Lisznyai és a kelmeiség

 

I.

Nem egy ok ösztönzött, hogy Lisznyairól megírjam tanulmányomat, dacára annak, miszerint valamely írót tüzetesen tanulmányozni és e tanulmány eredményét közzétenni csak akkor háladatos munka, ha az illető oly lángelme, ki messze jövendőre kihatólag működött. Szellemi hatása ugyanis az egész emberiségre szólván, személyisége,művei az egész emberiséget érdeklik, ismertetéseinek pedig, melyek mint kúszó repkény ölelik át a sudar tölgyet, létele, fönnmaradása biztosítva van. A széles talajba fogózó hatalmas törzs elég erővel bír arra, hogy az idő roncsoló viharaival dacoljon s terebélyes koronájának védő karjaival a ráfonódónak is biztos oltalmat adjon.

Lisznyai felől ez nem mondható el. Az ő alakja nem domborodott ki annyira, hogy a jövőbe is belenézzen, idegen országban is helyet követeljen magának; tekintetét, figyelmét egyedül korára, honára függesztette. De ez már magában is érdem. És ha jelenleg, esztendőkkel halála után előszedem műveit és lelkiismeretesen átlapozva beléjök mélyedek, elég érdeket kelthet irántok ama körülmény, hogy költőjük ezekkel a nagy olvasó közönségnél koszorúkat aratott, sőt az irodalomtörténet is kénytelen számokra pár lappal adózni. És jogos alapon.

Lisznyai, ha világirodalmi jelentőséggé nem fejlődött is, a magyar költészet történetében kiemelkedő pontot alkot. Írótársainál, kik az akkor divatos provincialismus tömbét képezték, jóban, rosszban egy fejjel fölebb állott, nem kevés ideig vezérök volt.

Ama gyászos időszak,melynek komor föllegei a nemzet számos fiánál csak gyöngyöző bor mellett rózsásodtak meg, benne találta legpraegnansabb kifejezését. Múzsája szeretetreméltó, dévajkodó bachans, ki borról, mámorról és szerelemről dalolgat, ki előtt az áldomás tüzes imádság, a Tokaj nemzeti szent hegy, a mámor tündérország; - de a ki a mámoros állapotot gyémántos fénnyel vonja be, s magasztossá varázsolja azáltal, hogy magáénak vallja Petőfi „Fiuk az isten áldjon meg!...”  kezdetű szép dalában letett eszméjét. Több bizonyító példa közül közbeszúrom ez egyet:

Bármily nagy a dinom-dánom,

Nem feledjük a – hazát,

Ez a fő ok az ivásra,

Kedvteremtő mulatásra,

Rajta ház!

Igyék az egész ország!!

Múzsájának vigadozása azonban nem örök. Komolyabb perceiben mély fájdalommal el-elborong, mintha csak azért vigadott volna, hogy annál jobban búsulhasson utána, s annál jobban érezhesse a valóságot.

E valóság nagyon szomorú kinézésű volt, különösen az ötvenes években. A pár év előtti lüktető, pezsgő élet egészen kihalt. A nemzet a cselekvés teréről a szenvedés terére szoríttatott. A közpályától egyfelől a kormány, másfelől és főleg erős hazafisága tartotta vissza. A jobbak elvonultak családi tűzhelyeikre és ott is csak lopva áldoztak házi isteneiknek, nehogy magok ellen kihíjják ama százkezű zaklató szörnyet, melynek a szerencsétlen Sasku Károlyban élte végéig szomorúan beszélő emlékoszlopa maradt. Mint vihar elől menekülő gálya szedte be vásznát minden nyilvános működés.

Még a tisztán tudományos egyesületek is, mint az Akadémia és Kisfaludy-társaság elhallgattak tökéletesen.

Az irodalomba csak lassan-lassan kezdett visszatérni a lélek egyes kéziratban keringő költemények által, melyek sziporkázó szikrákat szórtak a kihalni készülő tűzbe. Amelyek nyomtatásban napfényre kerültek, sokkal halványabbak, színtelenebbek voltak, mivel a censura, ezen akkor-tájban a szó szoros értelmében vérszopó nadály, verét és színét vette mindnyájának. Bizony szilárd hit, csüggedetlen kitartás és állandó lelkesedés kellett ahhoz, hogy oly időben , mikor szabadságról, a szabadságharcok eseményeiről, hőseiről, dicsőségeiről egy betűben sem lehetett megemlékezni, mikor a kész mű legszebb virágait szaggatta meg a censor, el nem ment az írók kedve a munkától. Hanem ahelyett fordítottak egyet a bajon és készítettek allegoriákat. E korból való Tompától „A madár fiaihoz”, s Vajdától „A virasztók”.

A költők egész türelemmel, bár önfeláldozással öltöztették át legszebb darabjaikat. Így adta rá Vörösmarty egyik legszebb költeményére, mely Mikes Rákóczy feletti siralmát tárgyazza, az idegenszerű „Egy rabszolga keserve Pompéjus sirján” címet, így kényszerült Jókai, mint maga beszéli, két novelláját Magyarországról áttenni, egyikét Spanyolországba, a másikat Mexikóba, s alakjaiból spanyol hidalgókat és rézszínű indusokat csinálni.

Keserű satyra a szabad eszmék apostolaira.

Azonban vigasztalásul szolgálhatott, hogy a nemzet az álöltöny dacára is az „igazi”-ra talál. Úgy is lett. Lisznyai török-tatár verseiben is észrevette, hogy azok a magyar osztrák viszonyokat festik, s fogoly Balassájának keservei az 1849 utáni időket zengik. És az írók csupán a felismerésben leltek némi jutalmat munkásságukért.

Közülök sokan, nagyon sokan nehézségekkel küzdöttek a lét fenntarthatásáért. Ők valóban elmondhatták magukról:

„Megnehezült az idők viharos járása felettünk!”

És Lisznyai ritka kitartással, tiszta lelkesedéssel, csaknem mindvégig e megnehezült körülmények között szolgálta az irodalmat. Mert az első esztendőket, versei minőségének és mennyiségének tekintetéből, jóformán figyelmen kívül lehet hagyni, és róluk csakis néhány futó vonással szükséges megemlékezni, minthogy múzsája, ha e tájban esetleg elhallgat, mostan felemlítést is alig igényelhetne.

Hogy miért?... alább indokolva lesz. Ha itt fejtegetném: kétszeres és felesleges munkát vinnék véghez.

A kor képénél is csak azért időztem eddig, mert az jelen esetben az életrajzot pótolja. Lisznyai ugyanis sokkal közelebb élt, hogy sem magamat feljogosítva ne érezzem arra, miszerint itten életírását mellőzzem; annyival is inkább, mivel nagyon sokan léteznek még, kik elevenen emlékeznek a könnyű mozgású, alacsonyas férfiúra, ki derűs, meleg kedélyével, találó megjegyzéseivel, pattogó élceivel nem egyszer vidítá föl a társaságot. Különben is én csak költői pályáját szándékozom vázolni, s ha ebben itt-ott életírói adatokat hozok föl, csak azért teszem, hogy termékei egyik-másik oldalára világot vessek. A lyrikus költő egyes műveinek megítéléséhez ugyanis életadatai szolgálnak legbiztosb kulcsul; föltéve, hogy az illető csinált érzelmeket nem zengett.

Lisznyaira ez nem fogható rá. Minden egyes dala saját érzelmeinek kinyomata, egész költészete pedig költői pályájának rajza. Mindenütt látjuk a folytonos vergődést, mellyel a később rajta korlátlan hatalommal uralkodó szenvedélyek ellen küzd.

Előbb „Tavaszi Dalai”-ban, mint csattogó pacsirta dicsőíti a tavasz újulását és szabad szárnyalással, igaz, romlatlan természetérzékkel csak fölfelé és mindig fölfelé tör; - utóbb, mintha ólmos eső hullott volna szárnyaira, lefelé süllyed, hangja tisztátalanabbá, éneke alantiasabbá válik, és szinte kedvet kap, hogy a porban fürödjék. Majd újra könnyült szárnnyal, nemesebb vággyal emelkedik föl: de újra megtört csalódással, csüggeteg lemondással esik alá. Épp azon módon szól múzsája, amint élete folyt. Ha ez csöndes, akkor tisztábban, s őt olykor magasztosan énekel; ha ez zajlott, akkor zavartan, sőt sokszor kicsinyesen dalol. Költői pályája ennél fogva, mely közel egy századnegyedre terjedő utat foglal magában, nem szüntelenül emelkedő vonalat ír le, hanem hasonlít a sas ama lebegéséhez, mellyel majd föntebb, majd alantabb szeli a levegőt. És süllyedésének tisztább percében fájó hangú önvallomással tépelődik:

… Oh könycseppek, lángoló könycseppek,

Nektek könyörgök, hogy égessetek,

Égessetek hamuvá engemet,

S e tört gyémántot, megtört lelkemet, -

Vagy tudja isten milyen meteor,

A melyben tévedt égi szikra forr,

Oh égessetek lángol könyek!...

Igy még tán egy uj phénix lehetek…

- Soha, soha ilyen természetet,

z isten soha nem teremthetett,

Két, félszemére vak tündér vezet:

A künnyelműség, az emlékezet.

E kettő szüli nálam a reményt,

E rózsákkal betakart mély örvényt,

Az én reményem örvényes, csalárd,

S a csalódásban nem talál határt.

Mint egy Titán bukom, járok, kelek,

Szenvedélyem örvényei felett:

S mintegy Gigás feltörök s sülyedek;

A sors szivemben választ küzdhelyet!

S bevérzi lelkemet vadridegen.

Tépi koszorúm, dulja szellemem,

Hideg szeszélylyel, irgalmatlanul,

S e magas lélek sebeibe ful, -

Reped a lant és a szent becsület,

Mint tiszta tükör kap leheletet,

Kap kormot itt az undok viszonyok,

Tömkelegében, melyben gázolok!

Mint a nap a sötét felhők között

Ha fénye rút gőzkörbe ütközött.

- Mi fentart még, s ez is keservesen:

A bor, barátság, a dal, szerelem

Négy zsarnok tündér, mely emel s aláz

S a mi miatt örök delejes láz

Folyja át lelkem és a mi miatt

Egy lángoszloppá gyujtom vágyamat…

 

Ugyancsak költői pályájának itt vázolt hullámzásában keresendő, hogy bírálói egyik-másik műve erősebb behatásánál vagy előtérbe nyomulásánál, esése vagy emelkedése megragadásánál a legkülönfélébb mértékkel mérlegelték: halálával pedig az ítéletet tisztázni tartózkodtak. És valóban, ellentétben ama régi jó angol szokással, melynél fogva kiről-kiről még koporsója beszegeztekor kimondják az igazságos dicséretet vagy rosszallást, felőle irodalom-történet és ítészet közvetlen az említett okból, közvetve az özvegy mély fájdalma iránti kegyeletből óvakodott ítélni; mi több, bűne megrovását, erénye méltánylását egészen elhalasztotta. Mintha csak félt volna, hogy azon költőnek, ki magán életében a legnagyobb szélsőségeket követte el, ki az irodalomban a legvékonyabb idealizmusból a legvastagabb realizmusba csapott át, kárára fog esni a szellőztetés. Van is benne valami. Mert igen nehéz rendesen meghidalni az űrt, mely az idealizmus és realizmus közt tátong. Nála azonban az egész feladatot megkönnyíti természete, különösen, ha megfigyeljük ama behatásokat, melyeket magába fogadott.

Az idő, melyben Lisznyai föllépett, az idealizmusért rajongott; azt kereste és a keresésben Vörösmarty, Toldy (Schedel), de főleg Bajza vezérkedett. Utóbbi különbeni s rokona lévén Lisznyainak, örömmel karolta fel a tehetséges ifjút, ki zászlójuk alá szegődött. De ez a mestereket félreértette, azok vágyát túlhajtotta, elannyira, hogy e korbeli némely dalai oly átlátszóak, oly hígak, mint a lég. Például hozhatom föl többek közt az 1841-i „Athenaeum” II. kötetében kijött „A kedveshez…”című költeményét, melyben az összes eszme e gyönge ellenzetben fejeződik ki, hogy a csillagezrek sugáriból isten-kebelnek szerelme szól: a leány szemének sugáriból ember-kebelnek szerelme szól.

De hagyján! Még odább ment és ama veszedelmes álláspontig jutott, hogy pusztán hangzatos, cifra szavak összerakásával iparkodott a borostyánt elnyerni. az „Athenaeum” Verőczey-je, ki alatt Bajza lappangott, a 43-ki „Regélő”-ben megjelent „Jégrózsájáért” meg is intette. „Figyelmeztetjük – úgymond – a fiatal versírót, hogy szavak puszta összerakásában, bármi cifrák, keresettek legyenek is azok, még nincsen poézis, s hogy gondolat, érzés, kedély nélkül, melyeknek ihletésből kell fakadniok, hiába erőltetjük a dolgot, figyelmet nemigen fogunk magunk iránt gerjeszteni.” Lisznyai elég verset adott már, de köztük kevés tűrhetőt. Nem is soká maradott meg e téren. mert amaz általános mozgalom, melyet Erdélyi a népies mellett megindított, Petőfi, Tompa és Arany sikereivel segített, őt is magával ragadta.

Kezdett kevesebbet adni a formára, többet a gondolatra. 1847-ben közzétett s Petőfi Sándornak ajánlott „Tavaszi Dalai” nagy feltűnést okoztak. És méltán. a még mindig eléggé tiszta alak tiszta érzéssel, sok szép új gondolattal párosul bennök. Az egész gyűjtemény egy romlatlan fiatal kedély világát tükrözi vissza, melyet a zengő tavasz újulása, vidor éneke, illatos lege egészen elbájol, örömhangokra fakaszt. A költő kimegy a szabadba, hogy a tavaszról versenyt daloljon a pacsirtával; megfigyeli az újhodás minden phásisát, amint a fogyó hó alatt az első fűszál és első kis ibolya feltűnik, amint a rét bezöldül, s nefelejtsek nőnek selymén a mezőnek.

Megfigyeli, amint a kedvet termő bérceken a víg parasztlányok nyitják a szőlő-hegyet, népdalokat énekelve s a visszhanggal feleselve. És „Tavaszi Dalain” nyilván szembeötlik, hogy azok legnagyobb része a megfigyelés pillanatában fogamzott. Üde szín, üde érzés, üde hang vonult át csaknem mindegyiken. Egyszerűek, de tetszetősek, őszinték és behízelgők e dalok, s megjelenésükkor Lisznyairól azt látszottak ígérni, hogy a halványságból, mely pályája első éveiben bélyegzé, s a terjengősségből, melybe közvetlen ennek utána esett, egészen megtisztul. E dalok nem kevéssé hatottak oda, hogy ama kis irodalmi összeesküvésben, melyet éppen ez időben szítottak, ő is „egy” legyen a „Tizek” közül, pedig a „Tizek” társasága az akkori legjobb fiatal erőket egyesítette magában.

A „Tizek” arra adták szavokat, hogy lapokba nem dolgoznak, és mindegyik valami önálló munkát készít és bocsát közre: de különféle akadályok gördülvén eléjök, a társaság felbomlott, és tagjai újólag a lapok szorgalmas dolgozótársai lettek.

Lisznyai is így tett.

Gyűjteményes művel csak a szabadságharcok lezajlása lépett föl. E gyűjtemény „Palócdalait” tartalmazza, melyek 1852-ben már második bővített kiadást értek. Ez utóbbi adat, még inkább ama körülmény, hogy kevés idő múlva egy jókora számú utánzat jött napfényre, eléggé tanúskodik a hatásról, melyet a „Palóc Dalok” előidéztek. Nem mondható az oly általánosnak és izgalmasnak, mint amilyenben Himfy dalai és Eötvös Karthausija részesültek, de mégis nem közönséges mérvet öltött.

Szokatlan volt az irány, de a világirodalomban nem példátlan. Ott a példa igazolásaként az angoloknál Burns Róbert, ki egyszerű, mesterkéletlen dalaival, melyek –közben-közben scót tájszólással – nagyobbára az Ayr tájékáról beszélnek, a londoni magas arisztokratiától is tapsokat kapott; - ott a franciáknál Jasmin Jakab, a szegény szabó geniális fodrász fia, kinek a Gascognéban elzengett s egész Franciaországban közkedvességnek örvendett patoisai-t az akadémia is megkoszorúzá. Ott továbbá Goethe „Schweizerlied”-je, Petőfi „Hirös város az aaföldön Kecskemét” kezdetű verse. Még az idő is kedvezett, hogy e termékek divatba jöjjenek s utánzókra találjanak. Nagyon sokan e termékeket szemelék ki biztos révül, melybe a nemzetiség menekülhet.

Ez pedig nagyobb veszélyben soha nem forgott. A zöld asztalokhoz – mint általánosan tudva van – német, morva és cseh beamterek helyezkedtek, s messze kiterjedő bevándorlás indult meg a téjjel-mézzel folyó Kanaán földjére. A szomszédos provinciák valóságos invasiot létesítettek, hogy loyális érzelmeikkel elárasszanak, sima műveltségükkel boldogítsanak.

De a visszahatás nem sokáig késett.

A népnél ez passiv ellenállásban, az irodalmi munkások zöménél emellett még activ működésben is kifejezésre jutott.

Egyszerre mint varázs-ütésre, mint Minerva Jupiter fejéből, előállott a provincialismus, emly a néphez visszaszállva a tősgyökeres magyarosodás zászlóját tűzte ki és a germanizációval heves csatába ereszkedett; s hogy jobban védhesse magát, félreeső sáncokba vonult el, mint a Hegyhát vidékére, Kemenes-aljára és a palócok közé, hol aztán buzgó kitartással és győzelmesen küzdött.

Ez az ötvenes évek gyorsan terjedt, de később épp oly gyorsan elejtett költészeti provincialismusának ésszerű eredettörténete. És ha költészet tekintetében hibázott is Szelestey és Lisznyai –miután a költészetben nincsenek vidékek, de van egy egységes ország, a szépnek országa -, hazafiság tekintetéből mindig menthetők. Pedig hazai és külföldi történet egyenlően tanúságot ad arról, hogy ismer oly időket is, midőn a hazafiság eszméje, ennek minden iránybani érvényre juttatása a legelső.

Távol esik tőlem, hogy a provincialismus mellett lándzsát törjek, de ennyit kötelességemnek tekintettem elmondani; annyival is inkább, mivel Lisznyairól írok, kinek nagyszámú költeményei hordják magukon e szellemet. Sőt ez okból még az uralkodó eszmékről is meg kell emlékeznem. Szelestey László, ki elméleti fejtegetéseket is közlött, a „Falu pacsirtájá”-nak előszavában, tisztán eredeti, nemzeti költészetet óhajt, mely bírván a magyar gondolkozásmód, jellem, szokások és nyelv eredeti kellékeivel, menten minden idegen zománcoktól, a magyar élet hű kisugározása és tüköre lenne; e végből tanácsolja, hogy a néphez, mint a fentebb említett tulajdonságok leghívebb antiquáriusához forduljanak a költők, hogy ne ítéljenek túl szigorúan a nyersebb, eredeti kitételekkel szemben.

És ő így is járt el. Egyes népies szókért és szólamokért csavarintotta a verseket gyakran, utójára annyira beleélte magát a népbe, annak szegény-legénységébe, hogy végül a világot a „Falu pacsirtája” 144. lapján az isten kedves betyárjának, az eget magyar mentének, a csillagokat aranygomboknak, a holdat bokrétának kereszteli. Imhol az illető rész:

Magyar mente az alkony ég

Az úr-isten varrta.

támasztalan aranygombok

A csillagok rajta.

Rátüzte a fejér holdat,

Fényes bokrétának

Ugy kerité nyakába egy

Kedves betyárjának.

Vén betyár ez az ős világ,

Beül a korcsmába,

S ha azután neki indul

Csetlik-botlik lába.

De elég is!

Szelesteynek e pár versszaka az ötvenes évek költészeti provincialismusának sok termékét illustrálja, és könnyen megérteti, hová visz valamely elv erőltetése. Mert bárha vannak sokan, kik a par excellence eredeti nemzeti költészet fentebbi mutatványára a genialitás mértékét ütik, tulajdonképpen nem egyéb az, mint ferde, bizarr túlzás.

II.

Lisznyai nem siklott el annyira, int Szelestey, midőn palóc-dalait szerzette. „Palóc Dalok”-nak nevezte pedig azért, mert a palócok, e legeredetibb magyar faj között töltötte el a játékos gyermekkort, s fiatalabb korában részt vett úgy ünnepeikben, mint játékaikban. Lakodalmaikon tanulta meg a csárdást táncolni, mikor még híre sem volt a fővárosi salonokban. Együtt ülte vőlegényeikkel és menyasszonyaikkal a kendőlakást, tanú volt a gyűrű-váltásnál, vőfélykedett az esküvőn. Kihallgatta, kitanulta sajátságos beszéd- s gondolkodásmódjukat, kedélyük, benső életük egyszerű gyöngypatak-folyását, költészetét, meséit, babonáit s szájról-szájra hagyott ős hagyományaikat, legendáikat s apró manóikat és kis bűvös szellemecskéiket, melyekhez ők keleti zománcú ábrándozásaiknak szálait kötik. S névről-névre ismerte a falu leányait, menyecskéit, kapott tőlük bokrétát, melyet ők boldogvirágnak neveznek. S együtt dalolt s játszott velük tánckoszorúba fogózva a templom előtti gyepes körben, a mezőn, temetőben, hová az egész falu lánysága egyszerre kitódul bánatos dalok zengése közben.

Aratáskor összekötötték kezeit érett aranyszín búzakalász-lánccal, s erővel megkoszorúzták virágvasárnap és pünkösd napján… szóval „palóc” jelzővel címzette e gyűjteményét azért, mivel e dalok a velük töltött idejének hatásaiból veszik színezetüket; mivel e szokások, emlékek fölöttébb alkalmasaknak mutatkoztak arra, hogy politikai és társadalmi okok kényszerítése folytán a provincialismus elvét magáévá téve, Lisznyai az emlékezet verőfényében őket megénekelje.

És ha szorosabban megismerkedik e dalokkal, nem fogja tagadni senki, hogy a megtörtént fogadtatást kiérdemelték; - sőt ellenkezőleg, be fogja vallani mindenki a derék Erdélyivel, hogy „bennök eredetiség, fordulatosság, könnyedség és kedély, mindig saját költői tartalom, még ha palócféle sajátsággal is előadva, önkintelen is vonz, megragad, mulattat”. Gazdag, eleven színpompa ömlik el rajtok, mely int a kaleidoskop újabb-újabb változataival folytonosan gyönyörködtet. A gyűjtemény amellett tele naivsággal, játszisággal és gyöngédséggel, melyek még a szigorú műbíró szemében is feledtetik ama pár sekélyes és sikamlós darabot, mely mintegy kirí a többi közül. Alig képzelhető, például, gyöngédebb, kedvesebb, behízelgőbb kívánság, mint amellyel a palóc asszony mindjárt az I. számú dalban elhalmozza a csecsemőt. Lisznyai phantásiájának egész csillogása, képgazdagsága és szeretetre méltó különcsége visszaverődik e dalban. Lehetetlen, hogy legalább részben ide ne írjam:

- Rózsafa bölcsőd legyen,

Feküdj benne csöndesen.

Lepedőd a szivárvány,

Pipipi – pici lány.

S körülötted ékesen,

Aranypára reszkessen.

Diófalomb takarjon,

Hulló csillag csókoljon.

S dajkád a tündér álom,

Ringasson éjszakákon,

Szelid szellő neveljen,

Liliomszál öleljen.

Selyemszál simogasson,

Öröm pirositgasson,

Him pillangó hímezzen,

Selyembogár öltöztessen.

Verőfény fényesitsen,

Bűbájuk melegítsen.

Szerelem üdvezitsen:

S az – isten segitsen!...

Ha terem engedné és a szükség úgy hozná magával, több hasonló példával szőhetném át tanulmányomat, mert enemű darabok vajmi szép számmal találkoznak a „Palóc Dalok”-ban. Találkozik köztük ezenkívül nem egy oly szabatos, kerekded és megnyerő genrekép, mely bátran Petőfi hasonfajta költeményei mellé tehető. Szóval: a „Palóc Dalok”, eltekintve pár selejtes és sikamlós darabtól, néhány a palócságot pusztán szenvelgő verstől, kevés rímjátéktól, Lisznyai legsikerültebb termékei közé tartoznak, hol a szilaj phantásiájú költő még meglehetősen ura magának a csapongásokban; hol még sokkal több a szép, mit a rút, a jó mint a rossz, a tiszta mint az alantias elem.

Mint kötettel újra felebb hatott múzsája pár lebbenéssel, mint ameddig „Tavaszi Dalai”-val ért. „Tavaszi Dalain” még az idealizmus, „Palóc Dalain” már inkább a realizmus van túlnyomóban. Előbbi elv uralkodik „Madarak pajtása” című kötetében is, mely 34 tömör íven 1856-ban jobbadán ama verseket hozta, melyeket Lisznyai költői pályájának első éveiben: 1847 előtt írt. Ezekről röviden már elmondottam véleményemet. Még csak annyit, hogy szerző ezekről következőleg szól előbeszédében: „Mivel „Palócdalaim” közé oly pajkosságokat is becsúsztattam, melyek talán a szép ízlés ellenére sokaknak illem-érzületét, bármi kicsiny mérvben is sérthették, részemről most, mind magam, mind a t. olvasó közönség iránt, nélkülözhetetlen kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy ez új dalgyűjtemény erkölcsi szelleme kristálytiszta.” Tökéletesen igaz, de igaz az is, hogy tartalma meg hív, s alakja terjengős. Csak a „Szerelmi harmatcseppek”, „Szerelem álmai” és „Örökzöld lombok” vehetők ki némileg. Ezek apró dalocskák, itt-ott csinos, megkapó fordulattal: kár azonban, hogy nagyon hangosan beszélnek Petőfi hatásáról. A többi darabban, mely e kötetet képezi, magasabb gondolatra vagy sikerült ötletre csak néhol akadunk, bár Lisznyai ötlettel bőven rendelkezett. Bizonyságot tesznek erről „Uj palóc dalai”, melyekkel szerző az idealismus teréről ismét a realismusba, éspedig a legvastagabb realismusba esett, hol aztán kedve támadt „Dalzongoráját” is megírni. E két gyűjtemény minden lapja hirdeti, hogy a legtöbb palóc dal ama gyöngéd érzése, mely költőjére nézve új korszakot, erkölcsi indulatainak és eszméinek megkristályosodást ígére, külső színekben oszlott fel, mint „napsugár és eső a szivárványban”. Színes buborékoknál alig egyebek e költemények, melyek az ítészet érintése alatt szétpattannak, s mint a pára semmivé válnak. Ha az ember egyszer olvassa csak, az a sok kép, hasonlat, virág,mellyel az „Uj palócdalok”-ban és „Dalzongorá”-ban lépten-nyomon találkozunk, szinte megvesztegeti, megcsalja az elmét, és csak gondosabb elemzés mutatja ki, hogy az a kép bizarr, az a hasonlat ferde, az a virág üres számtalanszor; és velök mondva egyáltalán semmi sincs. Amellett verselése sem oly gördületes, mint a „Palóc dalok” nagy részében volt, hanem sok helyütt darabos. „Uj palóc dalai”-ra 1858-ban a „Pesti Napló” határozott egyenességgel és teljes bátorsággal írta: „bennök hiába keresünk rhytmust, csak felvagdalt rímes prózára találunk, a költői eszme pedig éppen oly ritka, mint amily gyakori a legmesterkéltebb képtelenség, vagy otrombaság. Hemzseg itt a cifrábbnál cifrább vers, melytől palóc és nem palóc elszörnyed. Oly bizarr és absurd phantásia, mint a Lisznyaié, talán egyetlen a világirodalomban. Amihez csak nyúl, elveszti természetét és szörnnyé válik.”

Kemény és túlzott ítélet, de nem minden alap nélkül való.

Különös, hogy e költő, kitőllegkonokabb ellenei sem vitatják el a kiváló tehetséget, ki minden hibája dacára is nevet vívott ki amgának, hová sodródott körülményei és szenvedélyei következtében. Ha a tanulmányozó egymás mellé helyezi a „Palóc Dalok” és „Uj palócdalok”, a „Tavaszi Dalok” és „Dalzongora” egyes darabját, szinte hajlandó kétségbe vonni, hogy egy szellemtől vették eredetüket.

Az „Uj palócdalok” könyvének nagy részében több a rút, mint a szép, a kóros, mint az egészséges, az alacsony mint a magasztos elem.

Bizarrságaiból közlöm az alábbi két töredéket, mely 1858-ban híressé lett. hogy mi okon? – emlékezetbe hozom.

Az ötvenes években Salamon, Greguss, Gyulai éles szigorral bírálgatták az akkori újabb nemzedéket, különösen Gyulai kíméletlenül szólott Lisznyai felől palóckodása miatt. Szegfi Mór védelmére kelt a „Szépirodalmi Közlöny” hasábjain, és azzal a fölfedezéssel lépett a síkra, hogy a régi erők összeesküdtek az újak ellen, mert ok a szigorú kritikára nincs. Erre aztán a feleletben megint csak a már idézett két töredéket idézték, hogy mit szól Szegfi hozzájok. Én is idejegyzem; mit mond az olvasó?

Az egyik ez:

„Dalom gyémánt parittya,

Vérző szivem hajítja,

Egészen föl az égre,

Magyarok istenére…”

A másik meg ez:

„Rab vagyok, rab vagyok,

Ártatlan rab vagyok,

Ártatlanságombn

Gyöngyvirágot sirok,

Imádságban hálok,

Szivárványt pillantok,

Liljomot lehellek,

Nyilt rózsát mosolygok…”

S még egyszer kérdem: mit szól az olvasó? Megrója mindenesetre; de hogy szerzőt méltányolja is, sietek kijelenteni, miszerint az „Uj palócdalok” és „Dalzongora” e kinövések dacára is, számos szépséggel bírnak; Lisznyainak hibája egyedül az volt, hogy a képek rendkívüli gazdagságából nem választott kellő figyelemmel, s hogy könnyeden, csak úgy futtában költött.

Vázoltam Lisznyai költői pályáját elejétőlvégig, bemutattam összes működését, még egyes sajátosabb jellemző vonásairól akarok szólani. És hogy tehessem, elég, ha azon munkákat ölelem föl, melyeket eddig ismertettem. Mertnoha vannak Lisznyainak még egyéb művei is, mint a saját költeményeiből összeállított „Szavalat”, s a Ruttkayval együttesen szerkesztett „Szerelem könyve”: azok számításba is alig jőnek, miután előbbinek tartalma, szintúgy utóbbinak tőle származó része (a 206-228 közti téren foglalt 20 dal) a többi gyűjteményből van véve, kivéve a „Jó tanuló” és „Két kis fekete nap” című költeményeket. E két rövid dalocska pedig mind minőségileg, mind mennyiségileg nem követelheti azt, hogy rájok tüzetesebb gond, vagy nagyobb figyelem fordíttassék.

Nem egyes dalocska, de a szerző összes lírai termelése lesz itt is az alap, melyre támaszkodom, melyről magamat kimagyarázni igyekszem. Ha mégis egyes példákat emelek ki, csak azért cselekszem, hogy teljes világításba jussanak az összes termékek.

Ami e termékek olvasásakor legelőször is szembeötlik az, hogy hiányzik belőlük valami magasabb, erősebb vagy szenvedélyesebb érzés. Lisznyai úgyszólván csak fodrozza az érzelmeket; könnyed sajkával úszik rajtok, mely feltornyosuló hullámokat nem ver, iszapostul nem zavarja fel őket, hanem mint fecske a földet szárnyaival csak meg-megüti. Bennök hiába keresnők ama vérvörös lángot, melynek szikráival Petőfi a hon ellenségeinek lelkét égeti, hiába ama fel-feldörgő elkeseredett hangot, mely az elnyomatás idejében Tompa allegóriáiban ébredésre ráz; hiába ama borongó mélybensőségű fájdalmat, mellyel némely darabjaiban Arany el-eltűnődik. Az ő búja és borongása, bármily igaz és őszinte, sokkal enyhébb és inkább passive, mint aktive érlelődik meg és enyészik el; viharozva oly mérvben is, mint „Fátyolos dalá”-ban, melynek jó részét az első szakaszban idéztem, csak gyéren tör ki. Ő bánatos keservét a haza felett nem elzúgni, hanem csengő poharak közt elfelejteni szokta, és bár erős hazaszeretettől dobog szíve, ajka nem hirdet átkot a sértőre, az elnyomóra; s enyelgéssel kívánja tovaűzni a nemzet szomorúságát. Csak „Török-tatár” verseiben és fogoly „Balassá”-nak keserveiben zokog és dörög hangosabban, egyebütt enyelegve kérdi:

Édes hazám, hova lett a jó kedved,

Ez a hires rózsa, piros örömed?

Tán elment a zöld erdőre

Vad rózsának,

Vagy ki a szabad mezőre

Kis madárnak.

Ez az erdő reménységed

Zöld erdője…

Ez a madár kikeleted

Hirdetője…

Enyelegve kérdi és gyermeteg hittel, vigasztaló bizalmaskodással végzi:

Édes hazám, ne légy olyan szomorú, -

Jó az isten, majd eloszlik a ború:

A sötét felhőből a nap

Szépen kigyul,

S rád az áldás, béke csendes

Esője hull.

Vigadj hazám! szivem szente,

Legdrágábbja:

A szomorú-fűzfának is

Van virágja…

Hasonló gyöngédséggel, könnyűséggel szól szerelmi dalaiban is, mint hazafiságának nyilatkozataiba. Nem tépi keblét ama forrongó indulattal, mely Vajda János „Szerelem átká”-ban dythirambi magasságra hág; nem álmodozik ama tiszta, hívó ábrándozással, mely Tóth Kálmán „Száz új költemény”-ében majd verőfényes, majd fölleges eget mutat, - hanem mintegy közepütt jár, mindig finom, kedves és megnyerő az érzelmeknek kifejezésében. Szerelme benső és valódi, s annak kevés kivétellel minden hangja Halász Idához, későbbi nejéhez van intézve. A „Szerelmi harmatcseppek” mind ráhullanak, a „Szerelem álmai” mind őt aranyozzák meg, az „Örökzöld lombok” mind az ő homlokára fűződnek: - szóval mind őt disérik. Előbbiek még mint kedveséről, utóbbiak már mint feleségéről beszélnek. Hangja mindegyik csoportnak érző, őszinte és játszi. Nem akarja szenvedélyével a választott virágot elhervasztani, hanem biztató ígérettel írja neki: Ne félj, szenvedélyem láncra kötött oroszlán, mellyel terhedül sohsem leszek, s csakis áldásom nehezedik majdan kebledre… Még ha közbe jő is valami csalódásszerű esemény, mely fájdalommal tölti el, nem zúgolódik, hanem inkább eseng:

Szerelemnek szép árnyéka,

Titkos, édes, bánat,

Árnyékozd be szépen, lágyan,

Halovány orcámat!

sóhajt fel egy ily alkalommal; de hűsége, szerelme marad tovább is szilárd és rendületlen – s valóban csodálatos, hogy később is, midőn élte ziláltabb lőn és csak bor mellett találta jól magát: nője és kicsike családja felé mindenkor szeretettel,majdnem imádattal fordult. Az elsőt folytonosan magasztalja, angyalának, házi istennőjének nevezi, az utóbbit pedig szentnek, síró örömének mondja. Mikor Gréfenbergben időz gyógyulás végett, a honon kívül csak ezek foglalják el; ott van az ő kedves kis világának hármas határa, ahol ezek laknak; ott van az ő mennyországa, oda hullt csillagok az ő vágyai. És legtöbb költeménye, mely ez érzelmeket tolmácsolja, kiengesztel bennünket Lisznyai irányában, ki gondtalanságával családjának annyit ártott, mint maga bevallja, a dl, a barátság, a bor következtében. E zsarnok tündérek uralkodnak felette, különösen életének végső éveiben; e zsarnok tündérek ragadják el, mert gyönyör és élv közt hordozzák, mikért Lisznyainak lelke reszketett; elannyira, hogy magasra szökkenő hévvel kiált föl:

Ah! ugy ragad a szenvedély,

E vak sas ugy repülhetne!

A hajszálból is kéjt szivnék,

Forró gyönyört, ha lehetne!

Valódi negyedrész epikuri nyilatkozat, amint hogy tetteiben is valódi negyedrész Epikurrá lesz, és bohóságot bohóságra halmoz,mintha igazolni akarná, elvül tűzné ki a híres francia író Rochefoucauld szellemdús aphorismáját: qui vit sans folie, n’ est si sage, qu’ il croit. (Aki bohóság nélkül él, nem oly bölcs, mint gondolja.) S éppen ez az oka, hogy nála az erősebb, szenvedélyesebb, hatalmasabb érzés húrja nem rezdül meg; sötét, véres jelenet nyomasztó háttérrel, nehéz levegővel, mely halálosztó villámokat szórna, nem fordul elő; sőt még a „Madarak pajtása” című művében egybegyűjtött balladái is rendesen valami komikai ponton sarkallanak, például átöltözés által bonyolulnak vagy fejlődnek, minek helye van vígjátékban, víg költői elbeszélésben, de nem ama műfajban, melyről Greguss röviden, de velősen írja, hogy „tragédia dalban elbeszélve”.

Hasonlóképp gyéren találni költőnk eszméi vagy gondolatai közt nagyobb horderejüket, az összes emberiségre szólókat, homályosan vagy világosan kifejezett nagy igazságokat. Ő érzésben, eszmében egyaránt a könnyebb tájakon röpked.

Múzsája a dal múzsája, mely megszólalásakor nem kecsegtet szemkápráztató ígéretekkel, de dalainak bevégeztekor nem is igényel sokat. A dal fenséges, magasztos elemeket már természeténél fogva nem ölelhet fel; így minden fentebbi hiányok, a dalköltő Lisznyai határán kívül esvén, nem tekinthetők hibákul. Ha ismerve erejét, magasabbra nem törekedett, mint becsülettel megbírhatta volna, csak méltánylásra érdemes.

Ami Lisznyai birodalmába tartozik, abban teljes szabadsággal, biztos lebegéssel mozog phantasiája, mely fényes, mondhatni ragyogó, gazdag: bár mégis úgy tetszik, hogy korlátozza bizonyos kimért kör.

E kör nem szűk, de nem is határtalan.

Lisznyai mint gyermek egy jellemzetes nép körében élt, melynek ezer apró szokásait észlelte; mint ifjú majd Pesten, majd Pozsonyban időzött, hol az emlékezet varázsa alatt megújultak a százados történetek, ajkról ajkra adott hagyományok; aztán összejárta az ország számos vidékét, látta az élet- és viseletbeli eltéréseket, megfigyelte a sajátos vonásokat. Járt Olaszországban, melynek derűs ege ábrándokba ragadta, Tirolban, mely komoly, öreg hegyeivel gondolatokba ringatta, és mindezek következtében képzelmének birodalma gyarapodott, határai kiterjedtek, de teljesen el nem enyésztek. Erre utal legalább az a különös jelenség, hogy egyes képeket, jelzőket fölöttébb sokszor használ. Így például magában a „Palóc Dalok”-ban és „Dalzongora” gyűjteményében a „szent” szó származékaival együtt 146-szor, előbbiben 42-szer, utóbbiban 104-szer, előbbiben 43-szor, utóbbiba 31-szer, ég, mennyország, imád, imádság egyéb alakjaival 51-szer, illetőleg 62-szer ismétlődik, mi mindenesetre megrovást érdemel. Ez ismétlések menthetők vagy helyesebben (minthogy botlás más botlást sohasem menthet) kimagyarázhatók költőnk ama hibájából, hogy több versében bizonyos modorosságot űzött, hogy költészetébe a vallásos elemnek is tért engedett, s oly kiterjedésben, mely ellen még Erdélyi sem habozott tiltakozni, kijelentvén, hogy a költészetben nem szent kell, hanem szép; a nem szent is lehet szép; a szentnek, mint olyannak, semmi köze a széppel, vagy csak alkatrész gyanánt.

Nem kevésbé megrovásra ad jogot az a tünemény is, mely reminiscentiái sokaságában áll. Valóban kevés író van, kiben gondolatra, eszmére, tárgyra nézve annyi reminiscentia akadna, mint éppen Lisznyaiban. A reminiscentia még magában véve megbocsátható, amennyiben tudjuk, hogy Shakespeare, eme legnagyobb teremtő szellem is kölcsönzött elődeitől és kortársaitól úgy gondolatokat, eszméket mint egész színi jeleneteket; amennyiben egyik szellemdús, geniális amerikai műbíró a lángelmét éppoly módon definiálja, hogy az előbbi szellemek tolvaja; - oly formán, hogy amit azok félszegen és tökéletlenül fogtak fel és írtak meg, ő azt helyesen és tökéletesen fogja fel, és írja meg. A reminiscentiák megengedésének alapja ekképp a tökéletesítés, mely Lisznyainak egyáltalán nem sikerül. Az ő reministentiái halvány utánzások, a szellemére befolyást gyakorlott műveknek visszhangjánál nem egyebek. De valamint a visszhang nem oly eredeti, természetes, valóságos hang, mint amely benne visszaverődik, éppúgy az ő utánzásai sem azonosak a mintákkal.

Bizonyítékul szolgálhat erre a „Pesti vásárra jött pórleány és anyja” vagy a „Palóc Dalok” LXVII-dik számú darabja. Az első Czuczor falusi kis lányának, az utóbbi Vörösmarty kis lánya bajának és Czuczor „első szerelmének” második, gyönge kiadása. Czuczor „A falusi kis lány Pesten…” című páratlan bájú költeménye egy fiatal, naiv paraszt lánykát rajzol, kinek lelke még tiszta, mit a tavaszi harmat, gondolata szeplőtlen, mint maga a szűziesség, hite, bizalma ép, kinek csak anyja tilalma, tanácsa forog fejében; Lisznyai „Pesti vásárra jött pórleánya” csak azt latolja, a látottak közül mi minek való? a piros gyolcs viganónak, a tafota rokolyás szoknyának, a rojtos aranycsipke búbos fejkötőnek, a lobogó pántlika hajfonadéknak, a tarka csecsekendő hű szeretőnek… stb., ő csak molnárlegényével bíbelődik, s  végül csaknem oly hevesen sóhajt a férjért, mint az egyszeri svájci leány, aki anyját eme erélyes fenyegetéssel figyelmeztette: Anyám, férjet kell kapnom, vagy felgyújtom a házat!

Mily különböző lélek nyilvánul a kettőben, mennyivel nemesebb, szeretetreméltóbb a minta, mint a másolat. Ugyanerről tanúskodik a „Kis leány baja” és a LXVII-ik számú palóc dal egybevetése is. A Lisznyai verse hosszúkás, elnyújtott, híg, a Vörösmartyé tömör, kerek, festői, benne eme kikapott sorok:

Isten a megmondhatója…

Testi,lelki nyugodalmim…

Nappal álom forr fejemben,

Éjjel gond viraszt,

El se végzem, már is ujra

Kezdem a panaszt…

szinte mozaik művészettel rakvák össze.

Lisznyai effélére inkább eredetileg fogamzott dalaiban képes; azonban az igazat megvallva, ott sem gyakorta. De kárpótol bennünket azáltal, hogy a legszebb eredménnyel hozza össze a nagy világot s ennek tüneményit, a kis világgal és ennek jelenségeivel. Eleven viszonyban, sikerülten tükrözi elő a természetet és keblet, sikerülten tükrözi elő a természetet és keblet, amannak magán túlfeszítése, emennek kitömése nélkül, sőt a kettő közti különbségnek gyöngéd kiegyenlítésével.

Závodszky Károly

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 17., 18. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. május 1., 8.