A nép világán hosszú éj
borongott
Ez éjnek réme: a nép
önmaga!
Halvány sugárok égtek
távolában;
De mely világot
terjeszthet lakában
Az éjnek nem volt olyan
csillaga.
Nehéz, nehéz az utat
feltalálni,
Amely a népnek lelkéhez
vezet,
Mert a csalódás hosszú
bánatának
Súlyos kövéből készitett
magának
Megtört bizalma takaró
mezet.
Egy magnak kellett itten
eltévedni,
Mit a teremtés első
hajnalán
Isten kezéből elragadt a
sorsvész, -
Mert nem nyügzé le azt
az alkotó ész
S e magból lett egy
villám-óceán.
Egy óceán, elly átzúg a
világon,
S melynek szivében
emberjog terem,
Mely nem tűr bűnt és nem
tűr balgaságot,
Égő pokollá gyújtja a
világot,
Ha győzni nem fog a jobb
érzelem.
Óh, üdvezellek a jogérzelemnek
Nagy óceánja, lángoló
kebel!
Mely az erényt hű
gyöngyödül ölelted
S egy óriási szirtté
felnevelted
Az égi költészet
szentségivel.
S te költő! kit e tenger
istenévé
Emeltenek fel a jobb
végzetek,
Hogy légy tüzoszlop az
éj vándorának.
Teremts világot e
népnek s honának:
Milly üdvösség, hogy
hozzád léphetek!
Óh, adj egy cseppet égő
tengeredből
Melly óriásként rombol
és teremt –
Hadd adjak hangot a
varázs igények:
Hódolni kell e kor nagy szellemének.
Véges ne korlátoljon végtelent.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése