Tchicaya U Tam’si: Közösség I.

És aztán hirtelen,

mintha fejem törékeny lett volna,

és szemem túl nehéz,

eme álom végéig

hurcolandó dolgok súlyától

kizuhantam egy mozgalomból:

ki az utolsó örömből,

mely keringőzni látta a világot,

kutatva fehér ostyák után…

Ficam nélkül kizuhantam!

láttam embereket, embereket

torkukat, életük dalának

erőfeszítése alatt,

szakadtak a virradat részei

Fejem volt az én részem

szívem hozzáadódott

kizuhantam ahogy adtam őket

kezemet kificamítani

Állva miért fontam volna össze

karom és fogtam volna le lábam,

én ne indultam volna el feléjük

jókedvűen énekelt daluk

eleven testű visszhangja?

Inkább felbomlanék a savban

a laoszi Jarres síkságon

anélkül hogy törődnék

ápolásával egy sérült madárnak!

KÖZÖSSÉG II.

Mikor a férfi hívebb lesz a férfihez

az asszony figyelmesebb a holdra

a gyermek fogékonyabb apja cirógatására

kezem eljövő hajnalról készít rajzolatot

az élet újra megalkotja majd a testem

és váratlan kovakő emlékezetem

többé nem gyúrja majd a bűn agyagját

testvéreim közül egyiknek sem a hátán

Ó az Utolsó Vacsora kenyerének a fénye!

Ó ama kehely borának a melege!

minden egy áldott méh hasonlatosságára!

az életem már többé nem emészt el…

Nemrégiben szomorú volt embernek lenni

minden bőrszín külön gettót alkotott

a pórusokon át csak izzadva törtünk ki belőle

mindenütt ahol árnyék voltam csattogott a korbács

de már a nyelvem csattog

akár a keserédes csalán

amióta balzsamot tudtam facsarni a hangomból

PARANCS JÁNOS fordításai

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1449-1450. old.)

Szenes Erzsi: Úton...

Forrás: Jackson Pollock -

 http://formarend.mediacenter12.hu/2010/10/art-informel-kortars-korkep-2-resz/

Oly érdes lett minden már megint,

Minden úgy rikoltoz,

Ki köszörüli oly élesre a köveket,

Ki az, aki annyit kérdez,

Én?

Vagy engem kérdez valaki?

Kivel kiabálok, kivel veszekszem,

Vagy engem tép itt valaki?

A csönd már olyan mély és tiszta volt,

Azt hittem elfekhetem a gyepen nyugodtan

És minden megint olyan össze-vissza van.

Forrás: Nyugat 1924. 10. szám

Pavol Országh Hviezdoslav (1849-1921): Véres szonettek

27

NOV

(szemelvények)

Ó, hol vagy, szív hőse, ki nemesen

fölkelsz, s szavad a hadnak: „ÁLLJ!” – vezényli?

Légy ősz bölcs, vagy virágzó büszke férfi,

mindegy, csak szólj már, hogy „elég legyen!” –

s világhős leszel! Ellenségeden

így győzz: testvéri jobbod nyújtva néki.

Hó zászlód tűzd a rőt romok fölé ki!

S kell-e, hogy végső leheleteden

alább ne add? Végig kell-e tusáját

a két erőnek vívnia vadul,

míg táncuk a serpenyők föl-le járják,

s a pusztítás gátat nem tudva dúl?!

Ez büszkén tűzi fel győzelme szárnyát,

s a vesztes mérlege a mélybe hull…

S ha a pokol dühének vége lett,

valóban megvalósul majd a béke,

a gyűlölet magának lesz a fékje,

s biztonság lesz úr a fortély felett?

Az igazság kapja a főhelyet?

Lesz jog? Telik-e bőven majd kenyérre?

Fegyver, bilincs elenyészik-e végre?

Kap-e ember s munka becsületet?

Tisztulást lelünk-e fürdő vizében?

Gőg alázattá, és könyörület

képévé válik az önzés szerényen?

S paranccsá lesz a hármas szeretet?

Vagy jaj, százszor jaj – a bosszú nevében –

a vesztesnek, s nektek is, győztesek?

Jöjj vissza, béke, hát! A népeket

barátságos olajággal köszöntsed,

táplálj, vidámíts, pezsdítsd föl erőnket,

s légy karban érc, és szívben lendület.

Oltsd ki a fajták közt a gyűlölet

fáklyáját, hogy ne lássunk soha többet

ifjú özvegyet, árvát, meg szülőket,

kik sírva sírnak holt fiúk felett.

Gyógyítsd sebünket, kárunkat töröld el,

vezéreld a nemzetek seregét

a cél felé, mely telve szép örömmel!

Vidd a népek diadalmenetét

a munka áldásos harcába! – jöjj el,

szeretet uralma, testvériség!

Hviezdoslav

(Ford.: Rónai György)

Forrás: http://keresztyenversek.wordpress.com/category/szerzok-szerint/_forditasok/hviezdoslav-pavol-orszagh/

Virágh László: Időjáték

1.

A múlt mögöttem végtelen,

szemvillanás csak a jelen,

jövőm előttem rejtve van.

2.

A múlt már nincsen, elszelelt,

jövőmet el nem érhetem,

a jelent meg nem foghatom,

így talán nem is létezem.

3.

A múlt előttem: láthatom,

itt a jövő a hátamon,

jelenben élek gondtalan.

4.

A jövő előttem,

a múlt mögöttem,

de mi van alattam,

mellettem és fölöttem?

5.

Elmúltam, megjelentem,

jöttem, mentem,

amit láttam, jelentem,

jelentését meg nem fejtem.

Forrás: http://www.zen.hu/versek_02_idojatek.html

Csontos Vilmos (1908-?): Imádság

Forrás: Nagy I. Gábor: Ima - www.kepafalon.hu

Imára kulcsolom két kezem

S hozzád fohászkodom, Istenem:

Hozz új hajnali fényt egünkre,

Boldog jövendőt nemzetünkre.

Adj hitet és biztató reményt,

Ne hagyd el a gazdagot s szegényt.

Óh nézd a fényes palotákat,

A kunyhókat s nyomor tanyákat:

Minden magyar szó imádság ma,

Jobb sorsát e nép Tőled várja.

Nézd,csonka törzs a rég hatalmas,

Sors a könny... beszélne: hallgass!

Kiált rá más hatalmi kényszer,

Ha egyszer kevés, rá kiált kétszer..

S hallgatnunk kell, de nem tudunk,

Csak imádságban halkulunk

S Téged kérünk,ki mindenünk:

Hitünk, reményünk, Istenünk!

Hallgasd meg esdeklő szavunk,

Egy a kérésünk s óhajunk:

Igazságunk,mely eltiporva,

Keljen életre ott a porba

S hozzon új tavaszt,új virágot:

Feltámadó, nagy magyar országot!

Ámen.

Szenes Erzsi versei héber fordításban

- Elisevá Szenes: Fökáát hámmesi (Selyemgombolyag).

Tirgém méhungárit: Itámár Jáoz-Keszt. Tel-Aviv. –

Az emberélet útjának felén járó költőnőről 1936-ban – a Szerelmet és halált énekelek megjelenésekor – azt írta Radnóti Miklós a Nyugatban: „Szenes Erzsi új könyve megvalósulás. Az asszonyi önkifejezés párosodása ez egy benső és tudatos puritánsággal, mely az asszonyi lélek sajátos és ritka fegyelme, szinte asszonyi klasszicitás.”

Korábbi két köteténél is (Selyemgombolyag. Kassa, 1924.; Fehér kendő. Budapest, 1927) kiemelte a kritika a dísztelen egyszerű szavak frissességét, pontosságát, tiszta varázsát, hangsúlyának művészetét.

Még egyszer olvashattunk tőle verseket, abban a könyvben, amely az 1939-41-ben papírra vetett megrázó szlovákiai Naplóját tartalmazta (A lélek ellenáll. Budapest, 1966.) Az akkor már másfél évtizede Izraelben megtelepedett szerző így vallott az előszóban: „A perszekució óta nem írok verset. A líra meghalt, valami visszavonhatatlanul eltűnt, elmerült, lehanyatlott horizontomon. Néha az az érzésem, hogy napom tűnt el, és már csak holdam jár odafenn.”

Az értő és érző fordító – a nálunk is ismert Itámár Jáoz-Keszt – a három kötetből válogat 23 verset. A hátralevő kettőt a nagy tragédia szülte, magyar eredetijét nem ismerem. Kár, hogy az utolsó ciklusból nem szerepel egy vers sem. Legalább a Nem sirattalak jöhetett volna, a gyermeki fájdalom megkövülése, vagy az üldöztetéskor fogant néhány kétségbeesett sor (Minél erősebb a méreg):

Minél erősebb a méreg,

annál több ének

virul ki ajkamon.

Mint aki a halálba készül,

s az élet utolsó jeléül

még egy vércsepp

tör fel szívéből,

s szája szélén megsül.

Így egy fiatalabb – a szerelem gondjaitól barázdált – arc tekint reánk a héber betűk mögül. Ezt a képet alázattal, lelkiismerettel és átéléssel segít megmintázni a fordító.

Hadd érzékeltessük munkáját két példával. Egy biblikus ízű hasonlat (Szerelmi Zsoltár):

Mióta Te szemeidet énrólam levetted

vagyok mint ami agyagból készült

és akárki kezében összetörök.

A héber a forráshoz közelebb kerül:

Vöénechá hászirótá méáláj máhér

lömáán ehje köchómer

bijdé is váis löhissávér.

A zsidó folklórból való kép a második szemelvény (Nem fáj nekem):

megdobálom őket mazsolával,

mint a templomban menyegző előtt a vőlegényeket,

őseim hite szerint..

cimmúké-énáv báhen ájádde

minhág chátán likrát kiddúsin

köfi dát ávótáj.

Az eredetivel való azonosulás nem megy a művészi hatás rovására.

(…)

SCHEIBER SÁNDOR

  

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1588. old.)

Vízesés. Mai moldován elbeszélők

- Európa Könyvkiadó, 1971. –

A tizenhárom író huszonöt elbeszélését tartalmazó antológia nálunk első híradás a moldován irodalomról. A címben levő „moldován elbeszélők” megjelölés az egykori Besszarábia mai irodalmára vonatkozik. Kahána Mózes, a kötet válogatója, mindezt megírja a gyűjtemény utószavában.

Mindenképpen fel kell figyelnünk az antológia átlagon felüli színvonalára: nem kezdő írók szárnypróbálgatásai, hanem kiforrott, jelentős eredményeket elért egyéniségek elbeszélései kaptak benne helyest.

Legszembetűnőbb vonása a gyűjteménynek szoros kapcsolata a mindennapi élettel; innen ered tematikai gazdagsága, sokszínűsége, így a háború, a szerelem, a családi élet, a mindennapi munka különböző mozzanatai, a szocialista tudat problémái sorra megtalálhatók benne. Talán a háborúval foglalkozik a legtöbb elbeszélés: A komiszár, Petya Zubcov, Állomás az isten háta mögött, Oda volt a tanítónőért…, A vízhordó és Pókháló. Ezek azonban nem nagy harcokból, csatajelenetekből vagy rendkívüli hőstettekből merítik tárgyukat, hanem legtöbbször a közkatonák, a lágerfoglyok front mögötti életéből, a rájuk leselkedő életveszélyből. Az elbeszélések szereplői erős akaratú, céltudatos férfiak, akiket a szabadságért vívott harc s a fasisztákon való bosszúállás vágya emel az átlagemberek fölé. A legjobban tetszett Pavel Bocu Pókháló című elbeszélése, amelynek tárgyát egy koncentrációs tábor életéből merítette. Az író nem a lágerélet szörnyűségeivel hat ránk, az agyongyötört emberek közül egy férfit és egy nőt emel ki, akikben olyan nagy a szabadulás utáni vágy, hogy fogytányi erejükkel kiszöknek éjszaka az őrtornyokkal körülvett koncentrációs táborból.

Több elbeszélés szól az örök témáról, a szerelemről: Vízesés, Anton Horodinka, Szemernyi boldogság, Viszontlátás. A legművészibbnek a címadó Vízesést érezzük. Írója, Borisz Vlesztaru, érdekes mellékepizód köré csoportosítja a történetet, s azon keresztül fejti ki a mondanivaló lényegét: a hegyekben pihenő férfit egy ott megismert asszony példás hűsége vak férje iránt döbbenti rá férjes asszony szerelmesétől érkezett levele igazságára: „… sem boldogság, sem öröm sem lelki nyugalom nem fakadhat mások szerencsétlenségéből…”

A nők különben több más tárgyú elbeszélésnek is fő alakjai (Rubanka, Az aranyfülű cica, Pihenés), s a múlthoz képest megváltozott társadalmi helyzetüket az utóbbi írás szereplőjének egy idős falusi asszonynak történetén lehet lemérni, aki életében először jut el egy nyári üdülőbe, de itt sem tudja elképzelni az életet munka nélkül, s hol a konyhán, hol pedig az udvaron tevékenykedik, s végül beutalási idejének lejárta előtt hazamegy, mert otthon sok a munka. A két másik elbeszélésben, a nők egyenlő munkapartnerei a férfiaknak, s fejlett szocialista tudatuk is, így Rubanka, a hasonló című, e folyóiratból már ismert elbeszélés hőse erőteljes egyéniség, aki nem tartja tisztességes embernek a kolhozban vele dolgozó, nagy családú Toadert, mert egyszer szorult helyzetében krumplit lopott szomszédja udvaráról. Ion Druce ebben az írásában hitelesen megformált női alakot állít elénk. Az aranyfülű cica című elbeszélés szereplője, Agna mérnöknő, kiábrándul orvos-férjéből, aki kocsira gyűjt, és adományokat fogad el betegei hozzátartozóitól. Kár, hogy Raisza Lungu írásának epikai anyaga kissé szertefolyó.

Az ember soha nem szánő harca a természettel szintén helyet kap az elbeszélések témái között. A gyűjti a kút a vizet és A vizek a mélyből fakadnak a sík vidék fontos problémájáról, az életet adó vízről szól. Ez utóbbiban érzékletesen megelevenített kútásás tanúi vagyunk, s együtt szurkolunk Ion Merla kútásó sikeréért.

A víz különben mint természeti kép és mint jelkép is gyakori, így többször szerepel a Dnyeszter és a Prut folyó; ez utóbbi – a Vízesés című elbeszélésben – mint a szerelmes levélből készített papírhajót elsodró, sorsfordulót jelentő szimbólum is. A Kakukk-kút című írásban a kút vize az eltűnt ifjúkort jelképezi.

Nehéz lenne az antológia íróit valamilyen csak megközelítően is érvényes rangsorba állítani; a tárgyalt írókat egyáltalán nem ilyen meggondolásból mutattuk be, erre nem is vállalkozhattunk, mert ez a kötet első ismerkedésünk ezzel az irodalommal, s tájékoztatásunkra csak a gyűjteményben közölt rövid életrajzok szolgálnak.

Mindkét fordító kitűnő munkát végzett. Kahána Mózes munkájának legjellemzőbb vonása a nem tévedő, nagy írói biztonság; Miszti László tolmácsolásainak – a kötet kétharmada az ő munkája – jellemzője a kiegyensúlyozott stílus, melyet színessé, változatossá tesz az erdélyi tájnyelvből táplálkozó, s az eredeti írások nyelvi sajátságait jól érzékeltető ízes, népi szókincs.

DOMOKOS SÁMUEL

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1589. old.)

Alan Sillitoe: Indulás az életbe (A Start in Life)

- W. H. Allen, London, 1970. –

„Megtudom, miről is van szó tulajdonképpen, hazaviszek még néhány könyvet, hogy megértsem, mi mozgatja a világot” – ezt gondolja magában az 1961-ben megjelent Sillitoe regény, Az ajtó kulcsa hőse, Brian, hazatérőben a malájföldi függetlenségi harcos kommunisták elleni irtóhadjáratból, otthona, családja, munkahelye, haverjai felé, Angliába. Briant élettapasztalatai tanítják meg a kizsákmányoltak iránti szolidaritására, ez a szolidaritás azonban részéről csupán ösztönös, érzelmi fogantatású. Ő maga is érzi ennek fogyatékosságát, elégtelenségét, és úgy véli, „könyveket” is kellene olvasnia ahhoz, hogy megértse, „mi mozgatja a világot”.

Tchicaya U Tam’si: Profil

Tépjék ki szemeimet

hogy ez az arc

távozzék szívemből!

Horgászom a víz fekete

mikor a horgot kirántom

fekete ebihal rajta

kit a vízbe visszadobok.

Szerelem, ki önmaga szívét

lobbantja lángra!

- Ezek a szemek – komor zöldek

Kovakő élű kiugró szikla

hús ellen támadó

Kemény, száraz mégis versgyűjtemény.

Puha ajkakról álmodom

Láttam a fényt

hegyi patak kavicsai közt

élő vízzé változom át

hajszolva egy ágyat

hajszolva egy szerelmes profilt

(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. - 1448. old.)

Bernard Malamud (1914-1986): Isten haragja

Glasser, a fakóhajú, vizenyős-kék szemű nyugdíjas templomszolga a 6. utca melletti 2. Avenuen lakott legkisebb lányával egy vörösre festett háromemeletes ház legfelső emeletén. Gyűlölt a lépcsőkön fel- és lemászni: fáradt volt és ingerlékeny. A közeli régi zsinagóga tölgyfa ajtajait beszögezték, ablakait bedeszkázták: a fehérszakállú rabbi elutazott fiához, Detroitba. A templomszolga hatvanötödik évében járt: a társadalombiztosítótól kapott járadékot, meg még egy kevéske nyugdíjat a zsinagógától, melyet harmincnégy éven keresztül hűségesen szolgált. Lucille, nemrég elhunyt második feleségének egyetlen gyermeke, a nagymellű, huszonhat éves lány, aki magát a telefonban Lucinak nevezte, napközben segédkönyvelőként dolgozott egy linóleumgyárban. Egyszerű és magányos teremtés volt. Így a házban ritkán csöngött a telefon.

Attól kezdve, hogy az imaház bezárta kapuit, a templomszolga napjában kétszer kiföldalattizott a Canal Street-i zsinagógához. Első felesége halálának évfordulóján kaddist mondott mindkélt felesége emlékére, és kis híják legkisebb lányáért is. Néha, amikor eszébe jutott, ingerelte lányának sora. Vajon, miért vagyon én ilyen szerencsétlen a lányaimmal?

Mindent összevéve, bár kétszeresen özvegy volt, Glasser Isten segítségével tűrhetően éldegélt. Keveset követelt magának, mint az olyan ember, aki magában is jól megvan. Első házasságából való lányaiból nem sokat látott: Helen már negyven éves elmúlt, Fay pedig harminchét. Helen férje, egy iszákos alak, keveset adott haza, ezért Glasser néhanapján pár dollárral segített rajtuk: Faynek golyvája és öt gyereke volt. Glasser férjezett lányait öt-hat hetente látogatta meg.

Beke Sándor: Vendégek

Forrás: http://fany.over-blog.de/1050-index.html

November. Kikerics pislánkoló. Árva és szomjúhozó, kérkedő és kényelmetlen. Ősz-feneketlen. November, magabiztos kopogtatással, indulatos csöngetéssel: „Szeretnénk beszélgetni!” A sötétség szigonyai leereszkedtek a könyvespolcra… A csendéi is. Néztük egymást. A képzelet fölébresztette a koponyámon feszülő ideghálózatot. Az megremegett, mint a salétromos fal szögletébe font pókháló, mikor az ecetmuslica rászáll, akár kifutópályára egy Boeing repülőgép. „És azon kívül?” … És azon kívül nyolcvan százalék víz vagyok… A Víz esetleg csak filozofál. Esetleg törtet a Semmi felé. Esetleg vázlatokat készít magának a halálról. Az indulatokról. Mások észjárásáról. A fennmaradás lehetőségeiről. Esetleg arról, hogy hiába nem kell átALAKULNI, vagy egyszerűen csupán körforgásról. A Víz korforgásáról. A folyásról. A lassú folyásról, mely olyan mint egy közmondásban: magabiztosan partot mosó. Vagy a Nagy Híd alatti örvényekben töprengő. A Nagy Híg alatt, mely összeköti az életet és a halált. A Nagy Híd alatt, ahol a facölöpöket ráncigálja, vagy inkább szövetséget kötve az ész háborújában. Ideiglenes békét, fegyverszünetet, mint játszótéren a kis műanyag játékkardocskákkal az uzsonnázni hazament gyerekek. „És azon kívül?” Szülőföld tutujgató. Trillió vadvirágot éltető, s a történelem rétegeiben vén fenyők hajszálgyökereit fölkereső, mint egy rokont, mint egy jó barátot, akit elvesztett időközben, mint egy gyorsvonaton felejtett sóhajtást egy jelentéktelen falusi állomás fölött. Csupán ennyi…

November. Kikerics pislánkoló. Kémény alagutakkal a kozmosz felé. Nem menekülni, csak elmerengeni. Talán ott nincsen senki. Vagy van egy isten-szívű ember, egy ember-szívű isten? De másképp! Félénktelenül és más térben, más időben. Ahol a víz is bátrabban beleolvad a zúzmarás csillagok fényébe, ahol hullámzani kezd egy ismeretlen földöntúli zenére, mint itt a földön a Küküllőben úszkáló vadrécék, ha megszólalnak a fehér templomtornyok múlt században öntött rézharangjai, vagy egy svájci tükör-tóban Dixieland térzenére keringőt járó fehér hattyúk. Csupán ennyi…

November. Halotti pompával és történelemmel… S a vendégek?... Elmentek. Mi maradtunk. Változatlanul, mint a novemberi ég angyalszemű csillagaival, anyatejfehér holdjával és megannyi kérdés, melyekre nem akarok válaszolni soha! Csupán a csont-szigonyok maradtak szívem körül, mint hatalmas tábortűz mellett Hargitán a nyári éjszakákon az emlékek homályos visszapillantó tükreiben a derékig levetkőzött, s magukban dudorászó székely legények.

S a világ? Belefeketedik fájdalmában. Kökényfekete világában. Nem mint a korom. Mint egy vak szemében a világ. Az örök Semmi. Mint a rózsák egy tündérkert ágyasaiban, melyeket még feketének se lát. Virágnak se. Semminek se. Szemében torzszülött gyermek a huszadik század.

S a november? Olyan, mint fehér sétabotja. Mint egy iránytű. Mint egy jelzőlámpa. Vigyázz, kék november! Sistergő november. Béke november. Szánalom november. Történelem november… Jó éjszakát!...

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 6. sz. (1990. szeptember)

Juhász Gyula (1883-1937): Kölcsey (1844)

Juhász Gyula halála előtti utolsó fényképe a szegedi idegklinika kopár őszi parkjában 1936-37. Forrás: www.nyugat.oszk.hu

Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel:

Kölcsey sírjától keble örökre sebes.

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Kányádi Sándor (1929): Öreg iskola ünnepére (1979.)

Forrás: http://erdely.ma/kultura.php?id=51608

bennünk is vásnak a lépcsők

bennünk is öregednek –

újulnak a falak

halálunkig halljuk a csengőt

nyelvünk magányos

márvány-tenger partján

milliom rodostóban

zágont

dúlások

üszkös falak

karantén

könyvtelenné árvított

bibliotékák

isten- s embercsapása

mi minden volt

s mi jöhet még

ünnep előtt

ünnep után

addig vagyunk-leszünk

amíg a lépcsők bennünk is

vásnak-vénülnek

s újulnak a falak amíg

halljuk a csengőt

s benne a tengert

és minden rodostóban

zágont

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Szergej Jeszenyin (1895-1925): Fázós rónák

Mednyánszky László: Itatás

Fázós rónák, puszta kertek,

vadvizekből pára fakad.

Mint kerék, a kék hegyeknek

hátán alágördült a nap.

Ködbe bú az út didergőn,

hisz megsúgta néki álma:

az őszfejű tél ma megjön,

nem várat tovább magára.

Én meg, ködös fővel, tegnap

poharamban vettem észre,

hogy csikónak a rőt holdat

fogták be szánunk elébe.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 51. old.

Juhász Gyula (1883-1937): Kölcsey (1844.)

Nap vala értelmed, jó szíved, csillagok és hold:

Egy nagy természet fényköre hunyt le veled.

  

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)

Kölcsey Ferenc (1790-1838): Mohács (részlet)

               Őseitek parányi fészkeket raktanak? szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak. Apró harcokat vívtanak? csináljátok a békesség műveit temérdekekké. Változékonyságban sínlettek? változzatok ti is, mint a lepe, nemesbnél-nemesb alakokra. Emlékeik nem maradtak? mi tilt, hogy emeljetek nékiek? mi tilt, hogy Tinódiak helyett magatok álljatok elő lángénekkel? Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve; megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni; érzelmeiteknek, gondolataitoknak s tetteiteknek több terjedelmet, tartalmat és  és célrahatást szerezni; s egész lényetekre bizonyos nemesítő, saját bélyeget nyomni, mely nélkül mind az emberek, mind a nemzetek sorában észrevétlen fogtok, mint parányi vízcsepp az Óceánban tolongani.

Képzeljetek embert, ki ifjúságában eszét és erejét gyakorolta, tanult, munkált, s időről időre magasabb tökély felé sietett. Most jön egy szerencsétlen történet, mely őt emlékezetétől a múltra nézve egészen megfosztja; s ő mindent, mit eddig tanult, munkált, haladott vala, elfelejt. Mivé kell neki lenni? Egyszerre bukott le az eddig fáradtsággal nyert emelkedésből; nem bír többé alapot, mire építsen, ismeretet, mihez gyűjtsön; s ahelyett, hogy a már félig megtett utat folytathatná, minden lehetséges út töretlen áll előtte. Előbbi élete sírba szállt, s e pillanattól fogva vagy emberi becsének vége van, vagy, ha még lehetséges, újólag kell más, fáradságos életet kezdenie, s minden még oly parányi hangot, képet, gondolatot elölről kezdve, lassú haladással magáévá tennie. És vajon ezen újonnan szerzendő ismeretek, s azokkal egybeolvadó érzelmek és képzemények a régiek lesznek-e? Nem. Azok a gyermekévi homályos benyomásokon és sejdítéseken kezdődtek; s azoktól fogva vagy kevésbé tisztán szakadatlan szövedékben csatlódtak egymáshoz: ez újak pedig semmi kapcsolatban azokkal nem állanak. Más helyzetű s kiejtésű létszerek fogják fel most az első behatást; más körülmények közül foly minden ismeret; nincs már itt a gyermek gyengédsége, élénksége, szállongó heve, sötéttisztája s több efféle; s mindezek után a legszerencsésb esetben is várhattok-e oly meleg, oly viruló életet, mint amaz első vala?

Egész nemzete élete, mint egyes emberé. Ezt és azt az életen keresztülömlő emlékezet teszi egésszé, folyvásttartóvá, napról-napra gazdagabbá. Törüld ki a lélekből annak ragyogó színeit; és íme az élet halva van. Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg, s akármi más kezdődjék ezentúl: az a régi többé nem leszen. Az időtől fogva eltűnt a nemzet, mely magát gyermekkorból szép ifjúságba felvívta; mely tévelygések s előítéletek közt bár, de mindenesetre önérzéssel és saját érdekkel s bélyeggel készüle ki; mely hajdankora képeit századról századra szállítá, míg a késő messzeségben lassanként ideállá váltak, s mely az ideál segédével magát való nagyságra felemelni képes vala. S ti ezen ily szeretetre méltó nemzet helyére mit fogtok tenni?              

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 7. sz. (1990. október)