg vagy elégedve? Két ember áldozott neked. Atyám a te lovagod lett: a ringyószoknya lovagja, az asszony turbékoló nevető galambod. Járjunk tán örömtáncot. Csak parancsolj! Én mindent tudok, Husz fillér belépti díj mellett patkányvért inni... Két emberéletért táncolni. Hahaha... (HINKEMANN ELŐSZÖR LASSAN, MAJD EGYRE FOKOZÓDÓ ŐRÜLT TÁNCRITMUSBAN KEZEIT LÓBÁLVA UGRÁL EGYIK LÁBÁRÓL A MÁSIKRA A PRIAPUS ELŐTT)... Vígan! Vígan! Sohse halunk meg:! Huppá, Huppá! Csak mindig befelé hölgyeim és uraim! Kassza! Kassza! Fő a tömeg! Hohoho! Hohoho!.. (LEROGY EGY ZSÁMOLYRA. KIS IDŐ MULVA FRANCI, GRÉTE BARÁTNŐJE.)

Franci: Jó estét. Gréte nincs itt?

Hinkemann: Nincs.

Franci: Milyen szomorúan ülsz ott. Kint a meleg nyári éjszaka... olyan édes a levegő... Én most táncolni megyek... Nem jönnél velem?

Hinkemann: Te ember!... Vagy úgy... bocsáss meg... Tudod a gondolataim kissé elfoglaltak.

Franci: Te, Eugén...

Hinkemann: Igen.

Franci: Te, Eugén...

Hinkemann: Beszélj hát.

Franci: Te még mindig a legerősebb vagy... még mindig a legszebb...

Hinkemann: És?

Franci: Ha az ember megnézi Grétét... hogy milyen szeszélyes lett... Hisz igaz, hogy barátnőm, de tudod: én nem irigyellek. (HINKEMANNHOZ KÖZEL.) Te Eugén... Te Eugén... gyere hát velem. Aztán majd azt mondod Grétének, hogy pártgyűlésen voltál... Ugyan, hát értsd meg már az embert.

Hinkemann: Hogy... hogy... éjszakára együtt maradjunk. Ugye... ugye... ezt érted ? Az est olyan meleg... A lépcsőn kandúrokba botlik az ember... A városparkban... a levegő ... édes...

Franci: Olyan meleg van, hogy kint lehet aludni. A városparkban... a padokon... Te, Eugén... (FRANCI HOZZÁSIMUL, MEGCSÓKOLJA, HINKEMANN HANGOS NEVETÉSSEL ELLÖKI MAGÁTÓL.)

Franci (DÜHÖNGVE): Azt hiszed tán, hogy utánad szaladok?

Hinkemann: Szaladj te magad után nősténykém. A városparkban sok férfi szaladgál. Kandúrok és macskák és kutyák párzanak... és a levegő... édes...

Franci: Megállj, jössz te még utánam! (KISZALAD.)

Hinkemann: Hahaha! A halott Hinkemann még mindig isten!

A vásártéren egy meztelen bronzember. Mint a legyek, úgy rajzanak körötte... Csak mindig befelé hölgyeim és uraim! Itt meglepetések láthatók... És én, én törvényes válóok legyek?! (NÉHÁNY PILLANAT SZÜNET UTÁN BELÉP GRÉTE.)

Gréte: Jó estét, Eugén.

Hinkemann: (NEM NÉZ FEL.) És akkor szólt az Úr Kainhoz: Hol van a testvéred Ábel ? Ő felelé: Nem tudom, avagy őrzője legyek-e atyámfiának?

Gréte: Én vagyok, Eugén.

Hinkemann: Az Úr pedig mondá: Mit tettél? Testvéred vére hozzám kiált fel a földről.

Gréte: Eugén, egy pár virágot vettem neked... Ma van az esküvőnk évfordulója...

Hinkemann: Vannak emberek, akik álarcot hordanak... Egy lélegzetre tudják az embert kinevetni, hogy azután szépeket mondjanak neki.. Köszönöm Gréte... Igazán nagyon kedves tőled Gréte... Milyen tarkák ezek az őszirózsák. Milyen jól esnek az embernek a színek, óh szép volt... a lakodalom... a nászéjszaka... Nagyon szép volt...

Gréte: Béke volt.

Hinkemann: Igen, aztán háború jött, Te azt mondtad: büszke vagyok rád, mert a gárdánál szolgálsz. És amikor háborúba mentem sírtál.

Gréte: Hogy reménykedtünk!

Hinkemann: Igen... remények, tarkák, mint ezek az őszirózsák... De ha a háborúban valahol egy kertben őszirózsák virultak, az emberek gránátokat lőttek a kertbe és akkor vége volt a tarkaságnak. Ez a növényeknél úgy van, mint az állatoknál és az állatoknál úgy mint az embereknél. Nincs különbség... Helyre legény voltam és éltem, nem lehetett rám fogni, hogy buta vagyok... És te mindig féltékenykedtél.

Gréte: Igen.

Hinkemann: De ma már nem vagy féltékeny... Ma... már... nevethetsz!

Gréte. (sírni kezd).

Hinkemann: Na, mi az? Hát nevess! Te sírsz? Ne komédiázz. Kacagj asszony, kacagj! Hisz megtanultad a kacagást, te tudsz nevetni akkor is, ha valaki meztelen lelkét az utcaporral szennyezi...

Gréte: Ember, ahogy te rám nézel... Ember, én félek tőled...

Hinkemann: Félni? Badarság! Hogy félhetsz tőlem... tőlem., aki egyáltalán nem vagyok... nem vagyok...

Gréte (hirtelen alázattal): Nem, nem, nem is igaz, hogy félek tőled. Hisz szeretlek, hát hogy félhetnék akkor?

Hinkemann: Asszony, az igazságot!

Gréte: Azt akarom.

Hinkemann: Mióta?... Mióta?... Mindent tudok.

Gréte: Rossz voltam. Gyenge asszony vagyok csak... Rámjött... Hisz szerettelek és mégsem szerettelek. Nem volt szép tőlem. Én nem tudom... szerethetsz-e még engem ?

Hinkemann: Az, hogy Paullal mentél az a te dolgod, semmi közöm hozzá. A te jogod, ha őt szereted.

Gréte: Nem ... Nem ...

Hinkemann: De most aztán Gréte, gyorsan, nagyon gyorsan el kell innen menned ... Vagy megállj: mégsem... Én megyek.., Nem viszek innen semmit. A bútor a tiéd... Agyő.

Gréte: Eugén! Ó te!... Te szegény drága férjem! Elárultalak egy pár ezüst garasért, mint egy utolsó...

Hinkemann: Te!... Te!... Te asszony! Hol tanultál te hazudni? Vagy én voltam azelőtt süket? Azt hittem, hogy egy pillangót fogadok be vackomba és féreg lett belőle. (ŐRJÖNGVE.) Ne nyúlj hozzám! Engedd el a kezemet. Te az én szétlőtt testemtől undorodtál, de most én köplek le téged! Kezed helyén békák vannak: undokak és nyálasak. Kebled — kis kerek teli kebled rohadt iszap. Szájad, a te édes, piros szád, bűzös méreg. Testedet, a te egészséges testedet, a te egészséges viruló szép testedet nem... nem tudom többé nézni... A szemem előtt egy döglött hulla fekszik!

Gréte (TÉRDEIN): Szidjál!... szidjál!... Verjél!... Üssél!... Megérdemlem.

Hinkemann: Amikor ott álltál a vásári bódé előtt és hallottad, hogy a férjedet, hogy mutogatják mint valami vadállatot... és láttad, hogy kis ártatlan állatoknak tépi a torkát... Akkor te ott álltál a szeretőddel a bódé előtt és... nevettél! nevettél!

Gréte: Az nem igaz... Istenemre nem igaz!

Hinkemann: Most már igazán nem akarok hozzád szólni. Te nem is úgy hazudsz már mint egy ember. Te úgy hazudsz, mint egy ördög. Agyő! (KIFELÉ INDÚL.)

Gréte: Beszélj Eugén, beszélj... csak maradj itt... Legyen az enyém minden vétek... igen, én a vásári bódé előtt nevettem... kacagtam... így: hahaha!...

Hinkemann: És ezért meghalsz asszony! Nem azért mert egy másikkal megcsaltál... azt hitted: jogod van rá... de meg kell halnod, mert ott a vásári bódé előtt kinevettél engem... Mit térdelsz előttem! Nézd: ott térdelj le... ott az istened előtt... Hozzá imádkozz... hozzá ... A PRIAPUS ELÉ LÓDÍTJA AZ ASSZONYT, NÉHÁNY PILLANAT MULVA): Mit... mit bámulsz rám? Mi van a szemedben? Hol a csalfaság, hol a hazugság? Mi van, mi van a szemedben?... Oh én ismerem, jól ismerem ezeket a szemeket... Láttam a szemeket a gyárakban... láttam a szemeket a kaszárnyákban... láttam a szemeket a kórházakban... láttam a fogságban. Ez mind ugyanaz a szem. A hajszolt, rugdalt, agyonkínzott teremtés szeme... Igen Gretchen, én azt hittem, hogy te sokkal gazdagabb vagy, mint én és most látom, hogy te is csak ugyanolyan szegény vagy, ugyanolyan tehetetlen... Igen, ha ez így van, ha ez így van... akkor mi testvérek vagyunk. Te vagy a nővérem és én a bátyád. Én vagyok te és te vagy én... De most aztán már mi legyen? Gréte: Soha, soha nem hagylak el téged.

Hinkemann: Nem erről van most szó Gréte. Ez már a hátunk mögött van. Mit törődjünk vele. Mi közöm hozzá, ha te mással mégy, mi közöm, ha hazudsz, mi közöm, ha kinevetsz engem. Ez nem segít rajtad. És ha selyem ruhában is járnál és pompás villád lenne és sohse fogynál ki a kacagásból hiába lenne minden, te ugyanaz a szegény teremtés maradsz, mint én. Ebben az órában tudtam ezt meg... Hagyj magamra Gréte.

Gréte: Most hagyjalak egyedül?

Hinkemann: Mindig magamra kell, hogy hagyjál. És én is mindig egyedül hagylak téged.

Gréte: Eugén, mit jelentsen mindez? Én már nem értem.

Hinkemann: Nevetséges lettem: és ez az én hibám. Védekeznem kellett volna, amikor annak idején a világ nagy bitorlói államférfiak és generálisok begyújtották az aknát... és én nem szaladtam, nem menekültem. Nevetséges vagyok, mint ez az egész kor. Ennek a kornak nincsen lelke. Nekem nincs nemem. Van itt különbség? Menjen ki-ki a maga útján. Te jobbra. Én balra.

Gréte: Eugén, mit jelentsen mindez?

Hinkemann: Hogy nem tudom, mióta van ez bennem, amit most felismertem. Az ember élő természete erősebb, mint az esze. Az ész csak az öncsalás eszköze.

Gréte: És mi lesz velem?

Hinkemann: Te egészséges vagy. Egy betegnek nincs semmi keresnivalója ezen a földön, ahol mindenki annyit ér, amennyit használ.

Vagy egészséges és akkor a lelke is egészséges, mondja az egészséges emberi ész... vagy beteg az agya és akkor a bolondok házába való. Nem egészen helyes, de nem is hamis okoskodás. Egy beteg nem képes semmire. Lelke olyan, mint a pacsirta halott szárnya, mint a sas az állatkertben, kinek elvágják az inait... Isten áldjon Gréte, minden jót az életre.

Gréte: Mi szándékod, ember?... Mit akarsz? Egyedül akarsz hagyni?

Hinkemann: Nem a betegségem miatt... nem a szétlőtt testemért... Én az utcákat jártam és nem láttam embereket... csak korképet, csupa álarcot. Hazajöttem és mit láttam: megint grimaszt... és nyomort... a vak kreatúra érthetetlen, végtelen kínját... Már nincsen semmi erőin. Nincs erőm küzdésre, nincsen álmodozásra. Ki nem erős az álomra, nincs annak ereje életre. Az a lövés az olyan volt, mintha a megismerés fájáról elém hullt volna egy gyümölcs... Minden látásból tudás lesz, minden tudásból szenvedés. Én többé már nem akarok ...

Gréte: Te valami rosszat akarsz magaddal... Eugén... Eugén... én... én igazán nem nevettem! Eugén! Hát hallgass már ide! Én nem nevettem. Te... én nálad maradok. Mindig! Mindig! Minden jó lesz megint. Mi ketten... Egyikünk sem fog fagyoskodni... Én nálad, Te nálam...

Hinkemann: Te nem nevettél... Nézz a szemembe... Hiszek neked Gréte... Ő te! (MAGÁHOZ CSÓKOLJA). Minden jó lesz megint... Én nálad. Te nálam...

Gréte (HOZZÁSIMULVA):

Nyár lesz, az erdőben csend... Csillagok és kéz a kézben...

Hinkemann (GYÖNGÉDEN ELTOLJA MAGÁTÓL):

Ősz jön majd, mindenütt fonnyadt levél Csillagok... és gyűlölet!... Ököl ökölnek feszül...

Gréte (FELSIKOLT): Eugén!

Hinkemann (FÁRADT LEGYINTÉSSEL): Nagyon sok az, amit tudok...

Gréte (MINT EGY GYEREK, SIRVA): Ne hagyj magamra... Én eltévedek a sötétben... Én lebukom... Csupa seb vagyok... Hogy fáj! Hogy kínoz!... Oh... Oh... Ügy félek az élettől! Gondold csak el: egyedül! Az életben egyedül! Egy erdőben, vadállatok közt egyedül! Senki sem jó. Mindenki tép egyet a szíveden... Ne hagyj magamra!.., Ne hagyj egyedül!! Isten jelölte ki a sorsomat. Én hozzád tartozom.

Hinkemann: Ami a természet ellen van, az nem jöhet Istentől. Próbáld meg Gréte, próbáld meg... Küszködj... te egészséges vagy... Kezdj új életet... harcolj egy új világért... a mi világunkért...

Gréte (SIRÁSTÓL RÁNGÓ VÁLLAKKAL): Ha akarnám... ha én magam akarnám is... már nem tudom... Nincs semmi bátorságom, össze vagyok törve. (KÉTSÉGBEESETTEN): Istenem, már nem tudok eligazodni. Mi egy hálóban vagyunk, Eugén, egy hálóban. A sarokban egy pók ül és nem enged el bennünket. Be vagyunk fogva. A fejemet már alig tudom mozgatni... Én már nem értem az életet... óh én Üdvözítőm Jézus Krisztus szabadíts meg minket a gonosztól. (NEHÉZ LÉPTEKKEL KITÁNTOROG.)

Hinkemann: Hol van a kezdet és hol van a vég? Ki tudja ezt egy pókhálónál megmondani. (MEGRAGADJA A PRIAPUST ÉS A KÁLYHANYILÁSBA DOBJA): Te hazugisten! Te szegény flótás... (SZÜNET UTÁN): Ha a dolgok igy állnak: ki az, aki jogosan ítélhet a másik felett? Mindenki arra van kárhoztatva, hogy saját maga felett ítéljen...

Megváltás! Megváltás! Az egész világon minden utcasarkon megváltásért ordítoznak! A francia, aki engem nyomorulttá lőtt, a néger, aki engem rokkanttá lőtt szintén megváltásért kiált talán...

Hogy él-e még? És hogy-hogy fog élni?

Vak? Béna? Sánta? Ő engem bántott és neki valaki más okozott fájdalmat...

De ki az, aki mindnyájunkat bántott

Egy szellem vagyunk, egy test...

És vannak emberek, akik ezt nem látják. És vannak emberek, akik ezt elfelejtették. Szenvedtek a háborúban és gyűlölték uraikat és engedelmeskedtek és gyilkoltak!... Minden el van felejtve... Megint szenvedni fognak és újból uraikat gyűlölni és megint... engedelmeskedni... és újra... gyilkolni... És mások lehetnének, ha akarnák. De nem akarják. Megkövezik a szellemet, gúnyolják, megbecstelenítik az életet... keresztre feszítik... megint és újból, most és mindörökké ...

Micsoda butaság! Szegénnyé nyomorítják magukat, pedig gazdagok lehetnének, még égi megváltásra sem volna szükségük... Az elvakultak! Mintha ennek mindig így kellett volna lenni, mintha az évezredek forgatagában máskép nem lehetett volna... Hajókhoz hasonlóan, kiket a ragadó áramlat egymás szétzúzására kényszerit... (KIVÜLRŐL HANGZAVAR. AZ AJTÓT FELTÉPIK. EGY CSOMÓ EMBER NYOMÚL BE. ELŐL MAX KNATSCH.)

Max Knatsch: Az udvaron... az udvaron... a feleséged... levetette magát... Ne nézz oda... Ne nézz oda... ez... rettenetes... (AZ EMBEREK POKRÓCBA CSAVARVA BEHOZZÁK GRÉTE HOLTTESTÉT.)

Hinkemann (MEREV TEKINTETTEL ÉS GÉPIES MOZDULATOKKAL): Hagyjatok magamra, hagyjatok magamra... hagyjatok egyedül a feleségemmel... (KÖNYÖRÖGVE): Kérlek benneteket. (MINDENKI KIMEGY. HINKENMANN AZ ASZTALFIÓKHOZ LÉP. KIVESZ EGY GOMBOLYAG ZSINEGET. NAGY NYUGALOMMAL HURKOLJA KÖTÉLLÉ...) ö egészséges volt és széttépte a hálót. És én még mindig itt állok... itt állok kolosszálisan és nevetségesen... Mindig lesznek emberek, akik így állnak korukban, mint én. De miért ért engem, miért ép engem?... Válogatás nélkül jön a sujtás. Ezt sújtja és azt sújtja. Ezt nem sújtja és azt nem sújtja... Mit tudunk mi?... Honnan?... Hová?... Minden nap elhozhatja a paradicsomot, minden éjszaka az özönvizet.

(FÜGGÖNY)

(Fábry Zoltán fordítása)
(Forrás: Korunk – 1927. jan.)