Petőfi 1944-től 1848-ig összesen kilenc kisebb-nagyobb elbeszélő költeményt írt s kettőt befejezetlenül hagyott. Négy-öt évre elég sok, kivált ha tudjuk, hogy emellett mennyi lírai költeményt s egyéb munkát is írt. De Petőfi gyorsan dolgozott. Ha lelkében kialakult a költemény meséje, néhány nap vagy hét elég volt neki a legnagyobb elbeszélés megírására. Talán ez is hozzájárult, hogy elbeszélő költeményei annyira rokonhangulatúak akkoriban írt lírai költeményeivel, hogy íratásuk idejét akár ebből meghatározhatnók. A János vitézben például éppúgy ráismerünk a sok küzdelem után céljához jutott költő boldog elégedettségére, mint a Szerelem átka, Salgó, Szilaj Pista címűekben a Felhők szerzőjének keserű hangulatára; Szécsi Mária a szerelem győzelmével és Bolond Istók a családalapítás boldogságának rajzával éppúgy rámutat a jegyben járó költőre, majd a boldog férjre, mint az Apostol a politikai küzdelmek csalódásai közt hánykódó költő elkeseredett lelkületére. Valóban, Petőfi sokkal inkább a hangulatok embere, hogy sem ki tudná magát vonni azok befolyása alól; annyira lírai természet, hogy események tárgyilagos felfogására és nyugodt előadására csaknem képtelen.
Nem csak a jelen élet viszonyait, hanem az elmúlt idők eseményeit, embereit is a saját erősen egyéni hangulatából, bátran mondhatjuk: a saját lírai elfogultsága szerint ítéli meg. Amily szeretetreméltó s amily érdekes – még hevesebb kitöréseiben is – ez egyéniségnek őszinte megnyilatkozása a lírában, annyira ártalmára van az epikusnak a művészi mesealkotás és jellemzés tárgyilagos munkájában. Ez a fő oka, hogy – ha van is Petőfinek egy-két sikerültebb elbeszélése -, költészetének ez az ága aránytalanul gyengébb, mint a lírai. E fő ok mellett másodrangú a költő fiatalsága s élet- és emberismeretének fogyatékossága. Legtárgyilagosabb munkáját, a János vitézt alig 22 éves korában írta, az Apostolt pedig – szintén fiatalon ugyan, de már – 26 éves korában. S mily nagy különbség van a kettő között, nemcsak epikai nyugalom, hanem a nép életének és viszonyainak, emberi lelkületének megértése s hű rajzolása tekintetében is. Petőfi – küzdelmes élete folyásában – sokat látott és tapasztalt, ami mélyen benyomódott lelkébe, s ha élményei körében marad (mint a János vitéz első felében, a Szilaj Pista s még az Apostol egyes részeiben is) a viszonyokat és embereket egyaránt híven tudja rajzolni. De ha képzelete vagy heve elragadja és soha nem látott embereket és életviszonyokat akar a való színében feltüntetni, akkor rajza nem tud az igazság erejével hatni. Ha mesét mond, gazdag képzeletét még támogatja a mesei hagyomány, s leleménye játszi szeszéllyel csaponghat; de a bonyolultabb életviszonyok felfogásához vagy társadalmi problémák megoldásához éppúgy hiányzott tapasztalása és higgadt ítélete, mint a történeti múlt felfogásához mélyebb tanulmánya.
Azt nem lehet mondani, hogy Petőfinek, mint az Alföld szülöttének, semmi érzéke sem lett volna a múlt iránt. Igaz, hogy gyermekkorának emlékei nem régi várak és városok történelmi környezetéhez fűződnek, hanem a délibábos róna kolompoló gulyái és robogó ménesei, a pusztai csárda és lakói, a sekély vizű tó meg a gólya gyönyörködtették a később is ez a környezet lesz képzeletének legkedvesebb mulató tanyája; de amikor csak alkalma van, szívesen fölkeresi a hegyvidéket: elragadtatással bámulja az erdő koszorúzta bérceket, s őszinte gyönyörűséggel merül a váltakozó hegyek és völgyek, a sziklákon rohanó patakok szemléletébe, mint erről Úti jegyzeteinek és Úti leveleinek minden lapja tanúskodik. Épp így kora ifjúságától fogva rendkívül érdekelték a régi várak történetei és maradványai. Ifjúkori jegyzetei közt 1839-ből van egy Várromok című kis füzet, melyben – nyilván valami történeti vagy földrajzi munkából – nem kevesebb, mint 60 régi várról jegyzi föl, melyik milyen vármegyében s melyik város közelében fekszik; ha valami érdekes mondai vagy történeti adatot talál, azt is oda jegyzi. Mintha csak kalauzul készítette volna magának későbbi kirándulásaihoz. Aminthogy sohasem mulasztja el, hogy meg ne tekintse az útja felé eső várakat, melyek akár fekvésöknél, akár múltjoknál fogva valamiképp nevezetesek voltak; távolság és fáradság neki sohasem akadály. Különösen 1845 tavaszán és 1847 nyarán volt alkalma bejárnia Gömör vármegye regényes fekvésű várait s innét elmerengni nemcsak a tájak szépségein, hanem az elmúlt századok történetén is. A történelem különben is mindig kedves tanulmánya volt, a hazai és világtörténelem egyaránt. De olvasmányai útján nem annyira ismeretei gyarapodtak, mint gondolat- és érzületvilága gazdagodott hatásokban. Petőfit sokkal inkább elfoglalják a jelen élet, a saját kora politikai, társadalmi és irodalmi mozgalmai, hogy sem ebből magát kiszakítva, a múltakat kellően átérteni s magát a régi idők viszonyaiba beleélni tudná. Mint ahogy csodálattal adózik a hegyvidék szépségeinek, de azért szíve-lelke ösztönszerűleg a rónáért rajong legigazabban: éppúgy, bármely nagy érdeklődéssel olvassa a múltak történeteit, ezer érdekszál még szorosabban fűzi a jelenhez.
Mindamellett Petőfinek elbeszélő költészete is nagyon érdekes; néhány költeménye határozottan nyeresége irodalmunknak, egy-kettő pedig irodalomtörténeti fontosságú is. Ilyenek mindjárt a legelsők: a Helység kalapácsa, melyest 1844 nyarán, s a János vitéz, melyet azon év őszén írt. Amazt „hősköltemény”-nek nevezte, s az egykorú kritika úgy is vette bírálat alá, teljesen félreértve a költő célzatát, mely pedig nagyon világos volt. Évtizedek óta annyi „fegyvert és vitézt” énekeltek költőink a klasszikus eposzírók magas hangú stílusában, hogy írók és közönség egyaránt ráuntak, annyival inkább, mert az eposz helyébe lépő újabb széppróza is nagyon dagályos, cikornyás nyelven kezdett szólni. Petőfi, ki az egyszerűséget és természetességet esztétikai elvül vallotta (Aranyhoz írt lev. 1847. márc. 31.), nem szenvedhette azt a kimért feszességet s Kuthyék „sallangos, puffogó dagályát”. (Úti levelei Kerényihez, 1847. júl. 11.). Ezért lírai költeményeinek már legelső kötetében szakított az ún. szobaköltészet stílusával; most ezt tette az elbeszélő költészetben is, de előbb kedvére kigúnyolta a nagyhangú epikai stílust.
Egy kisszerű s nevetséges falusi történetet tárgyal, olyan módon és hangon, mintha legalábbis Trója ostromáról vagy a honfoglalásról volna szó. A „szemérmetes Erzsók ötvenöt éves bájaiért” ketten epednek: a „helybeli lágyszívű kántor” meg a „széles tenyerű Fejenagy” a falu kovácsa, „vagy mint őt a dús képzeletű nép költőileg elnevezé: „a helység kalapácsa”. A „fondor lelkületű egyházfi” azonban egyszer, mikor ez utóbbi istentisztelet alatt elszunnyadt, bezárja a templomba, a korcsmában pedig felbiztatja a kántort szerelemvallásra. Ez rá is szánja magát, de épp akkor borul Erzsók elé, mikor a templomból kiszabadult Fejenagy belép. Féltékeny dühvel rohan a kántorra, majd az egyházfira; lesz nagy kavarodás. Erzsók elájul, a mulatozók két pártra szakadva dulakodnak, míg nem a „béke barátja” Bagarja megérkezik a bíróval s a kántor feleségével, az „amazon-természetű” Mártával, akik aztán rendet csinálnak. A költő pedig, akár csak Zrínyi a Szigeti veszedelem berekesztésében, örök hírt s nevet jósol magának nagy munkájáért. E paródiának sikere azon az ellentéten alapul, mely a köznapi tartalom s a fenséges eposzi hang, az alant járó képzetek és öblös hasonlatok, meg a cifra nyelv között van. A már idézetten kívül egész sereg homéroszi jelző ékesíti az előadást, köztük ilyen cikornyás is: „a vitéz Csepű Palkó, a tiszteletes két pejcsikajának jókedvű abrakolója”. A hexameterre elékeztető daktylikus verslejtelem még fokozza a komikus hatást. Célzatát azonban épp azok nem értették meg, kiknek leginkább szólt, s költői és szépprózai irodalmunkban még jó ideig divatozott a „hoch-magyar stílus”, mint Arany nevezte.
Petőfi azonban a János vitézben hamarosan megmutatta, miképpen kell egyszerűen s mégis szépen szólni. Mikor Vörösmarty előtt felolvasta, ez úgy nyilatkozott róla, hogy „bármely irodalomnak díszére válnék”, kiadója, Vahot Imre pedig, az előszóban szól róla nagy elismeréssel, s úgy jelöli meg, mint a magyar irodalomban eladdig egyetlen „jeles” költői népmesét, melyben a népi elem a műveltebb költői szellem által némileg nemesítve tűnik fel”. A költemény tulajdonképp háromféle elemből van szőve. Alapját egy közönséges, a nép életében gyakori történet alkotja. Egy szegény juhászlegény, ki mint kitett gyermek, kegyelemkenyéren nő fel, szeret egy árva leányt; miatta aztán egyszer úgy elhanyagolja dolgát, hogy kárvallott gazdája elkergeti a háztól. A legény bujdosása közben betyárok közé keveredik, majd fölcsap huszárnak, mire azonban vitézi hírrel hazakerül, kedvese bújában már meghalt. Ezt az egyszerű történetet a költő egészen a nép modorában fogja fel és dolgozza ki. A nép igazságérzete nem nézheti el, hogy annyi szívbeli derékség s oly keserves sors jutalmazatlanul maradjon. A szerelmesek hosszú bánattal lakolnak hibájukért, de aztán szenvedésökért dús kárpótlásban kell részesülniök. Ehhez képest a költemény derekát az a küzdelem foglalja el: miképp teszi jóvá a hős korábbi hibáját s miképp válik érdemessé a legteljesebb boldogságra. Mint ahogy a nép a maga hősét számtalan kalandon viszi keresztül, úgy tesz Petőfi is. János vitéz kalandjai azonban kétfélék: az egyik csoport: az idegen országokban való katonáskodás (VII-XVIII. ének) még összefügg a nép életével. Régi időkben – még Petőfi korában is – az idegenből hazakerült katona azt a sok rendkívüli dolgot (nagy hegyek, nagy városok, tenger, sokféle nép és szokások) a saját felfogása szerint oly módon szokta előadni, hogy a lehetetlen is a való színében tűnt fel s a nép képzeletében nagyban gyarapítá a népmesei tőkét. Petőfi ezt a népies felfogást tükrözteti vissza elbeszélésében. János vitéz kalandjait nem komikusan, mint a huszáros bravúrjaival dicsekvő hős viselt dolgait adja elő (miként Garay a Hári János kalandjait), hanem hívő naivitással, komolyan, mintha jeles tulajdonaival kiváló hőse e vitézi dolgokat valósággal végbevitte, s Tatárországban, Indiában, Franciaországban valóban járt volna. A helyszín s a viszonyok és emberek rajza mind e felfogásból ered s teljesen megfelel a nép képzelmének. A kalandok másik csoportja: János vitéz szereplése az óriások, a boszorkányok és tündérek közt (XIX-XXCII. ének) tisztán képzeleti, illetőleg népmesei vonásokból van alkotva. Akkoriban ugyan még kevés népmesénk volt ismeretes, de amit Petőfi gyermekkorában hallott, az elég volt arra, hogy megtermékenyítse képzeletét. Amint az óriások országát, a boszorkányok gyűlését, a tündérek földjét rajzolja, a meseköltő módjára szinte kedvét leli a csapongó képzelet játékában; leleménye sok új vonást talál, s mégis ráismerünk a mesék országára és lakóira.
Bármennyire sikerült azonban a kalandok szövése és elbeszélése, a rajz finomsága, élethűsége mégis legteljesebb a költemény bevezető részében: a szerelmes pár idilli találkozása, a mostoha dühös támadása, János erélyes védelme, a gazda haragja, a szerelmesek búcsúja, János bujdosása a pusztában (milyen pompás itt a zivatar leírása is), s később látogatása otthon és Iluska sírjánál – mind oly egyszerű, természetes s igaz képe a helyzeteknek s az ezekből folyó érzelmeknek. Itt a költő nem képzelete után indul, hanem magát az életet s azokat a viszonyokat, tájakat rajzolja, melyeket színtől-színre ismert, s melyeknek festésében költői tehetségét mindenkor legfényesebben ragyogtatta.
A sok különálló kaland miatt könnyen meglazulhatott volna a cselekvény egysége, de Petőfi erős szerkesztő érzéke uralkodik a tárgyon. Azonfelül, hogy a főhős elejétől végig János vitéz, kinek sorsa és egyénisége iránt való érdeklődésünket sem mellékesemények, sem új személyek fölvétele nem csökkenti: az Iluska alakja, mint János vitéz érzelmeinek középpontja, küzdelmeinek oka és célja, tarta össze mint belső kapocs a cselekvény egységét. Előbb azért küzd, hogy jóvá tegye hibáját s rászolgáljon a boldogságra, utóbb a küzdelem válik előtte céllá, hogy kiűzze szívéből a bánatot; de a keblén hordott sírvirág összeköti a múlttal s a tündérek közt is Iluska emléke gyötri, míg végre küzdelmei jutalmául elnyeri a legteljesebb boldogságot. Nemcsak az alakítás, hanem a jellemzés is kitűnő. János vitéz alakja már a bevezetésben egyéni vonásokkal domborodik elénk. Mindenről megfeledkező szerelmi mámora, ártatlan kedvesének erélyes védelme, érzékeny, de férfias búcsúja, utóbb gyermek- s ifjúkorának elbeszélése a király előtt, Iluska sírjának meglátogatása, a tündérországi jelenet mind mély szerelmének és törhetetlen hűségének bizonyítéka. A sorsában való megnyugváson kívül jellemző rá az a magafékezés, midőn gazdája ütlegei elől inkább elmenekül: tudja, hogy megérdemelné a büntetést, de attól fél, hogy indulatától elragadtatva, vissza találná ütni nevelőapját. Bátor elszántsága nem hiányzanék arra, hogy betyár legyen, de erkölcsi érzülete még azt sem engedi, hogy a rablók kincséből valamit elvigyen. Mint katona természetesen huszár lesz, s vitézségével és magyaros lovagiasságával tűnik ki. Jószívűségének is sokszor adja jelét. A mesék birodalmában erején és bátorságán kívül leleményességével is kitűnik. E jellemvonások s János vitéznek egész vérmérséklete olyanok, hogy őt mint mesehőst minden ízében magyarrá teszik. Mellette Iluskát a költő a nőiség legszebb vonásaival rajzolja. Mély és hű szerelme, néma szenvedése, bánata és halála rokonszenves alakká teszik, szépségét a tündérek is megbámulják. Ő nem vesz részt a küzdelemben, de miatta történik minden; szenvedőleges szerepe éppen ellentétes János vitéz erélyes, tettre vágyó természetével. Egymáshoz illő pár s méltók a sok küzdelemmel kivívott boldogságra.
A költemény előadása, nyelve, verselése mind összhangzásban van a tartalommal. Petőfinek ez a legtárgyilagosabb elbeszélő költeménye; szerencsésen eltalálja benne a népmesék naiv hangját, mely alapjában komoly, de a jó vég előre sejtetésével a borús égbolt alól is ki-kibukkan a nyájas napsugár derűje. Ilyen a nyelve is. A tárgy természete egyenesen megkövetelte az egyszerű, népies nyelvet. A népiesség nemcsak a népies szók és szólások használatában, hanem az eredeti népies gondolkodás, felfogás, érzület, szóval a népszellem letükrözésében áll. Ez aztán jóízűen magyarossá teszi stílusát, melybe csak elvétve kerül egy-egy, a nép nyelvében idegenszerű kifejezés. Versalakja a régi és népies magyar alexandrin, melyet oly könnyen ír, mintha már évek óta gyakorolta volna magát benne.
A János vitéz irodalomtörténeti érdemét fokozza, hogy Arany János, ki szintén érezte az elbeszélő stíl reformjának szükséges voltát, csak ennek olvasása után bátorodott fel Toldi megírására, hogy egyszerre művészi fokra emelje a népies hangú elbeszélést. Petőfi a legelsők közt kereste föl meleg üdvözletével nagy költőtársát, őszintén kívánva, hogy „amit ő nem dicstelenül kezdett, folytassa azt teljes dicsőséggel”. Ezzel kezdődött az az ismeretség, mely utóbb - személyes találkozásuk után – a legodaadóbb barátsággá fokozódott.
A János vitéz után írt két elbeszélése: a Szerelem átka és a Tündérálom mindenképp gyenge alkotások. Amaz népmesei és mondani elemekből van szőve, de a kettő nem fűződik szoros egységbe, krónikásan egyszerű előadása is hidegen hagy. A másik egy fantasztikus álomkép, a költő gyermekkori szerelmének ábrándos képe, mely – úgy látszik – akkor újult fel emlékezetében, midőn újra találkozott gyermekkori barátnéjával. A költemény tele van lírai és reflexív elemekkel, nyelve azonban színesebb, mint az előbbié.
Mindkettőnél jobb a Salgó és a Szilaj Pista, melyek hangulatban is rokonok, annak a borongós, komor hangulatnak szülöttei, melyben a költő való és képzelt csalódásai idején (1846) élt, amidőn a Felhők című lírai ciklusát, a Hóhér kötele c. regényét s a Tigris és hiéna című drámáját írta. Salgó magas sziklavárának romjait 1845-ki gömöri útja alkalmával látogatta meg; a kirándulást maga leírja Úti jegyzeteiben (l. a IV. kötetben), s a költemény bevezetésében majdnem szó szerint említi ott leírt erős benyomásait. De ami történetet hozzáfűz, az merőben a maga képzeletének alkotása. Salgó rablóvár volt a XIV. század elején dúló fejetlenségben, s ura, Kompolti Péter, két fiával rettegésben tartotta az egész környéket. Egyszer Gedővárra rontottak, ennek urát megölték, szép, ifjú nejét pedig foglyul vitték. Rablója, az egyik Kompolti fiú előtt ifjúkori álmai újulnak meg az elalélt szép asszony láttára, de durva lelkű öccse (a férj gyilkosa) is részt kíván a zsákmányból, s már párbajra kelnek érte, de atyjuk magának tartja Perennát; ez most ráveszi Dávidot, hogy ölje meg atyját és öccsét s akkor övé lesz. Megteszi, de a tett után megőrül, s az ölébe kapott Perennával leugrik a magas sziklafalról. A történet jól beleillik az akkori zord időbe, a férfiak jellemrajza is elég sikerült. Kevésbé az Perennáé. Hogy a kétségbeesés és bosszúvágy a legszelídebb nőt fúriává alakítja át, érthető; a Nibelungenlied Krimhildéjét is az elvesztett boldogság és a bosszú forgatja ki előbbi gyöngéd nőiességéből; de itt az átalakulás hosszú idő alatt érlelődik s lélektanilag teljesen indokolt, míg Petőfi balladás rövidségű előadása csak a tényeket említi. A tartalom izgalmasságát festi a költő azzal is, hogy a jambikus lejtésű sorok nem szakadnak versszakokra s rím sem köti össze a sorokat.
Szilaj Pista tárgya újkori, valóságos népdráma. A csinos révészlegény szenvedélyesen szereti egy vén halász gyönyörű leányát; a városi hetivásáron azonban szemet vet rá egy úrfi is. Egyszer, vadászat alkalmával eltévedve, újra ráakad s a hamis lánykának tetszik az úrfi hízelgő beszéde. A gyanakvó Pista másnap rájuk ront, de az úrfi ütésétől elkábul, aztán elbujdosik. Rabló akar lenni a Bakonyban, de a legelső megtámadottnak visszaadja pénzét, aztán addig bujdosik, míg szíve keserve öntudatlanul a Dunához vezeti. A félhomályban már indulni akar a csónakon, mikor az úrfi is éppen odaérkezik Lidivel, s őt fel nem ismerve kéri, hogy vigye át őket a túlsó partra. A Dunán rémülve ismerik fel a legényt, ki ekkor felfordítja a csónakot s mind odavesznek. A népélet viszonyai, a féltékeny legény, a csapodár lány s az úrfi, néhány vonással elég jól vannak rajzolva, az elbeszélés hangja is nyugodt. A négy utóbbi elbeszélés között mindenesetre ez a legsikerültebb.
Tökéletes ellentétei ezeknek Szécsi Mária és Bolond Istók, a boldogító szerelmet dicsőítő két elbeszélő költemény. Petőfi 1847 nyár elején Tompánál volt látogatóban s innét (júl. 6.) együtt rándultak ki a vadregényes murányi völgybe s föl a magas sziklavárba, melyről a legnagyobb elragadtatás hangján ír Kerényinek (l. Úti levelek 9-ik lev. IV. köt.), azt is megírva, hogy „míg a táj páratlan fönségén s a múlt idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábránddal merengett, addig Tompa Mihály aludt és hortyogott”. Még azon a nyáron fel is dolgozta Szécsi Mária kalandos történetét, de nem Gyöngyösi előadása vagy a történeti hagyomány alapján, aminthogy nem is az a célja, hogy az egész kalandot apróra elbeszélje. Szinte balladai rövidséggel ragadja meg derekán az eseményt s szövi tovább azt a szálat, melyen kifejlik majd az ő eszméje. Petőfinél a katonás természetű Szécsi Mária mint Bethlen özvegye maga ajánl frigyet Rákóczi Györgynek, mert ő a vár kapitánya, s mikor Wesselényi a császári sereggel közeledik, a felkészült sereg élén ő fogadja a követet, ki meglepetésében alig bírja elmondani, hogy Wesselényi nevében felkéri a várat. Szécsi Máriára is mélyen hat a deli ifjú, de kérelmét hetykén visszautasítja. A követ azonban maga Wesselényi volt, ki a várkapuban írt epedő levélben kér tőle találkozót. (Minderről semmit sem tud a Gyöngyösinél fenntartott hagyomány.) A levél olvastára majd leolvad Mária szép testéről a páncél, szobájába menekül, hogy el ne árulja zavarát s éjfélre ígéri a találkozót. Wesselényi elmegy, de épp megfordítva, mint Gyöngyösinél, Szécsi Mária kéri Wesselényit, hogy álljon a fölkelők pártjára; midőn Wesselényi ezt férfiasan visszautasítja, vérpaddal fenyegeti, de Wesselényi hűségét így sem tudja megingatni; ekkor aztán kitör belőle szerelme: keblére öleli lovagját, inkább ő szegi meg hitét, lovagjáért el fogja tűrni párja szidalmát, a jövő pedig: „megbocsát a nőnek, hogy elfelejtette végét szerepének”. Ezek az utolsó sorok fejezik ki a mű alapeszméjét is.
Szécsi Mária regényes szerelmét Tompa és Arany is feldolgozták. Tompáé sikerült legkevésbé (maga is csak „középszerű históriá”-nak tartotta), sőt egyenesen elhibázottnak kell mondanunk, mert – igaza van Aranynak (Petőfihez írt lev. 1848. jan. 8.) – „ha az eskü és szerelem, férfiasság és nőiség hozatik küzdésbe... s az utolsók győznek, tragikus vég kell”; így pedig, a történeti hagyomány ellenére, nem fejezhette be Tompa a költeményt. Arany épp úgy fogta fel a tárgyat, mint Petőfi: hogy Isten a nőt szerelemre teremét. Mikor Petőfi – Koltóról visszatérőben – meglátogatta és felolvasták egymás előtt amaz a már kész, Arany készülő költeményét, bámulva vették észre az eszmei egyezést; de Aranynál más a kifejtés, népiesebb a hang s elbeszélőbb folyamatú az előadás. A Kisfaludy Társaság 1847. elején pályázatot hirdetett egy Szécsi Máriáról írandó elbeszélő költeményre. Kétség kívül ez irányította mindhármuk figyelmét a tárgyra, de aztán a versengés elkerülése végett egyikük sem pályázott, s így Szász Károly nyerte el a jutalmat.
A Bolond Istók még sikerültebb. Bolond Istók ismert népies alak, de jóformán csak puszta név, melyhez egy-két általános vonáson kívül csupán a debreceni bekukkanásra vonatkozó szólásmód fűződik; egyéb viselt dolgait teljesen elfeledte a néphagyomány. Ez a humoros, bohém alak nagyon alkalmasnak tetszett Petőfi s utóbb Arany előtt is, olyan életmód és életelvek hirdetésére, melyek mások előtt hóbortosaknak tetszettek. Arany, ki meséit mindig szerette valami valóhoz támasztani, meghordozza hősét Debrecenben is s a maga ifjúkori életét, kalandos vágyait, ideális terveit s keserű csalódásait adja elő, életrajzi hűséggel. Petőfi költeménye derültebb humorú, aminthogy ő nem is csalódásait, hanem vágyai teljesültét énekli meg. Hősét már java ifjúkorában, kialakult életelvekkel lépteti föl, s tulajdonképp csak egyetlen kalandját mondja el, melyhez ő is a maga életéből vesz motívumot. Mint ahogy ő sok hányatás és küzdés után is megőrzött vidor életkedvvel benyit egy mogorva apának komor külsejű házába s aztán feleséget meg boldog családi tűzhelyet szerez magának: úgy tesz hőse is. Egyébként a cselekvény szövésében teljesen képzelete után indul. Hősét úgy lépteti föl, amint jól megveri a zivatar, de ő csak neveti ennek erőlködéseit s bekopogtat a legközelebbi tanyán. Bár csurom víz s éhes is, mégis van kedve ingerkedni a vén gazdasszonnyal. Az öreg gazda szenvedő arca s élettörténete meghatják, de komolysága csak addig tart, míg az öreget a maga szivárványos lelke derűjével s vallásos hite s reménye balzsamával megvigasztalhatja; aztán ismét a régi, vidor szeszélyeivel mulattató emberré válik, ki folytatná eddigi vándorlásait, de előbb az öreg úr, majd unokájának megérkezése gátolják. Azt már eddig is láttatta, hogy könnyelműsége alatt érző szív és vallásosság, vidorsága alatt komoly tudomány és élettapasztalat rejlenek; most aztán bebizonyítja gyakorlati tudományát, az élet követelményeit ügyesen megvalósító képességét is, s így mindenképp rászolgál arra, hogy valahára igazán boldog legyen. Ez a boldogság szétárad az egész házon, s jut belőle az öreg gazdának is, ki unokái körében elfelejti régi szenvedéseit. Íme Bolond Istók ugyanaz az alak, kit a Vándorlegényben s Petőfi egyéb költeményeiben láttunk, az az éhen-szomjan kóborló, sokat hányódott, de sokat is tapasztalt kóbor diák vagy mesterlegény, kit nem csüggesztenek el szenvedései, aki gyönyörködik a világ szépségeiben, ahol lehet, kiveszi részét az örömből is, aki erős hittel bízik a jövőben, mert azt hiszi, hogy Isten mindenkinek gondját viseli s addig senki meg nem halhat, míg egyszer boldog nem volt; ez a hit, ez a meggyőződés megerősíti lelkét a küzdelmekben s csak növeli életkedvét. Nem a költő maga-e ez, kinek mostoha sorsa elviseléséhez szintén az a biztos hit ad erőt, hogy egykor minden jóra fordul, s hírnév és családi boldogság örömei fognak neki kárpótlást nyújtani a kiállott szenvedésekért? (l. Úti levelei 11. lev. IV. köt.) S mikor ezt elérte, 1847 őszén, akaratlanul feltámadnak előtte a küzdelmes napok emlékei s életkedve annál nagyobb, mert nem csalódott hitében, reményében.
A költőnek ezek a saját életviszonyaiból merített tapasztalásai teszik oly vonzóan igazzá Bolond Istók alakját. Kevésbé sikerült az öreg úr jellemzése, kiben ellentétül a világgyűlöletet és életunalmat akarja feltüntetni, de ehhez kevés a valószerűség és lélektani hűség. Annyi csalódás és keserűség után a mély fájdalom igazolva van, de a kedvetlen szomorúság még nem világgyűlölet és életunalom, aminthogy Bolond Istók beszélgetése meg az unokalány váratlan megjelenése hamar el is űzik a komor hangulatot. A költemény előadása, hangja rendkívül változatos és könnyed; a tartalom szerint egyszer tréfás, másszor komoly és emelkedett, egyszer festő, másszor elmélkedő s végül merengő; de az alaphangulat, a boldog véget előre sejtetőleg mindvégig derült. A versforma is összefügg a tartalommal. mintha a költő az egyenlőtlen sorok szeszélyes ömlésében hősének szabados természetét s életkedvének vidor szökellését akarná letükröztetni. Nyelve is ötletes és népiesen magyaros. A Bolond Istók az elbeszélő nemben János vitéz után mindenesetre a legjobb alkotása Petőfinek.
1847/48 telén még két elbeszélő költeményt kezdett írni: a Táblabíró és a Lehel címűeket, de bár egy-egy töredéket mindegyikből közölt, mindkettő befejezetlen maradt. Amabban nyilván a régi Magyarország csökönyös maradiságát s félszegségeit akarta kigúnyolni (mint ahogy tette már a Magyar nemes és Pató Pál cím
kitűnő életképeiben), a Lehel pedig, kinek alakja régóta érdekelte a költőt (Lehel című kisebb költeménye három is van), népies krónika lett volna, melyben- a kezdetből ítélve – hősének németgyűlöletét akarta rajzolni. Mindkettő célzatos mű lett volna tehát, de befejezésüket megakadályozták a következő hónapok nagy és izgalmas eseményei, melyek nyugalmas hangú elbeszélő költemények írására nem voltak többé alkalmasak.
S Petőfi mégis írt: 1848. aug. havában megírta az Apostolt, de ezen rajta is van korának s a maga lelkének minden izgalma. Életrajzában (l. az 1. k. 16-17.l.) láttuk, milyen hatással voltak rá az 1848 márciusától kezdve történt politikai események, a fejleményekkel elégületlenül hogyan lett mind türelmetlenebbé, vágyaiban, reményeiben csalódva miképp vált egyre elkeseredettebbé. Ijesztően gomolyogtak felettünk a közelgő vihar felhői, s őt eközben nemcsak a haza sorsa, hanem családja fenntartásának gondjai is egyre jobban izgatták. Naplója, prociamatiója, hírlapi cikkei, levelei mind erről a háborgó izgalomról, keserűségről tanúskodnak. Ebből a hangulatból fakadt az Apostol. Hőse Szilveszter, kit egy részeges tolvaj a korcsma küszöbén talál s öregségére a maga támaszául akar fölneveltetni; de fölakasztják s a fiút nevelőanyja az utcára kergeti, hol egy vénasszony akad rá, s koldultat vele, de amit keres, elszedi tőle s a kutyájával hálatja. Ezért örül, mikor egy úr magához veszi fia inasául. Itt aztán évekig tűri az úrfi szeszélyeit, mert eközben éles ésszel figyel és tanul annak háta mögött. Önérzete utóbb föllázad a rabszolgatartó úrfi bánásmódja ellen, otthagyja a házat s a nevelő segítségével iskolákba jár, kitűnően tanul s szép jövőre lehetne kilátása, de ő a nép emberei közé megy falusi jegyzőnek. Itt demokratikus eszméinek hirdetésével akarja a népet felvilágosítani, de az uraság és a pap rossz szemmel nézik működését, amaz megfenyegeti, emez pedig ellene lázítja a népet s távoznia kell. Egyetlen lélekben kél iránta rokonszenv, az uraság szép ifjú lányában, ki a búcsúzáskor megvallja neki szerelmét, utóbb el is szökik utána, felesége lesz s megosztja vele az egyre növekvő nyomorúságot. Mert Szilveszter hiába foglalja írásba eszméit, megdicsérik munkáját, de kiadni senki sem meri, mert tele van a legszabadabb köztársasági eszmékkel. Szilveszter kénytelen mások munkáit másolgatni, de ebből kenyérre sem telik, egyik gyermeke éhen hal, s jegygyűrűjét kell eladnia, hogy eltemethesse. Egy titkos nyomdában végre kiadja munkáját, s emiatt kegyetlenül börtönbe hurcolják. Évekig sínylődött itt, őrjöngő fájdalommal, s mikor hosszú idő múlva kiszabadul, nejét s gyermekét sírjukban sem találja. Semmi sem köti többé az élethez. Az utcán nagy tolongás van, a királyt várják, ő is odaáll, rálő a királyra, de leteperik s aztán a kárörvendő együgyű nép szeme láttára másnap lefejezik.
Bár e mese egészen a költő alkotása, olvasmányainak, élményeinek, a közelebbi és távolabbi hazai történeteknek befolyása könnyen felismerhető rajta. A francia forradalom, a szabad eszmék hirdetéséért börtönbe zárt Táncsics Mihály, kit márc. 15-én az ifjúság szabadított ki, a vérpadon elvérzett Martinovics és társainak sorsa nem egy helyzetet és eszmét sugallnak, mint ahogy Szilveszter nyomorának rajzához Kuthy Hazai rejtelmei, a jegyző és a falusi nép sorsának festéséhez a maga tapasztalásain kívül Eötvös Falu jegyzője is szolgáltatott egyes motívumokat: Szilveszter börtönbeli szenvedéseinek leírása s az ablakára szálló madár pedig Byron Chilloni fogolyjára emlékeztet. A cselekvény nincs híján egyes szép részleteknek, különösen a költemény első felében, midőn hősének gyermekkori hányatásait és nyomorát s ifjúsága küzdelmeit az életből ellesett igaz vonásokkal teszi valószerűvé, hősét pedig rokonszenvessé; bár a célzatosság, az úri és papi osztály elleni gyűlölet itt is erősen észrevehető. A második részben egyenesen a fennálló politikai és társadalmi rendet teszi felelőssé hősének tragikus életéért és elbukásáért. Szilveszter férfias, mély szerelmében, rajongó szabadság-szeretetében szenvedélyes királygyűlöletében ráismerünk a költő érzelmeire, de egészben mégsem magát rajzolja. Kompozíciója sem hibátlan, de hősének jellemzésében van a fő hiba. Szilvesztert az ideális szabadság, az emberi önérzet és függetlenség hőseként akarja feltüntetni, de hőse eszméit nemigen fejti ki, sem akkor, mikor ez a néphez szól, sem akkor, midőn munkáját megírja. Mikor a nép közt apostolkodik, még rajongónak látszik, amiből ismételt csalódása sem gyógyítja ki; később is annyira eszméinek él, hogy az élettel való köteles küzdelemben, midőn már feleség s gyermekeiért kellene dolgoznia, szinte gyámoltalanná válik; rajongása utóbb egész őrjöngéssé fokozódik, s kikerülhetetlenné teszi a katasztrófát. A politikai és társadalmi állapotok éles bírálata, a helyzetek és jellemek rajznak erős színezése mindenütt a költő elégületlen háborgását láttatja a hűség és igazság rovására. Ezt a lázas hevületet éreztetik egyenetlenül folyó rapszodikus versei is. Nem tudjuk, tett-e a költő kísérletet a mű kiadására; de ha megjelenik, valószínű, hogy akképp fogadja a közönség, mint forradalmi láztól égő lírai költeményeit. Kéziratban meglehetősen elterjedt s az 50-es és 60-as években, mint a forradalmi eszmék hirdetője, titkon mély hatást is keltett. 1862-ben valami rossz másolatból kiadták, de nagyon hibásan; első teljes kiadása csak az alkotmányos idők helyreállta után, 1874-ben jelent meg.
(Forrás: Petőfi Sándor munkái III. k. – Bp., Franklin-Társulat 1906.)
