2018. máj. 30.

Szelesztey László (1821-1875): Petőfihez (1847. márczius 16-dikán)




A nép világán hosszú éj borongott
Ez éjnek réme: a nép önmaga!
Halvány sugárok égtek távolában;
De mely világot terjeszthet lakában
Az éjnek nem volt olyan csillaga.

Nehéz, nehéz az utat feltalálni,
Amely a népnek lelkéhez vezet,
Mert a csalódás hosszú bánatának
Súlyos kövéből készitett magának
Megtört bizalma takaró mezet.

Egy magnak kellett itten eltévedni,
Mit a teremtés első hajnalán
Isten kezéből elragadt a sorsvész, -
Mert nem nyügzé le azt az alkotó ész
S e magból lett egy villám-óceán.

Egy óceán, elly átzúg a világon,
S melynek szivében emberjog terem,
Mely nem tűr bűnt és nem tűr balgaságot,
Égő pokollá gyújtja a világot,
Ha győzni nem fog a jobb érzelem.

Óh, üdvezellek a jogérzelemnek
Nagy óceánja, lángoló kebel!
Mely az erényt hű gyöngyödül ölelted
S egy óriási szirtté felnevelted
Az égi költészet szentségivel.

S te költő! kit e tenger istenévé
Emeltenek fel a jobb végzetek,
Hogy légy tüzoszlop az éj vándorának.
Teremts világot e népnek s honának:
Milly üdvösség, hogy hozzád léphetek!

Óh, adj egy cseppet égő tengeredből
Melly óriásként rombol és teremt –
Hadd adjak hangot a varázs igények:
Hódolni kell e kor nagy szellemének.
Véges ne korlátoljon végtelent.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása