CID-ÉNEK

A Cid-ének (szid) (Poema de mio Cid vagy Cantar de mio Cid) Kasztília nemzeti eposza s a középkori Európa költészetének egyik kiemelkedő alkotása. Az első összefüggő spanyol nyelvű irodalmi szöveg, amely csaknem teljes egészében egyetlen kézirat formájában maradt fenn.

A költemény a történelmi valóság és a költői képzelet ötvözete, amely Rodrigo Díaz de Vivar – más néven Cid el Campeador, vagyis „A hős Cid” – életének mintegy két évtizedét öleli fel. Cid, a történelmi személy 1040 és 1099 között élhetett, köznemes volt, akit ez a hősköltemény tett nemzeti hőssé. Ferdinánd király szolgálatában kitűnt a mórok elleni harcok során. Nagy tekintélyre tett szert nemcsak a keresztények, de a mórok között is, akik Cidnek, azaz úrnak nevezték el.

Életének fontosabb eseményeit megőrizték a latin, spanyol és arab krónikák. Az idő távlatában természetesen igen nehéz különbséget tenni a költői képzelet szülte, illetve a valós elemek között, hiszen ezekben az írásos dokumentumokban maradtak fenn az utókor számára a Cidről kialakult legendák, hősköltemények is. A keresztény krónikások a hős alakját a legkedvezőbb fényben tüntették föl, míg az arab dokumentumokból inkább hiányzik a legenda jelleg, s jobban kirajzolódik előttünk a valóságos történelmi figura.

A legismertebb arab krónika, az Historia de Valencia szerzője, Ben Alcama maga is a városban élt, amikor a hős Cid elfoglalta Valenciát. Feljegyzéseit 1110 körül készítette.

Az első keresztény dokumentum, amely említést tesz a hős Cidről, a Carmen Campidoctoris 1090 táján latinul íródott. Ebből szerezhetünk tudomást Cid első háborús hőstetteiről.

Az Historia Roderici (1144-1147) többek között közli Cid családfáját, s őriz néhány apró részletet élete történetéről.

Az 1160 körül született, szintén latin nyelvű Crónica Najerense lapjain gyakran fölbukkan Cid alakja. Hőstettei azonban erősen kiszínezett, legendás formát öltöttek.

A spanyol nyelvű krónikák sorából kiemelkedik a XIII-XIV. században keletkezett Crónica de Veinte Reyes, valamint a Primera Crónica General (1289), amelyekben bőségesen találunk utalásokat a hős Cid életére. A legutolsó kutatások azonban megállapították, hogy mindkét dokumentum – csakúgy, mint a későbbiek – az Historia Roderici és Ben Alcama krónikáján alapszik, vagyis nem tartalmaz sok új adatot Cid hiteles történetéről.

Az eposz a hős száműzetésével kezdődik. A főurak megrágalmazták, hogy hűtlenül kezelte a móroktól beszedett adót. Ettől kezdve a cselekmény mozgatórugója: a becsület visszaszerzése. Hőstetteivel végül visszanyeri uralkodója kegyét, s elégtételt kap a családja becsületén esett foltért.

A 3730 sorból álló eposz az énekmondók szabálytalan verselését követi, s a középkori spanyol költészetben elterjedt asszonáncban íródott. A leggyakoribbak a tizennégy szótagos sorok.

A realista ábrázolási mód, történelmi korhűség, a személyek és a helyszínek részletes és pontos leírása alapján akár rímbe szedett krónikának is nevezhetnénk. Stílusából teljességgel hiányzik a hősi eposzokra jellemző fennköltség. Az egyszerű, tárgyilagos elbeszélő modor megkülönbözteti a Cid-et a műfajteremtő nagy francia eposztól, a Roland-ének-től  (Chanson de Roland), amelynek szerzője egy legendát dolgozott fel, s a költeményben nagy szerepe van a mesés, csodás elemeknek. A Cid-ének hőse hiteles figura, akinek cselekedeteit a korára s általa képviselt társadalmi rétegre oly jellemző morális tartás, életfilozófia vezérli: a becsület megvédése mindenekfölött áll.

Rodrigo Díaz igazi eszménykép: bátor harcos, agyafúrt stratéga, jószívű, kegyes nemesúr, gyengéd férj és gondos apa. De megismerhetjük emberi arcának kevésbé tetszetős vonásait is: olykor túlságosan is elbizakodott, gőgös.

Vele szemben áll a két infánsnak, Carrión grófjainak a figurája. Minden erényük kiváltságos rangjukban rejlik. Mindenben Cid ellentettjei ők: éretlenek, gyávák, állhatatlanok, az egyetlen értéket számukra a pénz, a gazdagság jelenti.

Az utókor számára homály fedi az eposz keletkezésének pontos történetét. Nem kizárt, hogy még Cid életében születhettek hőstetteit megörökítő énekek. Meglehet, hogy volt egy latin nyelvű hősköltemény, amely a mórok felett aratott legendás győzelmének állított emléket. Az újabb irodalomtörténeti kutatások szerint az első Cid-ének a hős halála után mintegy húsz évvel íródott Kasztíliában, ezt követte 1140 táján egy második változat, majd egy végső forma 10ö7-ből, amelynek eredetije elveszett, s amely Per Abbat 1307-ben keletkezett másolatában maradt fenn ránk. Költője ismeretlen, akiről csak feltételezik, hogy Burgosban, Ó-Kasztília központjában élt.

Az ősi Cid-ének-et követte az 1300 táján egy másik ismeretlen költő tollából született hősköltemény, a Mocedades de Rodrigo (Rodrigo ifjúkora), amely Cid fiatal éveit énekli meg.

A XIV. század végén az  epikus költészet hanyatlásnak indult, témái azonban tovább élnek a XV. század románcaiban. Az eredeti Cid-ének helyett elsősorban a hős fiatalkorát idéző eposz öltött románc formát. A Cid-témát a XVII. században Tuillén de Castro színdarabban is megírta (1612-1615), s ez a drámai feldolgozás ihlette később Corneille-t a Le Cid megírására (1636). A Cid-motívumra Victor Hugo és José María Heredia is írt egy-egy verset, Guillén de  Castro drámáját pedig J. G. Herder fordításában (1802) ismerhette meg a közönség a német nyelvű színpadokon. A legutolsó feldolgozás 1961-ben filmvászonra készült. Anthony Mann amerikai filmjében Charlton Heston játszotta Cid szerepét, Sophia Loren pedig Jimena figuráját elevenítette meg. A szuperprodukció zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós szerezte.

Magyarul csak néhány részlet jelent meg a Cid-ének-ből Gáspár Endre, Nemes Nagy Ágnes, Kőrösi András és Tótfalusi István fordításában.

CID-ÉNEK

I. ÉNEK A SZÁMŰZETÉSRŐL

VI. Alfonz, Kasztília királya elküldte Rodrigo Díaz de Vivart, hogy szedje be az adót Sevilla királyától, Motámidtól. A vidéken azonban háború dúlt, mert Motámid ellensége, Modáfar, Granada mór uralkodója pár tucat kereszténnyel az oldalán betört Sevillába. Az uralkodójához hű Don Rodrigo nem tehetett mást, mint hogy maga is fegyvert fogott, s alattvalói – mórok és keresztények – kíséretében a sevillai mór király megsegítésére sietett, hiszen csak így teljesíthette királya parancsát. Az összecsapásból Don Rodrigo – vagy ahogy alattvalói nevezték: a hős Cid – került ki győztesen, Modáfar és emberei csúfos vereséget szenvedtek. Cid a hadizsákmánnyal Sevillába sietett, ahol Motámidnak átadta a részét az ellenségtől elkobzott javakból.

John Milton (1608-1674): Elveszett paradicsom

John Milton 1608. december 9-én született Londonban. Anglikán vallású apja mint jegyző és magánbankár szerzett vagyont. Milton gyermekkorától kezdve írónak készült, apjától örökölte a zene és az irodalom szeretetét. Tanulmányait Londonban és Cambridge-ben végezte. Az egyetem befejezése után további hat éve szán arra, hogy az ókori irodalom tanulmányozásával felkészüljön a költői pályára. Ovidius mellett Dante és Petrarca hatása érezhető leginkább a költészetén. Teljesen elfordul a hétköznapi dolgoktól, és vallási-politikai eszményekért él. Korai költészetét egy kitűnő elégiával zárja, melynek címe: Lycidas (aki az antik bukolikus költészet pásztora volt). Egyes kritikusok szerint ez a műve a legnagyobb lírai vers az angol nyelvű irodalomban.

1638-39-ben hosszabb időt tölt Olaszországban: olasz humanistákkal és költőkkel köt barátságot, s még a beteg, vak Galileit is meglátogatja. 1639 augusztusában visszatér Angliába, hogy tanúja lehessen a skót felkelésnek, az angol polgári forradalom nyitányának. Búcsút mond a költészetnek, s két évtizeden át a forradalmat szolgálja. Ekkor írt pamfletjeiben a vallási, polgári és politikai szabadság hármasságát hangsúlyozza, ezek megvalósulásában látja a társadalom boldogulásának lehetőségét. Támadja az anglikán egyház püspökeit mint a hűbéri államrend kiszolgálóit. Ezért foglalkozik a reformáció történetével, hazáját mint a megújulás színhelyét dicsőíti, önmagát az új korszak megéneklőjének tekinti.

1644-ben megírja Aeropagitica című művét, amelyben a szólás- és sajtószabadságot védelmezi, s így sok gondolatával előfutára lesz a francia forradalomnak is. A forradalom katonai és politikai megerősödésének hatására (1645-48) elkezdi egy új angol történelem megírását, de az események másfelé terelik érdeklődését. 1649-ben, miután kivégzik I. Károly királyt, egy politikai értekezésben igyekszik bebizonyítani a zsarnok uralkodó kivégzésének jogosságát. Titkárként az államtanácsban tevékenykedik, s ekkor megjelent írásaiban a forradalom ügyét védelmezi. Politikai tevékenységét 43 éves korában kell abbahagynia, amikor teljesen megvakul. Folytatja az angol történelem megírását, s az 50-es évek végén kezd foglalkozni az Elveszett Paradicsom c. művével is. Még van annyi ereje, hogy egy röpiratában (1659) védelmezze a végét jelentik. Oliver Cromwell meghal, s 1660-ban a parlament visszahívja a kivégzett uralkodó fiát, II. Károlyt.

Utolsó nagy prózai művében Milton még egyszer szót emel a királyság visszaállítása ellen, de már tudja, hogy a forradalom ügye elveszett. A megtorlás előtt Milton is menekülni kényszerül, két vitairatát hóhér égeti el, le is tartóztatják, és csak amnesztia révén szabadulhat meg a további üldöztetéstől. A magányos, vak költő ekkor érheti el költészetének csúcspontjait. Az Elveszett Paradicsom először 1667-ben jelent meg. Ezt követte 1671-ben egy kötetben megjelent két műve, a Visszanyert Paradicsom és a Samson Agonistes c. dráma. Milton a nagy pestisjárvány elől családjával vidékre menekül, s 66 évesen köszvényrohamban halt meg.

Milton a XVII. századi angol irodalom legnagyobb költője, az egyetemes protestantizmus nagy lírai képviselője, a maga módján barokk és klasszikus. Hatással volt a holland és német barokkra, Klopstockra és Byronra is. Antik hangulatú soraiból barokk vallásosság és barokk heroizmus csendül ki.

Milton sohasem járt templomba, mert nem találta meg azt a szektát, amelynek papja lehetett volna. A hétköznapokból a költészetbe menekül, aztán vallási-politikai eszményekért él. Végül ezekből gyúrja össze legjelentősebb költői alkotásait köztük az Elveszett Paradicsom-ot (Paradise Lost). Igaz, fiatalkorában Artus királyról akart eposzt írni, de az angol történelem eseményei és saját életének tragédiái a bibliai témához vezették el. Az Elveszett Paradicsom 10.626 sorból áll, mértéke a rím nélküli angol hősi vers. Homérosztól és Dantétől eltérően Milton az ember bűnbeesésének bemutatásával saját korának történéseit, önmaga életvergődését igyekszik bemutatni. Milton, századának embere angol figurákkal működteti a bibliai cselekményt, minden úgy történik, mintha Angliában lennénk: Éva vegetáriánus ebédet készít, Rafael jóízűen falatozik, Rafael és Ádám tudományos párbeszédet folytat, s a miltoni mennyországot nem a szeretet, hanem az engedelmesség tartja össze. A mű főszereplője a Sátán, aki évszázadokra helyet biztosított magának a költők képzeletében. A vallásos Milton a Sátán alakjában fejezte ki önmagát: a Sátán a rendíthetetlen protestáns, a puritán lázadó, a másvilági Cromwell, akinek legfőbb kincse önmaga, amelyet nem veszíthet el. Mint ahogy Milton is igyekezett diadalra vinni saját individualizmusát.

Milton klasszikus stílusú, antik hangulatú sorainak, teológiai fejtegetéseinek magyarul történő visszaadása nem egy fordítónknak gondot okozott. Már a múlt század második felében lefordította Jánosi Gusztáv. Majd Szabó Lőrinc és Kálnoky László magyarította Milton eposzát. Jánosy István fordítása 1969-ben jelent meg, az idézeteket tőle vettük. Ő írja az Elveszett Paradicsom-ról, hogy máig „Milton paradicsomi világa egyenesen a Nagy Nosztalgia fókuszába került. Milton föléledt tetszhalálából. Ma ő a jövő költője!”  E megállapítás kissé talán túlzott, de azért hozzátehetjük: a miltoni „bűnbeesés” története, a diadalmas individualizmus angol megfogalmazása talán több figyelmet kívánna korunk emberétől, noha Milton nem törekedett olvasmányosságra, hideg racionalitása figyelmet kér, követel attól, aki út meg akarja hallgatni. Utolsó két művében (Visszanyert Paradicsom, Samson Agonistes) Milton már nem éri el első eposzának magaslatait, de ezekben is a már ismert miltoni tematika jelenik meg: saját sorsa, az angol politikai élet, a legyőzött lázadó törhetetlen daca.

ELVESZETT PARADICSOM

I. KÖNYV

Néhány légnyi angyallal Sátán fellázad Isten ellen, akivel „egyenlő” akart lenni. De a Mindenható „leszórta őt fejest a légi égből”. Sátánt azonban nem töri meg a kudarc:

Nincs veszve minden! Él a győzhetetlen

szándék, bosszú-hév, örök gyűlölet

és mersz: sosem hódolni, meghajolni –

törhetetlen erény mi másbul áll?

Bukott angyalaival Sátán a Kháoszba kerül. Itt gyűjti össze ismét seregeit. Sátán vigasztalja őket, hogy még visszanyerhetik az eget. Szól nekik egy „ősi Jóslatról”, amely szerint egy új világ keletkezik majd egy új teremtménnyel. Összehívja a Nagytanácsot, hogy megvitassák, vajon igaz-e ez a Jövendölés. „A Mélységből hirtelen előtámad a Pandemonium”, Sátán palotája. A Pokol fejedelmei ott tartják gyűlésüket.

Hevesi András (1902-1940): Párizsi eső

Hevesi Sándor nevelt fia, Budapesten született 1902-ben. Ösztöndíjasként Párizsban irodalmi tanulmányokat folytatott. Az egyetem elvégzése után több polgári lapnál újságíróként dolgozott, majd a konzervatív Budapesti Hírlap irodalmi vezetője lett. A Nyugat egyik legnevesebb kritikusa, kiváló műfordító. 1938-ban szinte elsőként esett áldozatul a faji megkülönböztetésnek: lapjánál, a 8 Órai Újságnál felmondtak neki. Így aztán 1939-ben elhagyta Magyarországot, Franciaországba emigrált, s 1939 őszén önkéntesnek jelentkezett, hogy harcoljon Hitler ellen. 1940 júliusában megsebesült, s a kórházban belehalt fej- és haslövésébe.

Hevesi Andrást jobbára egykönyvű írónak tartották, s kortársai csupán a Párizsi eső című regényének jósoltak maradandóságot. A szabálytalan figurájáról, különös szeszélyeiről keringő történeteket többen ismerték, mint műveit. Csaknem húsz esztendőn át a magyar irodalom méltatlanul elfelejtett írója volt. A hatvanas évek elején Illés Endre támasztotta föl „a harmincas évek magyar dühöngő fiatalját”, s adta ki újra műveit.

Hevesi András irodalmi alkotásai polgári környezetben és érzésvilágában gyökereznek. A csapongó intellektuális érzelmesség, ábrándozás elsősorban Párizsi eső című regényét hatja át. Első fejezete 1934-ben jelent meg a Nyugatban, a teljes mű 1936-ban készült el. Központi problémája az író egész életét végigkísérő kényszerképzete: a szörnyetegség, valamint az ember menekülése, amelynek során mind környezete, mind önmaga számára leveszti valós arculatát. Hőse maga az író és egy litván szörnyeteg, emigráns és rendőrségi besúgó, Turauskas. Hevesi szörnyetegei rettenetesen magányosak, saját személyiségük rabjai, képtelenek beilleszkedni a környező világa. A regény központi figurája, Georges rémülten fedezi fel a saját magában rejtőző szörnyeteget, amelynek Turauskas alakja tükörképként vetődik eléje, mintegy megkettőzve a főhős figuráját. Georges kétségbeesetten próbál fogódzókat keresni, menekülni veszte elől. Drámai vallomás ez a magányos ember pattanásig feszült, kavargó lelkiállapotáról. A szenvedélyes hév, amellyel ez a regény íródott, ugyanakkor csapda is, amelyből az író nem szabadulhatott. Így aztán a feszítő indulatok, az égető szenvedély annyira magával sodorják, hogy a regény felépítése csonka, a fölvetetet problémák megoldatlanok maradnak, a „történet” egy banális szerelmi epizódba torkollik.

Hasonló témát dolgoz fel az Idegen emberek című regény is. Hőse céltalanul ődöng a háború utáni Párizs sajátságos forgatagában.

Az 1938-ban született Irén című regénye az író kiábrándultságáról tanúskodik. Egy szerelem történetét írja meg benne, amelyet ő maga élt át. A kettős portréból a nő ábrázolása az árnyaltabb. Alakját megismerjük a boldog szerelem hevében, majd a keserű csalódás torzító tükrében is. A történet hátterében az író fölvillantja az erősödő fasizmus kérdését is.

Az író korai halála nem tette lehetővé, hogy kiforrott életművet hagyjon hátra. hevesi András szemléletében, élményvilágában polgári író volt, írásai a modern polgári irodalom kibontakozásának kezdetét jelezték.

PÁRIZSI ESŐ

Párizs, 1924: egy magyar fiú ösztöndíjasként érkezett a Szajna-parti városba. Egy nyomasztó, ablaktalan szállodai szobában húzza meg magát, s reggeltől estig lohol, hogy „beszedje a várost, mint az orvosságot”. De mérhetetlen magányát igen nehezen viseli. Megszállottként olvas a könyvtárban, mert mi mást is tehetne? Ám a fejében egyre csak a gondolat motoszkál: meg kell szabadulnia huszonnégy órától! Hiába jár el az egyetemi előadásokra, az élőbeszédet nem tudja követni.

Örkény István (1912-1979): Tóték

Budapesten született, a piarista gimnáziumban érettségizett, majd vegyészmérnöki karra iratkozott be. 1934-ben gyógyszerészdiplomát szerez. Ekkoriban kezd írni. Iskoláira, tanáraira emlékezve nyilatkozza: „Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye.” Ez a „jelenségek lecsupaszításának vágya” válik írói módszerének alapjává.

Londonba, Párizsba utazik, majd itthon befejezi a vegyészmérnöki kart is.

1942-ben behívják munkaszolgálatra, 1943-ban szovjet hadifogságba kerül. A táborban írja a Lágerek népe című szociográfiáját és az Emlékezők-et, mely tíz hadifogoly dokumentumértékű emlékezéseit tartalmazza, s Voronyezs című színműve is itt születik. Ez utóbbi a magyar szakaszvezető és egy szovjet tanítónő szerelmének ábrázolása miatt 1948-ban már nem kerülhet színpadra.

1948-ban kiadja Budai böjt, 1949-ben Idegen föld, 1954-ben Hóviharban című novelláskötetét, és közben drámákat is közöl.

1956-os írói kiállítása miatt néhány évig egyáltalán nem publikálhat, a fordítói tevékenységtől is eltiltják.

Gyógyszergyárban helyezkedik el. Az írást folytatja, később meg is jelennek ekkoriban készült művei.

Groteszk látásmód és líraiság jellemzi az 1963-ban írott Macskajáték című kisregényt, melynek eredeti változata filmforgatókönyv lett volna. A főszereplő, Orbánné 62 éves, jellegzetesen pesti asszony. Egyszerre kicsinyes, kisstílű és ugyanakkor nagy formátumú, megtörhetetlen vitalitású. Örkény szerint: „A Macskajáték meséje a legbanálisabb történet a világon: szerelmi háromszög, amelynek azonban minden tagja idős. Ha az ember a szerelmet, ezt az ifjonti érzelmet a halál küszöbére helyezi, minden elhangzó szó megtelik másik jelentéssel. Az emberi lélekhez egyre nehezebb közelférkőzni, nos, a humor kulcsot ad hozzá.”

Az árnyalt, tömör, finom gesztusokra épülő ábrázolásmód Örkényt az emberi kapcsolatok kiemelkedő mesterének mutatja, akár a két testvér, akár a szerelem, akár a barátság vagy például a szülő-gyermek kapcsolat ábrázolásáról van szó.

A rácsodálkoztatás új módszerével, a társadalmi visszásságok, furcsaságok megelevenítésével, puritán, groteszk elemzéseivel az „egyperces” novellákban külön műfajt teremt. Mint mondja, ezek „matematikai egyenletek, az egyik oldalon a közlés minimuma az író részéről, a másikon a képzelet maximuma az olvasó részéről.” 1966-ban a Jeruzsálem hercegnője című novelláskötetben néhány egyperces novellája is megjelenik; ezek önálló kötetben két év múlva, 1968-ban kerülnek az olvasókhoz.

A Tóték című kisregény (1964) parabola, s a kor nagy erkölcsi problémáira keres választ: arra,  hogy az igaznak vélt ügyért milyen határig lehet kompromisszumokat kötni, mikor kezdi az ember végzetesen feladni önmagát, hol van ennek határa, s marad-e a személyiségnek olyan áthatolhatatlan zuga, amely megőrzi a lázadás képességét. A kicsinyes, köznapi, nevetségesen abszurd helyzetekből áll össze az a pokol, amelyben az emberi szolgalelkűség felerősíti, elviselhetetlenné teszi a személyiség zsarnoki vonásait. Örkény nyilatkozata szerint az őrnagy és Tót egyazon személy. A teljes tűrés után a pillanatnyi visszaszerzett szabadság elég erő az újabb diktatúra elleni lázadáshoz.

A regény világának abszurd voltát erősíti fel a szerkezet is: már a mű elején kiderül az olvasó számára, hogy a fiú, akiért a szereplők áldozatukat hozzák, meghalt, így minden fáradozásuk, megalázkodásuk fölösleges és hiábavaló.

A Tót család három különböző magatartásmódot képvisel: az anya – fia érdekében – ösztönösen engedelmeskedik, Ágika, a kislány stréber, túllihegően szolgalelkű, Tót pedig összetettebb személyiségből következően alárendeli ugyan magát a közös ügynek, időnként azonban lázadni próbál az őrület ellen.

A kisregényből az író színdarabot is írt. Kazimir Károly színpadra állításában kora nagy feltűnést keltő drámája lett. 1969-ben Fábry Zoltán rendezésében, Latinovits Zoltán főszereplésével Isten hozta, őrnagy úr! címen a kisregényből film is készült.

Ugyanebben az évben mutatják be a Pisti a vérzivatarban című drámát. Újszerű módszerrel, összefüggő cselekmény nélkül dolgozza fel az utóbbi harminc év magyar történelmét; a drámai egységet a kronológiai sorrend teremti meg. A főhős nem egy, hanem négy személy, aki a magyarság ellentmondásos, nemegyszer homlokegyenest ellenkező választásait, sorsvállalásait személyesíti meg. A groteszk befejezés Örkény máskor is hangoztatott hitét sugallja: az emberek vitalitása, dinamizmusa mindig hagy annyi erőtartalékot, hogy az apokalipszisek után újrakezdjék az életüket.

Társadalmi parabolák a Vérrokonok (1975), és a Kulcskeresők (1977) című drámák is. 1979-ben, halálos ágyán fejezi be az akkoriban igen bátor politikai kiállásnak számító Forgatókönyv című darabját, mely a korábbi történelmi képletek összegzése egy konstruált perben.

Utolsó kisregénye, a Rózsakiállítás (1977) témája a halál, az író sajátos, realizmust és abszurditást elegytő stílusában.

Műveit számos nyelvre lefordították, franciára Vercors ültette át a Macskajáték-ot. 1970-ben Franciaországban a Tóték elnyerte a Fekete Humor Nagydíjat. Színdarabjait világszerte játsszák. Életműsorozatát, melynek csak első kötete jelent meg az életében,  felesége, Radnóti Zsuzsa dramaturg rendezte sajtó alá.

TÓTÉK

A második világháború idején Tót Lajos, a mátraszentannai tűzoltóparancsnok lapot kap katona fiától: arról értesíti, hogy parancsnoka, akinek idegeit a „partizánok nagyfokú zaklatása” megrongálta, szabadságát meghívására a kis mátrai falu csendjében töltené. „A szabadságos vonat Kurszkból indul, és ő máris megígérte, hogy a zászlóalj gépkocsiján elkísérhetem. Istenem, megfürödhetek!” – fejezi be lapját Gyula.

Szentkuthy Miklós (1908-1988): Prae

Fotó: Csigó László

Forrás: wikipedia.org

Legelső írását még eredeti családi nevén – Pfisterer Miklós – jegyzi. Apai ágon német nevű és műveltségű, de a családi legendárium szerint a magyar történelemben kisebb-nagyobb szerepet játszó patríciusok, orvosok, színészek leszármazottja, apja egyházi javakkal foglalkozó miniszteriális főtisztviselő, kiterjedt dzsentri rokonsággal; édesanyja többgyermekes munkás-művezető családból származik. „A 20. század Magyarországának egész társadalmi keresztmetszetét” látja maga előtt az író is utolsó nagy interjúkötetében, életére és korára visszapillantva (Frivolitások és hitvallások, 1988). Budai úrifiúk társaságában nevelkedik. „A művészetet, az irodalmat apám szinte gyűlölte: az volt a destrukció, a pusztulás, az volt az állam és az egyház vége.” A család kedvence persze csak azért is ehhez a dekadens bomlasztáshoz húzott, habár soha nem volt közvetlenül politikai értelemben rebellis. Istenhívő embernek tartotta magát, habár nem tételes hit istenfélő szolgájának; olvasmányai révén eretnekségekre hajlamos, megszállott filosz és européer.

Az elemit 1914-ben kezdte; a háború végén gimnazista Budán. Korán ébred csillapíthatatlan éhsége az európai kultúrára, a könyvekre, lankadatlan vonzalma a szépirodalom és a szépnem iránt. „Én, mivel örökké gyermek maradtam, (…) ha valamit megkívánok, ugyanolyan erővel szeretném birtokolni.” Önfeledten tud játszani, lételeme az élethabzsoló divertissement, istenes és szoknyabolond, metafizikai allűrökkel. Elindul a történelem, a vallás, az irodalom labirintusában. Vérében a színészkedés, az irónia, a parodizálás, az „akcidencializmus”: a véletlen, kósza ötletek kedvtelése. Még gimnazistaként bejut a Napkelet szerkesztőségébe, ahol legelső írásait publikálják; itt köt barátságot nemzedéke már tekintélyes alakjaival: Németh Lászlóval, Halász Gáborral, Szerb Antallal, Hamvas Bélával. 1926 és 1931 között bölcsészhallgató; angol-francia-magyar szakos tanárnak készül.

Elhatározó jelentőségű élményanyagot halmozott fel magában 1928-ban egy nagy nyugat-európai körút során. ezen az úton született meg első publikált nagyregényének, a Prae-nek gondolata. 1931-ben, az egyetem és a doktorálás után megnősül; ifjú feleségével együtt egy évre szóló ösztöndíjjal újabb tanulmányutat tesz, ezúttal Angliába. Közben végső alakot ölt a Prae a harmincas évek elejének magyar földön egyedülálló, kihívóan sokértelmű, különös-különc esszéregény-monstruma, melyet első felfedezője és méltatója, Németh László botránykőnek és meteorkőnek tartott, európai horizontú kísérletnek: bemutatni „az ember teljes színpadát”. Nyelvének modorosságig különc stiláris burjánzása, minden tradícióval szakító „komponálatlansága” még Babits Mihály vagy Szerb Antal számára is hadüzenetnek tűnt az olvashatóság, a befogadhatóság esztétikai követelménye ellen. Még a barátokat is zavarba hozta a példa nélküli regény-szörnyszülött. Hamvas Béla ugyan egy új mitológia személytelen remekének aposztrofálta, Halász Gábor viszont „kísérleties támadásnak a magyar realista regény ellen.”. A jobboldali sajtó felháborodva és undorral utasította vissza a „szellemi ola potridát”, a szellem rothadó eledelét. Maga a szerző nem zavartatta magát e fogadtatástól. Későbbi Joyce-esszéje közvetett önigazolás és védőbeszéd: „Joyce realista: mert túl érzékeny, elszigetelt lélek, aki borzalmasan szenved a világ közönségességétől és piszkától. Csak az tudja ilyen bomlott furorral felkavarni minden mocsár bűzét, aki kétségbeesett a világ émelyítő csúfságán.”

A Prae 1934-ben jelent meg az író magánkiadásában. Az angliai tanulmányútról hazatért tanárjelölt mindenesetre nem vonult vissza a vegytiszta irodalom elefántcsonttornyába, hanem tanári munkát vállalt budapesti középiskolákban, kerek 25 éven át, egészen 1957-es nyugdíjaztatásáig. Eközben tovább építi a Prae-ben felvázolt írói életműve szókatedrálisát. 1934-ben elkezdett és 1935-ben – ismét saját költségén, kis példányszámban – megjelentetett műve, Az egyetlen metafora felé terjedelmileg jóval kisebb, szintézisigényét tekintve semmivel sem kevésbé szerényebb kísérlet: naplószerűen, fragmentumokban, miniesszékben, közbeékelt kisnovellálkban megalapozni egy Catalogus Rerumot, végső összegzést művészetről, életről, halálról, a kor egyes tüneteiről. E leltár intonációja: hitvallás az alkotói „mánia”, a művészi „világmegismerés” és „világmegőrzés” mellett. A kötet záró gondolata viszont mintha a dehumanizációs külső mögötti belső, új tartalmú humánumot járná körül: „Napok óta gyereksírást hallok magam körül… ez most a sírás, az őrjöngő állati jajongás szezonja… Egyetlen metafora felé? Vajon nem éppen a fordítottja lesz-e a sorsom: millió metafora felől egyetlen ember felé?”

Az 1936-ban (megint magánkiadásban) megjelent új kötete, a Fejezet a szerelemről csak  nyomatékosítja ezt a kérdést. Benne az újrafeltámadt vágy a cselekményes regény iránt, az éveken át érlelt és formált mű, a Szent Orpheus breviáriuma (1939-1942, 1973-74) felé. A nagy társadalmi-emberi megrázkódtatások próbáltató idején, 1942 és 1957 között nem publikált regényt; novellát és esszét is csak 1945 és 1948 között, rádió- és szabadegyetemi előadások, rádió-hangjátékok mellett: 1945-46-ban elkezdett, sok tekintetben kulcsműnek induló regénye, a Cicero vándorévei befejezetlen maradt. 1948 őszén az életbeli Cicero, „a kultúra Hamletje” hazatér ugyan angliai útjáról, de hallgatásra ítéltetik, s „dolgozók középiskolájában” vészeli át a legnehezebb éveket. 1956-tól alkalmi megbízatások nyitják meg visszaútját az irodalomba. Remek Mozart-regénye, a Divertimento (1957) kezdi életrajzi és történelmi regényeinek sorát (Burgundi krónika, 1959; Doktor Haydn (1959), Hitvita és nászinduló, 1960; Arc és álarc, 1963; A megszabadított Jeruzsálem, 1965; Saturnus fia, 1966; Händel, 1967). A fő műnek szánt Szent Orpheus breviáriuma új köteteivel a régen elkezdett „nagy opust” folytatja (I-II., 1973; III., 1974; IV., 1984). Új kiadásban jelentek meg korai művei is: Prae (1980), Az egyetlen metafora felé (1985), esszéinek gyűjteményei: Meghatározások és szerepek (1969), Múzsák testamentuma (1985). Értékes műfordítói tevékenységében is kiemelkedő Joyce Ulysses-ének (1974) és Swift Gulliverjének (1982) magyarra átültette. Az utóbbi években különböző folyóiratok (Új Írás, Holmi, Mozgó Világ) kezdik közreadni kéziratos hagyatékát. Nagyszabású naplójának köteteit a Széchényi Könyvtár őrzi, évekre zárolt anyagként.

Újrafelfedezése és újraértékelése küszöbén halt meg Szentkuthy Miklós, 1988-ban.

PRAE

Leville-Touqué, az Antipsyché című folyóirat szerkesztője és vezető esszéírója legújabb cikkében nagy horderejű problémát feszeget: hogyan hozható közös nevezőre a női divat valamely terméke (mondjuk, egy kalapmodell) a filozófiával (mondjuk a fenomenológiai lényegnézéssel). Igényes címet adott a tanulmánynak: A kezdet sémája, avagy az új kompozíció. Vallomásos elbeszélésnek indul a gondolatmenet. Párizsi kirakatokat nézegetett az író egy lány társaságában, akibe szerelmes volt már hónapok óta. Geometrikus, konstruktivista volt akkoriban a női divat, mintha csak az új építészetet vagy bútortervezést akarta volna leképezni a maga módján. Egy kalaposüzlet elé értek. A kirakatban egyetlen, kalapra alig-alig emlékeztető, inkább félig logikai, félig rádiótechnikai szerkezetre hasonlító divatkreáció, félgömb alakú, csillogó és vékony nikkelcsövekből, valamint zöldes színű hártyából konstruált kézművesremek. A szabály, a rend és a rendszer puritán metaforájának tűnt, de a tavasszal összefüggő homályos érzések szimbólumának is.

Kodolányi János (1899-1969): Julianus barát

A népi írók mozgalmának kimagasló képviselője. A Pest megyei Telkiben született, de gyermekkora élményei Baranya megyéhez, kivált az Ormánsághoz fűzik; Julianus barát is Zengővárkonyból indul majd világot behálózó útjaira. Kamaszéveiben egyszerre ragadja meg a táj és a népélet – apja erdész -, a népi nyelv varázslata és az a megdöbbentő élmény, hogy a nagybirtok szorításában élő magyar parasztság rohamosan elveszíti életerejét, erkölcsében és lélekszámában apad: egykézik, átengedi az egykor virágzó falusi gazdaságot és kultúrát a többségükben sváb betelepülőknek. Beteg lába és szüleinek házassági válsága a fiatal Kodolányi otthoni életét is megkeseríti. Szakít családjával és osztályával, a húszas években nyomorúságos körülmények között induló írónemzedék sorsosa lesz.

Korai avantgárd verseskötetek után talál rá jellegzetese műfajára és hangjára. Naturalista sötéten látással és expresszív hevületű tiltakozással elbeszélésekben fejezi ki önmagát A Nyugatban 1922-ben megjelenő Sötétség Móricz Zsigmond figyelmét is fölkelti iránta; ezt egyre-másra követik szuggesztív elbeszélései és regényei a pusztuló Ormánságról (Szép Zsuzska, Böbék Samu búcsúja), valamint a polgári család felbomlásáról, menthetetlen széthullásáról (Szakadékok, 1929). Publicisztikáját alapos regionális tényismeret és érzékeny szociális lelkiismeretesség tünteti ki. Kapcsolatban áll az ellenzéki fiatalok legtöbb irányzatával és orgánumával. Világnézete a freudizmussal elegyedő marxizmus sajátos változata; a népi és a szociális eszmék utóbb vallásos gondolkodással egészülnek ki, és a megmerevedő munkásmozgalomtól távolodva, Bajcsy-Zsilinszky Endre és a népi írók táborában talál szövetségeseket.

A harmincas években Kodolányi lázadó indulatai részben csillapulnak, részben egy más, nagy hatású műfajában, a drámában folytatódnak. A Földindulás (1939) és a Végrendelet (1939) például a művészi hatáson kívül fölrázó, tudatformáló szerepet is betöltött az évtized végén. Regényíróként új témákat hódított meg, költői szépségű idillikus regényt írt gyermekkori emlékeiből (Feketevíz, 1935) és nagyszabású történelmi trilógiát a tatárjárás korából: A vas fiai-t, a Boldog Margit-ot és a Julianus barát-ot (1936 és 1939 között).

A világháború veszélyének előérzete félreérthetetlen aktuális politikai hangsúlyt adott ezeknek a műveknek. A létében fenyegetett kis nemzet problémája erőteljes korkritikával és példakereséssel fonódott össze. A 13. századi Magyarország részint a belső anarchia, a nemzeti szűklátókörűség, a fenyegető előjelek föl nem ismerésének előképeként hatott, másfelől azonban egy nagy magyar keresztény megújhodás lehetőségét és szükségességét sugározta, olyan emelkedett szellemekkel a középpontban, mint IV. Béla s kivált Julianus barát meg a később szentté avatott Margit királylány. Azt is érzékelteti Kodolányi látomása, hogy a legmagasabb körök újjászületése, belső megreformálódása csak népi és nemzeti alapokon épülhet föl. A trilógia, akárcsak az egyik ihletőjeként számon tartott Móricz Erdély-e, egyetemes emberi távlatba állítja a történelmi pillanatot, a fölidézett korszakot.

Nemzedékek harca és e harc békévé oldódása, kulturális szférák összeütközése és egységesülése, a korszakváltás gyötrelme és felemelő szépsége – mindez az idő mítoszi mélységeibe alábocsátkozó modern ember Thomas Mann-i problematikájával is érintkezik. Kodolányi a Mann-féle „időkulisszákat” emlegetve magyarázza művének egykor némi tudálékosságával bírált archaizáló nyelvi stílusát is. A kor, a jellemek, a szokások, a mentalitások hűséges reprodukálásán kívül a nyelvi szférában is érzékeltetni akarta, hogy régebben játszódott történet művészi megelevenítéséről, mitikus parafrázisról van szó.

Néhány évvel a Julianus barát megírása után Kodolányi egy újságcikkben párhuzamot von regényhőse és a vele lélekben rokon Kőrösi Csoma Sándor sorsa között. Az álmok csodálatos ágáról és realitásáról értekezik, bár Kőrösi Csoma tévesen Tibetben kereste a magyarság őshazáját. De az írót nem a szó szerinti tárgyi hitelesség érdekli, hanem a nagy magyar múlt újraálmodóinak mentalitásbeli hasonlósága, gyakorlatba áttett idealizmusa. Julianus és Kőrösi Csoma a régebbi nagy magyar epikusok közül leginkább Jókait ihlette meg. Kodolányi modern szellemben megújított romantikája, a „credo, quia absurdum” (hiszem, mert képtelenség) gondolata jegyében biztat arra, hogy „ne vesszünk el a racionalizmusba fulladt, pusztuló Európával együtt, de adhassunk neki valamit, amit más nem adhat, csak Julianus fráter és Kőrösi Csoma Sándor népe”.

Az 1940-es években Kodolányi az összegezés és a megújulás kettős törekvése jegyében alakítja pályáját. Önéletrajzot ír, egybegyűjti baranyai tematikájú cikkeit és a tőlük elszakíthatatlan drámákat, útirajzokban propagálja az általa akkor eszményinek látott finn „modellt”. Több kötetre tervezett honfoglalás kori regényciklusba kezd, részben menekülésül a saját kora pokoli Bábel-tornyának látomása elől. (Két nagyobb rész készül el belőle, az Istenek kapcsán a java bírálók a magyar epika archaikus, homéroszi lehetőségének föltámasztási kísérletét méltatják.) Érdeklődése azonban egyre inkább a mezopotámiai és a zsidó mítosz felé vonzza Kodolányit; előbb az európai misztikát tanulmányozza, majd annak ősi keleti előzményeit, kapcsolatban Várkonyi Nándor, Vatai László, Hamvas Béla és más kortársak inspirációjával. Elfordul a sztálinista kommunizmustól, még határozottabban leszámol a nácizmussal és a fasizmussal, megvetése átterjed a természettudományokra alapozott technikai civilizációra, a materializmusra, amely Kodolányi szerint válságba, önpusztító háborúkba vezette az emberiséget. Gondolkodása misztikus és spiritualista jellegűvé válik, és a részleges és látszólagos elszigetelődést csak erősíti, hogy méltatlan vádak miatt – amelyekért csak a posztumusz Kossuth-díj nyújt felemás értékű kései elégtételt -, kiszorul a nyilvános irodalmi életből.

A magányos meditáció éveiben, jórészt balatonakarattyai belső emigrációban, a testi betegség és a lelki-szellemi helytállás hősies korszakában tetőzi be életművét lenyűgöző mitikus-biblikus nagyregény-ciklusában: Vízöntő (1948), későbbi címén Vízözön, Új ég, új föld (1958), Én vagyok (1972), Az égő csipkebokor (1957) és semmivel sem kevésbé jelentős társadalmi regényekben: Boldog békeidők (1956), Vízválasztó (1960). Ezek többnyire hosszú évekkel a megírásuk, netán többszöri javításuk után jelentek meg.

Kodolányi 1955-ben tért vissza az irodalmi életbe, művei ma már folyamatos életműkiadása és a színpad, a film, a televízió, a rádió révén eljutnak mindazokhoz, akiknek üzenetét szánta.

JULIANUS BARÁT

Valamikor a 12-13. század találkozásakor kezdődik a regény cselekménye. Három fiúpajtás múlatja az időt a nyári verőfényben egy bokor alatt, a Zengő hegy tövében, Baranya déli részén, nem nagyon messze a mai Pécs városától. Mesék, pletykák közepette Fehérlófia történetére terelődik a szó, az ősi múltra és a keresztények szerint táltossággal gyanúsítható Majs apóra. Egyedül Farkas erdőőr fia, Györk (a későbbi Julianus) ébred rá, hogy kapcsolat van a mitologikus-mesei történet és Majs apó titokzatos tudása között. Éles elmére valló kérdések támadnak föl benne: hol lehet a magyarok ősi hazája, miért tiltják el a keresztény műveltségben nevelt gyerekeket a hagyományokat őrző, táltos hírébe kevert öregektől, miért száll szembe vele magával is az apja és gyermektársasága? Otthoni bonyodalmak is szaporítják a gondjait. Alig emlékszik a családból elüldözött édesanyjára, apja és második anyja alig talál vele hangot. Ezért is viszik el a klastromba, ahol latin nyelvre fogják, és más tudományokra tanítják. Gyermekszerelme, a kis Cseperke szakít vele, le kell számolnia a család, a házasság, a gyermeknevelés idilli tervével. Barátnak megy, pap lesz belőle. Lemondásáért a kiválasztottság érzése kárpótolja, hiszen Majs apó is, Bernát perjel is megjósolja, hogy nem közönséges sors, fényes jövő vár reá.

Ambrus Zoltán (1861-1932): Midás király

A századforduló magyar polgári irodalmának kiemelkedő egyénisége. Székely származású apja, aki a 48-as szabadságharcban honvédként harcolt, vasúti tisztviselő volt. A család 1871-ben Debrecenből került Pestre, Ambrus itt folytatta középiskolai és jogi tanulmányait, majd tisztviselő lett a Földhitelintézetben. Újságcikkeit, kritikáit joghallgató korától szívesen közölték a fővárosi lapok. elsőként Arany László figyelt föl írásaira, ő egyengette útját az irodalomban.

1885-ben – mint nemzedékének minden tagja, aki tehette – Párizsba ment, hivatalosan mint laptudósító, de sokkal többet jelentett számára, hogy a Collége de France-ban és a Sorbonne-on irodalmi tanulmányokat folytathatott, a francia színjátszást és a modern művészetet tanulmányozhatta. (Nem véletlen, ha a Midás király hősnője, Galanthay Masa élete egyik fontos pillanatában Baudelaire-t idézi kedvenc költőjeként, s a „tristesse étrange”-ra, a „különös busongás”-ra hivatkozik.) Bejáratos volt a párizsi magyar festők szegényes-regényes műtermeibe, ahol Munkácsy és Paál László, a kélt „nagy” művész mellett a „kisebbek”: Karlovszky, Koroknai, Somsich, ifjúkori festő barátai éltek és dolgoztak. Az ő személyiségüknek, művészsorsuknak nyoma mindenütt jelen van a Midás királyban, a párizsi mesternél tanult s Párizsban komoly művészi sikereket elért Bíró Jenőnek történetében.

Írói pályája kezdetén ezzel az első regényével  Ambrus nem titkoltan a modern regény magyar változatát akarta megteremteni. Évekig érlelte a témát, íróbarátainak részleteket mesélt belőle, s mindent belegyúrt az eszményi mű lassan-lassan kibontakozó masszájába: érzést, világszemléletet, élet- és olvasmányélményeit. Az első változat a Magyar Hírlapban jelent meg 1891-92-ben száznegyvennégy (!) folytatásban. A kor divatos tárcaregényeivel ellentétben egyre többfelé ágazott, egyre több témával, kor- és környezetrajzzal bővült, míg végül a kiadó maga erőltette mielőbbi befejezését Könyv alakban tizenöt évvel később, 1906-ban jelent meg; szövegén a szerző alig változtatott, csak a belső fejezetek figyelemfelkeltő címét hagyta el, s végére illesztette a főhős naplóját, nem annyira a cselekményt, mint inkább a magyar művész lélektanát kiegészítendő.

Az első két rész szerkezete, történése, atmoszférája egységes; a századvégi Pest életét és kisembereit ábrázolja, egy bérkaszárnya lakóit, akiknek sorsa egyformán szürke és eseménytelen, akikkel soha nem történik semmi rendkívüli. Az új, realista regényírás arcképvázlatai ezek a fejezetek, amelyekben néhol már a pesti „fekete” humor is megszólal, miközben a csípős hang mögött az olvasó mindvégig érezheti az író együttérzését, szánalmát és emberszeretetét e sok kis hajótörött világában. Ebben a környezetben bomlik ki a festőművész-rajztanár Bíró Jenő és a lenyűgöző szépség dzsentrilány szerelme (akinek az éhezés és a fagyoskodás határain járó cifra nyomorúságát senki sem sejtheti a ház lakói közül). Egymásra találásuk és házasságuk története is afféle keserédes idill, amelyben a szegénység és a szerelem ikercsillagát kezdettől befelhőzi a törékeny leány korai halálának megsejtése.

A regény súlyosabb mondanivalóját a második házasság története hordozza: a művész főhős harca a Gazdagság, a Pénz csábításával. Az arany átkos hatalmát példázza a címben szereplő Midás király is, akinek kezében a monda szerint minden arannyá vált. A műben még a Sátán is szerephez jut – évtizedekkel megelőzve a Thomas Mann Doktor Faustus-ában megjelenő Kísértőt. Ennek a résznek a tanulsága azonban halványabb és vitatható. A romantika (sőt: a szentimentalizmus) cselekményfordulatait és ízlésvilágát idéző levél- és naplórészletek, belső monológok, miniesszék nem adnak igazán hiteles képet a „becsületes művész vagy boldog polgár” erkölcsi szétszakítottságáról. Annál inkább szétzilálják a tervezett „nagyregény” kompozícióját, s a változó mélységű gondolatok nem kárpótolják a mai olvasót. De a mű minden egyenetlensége, a be nem váltott nagy tervek ellenére valóban „határkő az egész századvégi próza fejlődésében”.

További művei közül a Solus eris (1901) regényének latin címe a feloldhatatlan művészmagányt már-már metafizikai törvényszerűségként mondja ki. A Giroflé és Girofla (1901) a dzsentriéletbe ad bepillantást. Művészetének igazi területe a novellaírás: több darabja irodalmunknak mindenkori értéke marad (Téli sport; A fületlen ember). Elbeszélésköteteiben és tollrajzaiban megtaláljuk a századforduló magyar társadalmának minden jellegzetes alakját: újgazdagokat és kis pénzű, kis horizontú hivatalnokokat (Budapesti mesék, 1908; Berzsenyi báró és családja, 1902), hozományvadász dzsentriket és hirtelen meggazdagodott parvenüket (Nagyvárosi képek, 1913; Régi és új világ, 1913).

1900-ban az Új Magyar Szemlét szerkeszti, a Nyugat egyik előfutárát. Később a Nyugat köre is magához tartozónak érezte, szívesen adott helyet írásainak. Irodalmi munkássága elismeréseként 1911-ben az MTA levelező tagjának választották. A Nemzeti Színháznak hosszú éveken át dramaturgja, majd 1916-tól 1922-ig igazgatója volt. Választékos ízlése a műsorválasztás színvonalának biztosítékát jelentette. Élete utolsó évtizedében fokozatosan visszavonult az irodalmi élettől, olvasóközönsége is meggyérült. Életében egyszer jelent meg nagyobb válogatás írásaiból (A. Z. Munkái. I-XIV. k., 1906-1913), jó részük azonban a századvégi lapokban elszórva várja az újrakiadást.

MIDÁS KIRÁLY

Egy pesti bérház lakóit ritka esemény tartja lázban: az első emeletet bérlő Polgári Körben bált rendeznek. A készülődés száz apró izgalom forrása: tarka zászlók lengenek az ablakokban, bútorokat tologatnak a leendő ruhatárban, a táncteremben díszeket aggatnak. Öregasszonyok az udvari ablakokból, cselédlányok a konyhából lesik: kik jönnek-mennek? Mit hoznak? S várják: ugyan miféle elegáns, vidám, ismeretlen népség érkezik majd a fényesnek ígérkező mulatságra. A folyosókon, a lépcsőházban gyerekek rohangásznak. Mindenütt láb alatt vannak; az őket pásztoroló tizennégy éves fruska, Terka minden erélyességét összeszedi, hogy e különleges napon is kordában tudja tartani a nyüzsgő siserehadat. Terka apja, az özvegy vasúti ellenőr csak negyednaponként van otthon. Az ő gondozása, két apró szobácskájuk rendben tartása mellett a lányka bőven ráér játszani a kicsinyekkel, vigyázni a totyogókra, fegyelmezni a nagyobbakat. De gondja van az öregekre is; ha kell, beteg ápol, orvost, bábát hív, gyógyszerért szalad. Semmit sem utál, mindenre ráér, mindenütt ott van, és mindenkin tud segíteni. Most ő is az estét várja. Sóvárgásába nem vegyül irigység, pedig jól tudja, ő csak kívülről, az ablakon át lesi majd mások mulatságát, csak képzeletbeli táncossal fog keringőzni a lépcsőfordulóban.

Bródy Sándor (1863-1924): Ezüst kecske

Újságíró, elbeszélő, drámaíró. Egerben született, gazdag kereskedőcsalád legkisebbik gyermekeként. Apjától természetét és művészi hajlamait örökli, fogékonyságát a képzőművészetek és a színjátszás iránt. Iskoláit Egerben kezdi, de az apa halála után Pestre költöznek, ahol az időközben tönkrement család szegénységben él. Írói pályája vidéken, Békésgyulán indul, ahová színházi kudarca után kerül. Az első műve, a Nyomor (1884) már címével is jelzi Zola hatását, amelytől Bródy jó két évtizedig nem tud szabadulni. A könyv meghozza számára a sikert, hiszen a naturalisztikus ábrázolásmód az újat, a korszerűt jelenti a korabeli magyar irodalomban. Vérbeli újságíróként hamarosan a publicisztikában is hírnevet szerez, s Kolozsvárra hívják, ahol megismerkedik Hunyady Margit színésznővel. Bár szerelmük nem házassággal végződik, ebből a kapcsolatból születik fia, Hunyady Sándor író. Bródyt a szerelem titkai örökösen foglalkoztatták, többféle változatban megírja ezt a témát: Az asszonyi szépség (1897), Jegyzetek a szerelemről (1911), A szerelem élettana (1922).

A századforduló irodalmi lázát a lapalapítási kísérletek sokasága is tükrözi. Bródy a Fehér könyv – modern szemléletű folyóirata – bukását követően kiadja a Jövendőt (1903), amelynek munkatársai a kor jeles írói, költői. A lap figyel a kortárs világirodalomra, de rovatot tart fenn az új költők számára is. Megszűnte után Bródy újságírói pályája a Napnál folytatódik, később az Újság és az Est-lapok munkatársa. Babits értékelése szerint Bródy Sándor érdeme, hogy megteremtette Magyarországon az irodalmi újságírás nyelvét.

Zola naturalizmusértelmezése, a századvég dekadenciája és a művészvilág mitikussága fonódik egybe azokban a művészregényekben (Faust orvos, 1887; Színészvér, 1891), amelyek majd az összegző művek, az Ezüst kecske és a Nap lovagja felé mutatnak. Az Ezüst kecske (1898) karrierregény, amely kélt tehetséges fiatalember sorsáról, pályájáról szól. Tehetségük biztos tudatában mindketten fényes jövőről álmodoznak, s az ifjúkor fölényével viselik a szegénységet. A főszereplő, Robin Sándor karrierjét feleségének köszönheti, az asszony energikusságának és a pénz, a gazdagság, a hatalom iránti mohó vágyának. Ám bukását is ez okozza: miközben sikert sikerre halmoz, felesége és apja visszaél a hatalmi helyzettel. Bródy a polgárság gátlástalanságának és a dzsentri kisszerűségének kritikájával emeli ki a jövőt kutató, vállaló értelmiség szerepét. Robin erkölcsiségét kiegészíti barátja, Bem Gyula önzetlensége, tisztasága. Alakja a kor művészregényeinek hőseivel rokonítható, hisz a beteg festő a romlott világról lemondva csak a művészetnek él. A Nap lovagja (1902) Asztalos Aurél sorsában egy másik karriert és magatartásmódot mutat be. Jelleme hasonlít Robin Sándoréhoz, de annak erkölcsét, tisztaságigényét nélkülözi.

A színpadi sikert A dada (1902) című darab hozza meg. A regényekben is megjelenített világszemlélet, a szegények erkölcsi hite vezérli a színmű főszereplőjét. Ugyanaz a tulajdonság, mint amely A tanítónő (1908) hősnőjének tetteit mozgatja. E drámájának sikerét Bródy később már nem tudja megismételni. Utolsó éveiben főleg újságcikkeket ír. A művészsorsot utoljára megjelenítő regényén, a Rembrandt-on sokáig dolgozik, de az csak halála után, 1925-ben jelenik meg.

EZÜST KECSKE

A címszereplő egy olyan bot fejét díszítette, amelyet a regény főhőse gyakran bevitt a zálogházba, hogy pillanatnyi pénzzavarát enyhítse. Egy ilyen alkalom leírásával indul a történet. Hősünket furdalta a lelkiismerete, mert a nevezetes tárgy édesanyjától származó születésnapi ajándék volt. Ám ez csak rövid ideig tartott, mert a kapott néhány forintból megvette a legszükségesebbeket, s az éhség enyhültével barátaival ismét világmegváltó eszméket szőttek. Majd később Robin Sándor levelet írt a szeretett lánynak. Szépen leírta jómódját, szerelmét – de az ajtó váratlan nyílt, s megjelent a címzett, anyjával, nővérével.

Illyés Gyula (1902-1983): Nem menekülhetsz; Egy mondat a zsarnokságról; Bartók

A nagy magyar költők legtöbbször korán haltak, szerencsés kivétel nem sok van. Illyés Gyula közéjük tartozik. S mi minden fért bele ebbe a bő nyolcvan esztendőbe! Tizenhét évesen már ott van a Tanácsköztársaság egyik utolsó védelmi csatájában Szolnoknál, nem sokkal később politikai okokból börtönbe zárt volt tanárának megszöktetésén mesterkedik, majd félve a várható letartóztatástól, Franciaországba megy. Könyvkötéssel keresi a pénzt, közben egyetemre jár, és alig húszévesen szinte mindennapos tagja a legnevesebb párizsi írók, költők és művészek asztaltársaságának. Sokat tanult tőlük, egy életre hálás is nekik: 1926-ban, amikor az amnesztiarendelet eltörli a forradalmi „vétségek” büntetését, mégis hazajön, céljai közt soha nem is volt ott a kintmaradás. Hazajött, mert számára ez a világ legtermészetesebb dolga volt: a hűség a rokonsághoz, a pusztaiakhoz, ahonnét származott, Petőfihez s egyáltalán a magyar irodalomhoz, a magyar nyelvhez, és a magyar néphez, ami sohasem lett frázis az ő írásaiban. Emlékezzünk csak: már második kötetében, az 1930-ban megjelent Sarjúrendek-ben ott van az Elégia c. költemény, amely nagyon érzékletesen festi, hogy milyen szegény, kiszolgáltatott és magára hagyott ez az úgynevezett „nép”, mert bár „Nevükben suhan a miniszter / halk gépkocsiján”, és még sokan mások is mennyi szép szólamot mondanak róluk, valójában senki se törődik velük. 1945 után, amikor egy fölvillanásnyi időre úgy látszott, hogy új világ jött el, belekóstolt a hivatásos politikába is, országgyűlési képviselő lett, és vezetőségi tag a Nemzeti Parasztpárban, de csakhamar belátta, legtöbbet azzal használ, hogyha ír.

Bölcs döntés volt, igaza lett. A szépirodalomnak nincs is, az irodalomhoz tágabban kapcsolódón pedig alig van olyan műfaja, amelyben maradandót ne alkotott volna. Ő személyesen elsősorban költőnek tartotta magát, ebbéli teljesítményére volt a legérzékenyebb és a legbüszkébb – már amennyire ő nagyon szerény és különlegesen természetes viselkedésével érzékeny és büszke tudott lenni. Az irodalomtörténészek azonban vitatkoznak és polemizálhatnak is arról, hogy a költő, a regényíró, netán a drámaíró Illyés olt-e nagyobb. Számunkra az az igazán lényeges, hogy az életmű egésze monumentális, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Mert még nem is szóltunk a szociografikus művekről, az esszékről, tanulmányokról, kritikákról, a publicisztikáról, a nyelvművelő írásokról és a határon túli magyarság érdekében való bátor kiállásról, amit akkoriban a benti és a kinti hivatalos politika is rendkívül rossz néven vett. És még nem szóltunk a szerkesztőről, a Magyar Csillag-gal és a Válasz-szal a Nyugat hagyományait folytatni kívánó törekvésekről, a széles horizontú műfordítói munkásságról és a naplóíróról, leveleinek dokumentáris fontosságáról.

Maradjunk kötetünk témájánál, a verseknél. Az Illyés-líra legerőteljesebb vonulata egy sajátos – Petőfihez és a fiatal Arany Jánoshoz kapcsolódó – tárgyiasság: verseiben legtöbbször valóságos tárgyak és személyek valóságos funkciókkal, összefüggésekkel, viszonyokkal, cselekvésekkel valóságos térben és időben jelennek meg; minden úgy van a helyén, ahogyan a tapasztalati valóságban, a vers minden atomja a valóság logikája szerint kapcsolódik egymáshoz, s áll össze végül. Költeményeit azonban sohasem hagyja meg ebben a szák tapasztalati keretben, hanem mindig kitágítja egyetemes mondandók felé, így simulhatnak össze költészetében a hagyományos és a modern költői eszközökkel élő és a tárgyias alapú, de az elvont fogalmakat is a legtermészetesebb költői módon összeötvöző művészi eljárások.

Illyés Gyula a magyar gondolati líra egyik legnagyobb művelője, s – első pillantásra paradox módon – a tárgyias költészeté is. Pedig a kettő közt egyáltalán nincs ellentmondás: nála mindig a tényleges és fontos valóságélmények párlatából lettek költői élmények, úgy, hogy a legátfogóbb, szinte történetfilozófiai összefüggésekben is végiggondolta mindezt, ha a tárgy úgy kívánta. Sok minden más mellett ezért is nagy költő.

NEM MENEKÜLHETSZ

Lenéztünk a hajógépházba,

ahol a dugattyúk között

a fűtők futkostak pucéran

s vörösen, mint az ördögök;

a forró lég mintha valóban

pokolból zúdult volna ki –

Micsoda munka!... „Megszokták már”,

szólt könnyedén mellettem valaki.