Eszterházy Pál nádor versei (2. közlemény)

Gróf Esterházy Pál - E. Widemann rézmetszete 1652. - wikipedia.org

EGY ÁRTATLAN IFJUNAK PANASZA CUPIDORA

1.

Nyisd meg én torkomat keserves sírásra

Apollo,m ert imé jutok árvaságra,

Kiért, mint gelicze nem száll az zöld ágra,

Ugy szívem nem kiván jutni vígasságra.

2.

Nyissátok meg Musák szemeim forrását,

Keserű szívemnek neveljem sírását,

Echo kiáltsad meg lölköm sohajtását,

Ifjuságomnak gyászoljam fogyását.

3.

Mert sebet csináltál Cupido szivemben,

Kinek orvossága nincsen semmi fűben,

Mint az nap forgódik messze környületben

Ugy búm, s ugy bánatom forog én szivemben.

4.

Oceanus tenger fön forgó habjai

Valljon oly nagyok é mint szemem árjai,

Vagy oly melegek é Aethnának ángjai

Mint égő szivemnek lángoló habjai.

5.

Ó te irgalmatlan örűlsz én kínomnak,

Örűlsz s nem kivánod hogy egyszer meg haljak,

Hanem véghetetlen nehéz bánatomnak

Bővíted örökké forrását kínomnak.

6.

Ha oroszlány anyád lett volna is néked,

Avagy ha szoptatott volna medve téged,

Mégis nem köllene így kegyetlenkedned,

Ily kínban örűlnöd, s vér szopóvá lenned.

7.

Acél meg lágyulhat tűzzel mesterséggel,

Hangya nyom ösmerszik kősziklán üdővel;

De hiába téged ápolgatni verssel,

Tűzzel mesterséggel, nem hajolsz üdővel.

8.

De nyomorult lélek mostan mit csinálok

Sisiphus kövével nagy hegyet hajgálok,

Azt tudom kígyónál kegyelmet találok,

Azt tudom örömre bánatomból szállok.

9.

Édességet előbb találok epében,

Hogy nem szelidűlést  az te vad szívedben,

Előbb is árnyékot meleg verőfényben,

Lágyulást gyémántban, irgalmat tengerben.

10.

Bizony már elhittem Kavkazus volt anyád,

Kegyetlen oroszlány volt szoptat dajkád;

Mert nem gondolsz vélle hogy n szívem lankad,

Ki miatt testemtől lelkem majd elszakad.

11.

De te kegyetlenebb vagy sokkal ezeknél,

Mérges Medaeánál, álnok Dalilénél,

Haragos Párkáknál, iszonyu Circénél,

Medusa-, Scyllánál, habos Charybdesnél.

12.

Ne gondoljad immár hogy meg gyógyulhassak,

Mert könyhullatásim el nyomorítottak,

Mint régen holt testet engem bé hamvaztak,

Vagy szalmát és kénkőt éppen el fogyattak.

13.

Ó Fatum! nem használ én könyhullatásom,

Nem használ te nállad utánnad járásom,

Kegyetlen jaj miként emészt én sírásom,

Nem könyörűlsz nem szánsz, ihon kimulásom.

14.

Tengelicz éneke, pintyőke sírása,

Szívem nélkül ollyan mint baglyok zugása;

Lengedező szellők, csurgóknak folyása:

Mint szélvész, háboru, és pokol forrása.

15.

Jaj én szerencsétlen! jaj miként aggódom,

Mert szívemben vagyon véghetetlen gondom,

Barátimat immár öszve nem híhatom,

Soha virágimat nem vígasztalhatom.

16.

Emészt kévánságom, aggik szép virágom,

El távozott tőllem az én vigasságom,

Éltet ugyan engem keserű világom,

De világtalanság ez élő világom.

17.

De te ó vér szopó, nem elég meg öltél,

Holtom után inkább rajtam gyönyörköttél,

Te sívó oroszlány így nem örvendeztél

Piramus praedáján, kit az kutnál öltél.

18.

Nem csuda mert kő vagy, mert alabástrumnál

Keményebb vagy jégnél avagy porphyrusnál,

Mert szomoruságom – mint mondám – nem használ,

Keserves sírásom tenállad fére áll.

19.

Ezt érdemlette é én szép piros orczám,

Tudományom, s szépen szólló gyönyörű szám,

Két fekete szemem és tündöklő hajam,

Szépen termett mellyem, ifiu ajakam.

20.

Hogy mérges Vipera, miattad meg haljon

Én ártatlan lelkem s az pokolra szálljon?

Kár rózsának mikor virágában vagyon,

Szerencsétlenség miatt hogy meg hervadjon.

21.

Vándorló, s kegyetlen szerencse egy nyomban

Mindenkoron nem hág, mert némely órában

Változik, és vagyon vigadó orczában,

Néha penig futkos teljes háboruban.

22.

Semmiben nem örül, csak az változásban,

Mert éjjel és nappal, sőt minden órában

Változtatja magát állhatatlanságban,

Legfőképpen penig kedves állapotban.

23.

Bátor szívvel szokott szerencse játszani,

De bátor ő néki nem szokott engedni.

Kormányosnak mint költ habbal tusakodni,

Ugy köll bátor szivnek evvel meg küszködni.

24.

Én penig mint bolond, mint esti denevér,

Járom az erdőket, mert az nagy bánat vér,

Mert ugyan el burult szivemen az sok vér,

Oka: mert Fátumnak nyila szivemben tér.

25.

Már jól tudós vagyok én állapotomban,

Tudom hogy szeretlek, tudom hogy hiában,

Tantalus is tudja: nem eszik almában,

Mégis kap utána, noha csak hiában.

26.

Én ugyan utánnad, mint Echo szó után,

Mint deres hóharmat nap melege után,

Vagy mint tudatlan fürj megcsaló síp után,

És egy kemény magnes az hideg vas után.

27.

Én is készakartva hordozom hállómat,

Noha már naponként látom fogyásomat,

Ha el futsz is, hordom én nehéz igámat,

Mégis mint egy magnes követem vasamat.

28.

Esztelen, mit szóllok, hányom panaszimat,

Most is nem ösmérem én állapatimat.

Nem szeretsz te engem; én ajándékimat

Nem veszed, nem bánod könyhullatásimat.

29.

Az én dolgom nem más: csak panaszolkodjam,

Bánat közt mint Scylla tengerben aggódjam,

Neveljem az vizet, könyvemet hullassam,

Bővítsem az fölhőt, szivemet ohajtsam.

30.

De mért köll üdőmet vesztenem hiában!

Szép ifjuságomban mert hi haszon abban?

Nem ezé az kék ég, kit látok magasban,

Ki velem szépségét közli, s örűl abban.

31.

Nem aggódom immár az szerelem után,

Nem megyek utánnad mint Echo szó után,

Vagy mint deres harmat nap melege után,

Vagy egy kemény magnes az hideg vas után.

32.

Távozzál el gyorsan nem bánom én tőllem,

Mert állapotodat mostan már ösmérem,

Azt tudod é talán nem vettem eszemben

harmatos Hajnallal hogy vagy szerelemben?

33.

Végtére mit szóltam, s bántam panaszimat,

Isten mindent adott s nem látom magamat,

Szerelem nem szeret engem, s sirásomat

Nem hallgatja – látom – sok kívánságimat.

34.

Sirtam már eleget én egy kis zöld fűjért,

Csak meg nem változtam mint Biblis semmiért,

Könyvemet forgattam csak egy violáért,

Egy virágocskáért, s rothadandó testért.

35.

Ó ne légyen soha tenéked kikelet,

Ne adjon az Isten soha meleg szelet,

Vad konkoly teremjen fejér buzád helett,

Semmitől ne vehess vigasztaló szelet.

36.

Igy végezé versét busult szerelemben

Egy ifiu, és csak nem esék kétségben,

Az nevét nem írom ezen énekemben,

Mert szé p Diánátol tilalom van ebben.

Vége.

AZ NYÁRRÓL VALÓ ÉNEK

1.

Szép szivárvány vonta kézíját az égre,

Az kikelet után föl jött napkeletre

Mellyel kerekségét jelenti a végre,

harmatját bocsássa hogy világ színére.

2.

Mezőségben az Pán nyájait számlálja,

Hogy meg szaporodott bőven föl találja,

Hegyeknek barlangját társaival állja

Vad eledelekkel kedvessen táplálja.

3.

Hálót vet Diána vadaknak, és tőrt hány,

Tudja: vadászatban szerencse találmány.

Venus ifiaknak és Cupido lest hány;

Mert kiket megkaphat, vélek szabadon bán.

4.

Platanus örvendez ki terjett ágakkal,

Ékes Lybanus is az szép Cedrus fákkal,

Liliomok, rzsák drága illatokkal,

Csillagok ragyognak szép fényes voltokkal.

5.

Az idő meg áldott földnek termésével,

Erejét ki atta gyönyörűségével,

Meg örvendeztetett édes gyümölcsével,

Fölnevelte füvét termő hűségével.

6.

Munkánk fáratságát meg gyümölcsöztette,

Az egeknek zsírját reá eresztette,

Istennek irgalmát ezzel jelentette,

Mert nékünk az földben minden javát tette.

7.

Vetemények szemét meg szaporította,

Az széles mezőket vélle meg rakatta,

Egyét sok ezerré látjuk változtatta,

Minden csűreinket ezzel meg rakatta.

8.

Kemény vad szelei gonosz Aeolusnak

Megszelidűltenek, s csendességben vannak,

Gyönge szellőcskéket magokbul indítnak,

Nyárnak közepében illyeket ujítnak.

9.

Lovait szép Phoebus szekerében fogta,

Azoknak gyöplőjét Phaétonnak atta,

Erejét az égen ki is árasztotta,

Mert Caniculát is velek föl gyujtotta.

10.

Heliadeseknek nemzője örvendez,

Ékes öltözettel szép Faunus is zöldez,

Viasz szárnyaival Icarus is röbdez,

Ő vigasságárol mert senkit nem kérdez.

11.

Ceres készíts sarlót, megsárgult az kalász,

Kezed munkájára valóban rá találsz,

Most nem csekély vizben Czibelével halász,

Gyönyörűségedben a kitől meg nem válsz.

12.

Apollot az Musák vigassággal várják,

Helicon völgyében magokat mulatják,

S hogy ez verseimben véget érjek hagyák,

Nyárnak békét hagyván őszről szoljak mondják.

Vége.

AZ ŐSZRŐL VALÓ ÉNEK

1.

Gyümölcse meg érett az Alcionusnak,

Hozzája érkezett ereje az napnak,

Tündöklik szép színe piros almájának,

Sok szép gyümölcs fái kertek gazdájának.

2.

Nehéz terh alatt is Palma nevelkedik

Ékes kerteiben Flora dicsekedik

Mint rózsa illatja égre emelkedik,

Miként szépithesse abban tusakodik.

3.

Madarász síp szóval foglyait keréti,

Szép karvoly madárral fürjeit öleti,

Futó agarakkal nyulait kergeti,

Kikben mulatságát s kedvét helyhezteti.

4.

Hamandriadesek hegyekben lakoznak,

Zöld fák árnyékában gyakran mulatoznak,

Laurus ágaibol koszorukat fonnak,

Gyönyörűségekkel kit fejekben nyomnak.

5.

Nagy örömmel bé tölt Apollo szép völgyöd,

Többé meg nem hervad Juno szép virágod,

Rothatatlanná lőtt Flora ékes ágod,

Melyekből ki tetszik nyilván boldogságod.

6.

Akár hová tekénts, csak örömet szemlélsz,

Latona hát méltán gyönyörűségben élsz,

Meg hervasztó dértől immár tovább nem félsz,

Minden boldogságot eni sok jokbul vélsz.

7.

Juno gyorsan mégyen gabona rakáshoz,

Kévéit hordatja sűrűn az asztaghoz,

Mert Bacchus el hítta az vetett asztalhoz

Poharát késziti malosa borához.

8.

Mindenek egy szóval most örömmel élnek,

Még csak kis férgek is senkitől nem félnek,

Salamon királlyal mindenben föl tesznek,

Földi dicsőséggel vélle egyet érnek.

9.

Üdő változásrol nincsen gondolatjok,

Reméllik: Junoval hogy boldog az Attyok,

De majd változandó lészen ő órájok,

Nagy veszedelmekre érkezik sok gondjok.

10.

Im az csuszó mászók télről gondolkodnak,

Az apró hangyákkal eledelt hordoznak,

Őszi tprücskök szelíd ének szót hajtanak,

Ki miatt az télben éh gyomorral vannak.

11.

Ez minapi reggel hogy csak magán voltam,

Hajnal hasadásban szép Apollot láttam,

Kit szomoruságban midőn tapasztaltam,

Csinált verseimet néki ajánlottam.

12.

Kire monda: látom ember kevélységét,

Csak üdőben veti minden reménségét;

Hozzad elől nékik télnek szörnyüségét

Talán eszben vészi ő nagy veszedelmét.

Vége.

AZ TÉLNEK VALÓ ÉNEK

1.

Az üdő mindent hoz, de megént el vészi

Minden adományát csak semmivé tészi,

Napok fogyásával mint halál meg észi,

Változandóságát az gyarlóság érzi.

2.

Valamit nyár hozott, az tél meg emészti,

Ceres majorságát csak nem porrá tészi,

Bacchusnak hordóját hamar üreséti,

Az napnak fényét is mi tőlünk el vészi.

3.

Üdő kedves voltát tőlünk messzi zárja,

Nap melegségével Indiákat járja,

Kinek meg térését ember kínnal várja,

Nagy hideg voltával gyorsan által járja.

4.

Kutaknak forrási magokban tikkadnak,

Kertekben virágok ugyan el lankadnak,

Mert égi harmattal többé nem áztatnak,

Források folyási föld alatt tartatnak.

5.

Madarak meg vonják ékes szóllásukat,

Nagy rozsdás torokkal kiáltják társokat,

Nem követik immár szép mulatságokat,

Nem is gyakorolják fákrol ugrásokat.

6.

Cyprus szigete is violákot nem oszt,

Drága illatjátol mindeneket meg foszt,

paphos rózsáival nem dicsekedik most,

Mert tél nemt art ehez semmi hasonlatost.

7.

Az szép zöld pázsiton Pamphagus nem nyugszik

Sötétes barlangban mert széllyel bujdosik,

Nyelve kivetéssel fáknál nem aluszik

Mert kegyetlen télnek havaitól fázik.

8.

Athlantides kertje gyöngygyel nem virágzik,

Narcissus jó szaggal már nem illatozik,

Balzamum az fákon most nem izzadozik,

Fergeteggel, dérrel, hideg be férkezik.

9.

Napoknak folyását rövidségben vészi,

Hesperus tájára hosszaságát tészi,

Kivel Indusokat boldogsággal nézi,

Kiknek tartománya erejét is érzi.

10.

Ékes zöldségektől fák is meg fosztatnak,

Ligetes erdőkön vadak nem sétálnak

Kis fülemnek is éneket nem mondanak,

Mindenek ez földön mert csak meg nem fagynak.

11.

Acolus szeleit földre ki bocsátja,

Melyekkel az embert haragossan látja,

Rút fergetegekkel házainkat bontja,

Az mit épitettünk nyáron, mind el bontja.

12.

Az esztendőnek négy részéről szólottam,

Az mit építettünk nyáron, mind el bontja.

12.

Az esztendőnek négy részéről szóllottam,

Az mint parancsoltad versekben foglaltam

Apollo, - munkámban csak nem meg fárattam,

De parancsolatodat el nem mulathattam.

Vége.

EGY KIS SZOMORU ÉNEK BARÁTJÁNAK¹ BETEGSÉGÉRŐL

1.

Oh! édes Istenem,

Néked mit míveltem

Hogy igy meg vertél engem,

De ha én vétettem,

Mért nem rontál engem,

Más esett betegségben,

De te itéleted,

Bölcs elmélkedésed,

Maradjon dicsőségben.

2.

Ha én vétkeimet,

Cselekedetimet

Ösmérem bűneimet:

Ostorozz engemet;

Mért rossz erkölcsömet

Ártatlanon bünteted.

Kérlek ne cselekedd, -

Bűnösre tedd kezed,

Mert az vétett tenéked.

3.

Mivel én vétettem,

Bűnt ellened tettem;

Ne bánts mást én Istenem.

Mert én cselekedtem,

Érte el szenvedem,

Büntess én Uram engem;

Én  vagyok az bünös

Ki miatt is büdös

Lelkem gonosz testemben.

4.

Sok jó vitézeket,

Erős embereket

Verél egynek vétkéjért,

Hatalmas Persákat,

Vitéz Maedusokat,

Nagy testű Indusokat;

Mert téged utáltak,

S ottan nem szolgáltak,

Világi mulandójért.

5.

Izraélt Dávidért,

Samsont részegségért,

Sodomát bujaságért,

Rómát pogányságért,

Kanánt Pharaoért,

Világot is bünökért,

Salamont asszonyért,

Mást is más vétkéjért –

Ugymint bűnös fejemért.

6.

Kész vagyok istenem

Én eleget tennem,

Más ne szenvedjen értem.

Sőt ha néked tetszem,

Kész vagyok nem élnem,

Érte halált szenvednem;

Büntess inkább engem,

Tudod én vétkeztem

Magamban meg ösmérem.

7.

De te irgalmadban

És nagy jó voltodban

Soha nem kételkedtem;

Bízom hogy végtére

Én búm nagy örömre

Fordul, s lészesz mellettem.

Mert ki benned bízik,

Meg nem fogyatkozik

Mindenkoron éneklem.

8.

Reméllem: barátom,

Én szép ágyas társom

Lészen jó egésségben.

Adja az nagy Isten,

Kinél vagyon minden:

Lehessünke gyességben,

Szent nevét áldhassuk,

Holtunk után lássuk,

Örökös békességben.

9.

Ó mely nehéz látnom,

Egésségét várnom

Szerelmes barátomnak;

Mert csak alig várnám,

Hogy immár láthatnám

Könnyebbségét mátkámnak.

Elhittem Istenem,

Ki vagy én reményem:

Jót adsz vigasztalómnak.

10.

Szerzé ez éneket,

Szomoru verseket

Busultában egy bűnös.

Mert van reménysége,

Nincsen is kétsége,

-         Noha szívében büdös, -

Hogy meg változtatja

Isten, s meg jobbítja

Lelkében, ki most rühös.

1)         Búdal feleségének betegsége fölött

Vége.

AZ FÜLEMILE ÉNEKÉNEK MAGYARÁZATJA

1.

Ülök vala egykor harmatos hajnalban

Egy igen szép dombon, és szellős árnyékban,

Musákot s Apollót szemlélém barlangban,

Kik vigadnak vala egy kristály forrásban.

2.

Apollo Istenhez közelebb hogy mentem,

Vélle nyájaskodtam. azonban mellettem

Egy kis zöld ágocskán fülemile nekem

Szép verseket mondott, hogy ottan leültem.

3.

Kit midőn Apollo sokáig hallgatna

Az fán szökdécsölvén madárka mit szólna,

Megjelenté titkon, s ottan parancsola,

Versekben foglalnám azon szép árnyékba’.

4.

Azonban eltünék mind az kilenc Musa,

Apollo is gyorsan utánnok el futa,

Szép kifolyó kutnál csak magamat hagya,

Kis madarka penig ily verseket monda:

5.

- Mért panaszolkodjam szerencse ellened

Ha bővíted nékem az én örömömet,

Nem szakadsz el tőllem az  mint vagyon híred

Állhatatlanságban hogy van minden kedved.

6.

Isten engem áldasz az szép zöld erdővel,

Gyönge kis torkomnak szép éneklésével,

Mezei füveknek sok külömbségével,

Víz lassu zugással, szél lengedezéssel.

7.

Nem irigyled nékem az én szerencsémet,

Inkább hozzá segítsz: szeressen engemet.

Soha el nem veszed az én víg kedvemet,

Neveled óránként gyönyörűségemet.

8.

Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,

Cyprus árnyékokat, kedves szellőcskéket,

Lassu essők után szép drága fűveket,

Szomjuság megoltó jószagos vizeket.

9.

Auster Zephyrussal sürű árnyékokkal,

Bőven ajándékoz’sz hajnali harmattal;

Ligetes erdőkön Faunus bogarakkal

Nékem kedveskedel kis hangyamonyakkal.

10.

Szerencse vagy kötve az én lábaimhoz,

Elfutottál volna eddig gonoszomhoz

Ha szabadon volnál; de gonoszt rám nem hozsz,

Mert kötve vagy mondám az én lábaimhoz.

11.

Ezé az fényes nap, mely ékesb mindennél,

Osztja fényét nékem, élek is fényénél.

Gyönyörködöm nappal ez kertnek vizénél,

Éjjel énekelek gyönge szellőcskénél. –

12.

Ilyen mód kis madár midőn énekelne,

Egy ifiu vadász ottan csak nem messze

Megálla s puskáját ő kezében vette,

Mert fülemilének társát eszben vette.

13.

Ez szép folyó viznél hogy innya akarna,

Mert sok éneklésben el lankadott torka:

Ifiu kezéből ki süle az puska,

Madárkának jobbik szárnyát megtalálja.

14.

Odarugaszkodik Ifiu azontol,

Kezeiben vévé fél holton szárnyastol,

Haza vivé, s ottan mingyárt az orvostól

Orvosságot kére, mert meg bágyatt sebtől.

15.

Azonban kis madár ő fészkéhez mene

Hogy sok ének után társát föl keresse,

De semmit nem talál; csak az üres helye

Mutatja meg magát s egynehány csöpp vére.

16.

Meg ösméré mindjárt szép társának vérét,

Ölelni nem lehet – látja már – szerelmét;

Mégis mind untalan keresi jegyessét,

Észben ha vehetné erdőn éneklését.

17.

Akkor, mintha mennykő szörnyű szelletivel

Esztelenítette volna keménységgel,

Sokáig nem szóllal; mert szava elmével

Ő jövendőjére röpűlt sebességgel.

18.

De mindazonáltal ott elméje meg tér

Mihelyen el oszlék szívéről az szép vér;

Mert fa alá mellém bátran röpűlni mér,

Keres de nem talál, ismét fára föl tér.*

19.

Szemeit az erdőn széllyel el forgatja,

Az fákot üressen madarkáktól látja

És semminek másnak szavát nem hallhatja

Csak szép Alcyonnak, ki társát siratja.

20.

Mit csináljon, halljad, ebben az látatban:

Nem magyarázhatom száz nyelv volna számban.

Szemei fordulnak csak sötét álomban,

Ki csuda változást mutat ő magában.

21.

Ottan le szaggatja gyönge tollacskáját,

Körömzéli lábbal gyönyörű orczáját,

Fejem fölött szemlélt egy száraz ágacskát,

Rá hág, és forrásnak így kezdi panaszát:

22.

- Jaj én szerencsétlen, jaj én boldogtalan,

Mint meg csalám magam Cupido hatalman!

Kit Hesperus adott Lucifernek módján,

El ragadta s lopta életem virágán.

23.

Vér szopó Cupido, ha verni akartál

Mért kegyetlenségben te így el fajzottál?

Mért ennek előtte engem nem átkoztál,

És tüzes mennykűddel eddig nem rontottál.

24.

Vajha ily szépséget szenvedni nem tudtál,

Miért engemet is bé nem burítottál,

Az miként Argyrust meg nem száraztottál

Vagy mint Promaeteust el nem szaggattattál.

25.

Ha foly az folyó víz, vagy szép csurgó patak,

Az én szemeim is mind egyaránt folynak,

Ha az gyönge szellők ágok között fujnak

Az én bánatim is nyughatatlankodnak.

26.Fatum édes anyám, mely sűrű árnyékok

Járják én elmémet! ugyan el ájulok;

Ó mely iszonyu kínt én szívemben látok,

Lőjj tüzet én belém; örömest meg halok. -

27.

Kis fülemilének illyen szóllásával

Fa alól föl kelék igen gyorsasággal,

Szememet föl nyitám s látám hogy szép hajnal

el halladott immár harmatos szárnyával.

28.

Ki ugrám csak hamar, s hogy haza futottam,

Fülemile társát szobámban találtam;

Kit frissen találván, mihelyen meg fogtam,

Az kristály forráshoz viszonytag ballagtam.

29.

Én kis madárkámat megént ott találám,

De keserű szívvel egy ágocskán látám;

Sokáig szemlélvén utolján meg szánám,

Fülemile társát néki vissza adám.

30.

Ki röppenék, s mindjárt kedves társa után

Száraz ágra mene, szivében hordozván

Nagy örömet, s ottan hamar lenni kiván

Az hol Cupidonak vetett hálója van.

31.

Mit mondjak ezeknek öszve jövéséről,

E kis fülemilék sok szép szerelméről.

Duplázzák csókokat egymás szája körül,

Venus triumphussán kedves szívek örül.

32.

Mint borostyán fával öszve kapcsolódik,

Mint kígyó oszlopra reá tekereszik,

Bacchus levele is fára támaszkodik:

Ilymód két kis madár öszve csingolódik.

Hallgass tovább Musám.

Vége.

Közli: DR. MERÉNYI LAJOS

*) V. ö. „Arianna historiája 5.”

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1892. 2. évf. 2-3. füzet