Émile Zola (1840-1902): Igazság

 

Zola Émile utolsó könyve! A „Négy Evangéliom” harmadik része. Az ő rajongó lelkének naiv meggyőződésével van megírva. Elmondja, hogy milyen káros, milyen romboló hatással van a népre a papi iskola, leírja, hogy milyen tudatosan tesznek tönkre generációkat a jezsuiták kongregációs iskoláikkal, milyen úton-módon hódítják a maguk pártjára az asszonyokat. Fondorlataik sok-sok szövevényes szála húzódik végig ezen irány-regény meséjén és megkapó az az arcképsorozat, mely a szereplő papokból kikerül. De nemcsak gonosz papot ismer, leír két derék, jó embert is, akik hiába küzdenek, amikor a nép kizsákmányolására a legegyügyűbb  komédiákat játsszák el Maillebois-ban, a regény fő színhelyén, a kapzsi, telhetetlen, garázda papok. Lankadatlan, szívós ellenfelük az iskolamester, a néptanító, aki tudatában van annak, hogy ő missziót teljesít, aki a maga sorsával nem törődik, hanem küzd, mint az igazság elszánt, bátor híve, nemcsak a papok ellen, hanem az ő csatasorában burjánzó kislelkűek ellen is.

A regény meséjét a Dreyfus-pör egy igen elmésen kigondolt áttétele alkotja, melynek bűnesete egy kéjgyilkosság. Ártatlan hőse egy zsidó tanító. Az izgató tárgyalások közvetlen leírásai a regény legerősebb fejezetei. A negyedik generáció szolgáltat igazságot a kegyetlenül megkínzott áldozatnak – ezzel a hatalmas befejezéssel végződik a könyv, egy nagy elmének, egy igazi embernek utolsó műve.

Forrás: Jövendő 1. évf. 2. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza. 1903. márc. 8.

Murger, Henri (1822-1861): Unokahúgomnak

Te is, meg én is immár túl vagyunk

A jó, a szép, a gyermek-napokon;

Eszembe’ van még boldog tavaszunk –

Hát teneked, oh Angela húgom?

Beh messze van már és azóta, hajh!

Hány év repült el lomha szárnyakon!

S a szőke jókedv, a nagyhangú zaj

Velök repült, oh Angela húgom.

Az iskolából szökve, úgy-e bár

Táncolva, hogy daloltuk az úton:

- „Ne menjünk a babér-ligetbe már” –

Már nem megyünk, oh Angela húgom.

Te boldogabb vagy; házi tűzhelyed

Nem hagytad el; anyádnál élve, honn,

A szűzi jámborság vagyon veled,

Mely vélem nincs már, Angela húgom.

Ha nappalod munkában eltelék,

Éjjel egy angyal virraszt ágyadon,

És boldog, álmok szállanak feléd

A mennyekből oh Angela húgom.

Miként neved, oly édes a szavad,

Szemedbe írva jóságod vagyon,

S illattal tölti be lakástokat

Tizenhat éved, Angela húgom.

Hajdanta vettem újév ünnepén,

Amit vehettem néhány frankomon

(Sok sohse volt!) és vígan elvivém

Tenéked, oh én Angela húgom.

De most az erszényemnek léke van,

És Plútosz Istent hasztalan hívom:

Vak ő, de siket is; az én szavam’

Nem hallja meg, oh Angela húgom.

Ma hát nem küldhetek semmit neked,

A jou-jou-kat megvenni nem tudom,

Se albumot, se holmi nippeket,

Se bonbonniére-t, oh Angela húgom.

Egy készorítást adhatok csupán

S egy szűzi csókot – persze homlokon,

S e verset, melyet holnapig talán

Már elfeledsz, oh Angela húgom.

Ford.: Radó Antal

Forrás: Jövendő 1. évf. 2. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza. 1903. márc. 8.

Bródy Sándor (1863-1924): Az albíróné

 

Mostanában sokszor megvárom, amíg a nap fölkel. Milyen érdekes is a hajnal, ha az ember fölkel és két lábára állván mozogni kezd bizonyos cél felé…

A napot csak szeretem, de a természeti tünemények között mégis embertársaim érdekelnek a legjobban. és a gyönyörűség érzése áraszt el, amint a körutat elárasztja a friss sugárözön és abban megpillantom az első munkára igyekező alakokat. Kőművesek, mindenféle gyári munkások és napszámosok, akik talán másfél óra járásnyira laknak a tett helyétől, ahol hat órára már jelentkezniök kell. Hajh, ebben a városban már nagyon a távolságok, Budapest valóban világváros! és a munkásoknak sincs semmi nemzeti jellegük. a nap süti a hátukat és erre fölvidámodnak. Az eső veri a vállukat, az arcukat és ezért komolyak. Egyébként a két iromba lábukon sürgősen továbbítják magukat az új munka felé.

Csudálatos szorgalom és fegyelmezettség ez. Valahányszor ki nem alszom magamat és így várom be az utcán a napfelkeltét: mindég újra és újra meghat „a szegény jó állat2-nak a hangya természete, kötelességtudása, szorgalma és szelídsége. És némelykor ártatlanabbaknak és tehetetlenebbnek látszanak, mint a fiatal barmok, amelyeket szintén ilyenkor hajtanak végig a vágóhídra. De a munka nem vágóhíd, a munka szent! A papok mondják, Smidt Krisftóf mondja, Hoffman is, Ramzesz is, a császárok és a házi miniszterek is. Persze, hogy a lump újságírónak ellene kell mondani! De végeredményében nem merek. Oh, tisztellek phisikai munka és elhiszem, hogy olyan vagy, mint az erkölcs: az államok talpköve, az úri rend nyugvó széke, amely – igaz – néha himbálódzik! Mégis irtózva gondolok arra, hogy reggel hattól este hatig kell majd ezeknek – akik előttem elvonulnak – egy buta kalapáccsal egy buta szögre ütni, vagy ugyanazon a talicskán maltert fölvinni… Mit tudom, mi a kötelessége ezeknek az örök Sisiphusoknak?

Főj, de csúnya pszikológia ez! A nap fölkelt a város fölött, örüljünk neki. A paloták tornya már merő arany, ébrednek a pesti pacsirták is, a verebek. Az elegáns, sárga villamoskocsik végigsuhannak az utakon. A gyalogjáró nép oly szürke, olyan formátlan hozzájuk képest. Nem is ül beléjük csak egy-egy leány. Piros kalaposak, sárga arcúak, ezek mennek haza, ezeknek lement nappaluk – az éjjel. Furcsa egy had és nehogy azt higgye valamely szentimentális lélek, hogy rosszkedvűek, fáradtak vagy szemérmesek. Néhol a gyalogjárón vagy egy-egy túlzsúfolt fiákerből föl-fölszáll a csapatjuk, mint exotikus madarak, olyanok. Vidám gágogás között törekednek valamerre, nem haza még, élni magukért.

Budapest már valóban nagy, vannak vendéglői, ahol négy órakor friss húslevest és marhahúst lehet kapni. Ahol napfelkölte után hamarosan tálalják a délebédet. Húsz-harminc féle fogás van e vendéglők ételsorán. és kötelességeik teljesítése után itt ülnek le a színes ruhájú leányok és öntudatlanul, bizonnyal, de boldogok, hogy egy kis megfordított társadalmi rendet játszanak.

A vidámakkal, az erkölcstelenekkel néha szembe találkoznak a komolyak, az erkölcsösek, a munkára menők. A két párt kíváncsian nézi meg egymást. Az egyik gondolhatja: amikor még ilyen voltam! A másik meg azt mondhatja magának: vajon nem jobb lenne-e, ha ilyen lennék?! De csupa erkölcs ez a város. mennyei erkölcs. Szinte megbódít. A szép és fiatal lányok százai törekszenek előre, bújnak ki a szák utcákból. Ennek a mi Budapestünknek kissé vegyes volta, sokféle fajtájának az összekerülése: a szép lányokat tömegben váltja ki. És mennek, hogy megkeressék az egy forintnyi – sokszor csak néhány krajcárnyi – bért: louvrei Venusok, félretaposott cipőben, Rosetti karcsú dámái berlini nagykendő beburkolódzva, átszellemült arcú, fiatal madonnák, olcsó és kellemetlen angol kalapban. Érzéki szépségek, akiknek arcán a nyugodtan átaludt éjszaka ártatlan rózsákat fakasztott. Két bájos, vörös leányt látok, nyilván ikertestvérek. A mesterségük úgynevezett „fehérvarrás”, látom a ruhájukon, mert lomposak és a tegnapi fehér cérna ott ragadt a szoknyájukon. Alkalmasint nem reggeliztek még, igen bizonytalanul lépkednek előre. És nem szólítanak meg egy férfit, hogy adjon nekik enni!

II.

A hajnalt váró, nem munkából élő leányok között a minapában megjelent egy csinos, kövér asszony, aki röviden: albírónénak neveztette magát, és máról-holnapra való udvarlóinak legszívesebben az uráról beszélt.

Hozzá vagyok szokva, hogy a legkülönösebb dolgokat egyszerűsítsem, mégis, nem egyszer zavarba hozott ez az asszony, midőn nem tagadta, hogy pillanatnyi szükségből szakított a rendes erkölccsel, de az ügy egyébként is örömet okoz, mint fájdalmat. Csak a férjét ne emlegette volna folyton:

- Az uram úgy viseli a bajuszát, mint maga…

- Az uram… szép, magas ember. Hogy szeretem-e? Hisz’ az uram! – Az uram így, az uram úgy…

A hajnali mulatóhelyet elhagyva, nem egyszer egyenesen a vásárcsarnokba sietett, hogy valami jó marhahúst – és friss salátát – vásároljon az ura számára, ebédre. De micsoda pénzből, milyen pénzből?!

- És az urának nem akad meg torkán a leves? – avatkoztam bele az albíróné családi szentélyébe.

- Ha tudná, miből vásároltam…

- Nem tudja?

- Nem is sejti. Ügyes asszony vagyok én. Valami rokonomnál, beteg asszonynál hálok, elkísér, megcsókol, hazamegy.

- Ha egyszer idejönne!

- Jesszus Mária! De ő nem jár ilyen helyre, szolid férfi, becsületes, nem mint maguk, nem csalja meg a feleségét. Aztán estére el van fáradva, alig várja, hogy lefeküdjék. Egész nap szaladgál, állást keres. Föl van függesztve. (Nem ő a hibás.) Mi vidékről jöttünk. (Tudja-e, hogy nem voltam színházban, amióta itt vagyunk.)

- Egy jó asszony eltartja az urát! Most már értem.

- El hát, ahogy tudja. Ha állásunk lesz, minden másképp lesz. Nem tud neki valami állást? Elküldöm magához, de vigyázzon! Mikor?

És valamelyik józan délután megjelent nálam az albíró. A rendes, kissé fakult, kissé mívelt ember. Egyszerű, de uras modorú férfiú, aki már természetesnek találta, hogy a felesége protegálja nálam, egy fiatalkori ismerősénél. Az ismeretséget – amit az asszony talált ki – nemigen firtatta. Nyugodtan nézett rám, a szeme tiszta, a lelkében semmi gyanú. Kissé szégyellte, hogy amióta fölfüggesztették, az asszony tartja el, rokonaitól kölcsönkért és betegápolásért kapott pénzen. (Ezt hitte.) Dolgozni akart mindenképpen és mindenáron, természetesen újságírónak ajánlkozott, valami könnyebb munkára, esetleg vezércikkre, mert annak minden formáját betéve tudja már az olvasó.

- Törtjük a fejünket! Gondolkozzunk csak, mit lehetne tenni! – fontoskodtam én és szégyenkezve vallom be, nem az állás, a hivatalszerzés járt az eszemben, hanem ez az átlag mégis ritka viszony, amelyben ez a férj van a feleségével. Arcomat kezeimmel elfödve – a mély elmerülést játszva – ujjaim között néztem rá, hogy átlássak széles és tiszt a homlokán: van-e abban valamelyes ismerete a helyzetének? Tudja-e, hogy mily áldozatokat hoz érte az asszony, és hogy meggyalázza ez áldozatokkal?! Mi a véleménye az egész ügyről és mit mondana, ha én most egyszerűen föltárnám előtte a helyzetet:

- Albíró úr, egy férfitől kér ön szívességet, de azzal a férfival megcsalta önt a felesége. Igaz, legfőképpen azért, hogy önnek ebédre marhahúst – jó szegyét – adhasson, főtt húst, amit ön, tudom, annyira szeret és tiszta fehérneműt is adjon, ami önnek – tudom – a gyengéje, mert ön igen tiszta ember… Albíró úr, férfiak vagyunk, teljes őszinteséggel és az ismert férfias nyíltsággal – köpjünk az egymás szemébe, vagy határozzuk el, hogy a klubtörvények szerint mind a ketten becsületes emberek vagyunk, ellenben az asszony, az becstelen, rossz!

Mégiscsak jobbnak tartottam, hogy hallgassak. Jó erősen megszorongattuk az egymás kezét és én megígértem, hogy értesítem, mit tudtam érte tenni.

Nincs valahol egy bizalmi állás, valami titkári hivatal egy jóhiszemű, derék, vak ember számára? Vagy nem ezen a címen kell kereskednem és ellenkezőleg, azt kell kérdenem: hol egy hivatal, amelyre egy olyan ember kell, aki elszánt, elhatározott gazember, mindent tud, mindent lát és tudatlannak, meg vaknak tetteti magát, hogy nyugodtan ehesse meg a maga sóba-főttjét és megtarthassa lábai alatt a rendes erkölcsi alapot?! Egy emberem van, ajánlom!

Az asszonya mindég kínoz vele: - van-e már valami? Sietni kell, mert nem tudok tovább alakoskodni. Egyszerre csak megtudja!

- És ha megtudja? – kérdeztem az asszonyt.

- Megver, elkerget.

- És ha tudná, és mégsem bánná?

- Megutálnám, otthagynám!

… Oh, be nagy, de tarka is lettél ifjú kalandor, homokra épített összevissza Budapest!

Forrás: Jövendő 1. évf. 2. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza. 1903. márc. 8.

Alexander Bernát: Fadrusz János

Midőn a lepel lehullt Fadrusz Mátyás szobráról, az első pillantás meggyőzött róla, hogy ez a szobor sikerült; áhítat fogta el lelkemet, a nagynak fuvallata csapta meg valómat, elfelejtettem, hogy ezernyi ezer ember közt állok és elmerültem a szobormű nézésében. Igaz, hogy sem én, sem más nem nézte akkor a szobrot pusztán mint műbíráló; a leleplezés pillanata egy nagy nemzeti ünnep delelő pontja volt, mely egész valónkat fölkavarta. Mátyást ünnepeltük, Mátyás szülővárosát, Mátyás tetteit, a nemzet múlt dicsőségét, hajdani nagyságát, a magyar történet legragyogóbb, legtisztább emlékét. De hogy a szobor ebbe a hangulatba bele tudott illeszkedni, hogy nem zavart ki belőle, sőt élesztette és mélyítette, ez a szobor érdeme volt és midőn később szóhoz juthatott az elmélkedés, az is az első benyomást igazolta.

Fadrusz nem volt idegen ahhoz az eszmekörhöz, amellyel mi Mátyás királyt tekintjük. Ez a mi Mátyásunk, a nagy király, a hadverő vezér, a magyar erő dicső hordozója. Ez nagy ember. Mi teszi azzá? Nem tudom megmondani, ez a művész szintetikai erejének titka. Ugyanezek a vonások lehetnének, ugyanez a tartás, ugyanez a környezet, csak valami kicsinység, hiányoznék és a nagyság érzése esetleg elveszne. Semmiféle leírás nem fog soha a fő, a döntő körülménynek nyitjára akadni. De minden ezen az alakon, ezen az emlékművön, erőt tükröz és sugároz. Egy római imperátorhoz hasonlóan üli meg lovát, keményen, büszkén, öntudatosan. Fejéről szabadon hullanak alá a fürtök, melyekből arany babérkoszorú fénylik ki. Az arc kemény elszántságot sugároz, mintha mondaná: száz csatában győztem, most pihenek, de készen állok, ha kell, új küzdelemre. A kegyetlenséggel határos az arcnak e dacos kifejezése. De ez még sem valami Landsknecht, valami condottiere. Szó esett Verocchio Colleonijéről. Nincs hasonlóság köztük. Colleoni művészi tekintetben talán a legszebb újkori lovasszobor, aki alkotta, nagy művész volt, elsősorban művész, aki gyönyörködött a szépségben, a kifejezés erejében tisztán mint artista, de Mátyás nem Colleoni. A testtartásban van hasonlóság, a kifejezésben nincs. Colleoni csodálatos szép alak, bátor banditavezér, friss, merész, mindenre kész, elszánt. Mátyás: király. Ez a férfiú a messzeségbe tekint, értelmesen, mintha a múltat és a jövőt, a közelt és a távolt egy pillantással átfogná. Ettől az embertől mi nem félünk, ebben megbízunk, mert ő is – nem elbizakodott -, de magában bízó. Nem szép arc. Még néhány év előtt egy ideális szépségű Mátyást kaptunk volna. Fadrusz mátyása inkább csúnya, de csúnyasága vonzó, férfias, jellegzetes, az élet kemény ekevasának barázdáit mutatja. Csak finoman metszett ajka kelti e férfiú egy más életének sejtelmét. Ez most semmi egyéb, mint hadvezér, az ajk nem nyílik mosolyra, vagy nyájas szóra, de mi érezzük, hogy tud mosolyogni, tud finom beszédre is megnyílni. De mindennek megvan a maga ideje. Most nehéz páncélban, nehéz lovon ül és fogadja hívei hódolatát. Most nincs ideje a szelíd érzelmeknek, az elme játékának.

Nehezen, súlyosan, egészen páncéllal borítva üli meg lovát, majdnem mintha a kengyelben állna. Keze egy szerencsés mozdulattal a ló nyakán vízszintesen nyugvó kardját fogja; bal keze átfogja a kard hüvelyének hátsó részét, jobb keze a kard markolatán nyugszik, mintha kész volna minden pillanatban kihúzni. Mindkét keze így jól el van helyezve, a kar, amely szépen görbül és a kar mozdulata a páncélon át is energiát árul el. Maga a páncél nagy feladatot rótt a művészre. Nagyon nehéz, a mellvért hatalmasan domborodik a mell fölött, és főleg oldalról tekintve, egészen idegenszerű képet ád az alaknak. Hogy lüktessen élet e páncélon keresztül? Talán jobb lett volna könnyebb páncélt választani. Verocchio nem mert ekkora tömeggel megküzdeni. Hiszen a király nincsen csatában, nem is jő csatából, győzelmi ünnepet ül, harci karakterét a könnyű páncél is jelezhette volna. De értem a művész szándékát. Félelmetesnek akarta feltüntetni a magyarok királyát, félelmetesnek és királyinak, ezért választotta a nehéz vértezetet. Egy érzés él az egész műben. Zord Mátyás áll előttünk, kinek száz ellenséggel kell küzdenie. Semminek sem  szabad enyhíteni ezt a zordságot, minden hozzájárul kifejezéséhez, a súlyos páncél, a nehéz ló, a bástya foka, melyen a ló megveti lábát, a hatalmas vitézek, kik a bástya tövében állnak, és a győzelem jeleit, a meghódított zászlókat hozzák. Valami egyszerű, de hatalmas ékesszólás van ebben a műben, mely a retorika minden virágját megveti, csak egy érzéssel akar hatni, de ezzel azután hatalmasan. Fadrusz nem tekint se jobbra, se balra, ellenáll minden kitérő kísérletnek, csak egyet akar, de ezt teljes, a végsőig megfeszített erejével. és ámbár a páncél súlyos és megeleveníthetetlennek tetszik, mégsem hat úgy, mintha ez másnak a harci meze volna, mintha a szobrász a kész, élettelen vértezetre ráillesztette volna Mátyás fejét. Nem, ez Mátyás harci öltözete; az arc energiája olyan, mintha csak egy erőtől duzzadó testből sugározhatnék rája, mi ezen a páncélon keresztül érezzük a testet, az arc erejének közvetítésével. Igaz, hogy oldalról nézve ez az érzés elvész, de Fadrusz nézetünk szerint helyesen járt el, midőn a szobrot egy fő szempont számára alkotta. Nagyon különösnek találom azok okoskodását, akik, ha arra szükség nincsen, megkerülik a szobrot, mintha próbát tennének, vajon ha szalonba lép, hogyan fog festeni hátul, vagy oldalról tekintve.

A ló nyugodtan áll, egyik lábát sem emeli, két hátsó lábát, hogy erősebben álljon, hátrafelé feszíti, fejét lehajtja. A talapzat szélégi lépett, de nem nyugtalanítja a nézőt. Nagy erénye az, hogy nem vonja el a figyelmet Mátyástól. A nagy király méltóságos megjelenésének szükséges eszköze, semmivel sem több, semmi egyéb.

A bástya foka, melyen a ló áll, egyszerű, szürke kőből készült, gömbölyű, csipkés párkányzatú. Jobbról-balról keskeny hídlás vezet le az egész mű talapzatához. A hídlás így kétfelől ferde, íves síkban fut lefelé, csonka oszlopokon nyugszik és a nagy bástyafokhoz hasonló kis bástyafokban végződik. Ezáltal kis térség származik, a középső bástyafok és a hídlás között, ahol a művész a mellékalakokat helyezhette el.

Mindössze négy van. Nincsen nevük, mert itt csak Mátyás él és uralkodik, de van karakterük. Mind föltekintenek Mátyásra, egynek kivételével, de ez az egy, aki felénk fordul, zászlót nyújt fel a nagy királynak és kiáltja – mit kiálthatna egyebet? – éljen Mátyás király! Igaz, hogy így nyitott szájjal áll előttünk, a nyitott száj nem szép, de nem szeretném, ha ez a nyitott szájú legény, bármi legyen a neve, nem állna itt. Ő szólaltatja meg a szobrot, ő nyitja meg a mi szánkat. Oly őszinte lelkesedés, oly egyszerű pátosz van ebben az emberben, hogy a lelkesedés szimfóniájában az ő alakja sem hiányozhatik. Mellette áll a nagyszakállú, a legnépszerűbb alak, mondják, hogy Magyar Balázs, ki levette sisakját a fejéről és megható rajongással tekintetében néz föl a nagy királyra. Ezek a jobboldali alakok. Bal felől is két alak áll, itt is az egyik a zászlót felnyújtja, a másik lehajtja férfias, páncélos alakok, a fekete sereg vitézei, a hűség és bátorság, az erő és odaadás példányképei. A kép is festői, a lobogó és elterülő zászlókkal, a páncélos, férfias alakokkal, de még több mint festői, naiv ékesszólásával és igaz érzésével a lelket is megragadja. Ennek a nagy királynak ily hívei voltak, mert a nagyság olyan, mint a mágnes, magához vonja a legjobbakat és ezeknek a jó magyaroknak ily királyuk volt. A királynak a jelessége fokozza a hívekét és ezeknek az ereje a király erejének talapzata. Szívünkbe zúg a férfierények e szimfóniája. Húsz évvel ezelőtt, nem, még talán tegnapelőtt, hideg, élettelen allegóriák állották volna körül a nagy királyt, talán a Hungaria, bizonyára a bátorság, talán fúriák, maga nagy Arimán, a mint láncra veri Mátyás és egy reliefen feltűnt volna Mátyás a tudósok körében, korvinakötet sem hiányzott volna, mindez szép, finom, filigrán kivitelben. Nagyon szép lett volna, de nagyon élettelen. Ebben a szoborműben élet zúg, érzés lüktet, a múltnak élete ugyan, de annak oly megragadó jelenete, hogy a jelenben is szívünket hevíti.

De még nem végeztem. Ami művészünknek a szerencse is kedvezett, alkalmas tért kapott a maga alkotása számára. Legtöbb szobrunkat a tér öli meg, városaink nagy négyszögletes terei, ahol a házak agyonnyomják a szobrot, vagy a szobor elbújni kénytelen, hogy a veszedelmes szomszédságtól megmeneküljön. Legtöbb szobrunk közlekedési akadály és kárt szenved a modern élet zajától, mely megszokottá, majd unottá teszi látványát. A Mátyás-szobor tere ideális. Van neki nagyszerű háttere, a gót templom hatalmas szürke fala, a maga szép, nagy, csúcsíves ablakaival. Ez a szerencse adománya volt, de a szobrász tudott élni a szerencsével és műve kiállotta a próbát, melyre ez a háttér tette! A szobor akkora, hogy ez a háttér nem nyomja. Épp ellenkezőleg, a hatalmas háttér még emeli a szobor impozáns voltát, mert a szobor megáll vele szemben, szinte egyensúlyozza. A templom közelsége a teret megfosztja a mindennapi próza durva, rikító színeitől. Zajong ott az élet, nem a temető csöndjében érezzük magunkat, de a hangulat mégis más. A szép építészeti mű a maga tagolt tömegével megcsendíti azt az ünnepi hangot, mely a szoborműben tovább zeng. Nincs szebb tér most Magyarországon és nincsen tér, mely a magyarság érzését oly nagy akkordban szólaltatja meg, mint a kolozsvári Mátyás-tér.

Midőn hazafelé jöttem, úgy éreztem magam, mint aki egy nagy dolgot átélt lelkében. Előttem állott, képzeletben az egész mű, egyszerű nagy sziluettjével; lent a vitézek, amint fölfelé utalnak erejük és egész Magyarország erejének forrására, nagy Mátyás királyra. És mondottam magamban: ezt a férfiút vártuk mi oly régóta, ezt a Fadrusz Jánost; bizonyos feladatokra, úgy látszik, ő a legalkalmasabb; érzi a mi érzésünket, tud a mi nyelvünkön szólni és van érzéke a monumentalitás iránt. Lehetetlen, hogy nagy hatása ne legyen művészeinkre is. Erő van benne, naivság, pátosz, lendület. Érzi-e a szépet is, mint Zala? Nem tudom. Inkább a karakter és karakterisztikus vonzza, de ez jó modern vonás benne. A rafinált elmélkedés nem tette habozóvá, és kétkedővé. Ez megfelel nekünk. Mi nem vagyunk ott, hol a nyugaton vannak, kezdetlegesebbek vagyunk, de talán épebbek is. Mi hiszünk. Mi hiszünk a múltunkban és a jövőnkben. Párizsban talán azt mondották volna, mit nekünk a páncélos vitézek és a páncélos király, ez nagyon durva, nagyon egyszerű, nagyon primitív. Németországban a győzelem istennőjét keresték volna, mert Poroszország legyőzte a fél világot. Nekünk Fadrusz egyszerű, erős pátosza tetszik, az ő művészete modern, realisztikus, de minden rafinement nélkül való. Ő a legjobb magyar érzéseknek, a hitnek, a lelkesedésnek, az egyszerű igazmondásnak és a nemzetéért való rajongásnak egyik művészi apostola. Ő is hisz magában, és hisz bennünk, mi viszonozzuk, hiszünk benne.

Forrás: Jövendő 1. évf. 2. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza. 1903. márc. 8.