2018. máj. 30.

Mentovich Ferenc (1819-1879): Erdélyi hangok Petőfihez (1847)




Alig pihenél meg, már is visszatértél…
Itt hagyál bennünket, kedves, kedves vendég.
Mik lehettek – mondjad – mik a csattogó sast:
Fencsapongó lelked, tőlünk elrettenték.

Tán a gyáva gőgnek és hiúskodásnak
Álragyogását nem nézetéd szemeddel;
Vagy a szegénységnek, kunyhók nyomorának
Szenvedéstől égő könnye kergetett el?...

Mind ez meg lehet, mert csak egy van minálunk,
Mit te megszerethetsz: a dicső természet;
Ez is leöltötte ünneplő ruháját,
Ez is most magára gyászoló mezet vett.

Mért nem jöttél hozzánk, amidőn tavasz van,
Amidőn ormán a felnyúló tetőknek
Hajnal sugarából áldozattűz lángol,
S szent oltárokként a bérczek füstölögnek.

Ott fent hallgatván a legszebb orgonának,
A mennydörgéseknek nagyszerű zenéjét,
Hogy alant a völgyben olly kicsiny a lélek,
S oly nagy a szegénység – talán elfelednéd.

Mért nem jöttél hozzánk, a midőn tavasz van,
Midőn még a szirt is bokrétát, virágot
Tűz fel sisakjára… hogy mégis legalább
Szépnek láttad volna e szegény országot.

S ezt a bérczeken túl elbeszélted volna.
Lám, a te lantodnak varázserejére
Feledvén az erdős bérczet, hol születtünk,
Elvágyunk a távol puszták közepére.

Lelkünkben a róna gémes kútját látjuk:
Most a pusztult csárda romja áll előttünk;
Majd a délibábnak szép játéka; majd a
Vándordarvak serge vonúl el felettünk.

S már én úgy tartom, hogy ha te befoglalnád
Hegyeink szépségét lantod énekébe,
S csábitó szavaddal majdan elbeszélnéd…
Hozzánk is elvágynék a pusztáknak népe.

S ekkép meggyújtván a vágyat sziveinkben,
Végre megérhetnők talán nemsokára:
Hogy a rég óhajtott egyesség napjának
Felsüssön egünkön szép hajnalsugára.

Avagy mit beszélek!... oh te szépnek láttad
Fenn az erdős bérczet és alant a völgyet;
Hisz’ a boldogságnak karján jöttél eddig,
Egy angyal követvén utaidban hölgyed.*

A boldog szerelem rózsaszín üvegén
Néztél te keresztül köztünk vándorolván;
Úgy-e: rózsát láttál bokrainknak ágin,
És mosolygó hajnalt hegyeinknek ormán?

Úgy-e nem hallottál panaszos beszédet,
Nem hallád, mint sír, mint üvölt az őszi szél.
Mert egész lelkeddel égi angyalodnak
Kellemdús beszédén, ajkain függöttél.

Mondd el hát, mit láttál; mondd, hogy ahol olly szép
S dicső a természet: az istennek háza
Nem leend a szellem mindörökre fogoly,
Jön idő még, mellyben lánczait lerázza.

Oh regéld, regéld el megható szavaddal
S felséges dal lesz az elmondott regébül,
Mellynek zengzetére a volt egyességnek
Romba dőlt egyháza – meglásd – ujra épül.

Hogyha régen, régen, a dalnok szavára
Egy város kelt ki a mély tenger árjából:
Egyetlen épület mért ne épülhetne
Föl a te szavadra, melly ragad s varázsol.

(* Czélzás arra, hogy P. nejével együtt volt Erdélyben.)

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása