Petőfiről és a csókról beszélvén, lehetetlen a szerelmet szóba nem hoznom. A szerelem, mint minden nem-realista tudja, az ideális világ érzelmei között egyike a legmagasztosabbaknak; talán az egyetlen érzelem, melyet királyok és koldusok, költők és bőrziánerek legtöbbet magyaráztak életökben s melyet mindezek dacára vagy talán éppen ezért: mai nap is legkevésbé tud megfejteni a világ.
Lényegét talán leginkább megközelítő s célunkra legalkalmasabb meghatározását adjuk mindazáltal, ha vágynak nevezzük, hasonló vágy fölébresztése s illetve az avval való egyesülés iránt. Vágy, a tiszta, szeplőtelen szív önzetlen vágya azért, hogy ez a szív mást tevén boldoggá: önmaga is boldog lehessen. Szeplőtelen és önzetlen – hangsúlyozom, mint azok az apró, édes nyilatkozások, melyekben jelentkezni szokott. Ilyen apró, édes nyilatkozása a többi közt a csók is, illetve ennek óhajtása. Akinek szívében nem az említett tiszta és önzetlen szerelem él, annak lelke nem is keres és nem is talál élvezetet az ilyen apró, édes nyilatkozásokban, az nem is sokat bíbelődik a csókkal.
A csók ideális, illuzórikus élvezet; minthogy pedig ideális élvezete csak ideális lelkeknek lehet, mi természetesebb, mint hogy az ez utáni vágy csak az ilyeneknél jelentkezik? Tehát leginkább az ifjúságnál s az emberiség örökifjainál: a költőknél. Ezzel természetesen nem állítom azt, hogy a nem ifjak és nem ideálisak egyáltalában nem gyakorolhatnák s ne gyakorolnák e művészetet. Gyakorolják ők is, de már vagy csupán szokásból, mint a szülők és gyermekek, rokonok, barátok vagy kétszínűségből, mint – hogy többet ne mondjak -, a „modern” férjek és nők. Ezeknél a csók semminemű gyönyört nem rejt magában, ezeket nem a vágy, hanem a megszokás, a kell indítja a csókolásra.
És ez természetes. A meglett korúak s a realizmus hívei már csak a kézzelfoghatóban találnak élvezetet s lelkük egyáltalán fogékonytalan az olyan ideális élvezetek iránt, mint a csók, lévén ez semmi egyéb, mint kélt ajak prózai érintkezése minden élvezetnyújtás nélkül. S ha mindezek dacára élvezetet nyújt, gyönyört ad némely halandónak, azt csak az illető képzelőereje, illúziója adja meg. Ez az oka, hogy a gyönyör e kútfejéhez főképp az ifjúság és költők zarándokolnak, hogy leginkább ezeket gyötri a szomjúság, mely az enyhítő csók után való epedésben nyilvánul. Alig is van ifjú vagy költő, ki e tekintetben kivételt képezne. Hogy Petőfi legkevésbé tartozott a kivételekhez: ezt annak, ki az ő lánglelkével ismerős, fölösleges is mondanom.
Átnéztem minden költeményét, az ifjúkoriakat sem véve ki, s kuriózum gyanánt megemlítem, hogy hetvenöt olyan költeményt találtam, hol a csók mibenlétére, hatására figyelemre méltó, érdekes nyilatkozatot tesz. Ha aztán azt a nem háládatlan fáradságot vesszük magunknak, hogy ezeket a nyilatkozatokat egybevessük és egyénisége keretébe illesszük: meg fogjuk tudni, mit tart Petőfi a csókról, minek képzeli ő azt, minő hatása volt reá, s minő lehet azokra, kik szintén a szerelem tiszta világában élnek, mint ő élt, kiket szintén rózsás illúzió ringat, mint őt ringatta.
Ha figyelemmel kísérjük e műélv apostolainak nyilatkozatait, körülbelül a következő definícióival ismerkedünk meg a csóknak: a csók a legnagyobb gyönyör, a legtisztább boldogság, édes mint a méz, éget mint a tűz (persze ellenkező hatással is mint a tűz) s végre többet ér a túlvilági boldogságnál vagy ha nem ér is többet, legalább is egyértékű ezzel vagy része ennek; s hogy ez alkalmasint így lesz, bizonyítom Tassoval, e vallásos olasz költővel, s ennek Bacio involato (Lopott csók) című költeményéből a következő két sorral:
... e baciandole il viso,
E provai; quanta dolchezza ha il paradiso;*
alvó kedveséhez lopózik,
... megcsókolja lopva, hirtelen
S megizleli, mi üdvöt rejt a menny.
Mindaz, mit a csók meghatározására imént említettem, Petőfinél is előfordul; de egyelőre nem is említve, hogy még másnemű csodás hatásokat eszközlőnek is képzeli, e hatásait is átszövi bizonyos átalakító színnel annyira, hogy aki tőle tanulja meg a csók mibenlétét, az nemcsak édesnek és tüzesnek fogja mondani, hanem valami titkos, hatalmas erőnek, mely teremt és átalakít, melynek hatása alatt újjászületünk.
Sokféle szempontból lehetne a csókról tett nyilatkozásait vizsgálni; ezúttal azonban csak két szempontból fogjuk figyelemmel kísérni: mint szerelmes ifjúét, ki a lelkébe oltott vágynál fogva eped a lányka csókja után, enyelegve, játszva, csintalanul mint minden ifjú szív; másodszor mint lánglelkű költőét, ki tüzes lelkének elragadó fantáziájával ebben is csodálatot kelt. Eközben aztán azt is fogjuk látni, mi mindennek képzeli ő a csókot s mennyi csodálatos hatást tulajdonít ő annak.
Előbb élvezetnek neveztük a csókot; természetes dolog, hogy elsősorban ő is annak tartja éspedig valami oly élvezetnek, mely akárki: leány, menyecske vagy szép asszony adja, mindig élvezet marad;
... a csók piros menyecskék
Ajakán,
Az hevíti ám az embert
Igazán!
(Pál napkor.)
Nemcsak hevíti, de mámorba is ejti az embert, mint a bor, melyhez igen sokszor hasonlítja:
A bor éleszt, a bor éget, mint a csók,
Csókot lányka, hosszat, édest, lángolót!
Csókod lángja mint a napfény, mennyei,
Mely az élőfán a lombot neveli.
(Dinom-dánom.)
Máshol:
Legtüzesebb bor a szép lány csókja,
Csók az észnek könnyen zavarója.
(Szilaj Pista I. ének.)
De a csókra nemcsak azért vágyik, mert hevít és megbontja az észt, hanem mert édes is, mint a méz; azért mondja a hortobágyi korcsmárosnénak:
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesül tőle szám.
(Horto. korcs.)
S máshol:
Barna kis lány ajka mézet árul,
Mézzel élek édes ajakárul.
(Búcsú-pohár.)
Sőt tovább megy, még a méznél is édesebbnek tartja, annál a méznél is, melyet a kis méhecske szed a virágok kelyheiből:
Fürge méh – szól hozzá – te bejárod a ligetet,
Hogy szedhessed virágokrul mézedet;
Az én babám nem jár füre, virágra,
Hej, mézednél mégis édesebb csókja.
(Fürge méh.)
Hogy aztán ez édességben némi változatosság legyen, a cseresznye édességével is összehasonlítja, visszaemlékezvén gyermekkori bohóságaira, amikor a cseresznyét még édesebbnek találta. Persze ez a nézete, mihelyt alkalma nyílt a kélt édesség közt összehasonlítást tenni, rögtön megváltozott:
Nem kellett cseresznye többé
Gyermekéveim után,
Mert az ajak édesebb volt,
Mert az ajkon szebb pir lángolt,
Melyet nyujta szép leány.
(Változó ízlés.)
A csóknak ilyetén édességét még körülbelül mi is el tudjuk képzelni, hanem ő tovább megy s olyat mond, amelyet csakis Petőfi fantáziája képzelhet. Ő nem csak akkor érzi ez édességet, mikor ízleli, hanem később, év, sőt évek után is:
Elváltam a lánykától,
Ki kedvesem vala;
Ugy fájt leszakadnom ajakáról,
Mely csókola! –
Rég volt ez! Azóta már
Sok esztendő lejárt;
Az elválás keserűségét
Többé nem érezem,
De a csók édességét
Még most is érezem.
(Elváltam a lánykától.)
Ezt akkor mondja, mikor számos év után visszaemlékezik a lányra, ki őt megcsókolá. De még ennél is többet mond; a csók édessége nemcsak ajkain marad meg évek múlva is, hanem a hosszú idő után még édesebbnek találja, mint a kapás pillanatában lehetett:
Ma egy éve, hogy először
Csókoltál meg, kedvesem –
. . . .
Édes volt a csók, amely ott
Ajkaidról rám esett;
De ki hinné, de ki hinné,
Hogy az most még édesebb?
(Ma egy éve.)
Könnyű elképzelni ezek után, hogy aki ilyen csodálatos édességet talált a csókban, az kimondhatatlanul vágyott is reá, s amikor csak tehette, nem késett e vágyának kifejezést adni.
Ha hó lehetne, beroskadna a szán alatt, mely kedvesét viszi, hogy az felforduljon, kedvese ölébe hulljon, s akkor
Átkarolnám, ajakára
Csókot nyomnék utoljára.
(Sikos a hó.)
hogy így haljon meg. Mikor meg beteg, azon tűnődik, hogy milyen jó is lenne, ha kedvese most mellette volna, ápolná s aztán
Hozzám hajolna édes ajka
Elcsókolná fájdalmamat.
(Betegségemben.)
mert a csók szerinte nemcsak a fájdalmat enyhíti, de még a haló sebét is meggyógyítja s visszaadja őt az életnek.
Ha megvagdalják mellemet
Fog lenni, aki bekötözze.
Fog lenni, aki sebemet
Csókbalzsammal forrassza össze.
(Véres napokról álmodom.)
E tekintetben különös kedvvel s édes pajzánsággal szeret enyelegni a lányokkal;
Jer, karjaim kitárva állnak –
S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse.
(Tizenkettőt ütött az óra.)
majd megint máshol:
Leányt ide, leányt az én ölembe,
Hadd szorítsam két kezemmel szívembe,
Hadd szívjam ki édes lelkét csókommal,
Vessek számot sok keserű bajommal.
(Rég veri már.)
S ismét:
Ide kis lány, ide hozzám egy szóra,
Vagy ha tán jobb néven veszed: egy csókra,
Azt sem bánom, ha kettő lesz belőle,
De még ez is, ha ugy tetszik, pengőbe’.
Jer ide már, jer ide már, ha mondom,
Ne légy olyan akaratos, galambom!
Eszem azt a képmutató szívedet,
Ugyis tudom, hogy a csókot szereted.
Mit beszélsz? Hogy nem értesz te hozzája?
Kopasz mentség! Megtanítlak én rája,
Megtanítlak amugy hirtelenében,
Mert ez nekem már régi mesterségem.
Mestere voltam már gyermekkoromba’,
Lesbe álltam amott a kis ajtóba,
Ha jöttek az iskolából a lányok,
Kiugrottam, csókkal estem utánok stb.
(Ide kis lány.)
S ha mindezen biztosítások dacára a kis makrancosok nem igen hajlandók kérésének teljesítésére, hol szomorú lesz s ily sóhajban tör ki:
Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul
Egy csókvirágot édes utitársul,
(Szeretsz tehát)
hol pedig haragos s kétségbeejtő kifakadásokat tesz, az ajkak hervadását juttatja eszökbe, mikor már aztán senki se vágyik reájuk:
Dacos leány!
Hagyd megcsókolni magad,
Hagyd átölelnem derekad.
Nap megy nap után,
S ha napjaid elhaladnak,
Maradsz magadnak.
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája,
S halvány ajakad
Más nem csókolja, csak a sír férgei...
Gondolj reája...
Mit érzesz,
Nem rendül meg szíved?
Nem érezed,
Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz?
(Dacos leány.)
Mindenesetre kétségbeejtő argumentum, s ha a szépnemet nem más elvnek kellene vezérelnie e tekintetben, kénytelenek is volnának előtte meghajolni. Nem is kell ezt szó szerint vennünk; ez csak a mámoros vágyakban gazdag szív csapongása, s ha két körülményt számításba veszünk, szívesen megbocsátjuk e szilaj kifakadását. Először is költő volt, s az többször bebizonyított állítás, hogy a költőt megcsókolni mindenkor szabad. Hogy hamarosan példát említsek, ott van egy általam ismert előkelő fiatal hölgy, ki Jókait Szatmár-megyei körútja alkalmával Nagy-Bányán, 1876. augusztus 13-án önként, saját vágyától ösztönözve, mindnyájunk szeme előtt csókolá meg s s erre a csókra ma is büszke. Másodszor oly ígéretet tett egy ilyen csókért, milyet más halandó még álmodni is nehezen képes:
Mit adjak érte? – kérdi – E husz éves
Életnek vedd el tavaszát,
A szép remények tündérföldét,
Mit lelkem a jövőbe’ lát;
S ha nyílik út embernek égbe
És üdvösséget osztnak ott:
E túlvilági üdvösségből
Végy el egy drága századot!
(L...né)
Ennél már a perzsa Hafiz se mondott nagyobbat, pedig kedvesének egy pillantásáért ő is felajánlotta Teheránt és Shirázt minden kincsével együtt.
S Petőfinél mindez nem csak puszta szóbeszéd volt, hanem forró lelkének mélyéből felhangzó őszinteség, mit, ha az ember megtehetne, bizonyára be is váltott volna. Hiszen tudjuk, mennyire rajongott a hölgyekért, sivár életünknek e megtestesült költészetéért.
A fukar hadd számitgassa
A gyűlő aranyokat;
Mást számítok én: a kedves
Hölgyektől nyert csókokat.
(A szerelem.)
És e nyilatkozatot elhihetjük neki.
Hanem eddig még csak általános körben mozogtunk, s mindaz, mit a csókra nézve tőle hallánk, csupán a szerelem nélküli csókra vonatkozott; arra a csókra, melyre az ifjú szív természeténél fogva vágyik anélkül, hogy abba, kitől nyeri, szerelmes volna. Az ilyen csók csak futó örömet szerez s csak annyiban élvezet, amennyiben vágyunkat kielégíti. Ahhoz, hogy a csók valódi gyönyörré váljon, még több is szükséges; szükséges különösen, hogy ott reszkessen a vágy mind a két fél ajkán, hogy mind a kettő óhajtsa, hogy a kellemes ténnyé válás mind a kettő lelkében visszhangot keltsen, szóval, mind a két fél érezze a pillanat gyönyörét.
Ez pedig csak a szerelmeseknél történik. Ennek hatása is más, s ezt Petőfi is megragadóbban festi. Ilyen esetben nevezi ő a csókot szent kulacsnak, mely az eget nyitja meg a halandónak.** S erre többször reflektál is; így mikor Júliája oldalánál ülve, első találkozásukra emlékezik vissza.
De akkor még csak gondolatban
Élveztem mennyországomat,
Mert akkor még nem csókolhattam
Mint mostan, édes ajkadat...
(Tudod, midőn először ültünk.)
tehát most már valósággal élvezi azt a mennyországot. S ez aztán így megy végig, valahányszor csak a szerelem-szülte csókról énekel. Lázas öröm, szokatlan elragadtatás vesz erőt lelkén, elfelejti a világot és magát, messze röpked, a fellegeken túl s amit ott érez s a mit ott lát, az mind olyan csodálatos, szédítő, megragadó. Ragyogó képzelete itt oly erőteljesen nyilatkozik, mint egyetlen világköltőnél sem, s ha másért semmiért nem, egyedül ide vonatkozó soraiért megérdemelné azt a méltó rajongást, mellyel mi és a külföld iránta viseltetünk.
E sorok elegendők volnának arra, hogy őt a legnagyobb költők közé számítsuk.
A kedves ajkának oly csodálatos hatása van reá, hogy amint hozzáér, kiesik lábai alól a föld s a világ akár összedőlhet miatta.***
Szédülök – dalolja – fogj meg karoddal
. . . . .
Mámor szállt nehéz fejemre,
Oh de milyen mámor ez
Égbe vitt... a föld alattam
Végtelen mélységbe vesz.
Tul jutottam már a felhők
Tarka vándortáborán,
Csillagok között repülök,
Mindenik egy csalogány.
Mint dalolnak, mint dalolnak!
Ilyet nem hallott fülem.
S milyen fény! százezer villám
Nyargalózik körülem.
Hát a szívem, hát a szívem?
Ott van, ott van még a baj...
Fiu, ugy vigyázz magadra:
Örömedben meg ne halj!
(Aug. 5-én.)
Mint tudjuk: e költeményt 1847. augusztus 5-én Erdődön írta, mikor Juliskáját először csókolá meg. E pillanattól fogva a világ is egészen más színben jelenik meg előtte; mintha a boldogság valami igéző tündérfátyolt vont volna szemei elé.
Kékebb az ég, sugárosabb a nap
S a fák alatt itt hűvösebb az árnyék,
Pirosb a rózsa, illatosb a lég...
Ah, mintha csak egy más világba’ járnék!
(Tündérálom.)
Nem is csoda. Ilyenkor a „mennyország szakad le rá minden üdvösségivel.” (Az apostol. XIII. ének.)
Természetes, hogy aztán erre a csókra is visszaemlékezik, mikor kedvesétől távol van; de minő más s nagyobbszerű e visszaemlékezés a fentebb érintett visszaemlékezésnél!
Mint égett arcától ajkam!
Most is érzem melegét,
Mintha bennem egy elolvadt
Nap tűzárja folyna szét.
Sőt a sírtól sem félek már,
Hogy meghűt majd engemet,
Mert e láng még ott is fogja
Melegítni szívemet.
(Birom végre Juliskámat.)
S így követi sorjában egyik megragadó gondolata a másikat; összebarangolja képzelete sasszárnyaival az eget, földet, sírt, a túlvilágot, hogy csodálatosabbnál csodálatosabb képeket ragadjon ki belőlük s fogalmat adjon nagy érzéseiről. Mert valóban nagy és rendkívüli lehetett az az érzés, mely lánglelkét ilyen nyilatkozásokra volt képes indítani. Úgy tűnik fel ilyenkor, mikor a csók e csodálatos hatásait énekli, mintha nem is olyan anyagból gyúrt lény volna mint mi, hanem olyas valamiből, mely a gyönyör tüzében teljesen felolvad, mint a forró anyag az Etna kráterében. Sajátszerű, gyönyörteljes mámor sugárzik ránk ittas lelkéből, mely ámulatba ejt, de melyet felfogni nem bírunk. Úgy érezzük magunkat, mintha bennünket is fölemelne abba a titokszerű világba; de amint annak fénye szemünkbe csap s lelkünkhöz ér: egészen elkábulunk; olyan édes, öntudatlan állapot lehet ez, melyben
..... a föld is
Megrezzen a kélj miatt,
Mintha az csak egy szív volna;
S odafönn az égen minden
Csillag egy-egy csengettyű,
Mely varázshangon csilingel.
s e még nem hallott zenére
A virágok, mint megannyi
Tündérek, táncolni kezdenek
S maga az ég is, mivel talán
Az elpirult lány is belenézett,
Rózsaszínűbb lesz mint valaha.
(Kard és tánc.)
Mi természetesebb, mint hogy azt, ki egy gyors perc alatt ilyen üdvösséget áraszt reá, hirtelenében nem is tudja, minek nevezni?
Minek nevezzelek –
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnalkor a nappal és az éj
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő
S minden rejtélyes üdvösségeit
Árasztja rám az örökkévalóság?
(Minek nevezzelek?)
Ezen ragyogó gondolatok mellett, még csak egyik legszebb költeményének A tündérálom-nak néhány sorára kell visszaemlékeznünk. Ezekkel be is tetézi kápráztató gondolatainak tündérpalotáját s eléri azt a magasságot a költői eszmék régiójában, melyen felül már maga sem képes emelkedni – mert nem is lehet. E költemény első szerelmének apotheozisa:
Leültünk ott a szikla tetején
S beszélgeténk. Kérdezte, ki vagyok?
Egy bús sóhajtás voltam addig – szólék,
Öledben im, e csókkal meghalok.
Most csókolj vissza, lányka, hogy legyen
Feltámadásom. Im feltámadok,
Mert csókod ért; s ki bús sohaj valék,
Most a gyönyörök mosolya vagyok.
Ő megcsókolt, nem kéretém magát,
Első szavamra ajkamon volt ajka;
E csók, ez ajk! Mért nem váltunk itt kővé,
Hadd függtem volna mindörökre rajta!
E csók, e csók, ez édesb volt a méznél
S az anyatejnél. Csak ezóta élek;
Midőn elcsattant e csók ajkamon,
Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.
Alig van nevezetesebb költő, kinek ne ismerném a csókról tett nyilatkozatait s határozottan állítom, hogy egy sincs köztük, ki Petőfit e tekintetben, ha néha el is éri – felülmúlná. Hasonlítják a csókot eperhez, mézhez s több efféléhez mások is, még azt is állítják, hogy ez a legtisztább élvezet a földön: de annyi megragadót, annyi csodálatost, mint Petőfi, egy se bír róla mondani. Képzelemjátéknak e bűbájos oldalát talán még senki se vizsgálta előttem, mert – lehet – eszébe sem jutott; én azonban, bármennyire jelentéktelennek lássék is e figyelem, mindig édes gyönyörrel fogok visszaemlékezni arra a néhány percre, melyet e kedves munkára fordítottam.
Erősen tévedne, ki azt hinné, hogy Petőfi a csók gyönyörű festéseiben csak tündökölni óhajtott; lelke mélyéből jött ki minden hang és minden szó, mint érzéseinek leghűbb tolmácsa. Akinek szívében a szerelemnek olyan lávája forrott, mint az övében, olyan rendkívülien szerette a nőt m int ő, az a csókról, a nő szerelmének e legistenibb zálogáról, nem írhatott másként, mint szintén rendkívülien. Ha Byron vagy Poe, e két féktelen szellem, írt volna így a csókról, szavaikból hiányzott volna az a szeplőtelen, tiszta érzés, melyre Petőfinél találunk; ha Petrarca, Lenau vagy Leopardi, az emésztő melankólia e bús madarai, dalolnak róla: dalukban nem volna meg az az édes pajzánságú öröm és elmerülés, mely Petőfit könnyű csapongása mellett is olyan kedvessé teszi. Szóval még így senki sem írt a csókról; s ha azt mondom, hogy ő a csók legcsodálatraméltóbb megéneklője: talán újat, de igazat állítok.
Sokat lehetne e részben még róla beszélni: annyit, amennyit szerelméről, mert e kélt fogalom nála elválhatlanul egybe van forrva; de ez alkalommal a mondottakat is elégnek tartom arra, hogy csodálatunk és szeretetünk iránta még magasabb fokra emelkedjék; s ha már az a kívánsága nem teljesülhetett bé, hogy „szép, szelíd, derült őszön” zengje el végső dalát, bűvös hangon, mely le a szíveknek fenekére s föl az égbe hat, -
És ha vége a varázséneknek,
Ajkaim egy csók zárja be:
A te csókod szőke szép leány, te
Földi lények legdicsőbbike –
(Ha az isten)
mondom, ha e kívánsága a földön nem teljesülhetett, érje el azt abban a fényes magasban, ahol, mint János vitézének tündérországában
Nem szükséges – sem étel, sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival.
(János vitéz XXVI. ének.)
*) Madrigali amorosi XXXIV.
**) Élet-halál
***) János vitéz, XIV. ének
