1.
A
líra él; vall a korról vagy a kor ellen, a kornak vagy az időtlenségnek. A vers
népszerű, olvassák és szavalják. A termés gazdag és sokszínű. Viszont napjaink
esztétikai zűrzavarában bőven akad csábító tévút is. Sokan tévesztik össze a
szolgálatot az értékkel. Sokan feledkeznek meg a „tartalom” miatt a formáról.
Még többen elfogultak: szempontokkal rontanak neki a műnek, szempontokra
nyársalják és a szempontot azonosítják a széppel. Hajlandók például a népi származásban,
vagy egy bizonyos világnézethez való elkötelezettségben eleve belépőjegyet
látni a halhatatlanságba. Üdeségnek mondják a pongyolaságot, magyartalannak a
műgondot. Némely holmi misztikusan
értelmezett magyarság lázában rendszeresen tagadják ki múltunk értékei közül
mindazt, ami pallérozott , trónra emelik a nyersen föltörő indulat zaklatottságát
s a „magyar lényeget” a formátlan harag, fegyelmezetten fecsegés készségében
látják. Művek örvén embereket ítélnek el,mű helyett csak szerepet ismernek;
önhitten vallják magukat az igaz magyarság szószólóinak, birtokosainak,
prófétáinak; nem ismerik a teremtő kételyt, sőt a logikus gondolkodás elemi
szabályait sem. Néha jóhiszeműek, máskor nem; büszke megszállottsággal hordják
ellenzőjüket, vonakodnak az elvi harc tisztaságától, kezükben nem mérték, hanem
bunkó, és készek lesújtani mindenkire, aki még csak nem is ellenük, legföllebb
kívülük áll. Vita helyett vádakat koholnak; pedig a vita hasznos, a vád
azonban, főként, ha korlátolt és igazságtalan, könnyen válhatik végzetesen
kártékonnyá.
Mutasd
meg, hová tartozol s megmondom, mit írok rólad, műved már nem is fontos: - hány
és hány kritikának lett ez „elvi” alapja! Pedig a vérre és vesére, s ami még
hitványabb: kenyérre menő személyeskedések helyett hasznosabb volna valóban az
elveket tisztázni. Meghatározni például azt, mi is az a bizonyos „igazi”
magyarság az irodalomban s miért nem férhet meg a magyar literatúra egységében
Móricz Zsigmond mellett Babits Mihály, a „népi” mellett az urbánus; s még
inkább azt, mi is tulajdonképpen az a „népi” jelleg, meddig ér, mik a határai,
meddig tart voltaképpen a nép? Tisztelnünk kell minden meggyőződést, ha valóban
meggyőződés; viszont megkívánhatjuk, hogy magyarázza is meg magát, fejtse ki
lényegét. Az irodalmunkban, kritikánkban uralkodó rosszhiszeműség ellen a
legjobb fegyver egy-egy logikusan fölépített, félreérthetetlen mondat.
Meghatározás híján mítosz! – sovány vigasztalás; az elméket megvilágosítani
kellene, nem elködösíteni. „Népi” íróinknak is jót tenne ez: megszabadítaná
őket nyüzsgő epigonjaiktól.
az
igazságtalanságok azonban ritkán járnak magukban. Egyoldalú magasztalással
egyoldalú agyonhallgatás áll szemben. Egyfelől a „népből jött” jeligéje alatt
elismerést követelnek sok fércműnek és körmönfont árulást látnak a higgadt
bírálatban; másfelől viszont ugyanígy kiáltanak árulást minden elismerésre,
amely egy-egy „túloldalon” álló író felé száll. Pedig a kritikusnak egyetlen
kötelessége van, s ehhez csökönyösen ragaszkodnia kell, minden áron; s e
kötelesség a tárgyilagosság meg a szókimondás: mondja el minden jóról a jót,
minden rosszról a rosszat. Ne fogadjon el semmiféle „szempontot”, ne ismerjen
elfogultságot. Ne legyenek „föltett szándékai”; művészi meggyőződése legyen.
Bizonyos, hogy ezzel a magyarságnak, a magyar irodalomnak is többet használ. A
nemzet nemcsak nyelvében él, hanem művészetében is. Aki a művészetben
művészetellenes fogalmakkal dolgozik, vét nemzete ellen is. Aki pedig a szellem
dolgaiban gyanús fegyverekkel, alantas eszközökkel él és útszéli hangot
használ, az az emberméltóságot tagadja meg önmagától, amelyre a toll, a
szellem, a művészet, az irodalom kötelez. És amellyel egyformán tartozunk
magunknak és a közönségnek.
Nem
véletlen, hogy éppen itt, költők könyveinek ismertetése előtt mondjuk el
ezeket. Öt kötet fekszik előttünk, s az írók közt van, aki jobboldalt áll, van,
aki baloldalt. Van köztük népi és van polgár. De költők, tehát csakis mint
költőket vesszük szemügyre őket; művüknek kell helytállniuk értük, nem adhat
menlevelet nekik, hogy hová tartoznak.
Mert
az, hogy valaki a néphez tartozik, épp oly kevéssé menti esetleges pongyolaságát,
mint ahogyan némely expresszionista és dadaista kalandozásokat sem menthet a
mögöttük álló szocialista világnézet. Attól, hogy valaki munkás vagy földműves,
polgár vagy paraszt szülők fia, bízvást lehet kitűnő költő és bízvást lehet
csapnivaló. Viszont abból, ha valaki megmondja egy-egy „népi” versről agy
költőről, hogy nem jó, még nem következik, hogy nem jó, még nem következik,
hogy értelmetlen, rossz magyar, vagy hogy fondorlatosan gáncsolgatja az egész
népiességet, a népből megújulni óhajtó magyar szelemet. Bírálat csak
önbírálattal együtt végezhet termékeny munkát; és mai irodalmunknak semmire
nincs olyan nagy szüksége, mint a becsületes önbírálatra, a józan világosságra,
őszinteségre.
2.
A
népiesség, - illetve a modern magyar lírának az a hangja, amelyet jobb híján
népiességnek mondunk -, hatalmas, újító fordulatot jelent költészetünk
történetében, nem kisebbet, mint amekkorát Petőfi a maga korában.
Fölszabadulást hozott, de veszélyeket is rejtett magában. Iskolává kopik, s ami
az úttörőkben meglepetés, epigonjaikban bosszantó hanyagság. A verselés
lazítása náluk felelőtlenség lesz, a közvetlenség pedig mérték nélkül való
fecsegés. A Nyugat-nemzedék tökélyig vitt műgondja, kifogástalan rímelése után
valóságos fölfedezés ízével hatott az asszonánc; ma már sokan elfelejtettek
rímelni. Élményeiben a Nyugat-nemzedék finnyásabb volt; a népiesség
közvetlenebbül, realisztikusabban emelte át a versbe az élményt; ma már olykor
mintha az ihlet némi verselési készséggé züllött volna, mellyel a „költő”
válogatás nélkül elénk önti mindazt, ami éppen eléje kerül, emlékezetében,
elméjében megfordul. Nagybácsik, nagynénik, s egész rokonság úgy nyüzsögnek a
versben, mint porban eső előtt a hangyák. Minden utcasarkon nótafa virágzik,
vásári lánnyá feslett a múzsa, s vannak, akik előtt a „mélymagyarság” ismérve a
híg fecsegés. Belső formája nincs is a versnek, kóvályog és tekereg; parlagi
hasonlatok özönével árad; nem pacsirta más, csak túzok. Lantpengetés, nem
művészet, s mert nem művészet, nem
menthető, nem igazolható. fogyatékos nép az, amelyik fogyatékos műveket azzal
hirdet nagynak, hogy népies! S gyarló az a költő, aki hiányait sebtében
fölidézheti őseivel takargatja! Ne ősei szóljanak érte: szóljon ő magáért!
Ízlésünket inkább védeni, művelni kellene, mint ízlést szabni az
ízléstelenségből. Tehetségünk minden
erejére kellene rámutatni, nem népi valónkhoz nem illőnek mondani azt, amihez
egynéhányan, akik magukat a nép legigazabb fiainak tartják, esetleg nem
értenek. Igaz önismeret helyett babonákat teremtünk így, babonákat ápolunk,
babonákból teremtünk vallást. Művészetben igazolásul hívni a kort az
örökkévalósággal szemben, - dőre kísérlet! Nem oldásra kell bíztatni, hanem
kötésre; mint ahogy az úttörés oldó heve megkötődik az úttörőkben is. Ha a
világot, világunkat végre fölfedeztük, fedezzük föl önmagunkat is; ha látjuk a
múltat, lássuk meg a lét elvontabb kérdéseit is; ha tartozunk már a közösségbe,
tartozzunk az ideákhoz is! Ne üdvözöljük haladásként azt, ami egyoldalúság,
sőt, hovatovább züllés! Ki tévesztené össze a kedvére játszó, hamis hangot is
vétő tanyai tilinkós zenéjét Bartókkal! – ne essünk hát ilyen tévedésekbe az
irodalomban sem. És ne hivatkozzunk a korra sem, mert a művészet előbb szól az
örökkévalóságnak, és csak azután a kornak!
3.
A
költőket, azt az öt költőt, akinek könyve előttünk fekszik, távolról sem
akarjuk illusztrációnak használni. Verseikkel kapcsolatban, mint általában
egész mai költészetünkkel kapcsolatban, önként vetődnek föl e kérdések. S
meglepődve kell észlelnünk, hogy híg epigonokat egy soron emlegetnek
mesterekkel, - mintha ízlésünk elferdült volna; eltolódott olyan mozzanatok
felé, amelyeknek vajmi kevés közük van a műhöz.
De
vegyük sorra a könyveket, keressük meg bennük a költő arcát; maguk kínálják
majd a tanulságot.
*
Bárdosi Németh Jánosnak negyedik kötete a Szegény ország. Emlékezünk még néhány
szép, Berzsenyi-hangulatú dunántúli versére; a forma soha nem volt erős oldala,
de dikciójában volt, jobb darabjaiban, valami jóleső, nemes feszesség. Útja,
úgy éreztük, ezen aíz irányon vezet majd magasabbra; ehelyett új kötete
pongyolaságok, közhelyek és olcsó megoldások sorozatával szomorít. Sem rímben,
sem kifejezésben nem válogat, elfogadja az önként kínálkozó gyengét; habozás
nélkül ír le ilyen elcsépelt rímeket, mint „oly bús-koldus”, a tolakodó, könnyű
henye rím nem egyszer kitéríti jó útjából, egy kitűnő sorra rávág egy
rím-diktálta lazát, szinte giccsbe hajlót, mint itt:
Mint a rendek úgy dőlnek
az évek,
sóhajtoznak, sírnak és
zenélnek…
Nem
szeretjük a közvetlenség olyanfajta megnyilatkozásait, amikor a költő tudtunkra
adja, hogy „rádióhoz ül szomorúan”, vagy hogy „száján egy Kodály-áriával” tér
vissza szülőföldjére ; idegenkedünk az olyan, ma már fűzfaköltők s első
kísérleteiket írogatók ajkára való alliterációtól, mint „balga bánat”; s erősen
kedvünk szegik az olyan összetételek, mint „lélek-kapufa", „Isten-kút”, s az
olyan gondolkodásbeli és képzavarók, mint ez is:
keleti hitek bájos
babonája
borongott kéken, mint a
téli köd.
(A
babona sem igen bájos, de hogy a téli köd bájos legyen, nyilván az alliteráció
kedvéért…) Riasztó fegyelmezetlenség a „csókfaló ló” is, ebben a sorpárban:
Sebes itt minden,
csókfaló,
a föld, a pipacs és a ló
–
s
ezt a sort s kifejezést sem tarthatjuk szerencsésnek: „ha mindenütt a lélek
tyúkja költ”. Verse nem zenél, nyelvének nincs meg a korábbi áradása, s attól
sem óvakodik, hogy Adytól vagy Mécs Lászlótól vett ihleten melegedjék; Adyra
vall például ez:
Mert jaj, e koldus
temető megöl:
a kaján szemek,
vágy-gyilkos csalák
Mécs
Lászlóra meg ez:
Itt más törvények
dirigálnak:
szív-húron zendül minden
üzenet.
Úgy
érezzük, a költő valami félretett népiesség nevében vesz ennyi szabadságot,
enged meg ennyi pongyolaságot, köt ki a szárnyalóbb ihlet helyett sorsa
eseményeinek, helyzeteinek lomposabb versbe foglalásánál. Szép verse viszont –
s ez jellemzően egyike az igényteleneknek -, a Szeptember; egyéb szép darabjaiba többnyire belecsúszik egy-egy
hanyag rím, dallambeli döccenő. és a Rög
és lélek versei közt akad néhány igen jó; idézzük, kifogásaink után az
egyiket -, s ez legyen a mértéke Bárdosi Németh Jánosnak, nem tévútja botlásai:
A disznófertő ázsiai
kép,
mintha az őshazában
bolyganék,
lombsátor alján pipál a
kanász,
s a nap felette
gazdátlan parázs.
*
Erdélyi József értékéről nagyon
megoszlanak a vélemények, s ami egyes csoportokban e nagyszerű költővel
történik, a legnagyobb igazságtalanság. Ha már mindenáron el kell ismerni
kiválóságát – mert versei újra meg újra kikényszerítik az elismerést -, nem
egyszer hallani, hogy csak afféle előfutárnak mondják, fejlődéstörténeti
mozzanatnak; politikai, világnézeti ellenfelei, meg akik „politikai
megnyilatkozásait” zokon vették, szívesen besoroznák már életében az
irodalomtörténet hasznos névtelenjei közé. Pedig attól fogva, hogy első könyve
megjelent, nem változott és nem hanyatlott és nem is vált unalmassá. Olvassuk
el új kötetét, a Villám és virág-ot,
lapozgassunk benne s ízlelgessük: kitűnő költőt mutat, ritka erőt, kivételes
értéket. Villámai, virágai: egyforma gyönyörűség. Nézzük egymás után a Csipkefa árnyéka című verset meg a Bordal-t; két strófában mennyi remegő,
leheletszerű, egyszerű szépség, s háromban mennyi robbanó erő! Íme a Bordal:
Halványpiros bort iszok
én,
hogy alhassak az éjjel.
–
Halványpiros bor,
versenyezz
a fehér anyatéjjel!
Halványpiros bor,
versenyezz,
ha tudsz, a
bölcsődallal,
hogy ne találjon éberen
a halványpiros hajnal!
Halványpiros bor,
versenyezz
az élet hajnalával, -
tölts el mámorral,
szerelemmel,
álommal és halállal!...
Nyelve
áttetsző, de egy-egy inverzióban, szokatlan kötésben a magyar mondat legnagyobb
mesterei mellé kerül! Eszköztelenségében van a mélysége; számtalan verse van
ebben a könyvben is, ahol a legtejesebb, népdalszerű egyszerűséggel az élmény
csodálatos mélyeit tárja föl. Gondoljunk az Árva madár-ra; vagy a Szikrá-ra
s mondjuk el záró versszakát: mekkora költői biztosság kell hozzá, hogy ez a gondolat, és így zengjen versben!
Világrajön, mint a
szikra, meglódul,
izzik, ragyog, majd a
sötét sírba hull.
Felgyujtaná, ha tudná a
világot,
s örül, hogyha melegít
egy családot…
Ezekben
a versekben külön élmény a belső forma mozdíthatatlan tökélye; ez az, amit
Erdélyi utánzói sohasem tudnak, nem tudhatnak utánozni. Az egyszerűség azonban
nem szegénység: nagy, szép gazdagság! – s ez is egyik nagy értéke -, csobogva
folynak, ömlenek, áradnak belőle a képek, hasonlatok, egyetlen erőszakolt nincs
köztük, minden természetes, - de ez a mesék, a magas költészet természetessége!
Mint a hold legendájának egyik szakában:
A hold egy szép halott
királyné,
gyermekei a csillagok,
holt gyermekek: szemük
csak éjjel,
a holddal egyidőn
ragyog,
A hold egy szép halott
menyasszony
a régi első szerető,
s a holdfényes-csillagos
égbolt
egy óriási temető.
Egy óriási temetőkert,
sírbolt az éjszakai
meny,
ott él holt háznépe
körében
egy holt
asszonyfejedelem.
Három
változat, - és mesterműve a költői fokozásnak! Az első: asszony, gyermekek:
lágy és szelíd; a második: holt menyasszony, temető, egy fokkal erősebb,
mélyebb hangolásban veti föl a tételt; a harmadik: temető és sírbolt, holt
háznép, holt asszonyfejedelem: teli zengés! És figyeljük a szavakkal való
bánásnak ezt a mágikus erejét, ezt a fokozást a szóhasználatban, - hogy
megrendít a végén az az „asszonyfejedelem”, mennyi méltóság és nagyság van
benne! Talán sehol nem érezzük olyan meggyőzően, megföllebbezhetetlenül és
elragadtatással Erdélyi költői nagyságát, mint az ilyen szakaszaiban, meg
hasonló felépítésű dalaiban.
Igaz,
neki is vannak elengedettebb percei, amikor túlírja a versét – például a Hodoska-csárdában -, az ihlet csak
feléig futja itt -, meg egy-egy olyan darabban, ahol tárgya inkább vezércikk,
mint líra. De még ilyenkor is van benne valami üde erő, még itt is erősebb a
költő rossz tárgyánál.
S
említsük meg végül külön is „hitregéjét”, a Halevők-et. Erdélyi nyelvészkedésén sokan mulatnak, s nem tartozik
ide, mennyi a tévedése, kalandos képzelgése e téren. Ez a tizenkét énekes
költemény azonban neki ad igazat: a költőnek, ha igazi költő, mindenhez joga
van! Amikor néhány részlet megjelent a Magyar
Csillag-ban, sokan derültek rajta. Így, egészében, egyike a magyar
költészet példátlan és hasonlíthatatlan bravúrjainak, legszebb
teljesítményeinek. „Ki ette meg a halálát? – Hát az, aki a hal állát.” Ebből az
ötletből pattan ki a mű; mit számít már, mit mond a bölcs szófejtés?
Én kerestem és találtam,
halnak nevét a halálban,
hal állát a halál
névben,
mint magzatot
anyaméhben.
Mint egy búvár a
tengerbe,
merültem én az emberbe,
aki vagyok önmagamba,
életembe, halálomba.
Tizenkét
éneken át szárnyal és teremt a nyelvoktató, mítoszalkotó képzelet, fölényesen,
játékosan, feledhetetlenül; zeng, dalol, játszik, csillog a magyar nyelv s
képek képre ömlenek, mind monumentálisabban.
*
Valamikor, készülő-félben,
Egy rózsaszín kagylóban
éltem,
hallgattam a tenger
zúgását,
Másvilági szelek
fúvását, -
Amíg egy nagy talp meg
nem gázolt
Az életem csupa zsongás
volt.
Ezt
a zsongást, a „másvilági szelek fúvását” szerettük Sárközi György régebbi
verseiben, ez adta meg az ő külön hangját, verseinek csillagzó fényét nemzedéke
költői közt. S ez az, amit új kötetében – Higgy
a csodában a címe -, sajnos hiába keresünk. „Dalon, virágon, vetésen,
emberen – Átgázol mint egy súlyos történelem” – írja; hangja keserű, morc
zsörtölődés, rekedten csap föl olykor, néha föl se csap; - fanyar, komor,
füsttel-korommal égő líra ez. Zenéje sem a régi; „mint kenetlen sarkú, régen
bezárt ajtó, - Úgy csikordul szavam”. Fáradságot érzünk a könyvben; mintha csak
félig vetné papírra a verset, mintha meg akarna tagadni minden édes
szárnyalást, minden önfeledt dalt; csupa félbehagyott zene, csupa legyintés,
csupa csikorgás. Ezek a nóták valóban
Még ragadnak a
naivságtól,
Szárnyuk ügyetlen s
borzadoznak,
Hogy lehullnak a magas ágról.
Föl
sem igen szállnak rá, s ha megkísérlik, riadt szédület mered bennük. Közeledő léptek, Virágok közül visz a vonat:
még itt is van valami elcsukló rémület, valami megtorpanás, pedig legközelebb
állnak a régi Sárközihez. Az újban legjobbnak éppen azokat a verseket érezzük,
amelyekben nem a korral pöröl: a
Pásztorok, Cigányok, Esti séta a legszebbek, meg az ismerős ízű Virágének, de ebben az utolsó sor, ez a
hanyagon odavetett műnépdalbeli közhely, már afféle unott legyintés. S a
legszebb az utolsó vers, Hűvösödnek az
éjszakák, - mintha azt a költőt hallanók, aki a felejthetetlen Virágok beszélgetésé-t írta; írjuk ide
egyik szakaszát:
Két virág közt ing
életed s csak egyik világunk közös.
Míg apró-cseprő gondjaid
éled s panaszkodol, ködös
Fény villan néha
arcodon, egy másik létnek fényjele,
Mint délutáni égen a
hold korai kísérlete.
Bizonyára
nem bennünk van a hiba, ha attól a költőtől, aki ilyen strófákat ír, akinek ez
az igazi területe és hangja, nem érezzük hitelesnek, ha verseiben csontok
ropognak, belek csavarodnak, hullák püffednek s a hold úgy lóg az égen, mint
istálló szögletében a béres, aki fölkötötte magát az istrángra. S nem értjük,
miért kell megbénulnia a korral szemben annak, akit a léleknek ilyen
föltáratlanul igéző, rejtelmes virágai várnak.
*
Zelk Zoltán versei így együtt,
kötetben – A lélek panaszaiból a
kötet címe -, nagy, szép, őszinte meglepetést nyújtanak. Igazi, elmélyült
költőarc tárul elénk. Költő, akinek élete, eleme a vers, és akinek a vers
hangszer a legmélyebb vallomásokhoz. Test és lélek együttes, ősi misztikáját,
rejtelmes élményeit zengi, sejtek, idegek és elme ködös és fényes mélyvilágát,
„a lét rejtett aranyait”. Mi a világ értelme? –
Egy fütty, egy szárny,
egy szárnynak íve
az omló légben,vagy
talán
egy hirtelen pattanva
bomló
kisded levél az almafán,
melyekkel végre
elmulathat
az ész a huga, az
érzelem –
és küszöbödre ül
kibontott
hajjal s liheg, a
szerelem.
Miként a gyermek, aki
pénzt lel
és örömében, mert
rátalált
egy árnyra, színre,
hangra, fény
mely tetszhalottként
rejtezett,
de él eztán, mert
szólítottad,
mert te adtál neki
nevet.
Így
ragadja meg s emeli versbe a költő a lét tüneményeit, a jelenségeket, meg
rejtelmesen nagy sorokban azt a mélyebb valóságot, amelyről ma oly sokan
megfeledkeznek, amelyet csak igazán hivatott költő tud megragadni, s amelynek
megragadása minden nagy költészet legszebb célja. A szerelem? –
A te tested retteg
testemben,
a te jövőd az én
jövőmben,
így élek én magam
veszítve
s téged kettőzve az
időben.
A
költészet? –
Lelked visszfénye: éji
táj,
minden valónál igazabb
való,
ahol, ha mondod: fű –
füvet,
ha szólsz: bokor –
bokrot jelent a szó,
Hol nincsen űr és nincs
hiány
s minden szilárd, bár
meg nem fogható.
Az
értelmet dicséri, de ez az értelem nem hideg: mély tűzzel, forrón ragyog. S
ilyen neveket, képeket ad a világnak, világról; abban a bizonyos belső tükörben szemléljük; fölolvad s új
értelmet nyer, újra teremtődik. Mert, és nem csak a szerelemben. –
Én téged tudlak és úgy
tudlak,
mint az Isten, aki
teremtett.
Rezgésből, árnyból és
színekből
újból és újból
megteremtlek.
S
ez a költői teremtés, igazi elemében, igazi nagy líra!
*
Zelk
Zoltánnak, úgy érezni néha, Szabó Lőrinc a rokona az előtte járók közül; Jankovich Ferenc Illyés Gyulához áll
közelebb. Kötetének jellemző a címe: Elégia.
A világ, a tájak, az emlékek: mint egy lassan elúszó, elégikus látomás; egy-egy
játék, ötlet, futam csillan benne néha – Áldomás,
Bujócska, Kánon -, az alaphang azonban az a mély, távlatos zengés, szép
férfihang. A népből jön ő is, öröksége azonban nem a dal patakvíz-szerű
tisztasága, nem a csillogó egyszerűség; az ő valósága az irrealitás határát
súrolja; költészete mint egy izgatott, súlyos, kék-lila este, dunántúli tájon,
megnőtt árnyakkal, fantasztikussá omló felhőkkel. Milyen lobbanó, fölcsapó
képekben vetődik föl benne a gyermekkor emléke:
Mert én meszeltem
jászolaik hajdan,
én térdepeltem ökreik
előtt,
én fohászkodtam a
templomtoronyban
és meszelőmet mint egy
szentelőt
fölemeltem, megáldva kis
világom,
én lépdeltem e házak
tetején…
Lehet,
hogy szigorúan igaz emlék ez, akár „életrajzi adat”: így, a versben villogó fantasztikum
is, tele irreális borzongással, - szinte babonás. S ezt érezzük a legmélyebben,
legősibben népinek a költőben, és ez az ő hozománya! Ez a misztikum, amely
mögött a halál ihlető szorongása fenyeget. Ízelítőül ideírjuk egyik legszebb
versét, képviselje a többi kiemelkedőt is – egy-két cím: Szülőház, Ábrándos ég, Ó temető kövén, Nyíló szemek, Játék közben,
Elégia -, ideírjuk a Mulandóság
című verset:
Egy haldokló jaja
fülembe vág,
a május üveg szeme tört
–
mint földbe dugott
lázmérők, a fák:
fölfut bennük a zöld.
Csak forgatja fejét e
vak tavasz,
üres tenyerét nyújtja és
dödög,
fénylik egy tű a légben,
- madár csőre az?
A vetetlen föld bűzlik,
mint a dög.
ölébe fog és elvisz az
idő,
ahol a holdak inganak,
oda:
nyomunkban álom-rongyok,
szemfedő –
tavaszi felhők
csipke-gomolya.
*
Öt
költő, akit legutóbb vettünk szemügyre, a fiatalabb nemzedék tagjai. Kötetük
tünetnek is örvendetes. Úgy látszik, a külső világ új fölfedezése után ez a
fiatalabb nemzedék – melyen annyit sajnálkoztak, melytől annyiszor tagadták meg
a tehetséget -, visszafordult, és vissza
is talált, az időtlen, örök lírai témákhoz, létünk nagy kérdéseihez. S
alighanem ez egyik legnagyobb értéke, érdeme.
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. március
