2018. júl. 12.

Az égalj hatása a költészetre



I.

A művészet a szellemi erők szabad, öntudatos működésének eredménye, egy felállított eszmény után törekvésben. A szép nyilatkozik a természetben és művészetben; de a természeti szép lényegesen különbözik attól, mit a művész szelleme alkot. A művészek ha a természet alkotásainak pusztán mechanikai utánzására törekednék, anélkül, hogy a szellemet, Prometheus isteni szikráját lehelné művébe, nem volna valódi művész, az istenségnek valódi apostola, mint Hegel mondja. A művésznek a természet jelenségeit, tüneményeit tehát át kell alakítani, föléjök emelkedni. A művészet a lélek tehetségeiből, az elme és kedély világából fejlik ki. A lélekre nagy befolyást gyakorolnak a kültermészet és más viszonyok. Az ember élénken érzi a meteori, égalji és más természeti változásokat; a természet-élet az embert részben átalakítja; az égövi, földirati meghatározáson alapszik a nemzetek fajkülönbsége; hely, életmód, testalkat, foglalkozás, a lélek individualis subjectivitása, vérmérsék, jellem mind behat az ember egyéniségére. De mindezek között legfontosabb az égalj, melynek nagy hatása van a képz-erőre és a kedélyhangulatra. E képzetektől és hangulattól függ a nép hite, lelkesültsége, gondolatainak fennköltsége; ezekben rejlik a művészet csírája. A művésznek a természet fölé kell emelkedni; de az égalj behatást tevén a lélekre, a tehetségek azonosak lesznek a kültermészettel, a phantasia képei rokonok lesznek a természet képeivel. A legcsapongóbb képzelem is csak azt képes előállítani, minek részei a valóság körében étezek. E részek helyes elrendezése, a phantasia irányzása az észnek feladata. Minél inkább sikerül a phantasiát irányozni, rendezni, annál jelesb lesz a mű. A görögök alakjainak minden cselekvése vagy helyzete, mely nem viselte magán a bölcs elme jeleit, hanem igen tüzes, vagy vad volt, egy hibába esett, s e hibát a régi művészek parenthyrsusnak nevezték. De legyenek a szellemi erők bármi nagyok, mégsem tudnak egészen megválni az őket környező természettől.

Míg minden egyéb változó, nem bírván általános jelleggel, egyedül az égalj az, mi elkülöníti a művészet nyilatkozatait, saját bélyegét ütve valamennyire.

A természet utánzásában a művész annak vagy föléje emelkedik vagy legyőzetik általa. Utóbbi esetben elveszti uralmát az elme fölött, s túlnyomó lesz a képzelem; de a szép mégis megvalósíttatik általa, mert a működés a természete utánzásában nyilvánult, melyben a szép szintén meg van valósítva. A mű ennek részeiből van alkotva. Ha föléje emelkedik, akkor a szép kifejtése öntudatos lesz. A természet különféleségét az égalj okozza s e különféleség a népek jellemében is észlelhető, melynek megfelelő a művészet nyilatkozata. E hatás vizsgálata a legtökéletesebb művészetnek: a költészetnek határain belül lesz feladata e soroknak.

A költészet világában oly sokirányú a szépnek nyilatkozata, hogy az ember valóságos labyrinthba jut, ha tájékozásul nem húz némi irányvonalakat. Ha a költészet fejlődésének történetébe mélyebben bepillantunk, észreveendjük, hogy az ellentétes kelet és észak a végletek, a szép öntudatlan megvalósításának hazája. Kelet jelleme derült, északé komor, de kiegészítik egymást a szép megvalósításában. Ezekkel ellenkező nyugot, vagyis a szépnek öntudatos megvalósítója. Ez megint több részre osztható, aszerint, mint a derült, vagy a komor felé hajlik; vagy teljesen eggyé olvad a kettő, hol semmi behatás sem nyomasztó s hol a tökély magasb fokával találkozunk. Hideg nyugodtság ömlik el rajta, s jól jellemzik Winkelmann e szavai:

„Miként a tenger mélye, mely mindig csöndesen marad, bármennyire dühöngjön is felülete, épp úgy a görögök alakjainak kifejezése is, miden szenvedélyük mellett nagy és nyugodt lélekre mutat.”

A költő rendesen a természet nagyszerűségeit dalolja; szellemekkel, istenekkel népesíti meg a tájakat; hol a természet játszi, mosolygó, ott ez elemekből szövődik a költő gondolata; hol kopár, puszta, hol a rideg sivárság uralg, ott a borzasztó szerepel; a phantasia kísérteteket, rémeket, szörnyeket alkot, s ha néha föltűnik is egy-egy derültebb alak, az nem a valóság, hanem a vágy, egy más világ után törekvés élettelen képe.


Az ember bámulva állott a nagy mindenség előtt, érzé a nagyságot, melyet a természet eléje tárt, a parányit, mely énjét teszi, s porba borult a nagyság előtt. Gondolatainak kifejezést törekedett adni; az elme határának legszélsőbb pontjáig jutott, de a titok mégsem lőn megfejtve. E gondolatharcban rejlik a vallás eredete, költészettel és bölcsészettel párosulva, a cél, ha öntudatlanul is, az igaznak, szépnek és jónak megismerése volt. Ez a keleti mysticismus; amilyen az őt környező természet, olyan lesz az istenség fogalma is.

Az ember eszmélni kezd, ki akar emelkedni a természet nyomasztó korlátjai közül, saját erejét, egyéniségét akarja érvényre emelni; de az ember megtörik a harcban. A tragédia színhelye az őskorban China, India, Persia, Egyptom, Chaldea és Phoenicia.

China égalja általában változó. A szigorúbb telet nagy viharok jelzik, a nagy hó-fuvataga a feltúrt homokkal vegyülve eltemet növényt, állatot, embert; a rónaságok megközelíthetlen hegyekké lesznek; de alig tombolta ki magát a vihar, a tavaszi  nap melegebb sugarai felolvasztják a havat, s a nedves talajból buján hajt ki a dús növényzet. China legtöbb helyen termékeny, földmívelése virágzó, s e körülmény realissá teszi. Szellemiránya kelet vallási és költői eleméből egészen kiválik s bölcsészeti hajlamot árul el.Az államalakulás után a Shi-king dalai közvetlenül a természet forrásából erednek. Nem fennköltség, hanem mesterkélt tanultság jellemzi. China szelleme nagy ingadozásnak van kitéve a szélsőségek miatt. Az irodalom gazdagsága regényekben, novellákban, víg és szomorú játékokban nyilatkozik, lélektani alkotás és teremtő képzelem nélkül. China a küzdelemben megtörve, nyugodttá lesz, lemond a tovább törekvésről, óvatosan kerül minden természetfölöttit. Ez ország a resignatio képe; de nyugodtsága túlzássá válik; a képzelem szélsősége játszik e megadásban is, mely azt hiteti el vele, hogy föltalálta a bölcsesség kövét, hogy China a föld középpontja, körülte forog minden; önmagára hagyatva akar élni, minden felvilágosítást makacsul ellökve magától.

Indiában az egyéniség a végtelennek súlya alatt nyögött. Megmászhatlan hegyek aljában, mint a Hymalája, forró trópikus égalj alatt tenyésző buja növényzet közepett, csendes folyamok partjain, mint az Indus és Ganges, álmokba ringatva élt a hindu, minden eszmélést mythosi homályba burkolva. az elemek folytonos harcban vannak egymással. A záporok tikkasztó és üdítő fokmérője gyorsan változik; s e harcot föltaláljuk hitökben is. Ott a folytonos küzdelem, Siva és Visnu jellemében.

Az égalj és költészet képét leghívebben Scherr festé irodalomtörténetében: „Ó-Indiában a képzelem rendkívüli aránya, pompája a költészet minden formáját meghódítja, s teremtőül lép föl az époszban, színi- és tanköltészetben s lyrában; de emellett eget, földet, istenit és emberit korlátlan önkénnyel hány össze elmevakító zsivajban. China nyugalmassága helyett Indiában az örökös mozgalmasság bódító mámorba, lélegzet nélküli ábrándozásba ragad, mely a szép és formátlan, a fenséges és közrend, kecses és iszonytató között határozatlanul inog, alig engedvén nyugpontot a képzelemnek, hogy a szívhez fordulva, mélységeiből egyes gyöngyöket napvilágra hozhasson.”

India költészete három időkort tölt be. A Vedákban a természet-vallás nyilatkozik, s az ember felett uralkodó erők: a csillagzatok, elemek isteníttetnek. E himnuszok átmentek az ó-görög életbe, az ünnepélyes alkalmak szent énekeit alkotva.

A Mahabharata és Ramajanna mesés szövegű, szomorú kimenetelű hősköltemények. Hősök életéről szólanak, s a természet behatására leginkább az episodokban ismerünk. Az istenség zuhogva száll le a Himalája hegyén, a hősök a vadonba bujdosva, ezer évig böjtölnek, hogy brahma-bölcsekké lehessenek; világromboló jelenségek fordulnak elő: a tenger habjai felfortyannak, a hegyek meginganak, a föld kereksége reszket, a szél fúvása megáll, a nap elveszti fényét, az alsó istenek kíméletért könyörögnek Brahmához: „szabadítsd meg oh Brahma legalább az istenek országát”. A természet, az égalj hatása oly világos, mintha költészetük csupán annak festése akart volna lenni.

Később a dráma is kifejlett Indiában, de az éposz irányában, s a Sakuntálát, a Mahabharata vagy Ramayanna töredékének vélni az ember.

Őskelet költészetét a hatalmas plasztikai erő által kitüntetett gondolat fensége jellemzi s a természet pompáján végighúzódó fényhez hasonlólag meleg világosság folyja körül. ez jellemzi a költészettel szigorúan egybekötött vallást is, akár Isiris és Isisre, a zend-avesta szent könyveire, vagy az erőt, nagyságot és hatalmat feltüntető obeliszkre és sphynxekre tekintsünk, melyek előtt forró hévvel borult le kelet végletes elméje. Sőt bárha tisztultabb alakban, de ezt tünteti fel a mozaismus is, hol az isten tombol, mennydörög, villámlik és zordon, miként a természet és nép. A hetedik század óta diadalmasan előtérbe lépő arabok költészetén szintén észlelhető a természet befolyása. Sátraik alatt, égető homok-pusztákban, szenvedélytől áthatva zengék dalaikat Ismael fiai; költészetük forró, mint egük, bosszúban és gyűlöletben engesztelhetetlen, de az önfeledésig nagylelkű; vendégszeretet, harc, vér és szerelem utáni szomj képezi tartalmát. Legkitűnőbb Montenebbi, a szenvedélyes lyrikus és Hariri makamájával (rímes próza).

Az akkor ismert világ másik szélén a gaelok bárdjainak komor dalai zengedeztek. A szigetei és hegyei közé menekült harcias, álmodozó nemzetnek szintén volt költészete; egyhangú, mélabús, mint tájainak fénytelen kopársága, hol halványan süt le a nap a fekete bércekre. – Nem az öröm jeleneteit festik, hanem a ködös halmokon remegve száguldó dámvadat, a sziklacsúcson ülő vészmadár jóskiáltásait, a hold fényétől sápadt felhőket, mely árnyak közé, a szél süvöltésében, az elhunyt elődök lelkeinek síró hangjai vegyülnek.

Az északi költészet legnagyobb alakjának Ossiánnak dalai átmentek a nép életébe, mely nemzeti jellemükért híven megőrzé azokat. - Ossian élete felől kétes nézetek uralkodtak; sokan mythosi alaknak tartják, azt állíta, hogy e dalok a néptől származtak; de e véleményt megcáfolta a gael földről származott Macpherson, ki Ossiánt első ismerteté meg a tudós világgal. A celta nemzet három királyságra oszlott: Scotia, Irland és Jütland. Itt zengtek Ossián dalai, melyekhez tárgyat főleg Fingál király hős tettei szolgáltattak, ki örökös hadakozásban tölté idejét. – Az északi pogányság jellemvonása a természet-vallás. Az alakok és képzetek a természet befolyása alatt születnek. A phantasia teremti az alakokat, s a mese iránt mutatkozó hajlam az epikai ereket ragadja meg.

A celták a műveltség igen alacsony fokán állottak. Isten-imádásra vagy rendszeres vallásra náluk nem találunk, s az elvont fogalmakra fölemelkedni nem voltak képesek. – Legfőbb lény a Lódun lelke volt, kitől bűbájos szókkal jövendőjüket kérdezgették. A halhatatlanságot közönségesen hitték; haláluk után a holtak köd alakot vesznek magokra; kit sírjánál a bárd megénekelt, az szeleken,felhőkön járva tovább is szabadon űzi minden földi kedvelt foglalatosságát; a bajnok harcol köd fegyverével, a vadász ugyanolyannal ködből képzett vadat kerget; a szelíd hölgy pedig a hold tiszta világánál andalog; de kit a bárd meg nem dicsőített dalával, az nem kél a szelekre, hanem gőzbe burkolózva posványok körül szomorúan bujdokol. Az elhunytak lelkei befolynak az élők dolgaiba, a hegyüregekben lakó remeték társalognak velük, s a csaták kimenetele felől kérdezősködnek. Ez az Ossian hite is. Az élők oly szoros összeköttetésben vannak a lelkekkel, hogy sokszor meg is támadják őket. Igen szépen írja le Ossian a hős Kormár harcát egy ily szellemmel, ki vihart idézve elő, a szeleken száguldozott: de megragadja Kormár, szívének irányozza kardját, s a vihar azonnal elcsendesedik. Némelyek Homérral szeretik összehasonlítani, mint Herder, sőt Cesarotti még föléje is helyezi; erre legyen elég annyit megjegyezni, hogy Homér nyugodtsága helyett itt mindenütt lázas gondolat-menet szerepel s a lélektani indokoltság sem állaná ki mindig a szigorúbb kritikát.

Noha Ossiánt csak eposzaiból ismerjük, mégis lyrai oldalát kell kiemelnünk: az érzelem mélységét és fennköltségét, miáltal az episodok lesznek a fénypontok, míg az éposz cselekvénye homályos, miként égalja; hőseit érzelgős ábrándozás és túlzott önfeláldozás jellemzi.

Skandinavia fölé Odin véres vallása terjeszté sötét árnyait, kifejezésre találva az Eddák-ban. A Niebelungok, az ősgermánok hőskölteménye; nagyszerű jellemzés, megragadó erővel ecsetelt vad szokások, babonás nézetek alkotják a sajátságos képet, mely mögül Attila óriás alakja emelkedik ki. Miden északi népnél a szokásoknak, nyelvnek és az égaljnak megfelelő költészet fejlődött ki, mivel a művészet első kísérletei az érzelem nemeinek minden árnyalatait megörökíték.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 17. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. május 1.