Blazsek Ferenc: Panoptikum

A regény tengelyében egy csodálatos szerelem története áll. Alföldi Kálmán egy lóversenyen meglátja és megszereti Ostritz Lívia bárónőt. A színészt teljesen a hatalmába keríti a szerelem, mindenről és mindenkiről megfeledkezik és vakon, végzetszerűen rohan az ismeretlen után. Nem veszi észre, hogy ködképet kerget, hogy a bárónő helyébe egy bárnőt csempésztek.

Az olasz föld csodálatos színei és hangjai csordulásig töltik a szívét. Boldognak érzi magát, mint még soha. De a boldogság csak látszólagos és külsőségekben nyilvánul meg. Mögötte ott húzódik korunk életének minden árnyoldala, ocsmánysága. A Ganges vize csak messziről kék, közelebbről piszkos és lábszagú a mosakodó indusoktól.

Alföldi Kálmán romantikus szerelme és látszólagos boldogsága mögött megrázó reális hátteret festenek az elhagyott feleség szenvedései és az őt bekeríteni akaró ál-jóbarát sakkhúzásai. Ennek a háttérnek a rajza a regény legerősebb része. Az abszolút és a relatív hűség, a jó és a rossz összeütközése. Vágó dr. tudatosan taszítja barátját a fertőbe, mind mélyebbre, hogy ezzel hozzáférkőzhessék annak feleségéhez, a teljes becsületességet megtestesítő Gittához.

Csodálatos szerepet játszik a panoptikum viaszbábúja és két élő hasonmása: Ostritz Lívia, a szeszélyes bárónő és Miranda, az élvhajszoló táncosnő és egyben dothista papnő. Az első élő alakról az elérhetetlenség hajtja Alföldi Kálmánt a viaszbábúhoz, e másiktól pedig annak visszataszító élete.

A kis mellékalakok egész sora kapcsolódik még az előbbiekhez. Csipetke, a legjobban megrajzolt alakja az egész regénynek. A sajtó „Kukac” alakjában már több valószerűtlen vonás is van. Nagyon jó az éjszakai élet figuráinak rajza.

A legnagyobb szeretettel kétségtelenül Alföldi Kálmán alakját alkotta meg a regény írója. Egyéni vágyak és művészi ambíciók letéteményese Alföldi Kálmán. Nagy lángoló lelke és idealizmusa bele-beleütközik az élet valóságaiba.  A kulisszák mögötti világ is fájdalmas, sőt még több szenvedést is rejt, mint a rajta kívüli élet. Így ébredt a színész arra: „A Ganges vize csak messziről kék és tiszta, közelről piszkos és lábszagú a mosakodó indusoktól.” Ez Alföldi Kálmán tragikuma.

Ez ihlette Blazsek Ferencet, és ezért íródott az egész regény, amely kétségtelenül értéke a kisebbségi magyar irodalomnak.

(-gner) 

Forrás: Híd, I. évf. 1934. 2 sz.

Erdős Renée: Padovában

Padovában, Padovában

Sant’ Antonio templomában,

Egy sugaras délelőtt:

Gyönyörüen szólt az ének,

Három ifju pap misézett,

És fohásszal és imával

És virágok illatával

Szálltak égbe a dalok.

És sipoltak, lantot vertek

Énekeltek, tánczra keltek

A kicsiny, kecses, mosolygó

Donatello-angyalok.

Padovában, Padovában

Szant’ Antonio templomában

Egy sugaras délelőtt:

Asszonyoknak pártfogóját,

Asszonyszivek gyógyitóját

Arra kértem: engedné meg

(Nincsen benne semmi vétek)

Hogy megérjem a napot

- Hogy minél előbb megérjem

Erőben és egészségben –

Mikor neved hallatára

Többé el nem sápadok...

Padovába, Padovába

Sant’ Antonio templomába

Óh, hogy szállnék szárnyakon!

Vinnék gyertyát és virágot

Pénzt, könyörgést imádságot

Csakhogy vonná vissza szépen

A jó szent, mit tőle kértem,

S mit kegyesen megadott!

Mert az élet napsugára

Elszállt tőlem köddé válva

Ama naptól, hogy megértem

Erőben és egészségben:

Hogy a neved hallatára

Többé el nem sápadok...

Egy kis áldott szenvedésért,

Könnyért, csókért, hitszegésért,

Lázért, amely fölgyújt érted,

Üdvért, amely összeéget,

Mind a régi dőreségért,

Mind a rosszért, mind a szépért,

Óh, hogy mennék szárnyon szállva

Padovába, Padovába...

Forrás: Irások könyve 1905. II. évf. 1. sz. 1905.jan.1. Bp. - Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Féltékenység

- Olasz történet –

Annina tizenhárom éves volt, mikor keresztapja Lazaro Ricco neki a majmot hozta Lussinból, ahol éppen komédiások jártak.

A társulatnak nagyon rosszul ment akkoriban a dolga, a majom meg éppen betegeskedett, nyilván az éhségtől s ezért Lazaro potom pénzen megvette tőlük, hogy elvigye a keresztleányának Anninának, akinek másnap volt a születésnapja.

A kisleány morettiket várt, meg holmi üveggyöngyöket, esetleg egy rojtos fekete kendőt, amilyet a velencei leányok viselnek, ámbár ez utóbbira még – érezte – nem nőtt meg eléggé.

Ehelyett az öreg Ricco beállít a csúnya, éhes kis majommal és így szól:

- Annina kedvesem, az Isten és Szűz Mária szeressen téged és növesszen meg, hogy mielőbb férjhez mehess. Ezt a kis gavallért hoztam neked játszótársul, nagyon művelt és okos, csak csínján bánj vele, hogy meg ne harapjon, különben pedig a gyermekeket nagyon szereti.

Ezzel a lánc végét, amit eddig ő tartott, odaadta Annina kezébe komolyan és ünnepélyesen, jelezve, hogy e perctől fogva a majom kizárólag és mindörökre az ő tulajdona.

A majom komolyan nézte végig ezt a jelenetet és mikor a láncot Annina kezében látta, barátságosan vigyorogva húzta szét a száját, mint aki meg van elégedve a helyzettel.

*

Ettől fogva jó barátok lettek Annina és a majom.

Annina apja, aki kőmíves volt és csak este jött haza: egy hosszú póznát állított fel a kertszerű udvaron a majom számára, s a láncot odaszögezte a póznához.

A majom, akit Ruby-nak híttak, föl- és leszaladt a póznán, megült a tetején, bukfencet vetett a levegőben, sütkérezett, és körbeszaladt a füvön, amennyire a lánc engedte, úgy, hogy pár nap múlva már egész szabályos kis kört taposott ki magának a pózna körül.

Annina kivitte neki az ebédjét és a vacsoráját, leült mellé és elszórakoztak szépen.

A fürdővendégek pedig gyakorta megálltak az alacsony kerítés előtt és átkandikáltak rajta, hogy lássák a majmot.

A gyermekeknek különösen tetszett ez a dolog s a kis ház nemsokára nevezetes lett az új lakója folytán. Az előkelő fürdőzők, ha valamiképp szóba került, azt mondták:

- Elmentem a házig, ahol a majom lakik.

Vagy pedig:

- Ott találkoztam vele a ház előtt, ahol a majom lakik.

Annina, az apja, az anyja, a ház és a kert mind elvesztette jelentőségét, csupán a majom volt, mint létező valami, amiről érdemes beszélni.

*

Az idő azonban haladt előre a maga megszokott sebességével.

Annina tizenhat éves lett, s mert az anyja közben meghalt: neki kellett ellátni a házat.

Egész nap járt-kelt, takarított, főzött, a kertet gondozta és csak nagyon kevés ideje maradt arra, hogy a majommal foglalkozzék.

Különben is megunta már az állatot, nem érdekelte őt többé úgy, mint az első időben. A bohókás játékai nem mulattatták már, és ha a majom valamiért megharagudott rá, nem kérlelte, mint azelőtt, hanem egyszerűen végigöntötte egy dézsa piszkos vízzel.

Ám ez a közömbösség csak az otthon szűk körében lappangott, künn a falu, az egymást váltogat emberetek megtartották érdeklődésüket Rubyval szemben, és sok, igen sok fügét, narancsot és cseresznyét dobáltak be neki a kerítésen,amit Ruby mindannyiszor komoly piruettel köszönt meg.

Ám Annina haragudott ezért. Nem szerette, hogy a gondosan kisöpört kert dél felé már tele lett gyümölccsel és egyéb hulladékkal.

Rubyra gyakran rátámadott a seprűnyéllel.

- Nem szabad azoktól elfogadnod semmit. Értetted?

A majom nem értette. Tovább is majszolta az ajándékokat és nyilvánvalóan jól érezte magát a népszerűségben, mely körülvette.

Erdős Renée: Betegen

Erdős Renée kislányaival: Kornélia és Veronika

Fekszem az ágyon.

Elmult lázaktól fáradt a fejem.

Egyedül vagyok, rémes-egyedül

S azzal szórakozom,

Hogy kezemben egy kis tükörrel

Fényfoltokat vetítek a falakra.

És különös!

E fényfoltok mindegyikében

Megjelenik egy fej. – A te fejed!

A te gyönyörüszép fejed,

A te meggörnyedt, szomoru fejed,

Amelyet soha ezután már

Meg nem simogatok;

Amelyet megcsókolnom soha többé

Nem szabad immár. Igy kivánja

A megalázott asszonybüszkeség.

Óh Istenem – soha?

Elmondom százszor és ezerszer;

Soha! Soha! Soha!

És könnybe lábad tőle a szemem.

De hisz te itt vagy! hisz te most is itt vagy!

Fenn a falon – itt – ott – meg ott –

Ahová csak a kis fényfolt esik

A tükörből mit félve, óvatosan,

Alig mozgó újjakkal forgatok.

Fenn a falon! S miért nem közelebb?

Mért nem mellettem? Hisz csak rajtam áll!

Kezemben a tükör! Ugy forgatom

Hogy a fény épp arczomra hulljon,

Hogy lássalak, érezzelek,

S szemedbe nézhessek közelről –

Oly rég nem láttam a szemed...

És forgatom a kis tükröt kezemben.

S a fénymező tánczot jár a falon.

A menyezetről fürgén leszökik.

Felém tart. Jön, jön egyre közelebb.

Már itt van. Itt fölöttem. Istenem

Milyen boldogság! Szólni sem merek,

Mozdulni sem, félvén, hogy eltünik.

A párnára, hol a fejem hever,

Hadd hulljon a fény a párnára le.

- Igy. – Most mellettem vagy egészen,

Olyan közel, olyan közel,

Mint voltál akkor amikor még

Nagyon szerettél engemet.

És most hogy itt vagy, nem tudok

Mit mondani neked. – Olyan szegény

Olyan nyomorult lettem! Óh bocsáss meg!

És most a láz elrútitotta arcom

Az ajkam száraz, szintelen-

Tán rám sem ismersz! Óh tán rám sem ismersz!

Tán nem is tudod többé a nevem!

De én ugy látlak tégedet

Ahogy a multban láttalak.

Te nem változtál, te a régi vagy!

Oly szép, oly nagy s épp’ oly kedves nekem,

Csak egyet mondj, csak egyre válaszolj:

Hogy tudtál úgy bántani engemet?

Igazságtalan, durván, gonoszul,

Mondd, hogy tudtál bántani engemet?

Hogy nem hasadt belé szíved

Az ütésekbe miket adtál,

Az átkokba miket felém dörögtél!

Hogy átélhetted az én könnyeim!

Az én keservem, az én csalódásom –

Míg én majd meghaltam bele!

Pedig annak kit ér, nem oly teher

Mint annak akitől jön. – Mert hiszen

Te még szeretsz most is – Vagy nem szeretsz?

Mit? Mit szólsz? Nem szeretsz?

Nem értem – oly halkan beszélsz!

Hangosabban mondd, hogy már nem szeretsz!

Mondd hangosan, szemembe nézve mondd –

Igy. –

Várok, nem felel. – A két szemét

Lecsukja, hogy ne lássa a szemem.

A fényfolt megrezdül – elsiklik tőlem

Le a párnáról. – A kezem remeg.

Nem látom többé, nem találom többé,

A tökröt forgatom, de nem jelen meg –

Hivom, kérem – hiába – nincs sehol –

Eltünt –

Csupa verejték homlokom –

A szivem lüktet. Ég az agyvelőm.

És hirtelen előttem látom ismét

Mint láttam napok óta:

A vörösszárnyu angyalt, a gonoszt

A láz mogorva, rémes angyalát –

Jön – ágyamra ül – megfogja kezem.

S belőle kis játékszerem

A büvös tükör leesik a földre

S ott száz darabba hull –

Milyen forróság! Fuldoklom bele.

A két vörös szárny úgy lebeg előttem

Mint két vérszinü felhő. –

Lehunyom a szemem...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Merlina

A kék fátyolos asszonyról mit tudtok, aki reggelenként az erdőbe ment és csak alkonyatkor tért vissza, fáradtan, kuszáltan, leomló fehér ruháját vonszolva keresztül pázsiton, haraszton.

Én ismerem őt. Kétszer láttam. Mind a kétszer a hegytetőn állt és lenézett a völgybe az országút felé.

Szárnyas köpenyét duzzasztotta a szél, úgy repült körülötte, int két óriás fekete szárny. Kék fátyola pedig messzire kivált a fagyalbokrok fehér virágai közül.

A fagyalbokrok fehér virágain pedig akkoron kis cincérek egymásnak találkozót adtak. Fényes zöld hátuk csillogott, szikrázott a napfényben, mint a smaragd kövek.

A fecskeszárnyú pillangók pedig ott szálldostak a levegőben és tele voltak szerelemvággyal.

A kék fátyolos asszony nem látott sem bokrot, sem pillangót.

Az országutat nézte és ha elfáradt: leült valamelyik sziklára, tenyerébe hajtotta fejét és gondolkodott.

Miről gondolkodott?

A lombok susogtak körülötte halkan, vadgerle búgott közelben valahol. Párját hívta a kakukk a szomszéd hegycsúcsról.

A kékfátyolos asszony levetette köpenyét és leterítette a földre.

Láttam, hogy le akar feküdni és vártam. Lefeküdt. A fehér ruhája szélével a lábait betakarta s a kék fátyolt szorosan az álla alá húzta.

Odamentem hozzá, s a földre terített köpeny szélére leültem, úgy, hogy a fejem karjához közel volt. Fölibe hajoltam és néztem.

Ő érezte közellétemet, de nem szólt. A szemeit is csukva tartotta.

- Még nem jön – mondtam hirtelen és élesen az arcába néztem.

- Még nem jön –mondtam hirtelen és élesen az arcába néztem.

Fölemelte a fejét, különös, ijedt pillantást vetett rám.

- Kiről beszélsz? – kérdezte azután.

Közömbös hangot erőltetett e kérdésbe, de nem volt eléggé fegyelmezett. Reszketett s aztán elszégyellte magát.

- Arról – feleltem -, akit vársz. Aki miatta völgyet nézed. Aki miatt a fehér országutat kémled. Kiről beszélhetnék másról?

Erdős Renée: Könyörgés

Óh Uram, arra kérlek:

Ne engedd hozzám a  vigasztalókat,

A részvevőket, a szánakozókat!

Küldjed inkább a kárörvendezőket,

Nekik adom a kenyerem felét!

A tolvajokat, zsákmányra lesőket,

Amim még van, hogy hordják szerteszét.

Halottrablókat küldj hozzám, Uram,

Álmaim sirján hogy dőzsöljenek

Őszintén, szilajon. Csak a szelid

Komoly vigasztalók ne jöjjenek!

Próféta mind, aki házamba lép.

Csupa elrejtett látás, bölcsesség.

Mind tudta már előre, hogy mi ér!

- Lenyugszik a nap, és fölszáll az éj.

A mámornak egyszer vége szakad,

S a nyárra ősz jön és az őszre tél –

S megmondta mind, hogy nem lett vón szabad –

- S a korsó addig jár a kutra – míg

(Régi szokásként) eltörik.

Uram, e prófétáktól ments meg engem!

Szelid kezükből ragadd ki a lelkem.

Mert mentől tovább hallgatom szavuk

Én annál szomorúbb leszek

É annál kisebb és szegényebb.

Lehet:nekik van igazuk,

De mégis, Uram, arra kérlek

Hadd küzködöm magamban, egyedül.

Bánt, bánt a sok igazság, nem birom!

És a sok jóság és erény lever

Kíméletlen, kegyetlenül!

Az ellenségim fegyvereivel

Megharcolok tán. Ámde földre nyom

A sok segitő kéz – s megroskadok

Ha jönnek az elkésett jóslatok.

Óh mért nincs megforditva, Istenem!

Lenne barátom az, ki ellenem!

S az ellenségek hadd lennének ők

A siránkozók és a részvevők!

Hogy elbirnék velök!...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Asszonyi levél

Sohasem bocsátom meg magamnak kisasszony, soha, hogy azon az éjszakán,amikor hozzám jött, jóval éjfél után,b e nem eresztettem az ajtón. Sőt a szobaleányom útján durván kiizentem önnek, aki lenn a kocsiban reszketve és dideregve ült, hogy ha valami beszélni valója van velem: jöjjön el nappal, rendes időben és mondja el.

Sohasem bocsátom meg magamnak ezt a kegyetlenséget, de ön bocsássa meg. Lássa nem tudtam, ki az a fiatal hölgy, akinek hajnali két órakor beszélni valója van velem. Nem tudtam, hogy ön az, aki egy éjszakát a piszkos kis kocsiban töltött és elment mindazokra a helyekre, ahol hitte, hogy befogadják és eljött hozzám is, akit mindenkor lelkéből gyűlölt és én, aki ennek dacára is, szívesen adtam volna önnek éjjeli szállást és vigasztaló szót – nem fogadtam be, sőt meg sem kérdeztem a kocsistól a nevét.

Látja, ez így volt. Én beteg voltam akkor és vizes kendőkbe csavarva feküdtem az ágyon, és fölöttem sok takaró és csak éjfél után, hogy az álomporok működni kezdtek: könyörült meg rajtam az álom, amiből az ön csengetése vert föl.

Beteg voltam és kábult aggyal minden egyébre gondoltam, csak arra nem, hogy ön az, aki a késő órákban hozzám bekopog.

Ha tudtam volna!

Lássa kisasszony, mikor még én férjes asszony voltam, nem voltam ilyen szörnyen kábult és gyámoltalan.

Akkor, míg a férjem a klubban kártyázott, ön ha jött volna: bebocsátják. És én felkönyökölve az ágyon, beszélgettem volna önnel az idegennel és elpanaszoltuk volna egymásnak a kis és nagy bajainkat. Ön a leány, és én az asszony.

De most az volt az első gondolatom, hogy a kocsis eltévesztette az emeletet, noha az én nevemet mondta, talán mégis mást keresett. Hajnali két órakor a kocsisok sem egészen józanok. Mint ahogy ön nem volt az, szegény leány a kínok ez éjszakáján.

Hiszen ha józan lett volna: nem jött volna hozzám, akit gyűlölt és ellenségének tartott, noha a valóságban csak sajnáltam önt és szerettem volna megóvni attól, hogy majdan, két vagy három év múlva hideg vizes ruhákba csavargassák, álomporral nyugtassák szegény, fölkorbácsolt asszony-idegeit.

Maga szerelmes volt az uramba –, én tudtam. Vajon melyik hódítását nem tudtam? Egy esztendőn keresztül írt hozzá hosszú, szerelmes leveleket, pokolian izzó vallomásokat, szemérmetlen őszinteségeket, amiket csak az egészen tiszta leányok mernek, akiknek a belseje csupa haeterikus láz.

Tudom, én is ilyen voltam.

Ő a leveleket nekem megmutatta. Az elsőtől az utolsóig, valamennyit, azt is, amelyikben maga azt írta neki, hogy reá vár, neki tartogatja lányi koszorúját, hogy majdan levegye fejéről, ha utána ellöki is, ha soha nem szereti is.

Sőt, megmutatta az arcképét is, amely rossz volt és szegényes; a kis vidéki város fotográfusának nevetséges beállítású képét, amelyen ön a vállairól lehúzta a ruhát, hogy azok láttassanak.

Óh édes kisasszony, az ön vállai nem voltak szebbek, kecsesebbek, ingerlőbbek, mint a többi tizennyolc éves leányé és az én uram akkor már nagyon szép vállakat látott - -

Ne haragudjék rám, hogy ezt írom. De látja, köztünk nincs helye a fölösleges udvariasságnak. Az én uramnak maga egy csöppet sem tetszett. A vidéki tanítónő, aki verseket ír és holdvilágos estéken leereszti a haját és jobb sujet hiányában a jegyzővel kacérkodik, amiért aztán a jegyzőnével meggyűlik a baja –

Erdős Renée: Szólt...

Szólt és arcomra függeszté szemét:

Látom a tengert; a csillagos éjt.

A nagy hajót, mely úszik a vizen,

S amely hozzád visz el.

Látom a várost. A nagy palotákat.

A magas tornyokat. Sötét utcákat,

Melyeken át csukott kocsink robog.

Látom az idegen áradatot,

Amint rohanva törtet előre,

S nem ismerek senkit belőle,

Csak téged, ott, a kocsi mélyiben.

És kebelemhez szorítom fejed

És megcsókolom reszkető kezed,

Mely kezemben pihen.

Látom a házat ahova belépünk.

Látom a házat.

Egy ifju szőke lány jő majd elébünk

És rád néz mosolyogva.

És készen vár az estebédünk

S én leveszem válladról a köpenyt.

Látom a szobát,

A kárpitokat, a kerevetet.

Látom a te riadt tekinteted.

Látom ajkad tétova mosolyát.

Látom a kandallóban a parázst,

Látom a hófehér párnákat,

Hol magányosan nyugodott fejed.

Látom a szobát, látom a házat,

Hallok távolról fojtott suttogást,

Látom a tengert, a nagy  palotákat,

A nagy idegen, homályos utczákat,

S hol magányosan feküdt a fejed

Látom a hófehér párnákat...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée