Vitéz Mihály vajda - Aegidius Sadeler metszete 1600 . - wikipedia.org
I.
Szomorú
emléket hagyott Mihály vajda nemzetünk történetében. E szerencsés kalandor egy
teljes évig ura volt Erdélynek, sőt ura volt a politikai helyzetnek is. Báthory
Zsigmond ingatagsága, Báthory Endre tehetetlensége, ez erőszakos, bizonyos
nyers hősiességre, vakmerő elhatározásokra nyugtalan nagyravágyástól sarkalt,
kezdeményezésre elszánt embernek olyan forma szerepet játszott kezébe, minőt a
harminc éves háborúban Wallenstein vívott ki magának. Az a kétes helyzet, mely
Erdélyt a török és az osztrák nagyhatalmi érdekek körében mint a politikai
mérleg döntő súlyát hol erre, hol arra dobálta, a török-tatár hadak
csatamezejévé, vér- és láng, sarc és zsarolás martalékává tette; a folytonos
meglepetések, melyeket a Báthory Zsigmond körében szított cselszövények hoztak
színre, a jellemeket is teljes mértékben megrontották, illetéktelen
nagyravágyások ébredtek, melyek kielégítése foglalta el a hazaszeretet helyét;
a legszemérmetlenebb árulás napirenden volt; még az érzék is elveszni látszott
a valódi honfiúi erények iránt. De hát voltaképp ki is szerethette hazáját? A
pártoskodás jogosulttá tette a külföldi segélyhez való folyamodást. Erdély
függetlensége még nem nyerte meg azt a nemzetközi elismertetést, melyet később
kivált Bethlen Gábor lángeszének a Rákócziak hatalmas családjának aegise alatt
kivívott. A Habsburg-ház azon az éken
keresztül,, mely a török hódoltság formájában ketté szakítá a magyar
korona-egységét, Erdélyt magához akarta csatolni, illetve örökös tartományává
akarta süllyeszteni; és e hatalmi érdek mellett képes volt azt a történelmi
feladatot elejteni, melyet egy száz évvel később fölismer: a török uralom
megszüntetését és az ország integritásának visszaállítását. A XVI-ik évszáz
végén az események úgy alakultak, hogy e történelmi hivatás sorompója megnyílt.
Egy pillanatig mintha csak fölragyogott volna egy nemesebb eszme; melynek igéző
ereje lendületet adott volna a szíveknek, célt tűzött volna a honfiúi
lelkesedésnek. Az a szerencsétlen hadjárat, melyet Szinán basa folytatott
Báthory Zsigmond ellen, a kereszténység megmentését, a török járom lezárását
mintegy oly célul tűzte ki napirendre, melyért érdemes lelkesedni, mintha a
viszály, az önző magánérdek meghódolt volna egy magasabb eszme előtt. A
jellemek is nemesb irányba kaptak lökést. Ez időpontra esik Mihály vajda
föllépése. De a bécsi, jobban mondva a prágai udvar nem emelkedék a helyzet
magaslatára. Az aranygyapjúval, Oppeln és Ratibor hercegséggel elámított
Báthory Zsigmond szintén odahagyja a tért, melyen mint a kereszténység herosa, nevet vívhatott
volna ki magának. Jött a kalandor, kiben több erő, több kezdemény és bár műveletlen
formában, több politikai érzék volt, mint azokban, kiknek kezében vala a
törvényes hatalom birtoka. Helyet követelt magának, szerepet teremtett, vérrel
és tűzzel jelölvén meg pályáját, föllépett mint a kereszténység bajnoka és önző
nagyravágyásának eszközeivé bírta tenni a hatalmas német császárt, a független
szabadságára féltékeny erdélyi nemességet, míg vakmerősége, dölyfe maga ellen
hívta a nemezist és a szerencsés játékost leplezik, elárulják és a sors méltó
ellenfelet állít ellenében a Basta személyében. Erőszak erőszakkal, álnok hitszegés
álnok hitszegéssel, orvgyilkos a cselszövővel szemben.
Nem
célom e kort a történelmi pragmatika szellemében rajzolni. A történelmi adatok
igazságos elbírálása oly részletes kutatást, oly sokoldalú tanulmányt
igényelne, melyet már végeztek mások; elsősorban Szádeczky, és erőmet is messze
túlhaladná. Engem e kor irodalma
érdekel. Azt a hatást kutatom, melyet a költői lelkekre tehetett. Kutatom pedig
egy véletlenül fölfedezett görög köznyelven írott epikus költemény méltatása
érdekében.
E
költemény tanulmányozása vitt engemet mind beljebb és beljebb e szenvedélyes
korszak költői termékeinek kutatásába. Mert nem érdekes dolog-e, egy meglehetős
terjedelmű epikus költeményt olvasni abból a korból, melyben a Tinódi-féle
históriás-ének megszakadása után, mintha csak egy puszta jelölné az átmenetet a
XVI. évszáz epikájától a XVII-ik évszáz epikájáig?
Gazdagabb
volt e korszak költői termékekben, mint a mostoha, a sivár idők felette gyér
maradványai után ítélnők. Épp azért kétszeres örömmel ragadom meg az alkalmat,
hogy szerény szolgálatot tegyek a XVII-ik évszáz elején keletkezett epikus
költemény ismertetés és méltatása útján a magyar költészet hivatott búvárainak.
Inkább mint a görög nyelv szenvedélyes művelője, a feledéstől megmenteni akarok
egy magyar tárgyú művet és közvetve figyelmet kelteni az ugyane korban
keletkezett költemények iránt.
Mihály
vajda belső embere, Stavrinos írta a
költeményt. Érthető a rajongás, mellyel honfitársán csüng; ki, ha nem is
emelkedik román Hunyadi Jánossá, int a román történészek feltüntették, legalább
erdélyi szereplésével e magasztos címre ugyancsak nem szolgál, de azért a
magyar történet búvárai és elismerik, hogy rendkívüli alak. Az a tény, hogy
népe dalban dicsőíti, a törökön vett diadalaiért magasztalva emlegette a keresztyén
Európa; egy keresztyén lelkületű, egyházias szellemű, hazafias irányú költőnél
teljesen indokolja a részrehajló elragadtatást. De aztán mi is volt a XVI.
évszáz epikája egyéb, mint politikai és vallási érdekek szolgálatába vitt
költői elogium vagy pasquil. A meggyőződés heve, őszintesége a korszellem
forrongó küzdelmeinek élénk visszhangjává teszi a lantot. A történelmi „hűtlen hívség” helyett egyoldalú
adatszerű hűség lép. A történelmi adatok becses anyagát nyújtják e költemények.
Mi
hiányzott a valódi epos keletkezéséhez? A táv
az, a múlt idők tisztes moha; az alkonyodó nap árnynövelő bűbája. A török
elleni tényleges küzdelem hevében lángoló honfi szívnek vagy a lyra buzdítása
kellett vagy elég érdeket talált az aprólékos részletekig híven rajzolt csaták
és ostromok képében.
Sem
a távolság nem volt meg a hiedelem
megalkotására, mit az epos nagyszabású cselekvénye föltételez, sem az egységes eszme. Érzület, az volt; a
korszellem láza lüktetett a költők hevenyében bárdolatlan formában alkotott
műveiben; de az eszme fennkölt fensége hiányzott, mely az egységes szerkezet
teremtő géniusza.
A
krónikás előadás lehetetlenné tette az epikus mező áttekintését magasabb
pontról: az epikus eszme magaslatáról.
Pedig
gazdag lehetett e korszak epikája. Ha egy Szamosközy a Kendy-féle összeesküvést
hungarismusokban bővölködő, de bizonyos erdélyi zamattól ízes latin versekben
énekli meg* (*Monum. Hung. Hist. 30.
Bpest. 1880. 506-554. l.), bizonyságul szolgál arra nézve, hogy mily kedvvel űzték a
krónikás verselést e korszakban. Ugyane korban ír Bocatius* (*M. Jo. Bocatii
Hungarides libri Poematum. V. Bártfa, 1590. Megemlékezik a 37., 60., 153.
lapokon olvasható eloquiumokban.), ki Báthory Zsigmondról több költeményében
emlékezvén meg, épp az aranygyapjúval történt kitüntetését énekli meg, mi élénk
bizonysága annak, hogy a királypártiak,
mondjuk: a Habsburg-házhoz ragaszkodó hazafiak Báthorytól mit vártak, mit
reméltek. E kor gazdag lehetett a latin és gazdag a magyar epikai
költeményekben; de fájdalom, kevés maradt ránk. Ránk maradt Szőllősi következő
hosszú című, rövid históriája: „Rövid História Melyben megiratik Szinan
Bassanak török császár erejével, Havas alföldének és Erdély Országának
pusztítására való kijövetele 1595. esztendőben.
És
istennek segítsége által, annak a sok pogánságnak a Magyarok által, megveretése
és szégyenvallása. Annak felette ugyanakkor Borbély György kapitánságában Lyppa
Várával egyetemben Tizennyolcz váraknak és kastélyoknak az Törököktől való
megvétele. Abonyi Györgynél 1635.” Ajánlja a versfejekben is Hari Mihálynak. E
verset Szőllősi egykori följegyzése alapján írta, mint az első rész végén maga
mondja:
„Kiket régi históriákban
leltem
De az, melyet üdőmmel is
megértem.”
Sőt
úgy látszik, hogy a Jacobinus nyomán fordítja.
„Azután nehány üdővel
Szőlősi
Magyarok kedviért
megforditani
Akart nemzetének is
kedveskedni
Mindennek illik az
Istent dicsérni.
Ezerhatszáz harminczöt
esztendőben
Bocsáttatott ki ily
ügyekezetben,
Hogy ne mehessen
feledékenységben,
Jámboroknak légyen
emlékezetében.
Egybe
is hasonlítám Szőllősi művét Jacobinus egykorú históriájával és mondhatni
Jacobinus „Brevis enarratioja etc.”, mely 1596-ban jelent meg, van visszaadva
verses formában. Lesz alkalmunk Szőllősi művét egybevetni az ismertetendő görög
epikus költemény megfelelő részével.
Ugyane
korban keletkezik Nagyfalvi Gergelynek
eddig ismeretlen carmen-je, melyre a dr. Ballagi Aladár által szerkesztett magyar irodalomtörténeti folyóirat 4-ik
füzetében hívtam föl a magyar irodalomtörténet búvárainak figyelmét. E
költemény az erdélyi fejedelemnek moldvai hadjáratát és különösen e hadjáratban
Tholdy István és Székely Mózes szereplését „celebrál”-ta*. (* E Nagyfalvinak köszönhető Baranyai Decsi X. decasának
megmentése, mint a Script. Rer. Hung. Min. II. praef. XXXI. l. olvasható)
E
korszakból ered a Kolozsvárt 1596-ban megjelent: „Historia Melyben az felséges
Báthori Zsigmond Erdélyi Fejedelemnek 1595. esztendőben való viselt hadai
irattatnak meg stb.” c. munka.Ide vonhatók Deidrich
Gergely Sigismundus Bathorcusa, mely anagrammatikus költemény Báthory Zs.
dicsőítésére. Megjelent Szebenben 1591-ben.* (*Seivert
Nachrichte 77. Trausch: Schrifsteller Lexicon 154. l.)
rolása,
tetteiknek száraz előadása, mintsem csoportosítása és egyénítése azok a
hiányok, melyek a kor epikáját jellemzik. Épp azért figyelemre méltó Stavrinos görög költeménye, melynek
méltatására rátérek. Figyelemre méltó, mert habár ugyane kor stiljében, a magyar költészet hatása alatt keletkezik,hellyel-közzel
lendületet vesz, Mihály vajda alakját éles világításba helyezi, a körülötte
szereplő alakok közül kimagasló egyénné, egy
eszme hordozójává, a kereszténység lovagjává emeli és ott, ahol a
történelmi adatok kérlelhetetlen igazsága Mihály
önző, nagyravágyó mellékcéljairól tenne kétségbevonhatatlan bizonyságot, simán
átsuhan, hogy kedves hősét azon magaslaton tarthassa, hová hozzá érzett hűsége,
honfitársi buzgalma helyezé.
Lehet
ez ellen történeti nézőpontból ugyancsak erős kifogásokat emelni, Mihály
hitszegő viselkedése főként a szerencsétlen Báthori Endrével szemben, adatokkal
fényesen be van bizonyítva, sőt az is, hogy a Németországba menekvése idején
sem gondolt egy pillanatig sem a török kiirtására, mert ugyanez időben
alkudozik a törökkel és a temesvári basa követét gazdagon megajándékozva, azzal
hitegeti, hogy a császárnak hódítá meg Erdélyt.* (* Dr.
Szádeczky Lajos: Mihály havasalföldi vajda Erdélyben 1599-1601. Budapest, 1887.
83. l.)
Lehet,
mondom, a történelmi valótlanság nem egy bizonyítékát költőnkre rábizonyítani,
de epikai szempontból, ha nem is bír sem az egyházias rhetorika floskulusaitól,
sem a korbeli paszquilszerű lyrai kifakadásoktól menekülni, ha a magyar
históriás énekek formájában mozog is; azért Stavrinos költeménye túlszárnyalja
a korabeli költemények színvonalát.
Tehát
két tekintetből érdekes e költemény: először az egykorú író visszaemlékezése
révén mint oly mű, mely történelmi adatokat tartalmaz e kor megvilágításához és
másodszor mint magyar tárgyú költemény a XVI-ik évszáz epikájának maradványa.
Térjünk
hát magára a költeményre.
II.
Az
1312 sorra terjedő költemény az akkori magyar históriás énekek módja szerént az
utolsó sorokban megnevezi szerzőt:
Ha ohajtjátok tudni még,
hogy hol van szülőföldem:
Malsini város szült a
mely van a Delvino völgyben.
S állithatom még nektek
azt, hogy az Evangelista
Szent János messze
nincs, ki a hit titkait tanitja.
Nevem énnékem Stavrinos és Vestiar* a címem,
Amint tudám csak én
irám, mit elbeszéltem itten,
Irám Erdélyben én, amott Besztercze vára mélyén
Míg éjjelemte csillagok
fényénél viraszték én
Első és másod napjain a
február havának.
Vegyétek ihletét a
Szent-Lélek fuvallatának.
Atya-Fiu-Szentlélekké a
dicsőség a menyben,
Ki mindeneket alkota s a
ki teremte engem.
(1301-1312.)
(* A vestiari
méltóságról Cantemir Demeter: Descriptio Moldaviae c. művében írja, hogy
„colligit iste pecuniam publicam”, továbbá „claves gerit cubiculi agitandis)
A
Mihály vajda viselt dolgairól írott költemény szerzőjéről többet nem tudtunk. E
helyből kitetszik, hogy míg a költeményt Besztercze várában írta mint fogoly,
az utolsó sorokat már hazájában írhatta, mert a szövegben az amott (…) határozottan mint távollevő
helyet jelöli meg Beszterczét.
Neophytos szerzetes, ki prózában
bevezetéssel látta el e költeményt, Stavrinosról még a következő adatot hagyta
ránk:
„Később
harmincz év mulva ugyane Stavrinost fiával együtt Moldvában megölette István
vajda.”
A
Mihály vajdáról írt históriás ének később a myrai metropolita Máté által írott
egy más költeménnyel együtt, „mely az Ungro-Valachia-ban kitört későbbi
zavarokat beszéli el mély belátással és zengzetes sorokban” egy honfitársuknak
a Pogonianiból való Panos Pepanosnak,
Máté meghitt barátjának került kezébe, ki azok kiadásáról gondoskodott, mert
Oláhország iránti szeretetének zálogául akarta adni. Panos Pepanos a hitbuzgóság
élesztésére adta ki a Mihály vajda dicső tetteit magasztaló költeményt,
Neophytos bevezetését berekeszti egy epigramm, mely Panos Pepanos nevéből egy etymológiai szójátékot csinál: a naphoz
hasonlítván az ő tudományát, mely mint a valódi nap érleli (…) a gyümölcsöket,
úgy érleli a szellemeket. Hálás emléket állít ez epigramm Pepanosnak azért,
hogy a két művet a feledéstől megmenté.
Mikor
lehetett az editio princeps?
e vonatkozó bevezetés,
Neophytos görög előbeszéde, továbbá egy betűrendes glossariuma a históriás
énekben előforduló oláh szavaknak,m aga a históriás ének bilaterális alakban,
francia fordítás kíséretében elfoglalják a könyv 16-127. lapjait.) c. művében találtam
meg Stavrinos költeményét, nem találta nyomát korábbi kiadásnak, habár nem
tartja lehetetlennek, hogy létezett. 1672-ben újabb kiadás jelen meg Velencében
Mortali Bálintnál, mely a későbbi alapjául szolgált. Ugyanis az 1806-ikikiadás
csekély eltérést mutat.
Az
1872-ik kiadás teljes címe:
„A
kegyes és vitéz Mihály vajda hős tettei és még a mik történtek
Ungro-Valachiában azon időtől fogva a midőn Serbanvajda uralkodott egészen
Mogula Gábor vajdáig, továbbá ebben foglaltatik nehány intőtanács Illyés Sándor
vajdához és a fejedelemség minden örököséhez és Konstantinápoly siralma.
Velencze Martali Bálintnál 1672.”
Stavrinos
költeménye végződik a 63-ik lapon. A 64-ik lapon kezdődik Máté metropolita
költeménye. E költemény ránk magyarokra nézve szintén történelmi érdekű. Íme a
címe:
„Másik
história az Ungro-Valachiában történtekről, Serban vajdától Gábor vajdáig, a mostani fejedelemig. Írta a főpapok
sorában is legszentebb myrai metropolita Pogoniani-beli Máté úr. Szentelte
pedig Katritzi Jánosnak, dicsőséges urának. Felsőbbek engedélyével. Velencze,
Martali Bálintnál 1672.”
Teljes
címét adtam e másik költeménynek is, melyet remélem lesz alkalmam szintén
ismertetni. Papiu Ilarianu Tesauru de
monumente istorice pentru Romania (Bukurest 1862-ben), l, 273-326 közli e
költeményt a Maximu fordításával
együtt.
**
Stavrinos
költeménye elé két verses előhang van bocsátva, mely után következik az
elbeszélés kezdete. 37 kisebb-nagyobb szakaszra van osztva a költemény, melyek
élén alighanem a Neophytos által szerkesztett címek állanak, melyek az illető
szakasz tartalmát jelölik meg.
Maga
a költemény az ún. politikus
versalakban van szerkesztve, mely 15 szótagból áll, a 8-ik szótag végén
metszet. Jambicus méretű a vers:
Megjegyzendő,
hogy a szótagok méreténél kizárólag a hangsúly uralkodik, úgyhogy pl. e szóban:
a rövid e
mint hangsúlyos szótag magánhangzója hosszú. E versformát híven adtam vissza. A
német Niebelung-vershez igen közel áll. Fontos és jellemző tény, hogy páros rímek vannak, holott még a
Szamosközy latin versében is négyes
rím fordul elő, mit a Zrínyi-féle verselésben találunk föl, mi kétségtelenné
teszi, hogy e versalak uralkodott. Szőllősi Szinan basáról szóló rövid
históriájában is e versalak fordul elő.
a rövid e
mint hangsúlyos szótag magánhangzója hosszú. E versformát híven adtam vissza. A
német Niebelung-vershez igen közel áll. Fontos és jellemző tény, hogy páros rímek vannak, holott még a
Szamosközy latin versében is négyes
rím fordul elő, mit a Zrínyi-féle verselésben találunk föl, mi kétségtelenné
teszi, hogy e versalak uralkodott. Szőllősi Szinan basáról szóló rövid
históriájában is e versalak fordul elő.
A
verses előhangok közül a második 8-as trochaeus alakban van írva, mégpedig a
hangsúly törvénye szerént, miben én
magyar hatást látok. Álljon itt egy jellemző részlet:
Török magyar és a tatár
nem volt neki több mint szamár,
Moldvát, Erdélyt nem
szerette, fegyveréllel meg is vette.
De a veszett irigység
lett gyászos vége ily vitéznek,
Vele a sok fenkölt
eszmét sírba tették, eltemették
És kezdődék nyomor
inség. elbeszélem majd ezt is még.”
28. v. – végig.
Azt
a törvényt, hogy in medias res
vezesse az epikus író az olvasót, Stavrinos megtartja. Mihály vajda föllépését
azon fontos mozzanatnál kezdi, midőn a bukaresti vérfürdőt rendezi.
Tömérdek sok adót ró
honára a török,
A mely a sok adóság
alatt csak egyre nyög
Szabadulást hiába immár
nem is hiszen,
Török, spahi janicsár
harácsol széltiben
Elnyomják a szegényt és
falatját elveszik,
Hurczolják asszonyát és
véle gyermekit
Gazdag, szegénynek
egykép sulyos a helyzete,
Magát Mihályt is egyre
gunyolja ellene.
Benn palotája mélyén
gyalázat éri őt,
A népség szerte sinylik
ezer nyomor között,
De Isten látta a sok
inséget és csapást,
Mely Havasalföld népén
terjed szemlátomást,
Mihályban kelte eszmét, neki
adott erőt,
Kardélre hányja bátran
mind’ütt a törököt.
50-64. v.
Íme
az alaphang. Az epikus hőst mozgató indíték. Hazáját fölszabadítni, egyházát
megmenteni; mint a Neophytos bevezetése mondja. „Levert egy oroszlánt (a török
hatalmat). Egész életén át megtartá Ungro-Valachia felett uralmát. Ezt hazája
iránti rajongó szeretetének köszönhette.”
De
hogy áll a dolog a történelmi valóság szerint?
Mihály
1588-ban megy Konstantinápolyba, ügyes fondorlataival kieszközli a vajdaságot.
1592-ben megy be Havasalföldre kétezer spahival. Ő is elvállalta elődei
adósságát; de midőn a trónon megerősödött, rendezte a hitelezők: zsidók és
törökök lekoncolását. E mészárlás 1594. nov. 13-án folyt le Bukarestben és
Jassyben. De hát voltaképp kifelejti a költő a valódi okot: a szövetséget,
melyre támaszkodva Mihály e merész lépésre határozta magát.
Helyesen
jegyzi meg Legrand: „Stavrinos elhallgatja azt a szövetségkötést, mely
létrejött Báthori Zsigmond, erdélyi
fejedelem, Áron moldvai vajda, II.
Rudolf, magyar király, a szerbek és bolgárok közt. Midőn e hatalmas liga megköttetett, a háború azonnal kitör 1594
végén.” De ha a történet tényleges adataihoz hűtelen, igen helyes epikus
szempontra helyezkedik. E tekintetben,
mint bevezető soraimban is jeleztem, túlszárnyalja az egykorú históriás
énekeket.
Selim
szultán a Janku fiát küldi vajdának Oláhországba. Elindítja vele Bogdán vajdát
és Mustafát azzal a megbízással, hogy bilincsre verje Mihály vajdát. Mihályt
értesítik. Mihály azonnal serget gyűjt, hirtelen megjelen Ruscsuk előtt, hol
győztes csatát vív Mustafa ellen. Feldúlja Ruszcsukot, miről a történet nem tud
semmit. Király Albert, Mihály vezére földúlt Ruscsuk közelében egy helységet és
nem magát Ruscsukot. Minthogy Mihály első föllépétéről van szó, Stavrinos
költészetének jellemzésére álljon itt a következő részlet:
Tüstént a magyar földre
küld és hív be hadi népet,
Kardélre hány minden
pogányt, mind ér ez szörnyű véget.
Havasalföldrül a török
szemetet kiseperte,
Amely tömérdek volt
miként homok van országszerte.
Midőn a szultán hallja,
hogy a dolog mint esett,
Dühre ragadja el magán
kívül e gyász eset.
Hivatja is vezéreit,
hogy megkérdezze őket,
Mi volt az ok, az
alkalom, a miért most megöltek
Oly sok török
alattvalót, Mihály miért emelte
Föl lázadó fejét, ilyen
merésszé vaj’mi tette?
Ferhat pasa eként felel,
nyíltan szólván urával,
Nem titkol semmit,
igazat beszélni ő nem átall:
„Török,
janisár egyaránt bizon
y sok pénzt zsaroltak,
Rabszíjra fűzték
gyermekét, nejét is az adósnak.
És vége hossza soh’se
volt a sok és drága sarcznak,
Mit a török és a zsidó
az oláhon zsaroltak.
Mihály azonba’ látva a
nyomort s a nagy inséget,
Mind élre hányja őket, a
harácsnak így vet véget.
Tehát Mihály a fejedelem
ép semmit sem hibázott,
Hogy nagy haraggal annyi
sok muzumant ott levágott.
Elindulának ők legott és
Ruscsuk ellen mennek,
Jégborította a Dunát,
mint farkasok átkelnek.
Fölgyujtják a bazárt,
belé vetvén az égő üszköt,
Amint ezt látja a török,
miként a hal ugy reszket.
65-84.
A
rablást, a sarcolást előszeretettel rajzolja. Így kerülnek bele a magyar
vitézek is:
Raboltak szerte sok
török asszonyt rabbá tevének,
Anya siratta gyermekét s
a gyermek jajveszékelt.
Más nőt hurczolt el a
magyar és más nőt a huszárok*,
A darabontok ujra mást
és mást meg az oláhok.
(* Voltaképp katonák, mely név lovast jelent.
Görögben: katáni)
Sok jajszó hangzik
mindenütt e napon e vidéken,
Panasz és bús siránkozás
tört át a puszta légen.
Dus zsákmányt ejte
mindenik, azzal mind megrakodnak,
Tömérdek rabnőt és rabot
visznek magukkal onnat.
Láthattál volna akkor
ott sok kényes török asszonyt,
Ki háremét nem lépte át,
szabadba’ soha sem volt.
Bezzeg sok szép, sok
puhatest fetrengve most a hóba’,
Sarutlanul, mezitelen,
te ezt láthattad volna.
Egyet hajánál fogva
vitt, a mást kezén hurczolva,
Török asszonyt ki nem
vive egyet se láttál volna.
113-126.
Még
egy vonása van a rablásnak, melyset erőteljesen fejez ki a következő két
verssor:
Az ellenséget szerte
szét mind üldözőbe vették,
Pusztult muzulman és zsidó, ott érte szörnyü vesztét.
129-130.
Íme
a török gazdálkodás hűséges eszköze a zsidó
lehetett, mert egyforma gyűlölettel üldözik. Hogy a történelmi talajba mi
mélyen ereszti gyökerét a románok zsidógyűlölete, e passzusból látjuk.
Stavrinos
költeménye az akkori történeti epika főhibájában: az ismétlésekben nyilvánuló
részletezésben szenved ugyan, de találtam benne epizódot is és pedig a görög
költőhöz méltó részletet, mely alkalmat
ad neki arra, hogy nemzeti önérzetét kielégítse; a görög vitézség páratlan
fölényét kimutassa. A görög epizód két fejezetet foglal el. Tartalma: Tatárok
törnek be Oláhországba és dúlnak tűzzel-vassal. Mihály 300 görögöt (maczedon
nevet viselő stradioták lehettek) küki kémszemlére.
A
költő szerint nem kevesebb mint 80.000 (!) tatár tört be és asszonyt, gyermeket
kínzott és hurcolt el rabszíjon. Neslovu
mellett ütött sátort maga a khán, körülte foglalt helyet válogatott hadinépe.
A
300 görög tanakodik, mit tegyen. Költői és igazán epikus színezete van a
következő részletnek:
Tanakodva így szóltanak:
Magunk szálljunk ki síkra!
Vagy dicsőséget aratunk
vagy találunk a sírra.
Nem látjátok, hogy az oláh titkon forralja vesztünk,
Ide azért küldött ki,
hogy egy szálig itt elvesszünk.
Tűrjük tovább
gyűlöletük, a mellyel ők zaklatnak?
Tűrjük bántó sértéseit
kicsinynek és a nagynak?
Sándor a Nagy
meghódítá,m eg az egész világot,
Mert a vitéz, derék görög vitézek élin állott.
De hát mi most gyávák
legyünk, térjünk megfutva vissza?
Ha még maczedonok vagyunk, mutassuk is meg azt
ma!
Szerezzünk ma becsületet
fajunknak és hazánknak,
Vagy karja hadd öleljen
a reménytelen halálnak.
Mert ha segélyt
esdeklünk mi mostan az oláhtól,
Azt mondja, hogy gyávák
vagyunk és bánt és sértve gáncsol.
Tehát nosza menjünk
magunk most szembe a tatárral,
Reméljük, elbánunk vele
könnyen mint a szamárral.
151-166.
A
költő ezután elbeszéli, hogy a görögök mint oroszlánok betörnek a tatár
táborba, azt szétverik. A tatárok fegyverüket is eldobva, megfutnak, zsákmányul
hátrahagyják poggyászukat, ruhájokat. A khán megfordul, hogy Gyurgyevot megszabadítsa. Ezt Áron,
moldvai vajda foglalta el. Négyezer muzulmánt lekoncol. Íme Mihály, a magyar
szövetségre támaszkodó Mihály vajda föllépte.
III.
Következik
a Szinan bava vállalata, melyről
magyar históriás ének maradt ránk a Szőllősi neve alatt. Lássuk Stavrinos
elbeszélését.
A
szultán élénk beszédben festi Mihály vajda félelmetes dolgát (184-220),
pusztításait, hatalmát és meghagyja Szinán basának, hogy törje meg a lázadó
vajda gőgjét és tegyen helyébe egy beglerbeget vajdának.
Elindul
Szinan Konstantinápolyból, melyet jellemző módon mindig a városnak hív a görög költő. Tehát a régi urbs, a régi (…) él
lelkében. Ez érdekes vonása az új görög költészetnek is. Mint a világuralom
ábrándképe ragyog Sztambul a görög költők lelkébe. Következik egy érdekes
részlet:
Gyorsan felüti sátrait Kalugerani mellett,
Megvárni itt akarta,
hogy Szinan vaj’ mit művelhet.
Legott izen Erdélybe,
hogy jöjjön Zsigmond azonnal,
Induljon haladéktalan a magyar csapatokkal.
229-232.
Szőllősi
költeményében szakasztott így van előadva a dolog. A költemény II. része
vonatkozik a Stavrinos által elbeszélt eseményekre; az első rész Borbély György szerencsés támadását adja elő az Arad és
Szörény megyékben török kézen levő városok ellen.
Midőn
Szőllősi elmeséli Szinan basa átkelését a Dunán, így szól:
„Erdélyi sereghez
közelget vala Feledelem hadát hogy lekonczolya,
Elvégezett akarattya ez
vala, Mihály vaydát elevenen
megfogja.”
Mihály
vajdának a török ellen fordulását épp azzal indokolja mivel Stavrinos:
et nem győzte vala,
Törökökkel megháborodott
vala, Azért a Törökre kardot ránt vala.”
De
térjünk vissza Stavrinos elbeszéléséhez.
Mihály
Copaceni mellett üt tábort, a törökök Calugerani-be
mentek. Mihály a Duna hídján találkozik a törökkel:
Ő szembe méns találkozék
a hídon a törökkel,
Láthattál volna eleget a
vizbe mint merült el,
Sertés módjára, ámde ő
mint sas csp ellenére,
Sok sárba fetreng s
beleful a sodró víz ölébe.
235-238.
Szinan
basát lerántja lováról és az iszapos árba taszítja. Erőteljes sorok
következnek:
Már majdnem is
megfuladott ott lenn a zagyva sárba’,
Oly szégyen érte a
milyent nem hozna bitófája.
Bizonnyal elfeledte ott
gőgös hivalkodását,
Ott elveszíté sok
csalárd tanácsát, ámitását.
243-246.
Szőllősi
a dolgot így adja elő.
Ő maga Szinan is annyira
vala,
Futtába’ hidról tolcsába dőlt vala,
Társai táborban bevitték
vala,
Ezek nyereséggel
megtértek vala.”
Sőt
Mihály vezéri működését is kiemeli.
„Első sereg négy ezer
lovag vala
Ebben töb rész magyar
kopiás vala
Mihály vayda előttük járó vala
Czáki (Csáki) István
népe is ez közt vala.
Hősnek,
vitéznek rajzolja. Erőteljes beszédet ad ajkaira. Mihály így szól:
„Job egy lábig fegyver
között elesnünk,
Hogy sem tengeren tul
vasat zörgetnünk,
Ha jól vítok
győzedelmesek leszünk,
No hát bátorsággal
Bassára mennyünk.”
A
görög költő élénkebb rajzot ad. Több részletben domborítja e híres híd-harcot.
Szerinte
más oldalról előrontanak Michnas és Hasszán, két tűz közé szorítják
Mihályt.
„De gyorsan fordul
ellenök Mihály legott merészen,
Rájok lecsap sólyom
gyanánt, gyilkos karddal kezében.
Nagy bátorsága ime fogy
mindjárt a két vitéznek,
Szétszórja a török
hadat, ereszti könnyü szélnek.
251-254.
Hassan
megfutamodik az erdőbe, Mihály utána ered, hogy vele megvívjon, de Hassan nem
áll meg, fut a vezérig. Elmondja Szinánnak esetét, ez elpanaszolja, hogy maga
is a vízbe fúlt volna, ha egy spahi* (* A
Calugerani melletti hídnál három pasa fulladt a vízbe. A Szinant megmentő spahi
Hassan Batakáfi (Mocsári Hassian) nevet viselt Murat nagyvezér alatt is.) meg nem menti (Társai
táborban bevitték vala: Szőllősi) Szőllősinél eltérő vonás Stavrinos
költeményétől, hogy a túlnyomó török haddal szemben kölcsönös pusztítás után
egy kevés gyaloghad érkezik. Új rohamot intéznek és elfoglalják „Mahomet zászlóját.”
„Kit törökök szentnek
neveztek vala
Minden reménységek csak
ebben vala,
Hol ez vala, igen félnek
vala.”
Stavrinos ezután az akkorihistóriás ének kedvelt
párbeszédes formájában adja elő a tanácskozást, melyet Szinan basa tart Michnasszal Mihály elvesztése tárgyában.
Elhatározzák, hogy vesztegetéshez folyamodnak. Michnas vállalja magára a
dolgot. Azt állítja, hogy a főurak mind vele tartanak. Michnas megbízza Dan vestiariust, ki azonnal Királyi Albert-hez szalad. E királyi
Albert-ről megjegyzi Legrand, hogy magyar eredetű. Hammer nem említi azt az
árulást, melyet e királyi követ el ötvenezer forintért. De halljuk Stavrinost:
„Vedd ez ötvenezer
forintot és hadaddal
Hagyd cserben itt
Mihályt, indulj innét azonnal;
Mert a török immár
közelg tömérdek hadi néppel,
Ha nem sietsz
körülkerít, a folyamárba’ véssz el.”
287-290.
Ki
e Királyi Albert? Kétségtelenül ugyanaz az a Király Albert (a görög helyesírás
is azt bizonyítja) kiről az egykorú bártfai latin költő Bocatius a következő
epigrammot hagyta ránk* (*M. Joan. Bocatii Poetae
Laurenti Caesarei Hungarides libri V. Bartfae, 1599. 405. l.)
Haec loca qui transis,
consiste parumper, amice,
Mortua ubi Alberti
Kiralidae ossa iacent.
Sex et viginti,
Princeps, tibi serviit annos,
Transylvane, animis,
ense, fideque potens.
Huic sua terga duci Sinan dedit hicce Brailam
Cepit, erat pracstans,
Agria clade tuá.
Itt
az ellentét a görög krónikás vers és a latin költő epigrammja közt szembetűnő.
Épp azért szőttem bele értekezésembe e részletet, mert a magyar történeti
adatokat, melyek Stavrinosnál találhatók, lehető teljesen adom.
Tehát
Király Albert elárulja Mihály vajdát. Mihály visszavonul Rucaruba, Erdély határszélén levő községbe. Itt várja Zsigmondot Erdélyből.
Tehát
mégis csak a magyar jön a hős Mihály
védelmére.
Szinan
behatol Romániába: feldúlja. Tergovistben várat építtet. Bukarestbe vonul be
nagy diadallal. Halljuk a költőt:
Ekkor Zsigmond király
jöve Erdélyből sok hadával,
Vezette számos csapatát
Erdély határin által,
Leszáll Rukaru völgyibe,
hol Mihály vajda várta,
Hódolva megy elébe fogadni
táborába.
311-314.
Tehát
hódol Zsigmondnak.
Egyesült
haddal mennek Tergovist (Szőllősinél: Tergovistia) vára ellen. Ezt fölgyújtják.
Ötezer török, kik a várat őrizték, mind odaveszett. Történeti tény, hogy Mihály
Tergovistot 1595. okt. 5. beveszi. Hammer szerint 3500 embert fogtak el. A
vezéreket Ali pasát és Kedji béget megsütötték.
Szőllősi
a dolgot úgy adja elő, hogy Szinan
elámította Ali basát és Menhet béget. Tergovistba küldi őket azzal hitegetve,
hogy védelmükre fog menni. Szőllősi a sereg jobbszárnyát 12.000 emberre veszi,
a balszárnyat ugyanannyira:
„Országhadnagy Bocskai István
vala.”
Szinan
megszökik az ostrom elől. Tergovist bevétele után a magyar költő szerint Ali és
Metmet fejét veszik. Ezután fordul elő egy részlet a magyar költőnél, melynek
nincs megfelelő Stavrinosnál. Szinan Bukarestbe szalad. A bukaresti templom
fundamentumába puskaport ás és fel akarja vettetni, azon reményben, hogy
Zsigmond odamegy.
„Por felgyulván, kárt
csak kőfalban szerze.”
Szinan
basa értesülvén Tergovist veszedelméről, újra tanácsot ül Hassan basával.
Párbeszédes alakban festvén a költő a helyzetet, előadja, hogy Szinan Hassánra
bízza Gyurgyevo veszedelmét, mely helyen kell bevárniok újabb csapatok
érkezését: Átkelnek a Dunán, de az oláhok nyomon érik:
Szaladnak a Duna felé és
rajt’ átkelni készek,
Hogy az ellen elérheti,
attól riadva félnek.
De az oláh mint a vadász
a vadnak áll nyomába,
Mint a juhot ugy kergeti
bele a nagy Dunába.
361-364.
Az
oláhok elérik Gyurgyevot. Történelmi érdekű a gyurgyevoi hadállás:
Rezván bég érkezik előbb
hidhoz egy hadcsapattal,
Egy oldalát a hidnak ő
megszállja is azonnal.
A másik oldalon Mihály
jön s állást is foglal ottan,
Zsigmond hada, ki
fővezér szintén ez oldalon van.
A várat beveszik hamar,
a hidat meg lerontják,
Kevés menekszik s köztük
a vezér a mély folyón át.
A többi mind odaveszett,
az egy napon tömérdek
Nagy hadi nép mind
elveszett, akik csak átkelének.
365-372.
Az
író kétszázezerre teszi a török sereg számát, mi bizonnyal hihetetlen nagyítás.
Tény, hogy Mihály ágyúval lődözött a hídra és az tömérdek néppel leszakadt.
Élénk és festői képét adja a költő a Duna melletti pusztulásnak. Mihály alakja
emelkedik ki. A vadász sólyom képe újból meg újból Stavrinos lelke előtt lebeg.
Láthattad volna a török
vesztét és pusztulását,
Mint gyáva birkatuma
közt bősz farkasok dulását.
A zöld mező pirosla ott,
kiomló vértől festve,
Szétszórva meztelen’
feküdt az elhullottak teste.
Mihály karddal kezébe’
ront az ellenségre törve,
Mint zsákmányára
hirtelen az ölyv lecsap a földre.
Kardjával vagdal ő
vadul, kopjája zúz keményen,
Iszonyu megtörlást
veszen bősz ellenén kevélyen.
Hallottál volna
jajgatást és szörnyű vad sikoltást,
Mint vizbe estek,
hangozék az Allah! Allah! folyvást.
379-388.
Szőllősi
is tömör rövidséggel ugyanezt mondja:
Hogy meghólt sok döggel
víz tele lőn,
Vérrel elegy Dunának
folyása lőn.
Nála István vajda „hó
pénzes népe
Kétszáz lóval hídra
hamar föllépe,
Kit meglátván pogányság
megrémüle
Rajok mennek attól igen
ijede.”
És
ezután a magyar költő elbeszéli Gyurgyevo (Gyrgyo) bevételét, a híd
leszakítását. Zsigmond István vajdát a székelyekkel bekísérteti Moldovába.
„Vajdaságra ujolag
beülteté.”
Ezután
átkel a havasokon, eljut Brassóig, hol Bocskai várta.
Van
még egy adat Szőllősinél, miről Stavrinos nem tud. A székelyek követelik
Báthoritól szabadságukat. Ennek megadásától teszik függővé a hadjáratban való részvételt. Szórul-szóra a következő
passzus fordul elő:
„Nem adhat jo választ
nékik ezekre,
Nemességnek bosszuság
tételére,
Igazság is nem viszi
szivét erre,
Székelynek mert jobbágyság vagy része.”
De azért
kényszerűségből aláírja a székelyek szabadságlevelét, hogy sergét a székelyek
csatlakozásával gyarapítsa. Stavrinos mozgalmas csataképét kiegészíti a híd
leszakadása, a vízárnak a hullák miatti megáradása. A rablást ismét mondhatni,
ugyanoly alakban rajzolja, mint fentebb láttuk:
A magyar is sok foglyot
ejt és elviszi magával,
Erdélybe tér meg
számtalan fegyverrel és ruhával.”
401-402.
Szinan
basát iszonyú szégyen fogja el. Konstantinápolyba tér meg; de bújában mérget
vesz és meghal. Stavrinos történeti valót beszél. Hamar (VII, 314) is
elbeszéli, hogy Szinan basa 1596. ápr. 3-án halt meg újholdkor szerda napon,
mely napot és amely hetet a török folytonos szerencsétlenség napjának és
hetének nevez.
Sajátságos,
hogy Szőllősinél Mihály mint vezér szerepel és Stavrinosnál a fővezér Zsigmond.
És fontos bizonyítéka a hűbéres viszonynak, hogy Mihály elkíséri Zsigmondot
hódoló tisztelettel egészen Erdély határszéléig. E passzust, mint költőnk naiv megfeledkezését, az ő
„Hungaro-Valachia-ja főurának állásáról szintén közlöm:
Mihály örömmel tére meg,
hogy békén ülne trónján,
Előbb Zsigmondnak
udvarol, néki illőn hódolván,
Ajándékot tömérdeket ad,
fegyvert, ruhát szépet,
Mi drágaságot adhatott,
mi roppant kincset ért meg.
415-418.
A
szultán keserűséggel gondol arra, hogy egy új
Akhilles-sel gyűlt meg a baja. (428.)
Stavrinos
Mihály jellemének fővonását: a ravaszságot, mint mellékvonást tünteti föl, hogy
nemesítse alakját. Így Hammer elbeszélése szerint Mihály a kivívott eredmény
után újabb cselt hány és a kibékülés örve alatt tőrbe csalja Hafizt és ekkor az
óvatlan török seregre ront 20.000 lesbe állt oláh és azt lekoncolja. Ezt
Stavrinos megfordítva úgy adja elő, hogy Hafiz basa akarta rászedni Mihályt és
a kibékülés színe alatt tőrbe csalni, de Mihály idejében észreveszi a cselt és Udrast küldi maga helyett, de jól
ellátja sereggel. udras feldúlja Hafiz táborát. Ez két fiával nehezen menekül
Turnovóba; de innét is mielőbb menekülni siet, mert a szerb és bolgár is
Mihállyal áll szövetségbe.
Ekkor
Mihály diadalmasan hordozza meg fegyverét a Dunán túl. Hunyadi hosszú
hadjáratához szeretik hasonlítani e hadjáratot. Útján éget, rombol. Hatezer
embert koncol fel. Roppant zsákmánnyal tér vissza Oláhországba. Előbb
Tergovistbanszékel, hol trónját mágnások veszik körül. Félelmetessé válik neve.
A törökök remegtenek,
előtte félre álltak:
Ha hallák néki csak
nevét, szelét érzék halálnak.
Körülveevék s
juhászkodón enyhítgeték haragját
És mindent elkövettenek,
hogy dühre ne ragadják.
489-492.
És
csakugyan Mahomet szultán Ibrahim basával tanácsot ül. Párbeszédes alakban
fejti ki a költő a szultán aggodalmát. Megegyeznek abban, hogy gazdag ajándékot
küldjön és békeajánlatot vigyen Ibrahim basa Mihályhoz.
Stavrinos
bőbeszédű lesz, igazi vestiar módja szerint beszéli el az ajándékokat, melyeket
a szultán küldött. A szultán átadja
Erdélyt is, csak feltételül szabja, hogy a Dunát ne létje át. Jellemzően
gyermeteg, nyilatkozat a vestiarius ajkán, hogy szükségesnek tartja
megemlíteni, „milyen jól állott a
uralkodói méltóság Mihálynak.” (544. v.)
Érdekesebb
ránk nézve és még történeti adat gyanánt is vehető a következő részlet:
Zsigmond sem élvezett
soká Erdélyben ülve békét,
Gyűlölték az urak, és
irigykedve nézték,
Midőn látá, hogy árulók vannak csak körülötte,
Nyugalmat hogy találna,
hát kiment a lengyel földre.
Egy öccse volt, egy
Báthori, kinek neve volt András,
A trónját ennek adta át,
rábízta a kormányzást.”
565-570.
Báthori
Zsigmond lemondásának itt felhozott indoka bizonyítja, hogy szerzőnek sejtelme
sem volt azokról a küzdelmekről, melyek Zsigmond ingadozásának magyarázatául
szolgálnak. De ez indokot feljegyezve föltaláljuk gróf Illésházy István Följegyzéseiben 1599-ik évhez: „Mene
Lengyelországba és onnét másodmagával bujdosni mene ez világra, mint Kain az
sok ártatlan vérontásért bujdosik vala.”* (* Közölve
dr. Szádeczky Lajos: Mihály havasalföldi vajda Erdélyben 1599-1601. Budapest,
1882. 12.l.).
Ezután Stavrinos hirtelen átcsap a Mihály és Endre közt kitört viszályra,
mintha bizony Mihály vajda le sem tette volna a hűbéri esküt. Az esküben,
melyet 1599. jún. 12-én tesz le, szórul-szóra előfordul: „Én Mihály vajda, Havasalföldének ura és az
fölséges erdélyi, moldvai s havasalföldi
etc. fejedelemnek híve és tanácsa” – így esküszik, hogy épp oly hűséggel fog
viseltetni Endre iránt, mellyel Zsigmond iránt* (*Közölve
Szilágyi S. Erd. O.-gy. Eml. IV. k. 304. l. Viszont Endre Mihályt és fiát
Petrarkot megerősíti „a contractus”-ban, mely Zsigmond idejében fennállott.) A portára küldött 12
pont közül a 3ikban határozottan ki van mondva, hogy „Havasalfölde, mely a mi birodalmunk és kezünk között vagyon és olyan országunk
mint Erdély”, a vestiar tolla mindegyre urának fogását követi, ki magát
Hungaro-Valachia korlátlan fejedelmének szereti tekintetni, mihelyt a zavaros
politikai viszonyok között, vagy az osztrák, vagy a török titkos segítségére
támaszkodva, ezt elérni remélte. Mi viszonyban volt Mihály a bíboros
fejedelemmel?
IV.
Stavrinos
a következő szakasz elején azonnal a viszályra ugrik át, mely Endre és Mihály
közt kitört.
Erdélybe’ hogy elfoglalá
királyi székét Endre
Baráti frigyet többet ő
nem tart Mihállyal szembe,
Sőt rendeli, hogy hagyja
el Havasalföldét rögtön
Nemcsak maga, családja
is tüstént Erdélybe jöjjön.
Mert árulás volt
szándoka, hogy török kézbe adja.
Ezért hívá Erdélybe is:
ez volt a gondoaltja.
De a nagy isten nagy
csodát művelt, hogy megmutatta
Még a hitetleneknek is,
inő nagy a hatalma.
Mihály azonnal értesült,
hogy ellene Erdélybe
Gonosz cselt hánynak
titkosan, őt csalni kelepczébe,
Hogyha belemegy oktalan,
kiadnák őt azonnal,
Hagar fiainak, akik
megölnék őt bizonyal.
Gyorsan tehát gyűjt új
hadat és kész gyors támadásra,
A cselszövőt legyőzve,
hogy honát is leigázza.
Havasalföldről ő egész
családjával elindul,
Erdélybe
megy, szívébe’ bősz, kegy
etlen vad harag dul.
571-586.
Mily
ellentétet alkot ezzel Báthori Endre levele a szerdárhoz 1599. aug. 14-ről
keltezve, melyben szórul-szóra e passzus fordul elő. „noha velek (t.i.
Erdéllyel) mind az ország (Havasalföld) s Mihály
vajda megegyezett”, kéri a szerdárt, hogy „Havasalföldet peniglen, Mihály
vajdával egyetemben, el ne erőlködjék tőlünk szakasztani* (* Szádeczky i. m. 18. lapján közli Szilágyi S. Erd. O.-gy.
Eml. IV.313. l. nyomán). Mind elszámítja a költő Mihály alattomos cselszövényét.
„Superior stabat lupus, et longe inferior
agnus”.
De
halljuk tovább a jó vestiariust. Rajtakapjuk az ellentmondáson; mert maga adja
elő, hogy Endre megtudván Mihály érkezését, követet küld hozzá: kérdezősködik,
miért hozta egész családját; bizonyára Németországba megy vele. Csodálkozom,
hogy Stavrinos egy valóban költői mozzanatot figyelmen kívül hagyott. Történelmi
tény, mint az egykorú feljegyzésekből tudjuk, hogy Mihály vajda neje, némelyek
szerint Florica, mások szerint Stauca, le akarta beszélni Mihályt
vakmerő szándékáról. A női szív megérezte a végzetes lépés gyászos
következményét. Mihály Endrének gúnyosan azt feleli, hogy hiszen maga a
fejedelem hívatta. De ezután jön elő beszédében a következő jellemző fordulat:
Megesküvém Krisztusra,
hogy töröknek nem szolgálok,
Törökhöz hajlotok ti
még? nem hallgatok reátok.
E földet hát meghódítom
és birtokomba vészem,
Vagy mint keresztyén úgy
halok, vagy a királyi széken
Lesz a helyem; hadad ha
bír, jöjjön és síkra szálljon,
Jöjjön, ne késsék, rajta
hát, én helyemet megállom.
601-606.
És
ezt Endrének mondja! E merész beszéd után szövi be a költő Báthori Endre beszédét,
melyet hadaihoz intéz, midőn Erdélyt elhagyva, Mihály vajda ellen indul.
Szamosközy
(II. 319. l.) Bethlen F. (IV. k. 392. l.) közlik a beszédet* (*Idézve Szádeczky i. m. 63.), melyet Báthori tartott volna. Bezzeg
a román érzelmű görög költő nem adja Endre ajkára azt a beszédet, melyet
tarthatott. Nem hozza föl a vajda esküszegését, melyet mint hűbéres tőn urának,
nem hozza föl hálátlanságát: „mi neveltük föl a farkasfiút, most minket akar
széllyeltépni”; de fölhozza a magyar önérzet sérelmét, hogy egy bitor, egy oláh lábbal tapodja a magyarok hazáját.
Álljon itt Báthori Endrének, úgy látszik valami történeti alappal bíró,
beszéde:
Juhok ezek, kik farkasok
közé jövének hozzánk,
Czondrás oláhok, hát mi
még ő tőlük megriadnánk?
Volnának ők kétannyian,
legyőznők könnyű szerrel,
Vitéz kezünkben villog
és suhint a könnyű fegyver.
Hisz Báthori lennék
talán, ki Báthori az bátor,
Egész világra szól neve,
ki sarjad e családból.
Ez egy oláh, miként ez itt, engem még eltiporna?
Igába hajtaná hazám, ő
lépne még a trónra?
Vitéz urak, erdélyiek,
nem lenne szörnyű szégyen,
Hogy úr saját hazánkban az oláh, a moldva légyen!
Essünk el inkább hősien
és becsülettel haljunk,
Mintsem gyalázatunkra az
olához mi uraljuk.
Nos rajta hát, előre
mind, ő vélük szembe szálljunk
E földrül őket űzzük el,
vagy leljük mind halálunk.
612-625.
Báthori
Endre serge Szeben mellett gyűlt egybe és várakozó állást foglal el. Következik
a szebeni csata leírása. Természetes és az epikus költőnél érthető, hogy az eldöntetlenül végződő nehéz küzdelmet
úgy tünteti föl, mint Mihály teljes és végleges diadalát.
Érdekes
a hadsereg felállításának képe: Elől mentek a kozákok és a moldvai csapat,
azután a hajdúk és katonák
(lovasok); közbül ment Mihály. Maga előtt vitetett három keresztet, a keresztek
megett neje.
Ez
egész költemény fénypontja e csata leírása. Álljon itt a legszebb részlet:
A két sereg találkozik:
a síkon ütközött meg.
Lett az napon bizony
nagyon sok magyar asszony özvegy.
Az ég is elborult, sötét
gyászfátylat ölt magára,
Mert az nap alvilágra
szállt sok bús magyarnak árnya.
Mint tépnek, dúlnak
farkasok, ha juhakolba törnek,
Kora reggeltől estelig.
Int marczangolnak, ölnek.
Nap arcza elsötétüle,
sűrű homály fedé el,
A csatatérre ráborul a
lég porfellegével.
A föld piroslik
mindenütt a bőven omló vértől,
Holttest borítja a
mezőt, megfosztva öltönyétől.
Új Belizar hőstetteit híven el mint beszéljem,
Hogy támadál mint fiatal
oroszlán szerteszéjjel,
Nagy kardodat int
forgatád merészen gyors kezedbe’
Mint vagdalád fejét le
mind, ki véled menne szembe.
639-652.
Megjegyzem,
hogy a szebeni csatában a történetírók egyhangúlag elismerik, hogy Mihály
hősies fölléptével fordítá meg a tényleg elveszni indult csatát, megtérítvén
Sellenberken alól Vöröstorony irányában hátráló csapatait.
Endre
megöletésének elbeszélése következik. Mihályt a költő nemes színben tünteti
föl. Elhallgatja, hogy a menekvő Endre fejére jutalmat tűz ki Mihály; nem szól
a székely üldöző csapatról, Ördög Balázs tettéről, ki végre célt ér és Endre
fejét Mihály elé tette. Mihály nem adott ugyan jutalmat, mert Augustussal
tartott, mint egy névtelen történetéből idézi Szádeczky: „az árulást szeretem,
az árulókat nem szívelem”. Stavrinos minderről hallgat; de azt a jelenetet
dolgozza ki, midőn Endre a Sztinába jutott, hol a juhászok szoktak meghálni.
Úgy adja elő, hogy Mihály egyedül,
bujdosva vetődik a juhászok közé, kiknek kérdezősködésére, hogy mi lett a
szebeni csata vége, elég naiv
elárulni, hogy ő a fejedelem. Lássuk e részletet:
Így
szól:
„A fejedelem maga, kit
itten láttok mostan,
Oly szánalomraméltó
sors, a melybe én jutottam;
Elvesztém hadi népemet,
mind hős, derék leventék,
Miként elitélt úgy búvom
az erdők rengetegjét.
675-678.
A
juhászok megölik, hogy Mihály vajda kegyébe jussanak. A fejét viszik Mihály
elé. És itt találunk eltérő, új vonást:
Azonban a jó fejedelem
legott itél felettük,
Bitóra küldi őket; így
sujtolja szörnyű tettük,
Kik képesek valának ily
gyalázatos merényre,
Orvul emelni kezüket
urok fölkent fejére.
Mindenki őt magasztalá,
hogy őket is bűntette,
Nem késve, nem habozva
hogy megtorla ily bűntettet.
691-696.
A
történelemhez híven beszéli el Stavrinos az ünnepélyes temetést,melyet Mihály
Endrének rendezett, habár az egykorú írók az indokot nem tüntetik föl oly nemes
színben; szerintük azt a téves hitet akarta Mihály megcáfolni, mintha Endre még
élne és csak eltűnt volna.
Úgy
látszik, Stavrinos nemtudott semmit arról a nyilatkozatról, melyet Mihály
nejének Floricának tulajdonítanak, ki midőn Endre fejét meglátta, könnyezett. „Miért
e könyek?” – kérdi a vajda, „Hejh! – felelt – hasonló szerencsétlenség érhet
téged is.” De tesz említést Stavrinos
egy oly dologról is, mit Szádeczkynél nem találtam. Mihály sírkövet is
emeltetett volna Endrének.
Oly tisztességet tőn
neki, minő királyt megilet,
Márványból állít
sírkövet: hol e sírirat díszlett:
„Eme sírkő alatt pihen
Erdély királya Endre,
A kit Mihály a fejedelem
legyőze harczba menve.”
Mihály
hatalma tetőpontjára jut. Bevonul Fehérvárra. Királyi módon él. A
Hungaro-Valachia (Havasalföld) kormányzását fiára bízta. Csakugyan komolyan gondol
arra, hogy Erdély kizárólag az ő sajátja. A főurak meghódoltak neki. Csak a
moldvai vajda Jeremiás él vele
ellenséges viszonyban. Ez Zsigmonddadl sző tervet ellene. Háttérben van
Lengyelország eszes kancellárja, Zamoiszki. Közeledik Mihály sorsában a
fordulat.
V.
Zamoiski
mléyen bepillantott a működő tényezőkben. Világosan fölismerte az európai
helyzetet. Belátta, hogy a voltaképpi történelmi feladat volna a török uralom
lerázása, de a nagyravágyó fejedelmek kölcsönösen emészték egymást. Csak két
pontot közlök Zamoiski leveléből, mely még 1504-ben keletkezik, hogy
bebizonyítsam ez állítás igazságát. „Nagy remény volna a török hatalmat
megtörni, ha Európa fejedelmei és királyai egymást nem marcangolnák és mintegy
készakarva nem nyitnának nyílt harcmezőt a töröknek az keresztényvilág
közepében.” A német császári politika vakságát félreérthetetlen szavakkal
bélyegzi meg. „Főként azért csodálkozom, hogy láthatnák, hogy ha Magyarország
megsemmisül, ők is elvesznek és mégsem érdeklődnek e sánczok, e paizs
fenmaradása iránt.* (*Mon. Hung. Hist. 30.,
409., 410. l.)
Zsigmond is, értesülvén
fivére haláláról, Zamoiskyhez
megy
és serget kér tőle. Stavrinos a szokott párbeszédes alakban adja elő a
tanácskozást. Zamolski azt a tanácsot adja neki, hogy menjen Moldvába
Jeremiáshoz és vele együtt támadja meg Mihályt. Mihály elébük vág. Előbb tör
Moldovába és felgyújtja Trotusint. Midőn Zsigmond jön más oldalról egy
sereggel, Jeremiás nem tudja, mitévő legyen és Lengyelországba menekszik.
Zsigmonddal egyesül. Ezalatt Moldova meghódol. E részben (721-778) nincs
jelentősebb, sem költői mozzanat. A történetet nyomon követi. Zamoiski hadat
gyűjt, melynek meghagyja, hogy egyesüljön Zsigmonddal és Jeremiással. Jöttüknek
híre fölbátorítja a magyarokat. Itt szerző újra átsuhan egy fontos mozzanaton.
Az oláh garázdálkodás okozta elégedetlenséget, sőt mondhatni általánosan
kitörőfélben lévő zendülést elhallgatja. Lássuk, mint adja az eseményeket
Stavrinos.
A főurak Erdélybe’ most
Tordán összegyülének,
Feledve a viszálkodást, cideor
megesküvének,
Hogy ők kikergetik
Mihályt Erdélyből és behívják
Zsigmondot, hogy
foglalja el e földön újra trónját.
787-790.
Itt
aztán elkezd a hűá vestiarius történetet hamnisítni, mi a költői szerkezetnek
csak javára szolgál, midőn hőse, az epikus hősöktől csak a harcra készséget
bírja, de egyébként fondor, alattomos és képmutató.
Elhallgatja,
hogy Bástát Mihály hívta segítségül,
fölajálva, hogy Erdélyt meghódítja az osztrák császár számára. Úgy tünteti föl,
hogy a magyarok útban találban Bástát, hűséget ajánlottak föl a császárnak és
megígérték Bástának, hogy ha kiűzi Mihályt, őt teszik fejükké; mire Básta
rááll.
Mihály
három rendbeli vereségén (Erdélyben Básta 1600. szept. 18-án a Maros mellett,
Zamoiski okt. 15-én Moldovában és Argyes mellett nov. 15-én veri meg) könnyű
szerrel siklik keresztül. Ezután nenekszik Bécsbe, illetve Prágába. Álljon itt
e jellemző részlet:
Mihály csak állt,
gondolkodott, lelkében eltünődve,
Hogy Moldovába menjen-e
vagy fusson émet földre.*
A magyarok s a németek
hada hogy sikra száll ott,
Őt megverik, ő menekül,
hogy ellen nem is állott.
Mert küzdeni nem is
akart a császár serge ellen,
Mint mondá: ily rút árulást ő nem követne el,
nem!
(* Érdekes, hogy ezalatt Ausztriát érti)
Így
menekszik Rudolfhoz. A hű vestiarius ügyesen zsákmányolja ki a helyzetet.
Mihály hódolatát, mellyel Rudolfot megnyeri és a bécsi udvar régi terve
kivitelére eszközül ajánlkozik, ti. Erdélynek osztrák uralom alá hajtására,
hősének emelésére fordítja. A kereszténység leventéjét tolja előtérbe.
Párbeszédet sző Rudolf és Mihály közt. Mihály így esküdözik:
Így szól:
„Nem hittem volna, hogy
te bánj velem eképen,
Dicső király,
országomat, hogy elvehesd te nékem,
Hogy üldözőbe ép te
végy, ki ellened nem véték,
Tanúm az isten, a kinek
nevére esküszöm még,
Hogy tégedet
szolgáltalak mindvégig híven és vért
Örömmel ontottam csak a
keresztyénség ügyéért.
Sohasem forralék a te
uralmad ellen cselt én,
Királyi voltod
tisztelem, parancsodat követvén.”
819-826.
A
király kegyesen fogadja. Tudjuk az udvar fordulásának magyarázatát. Zsigmond
ismét föllép az erdélyi fejedelemség elnyerése érdekében. Tehát serget ad.
Most közlök egy részletet, mely bepillantanunk
enged a ravasz vajda terveibe, melyeknek ügyes szövésével megnyerte Rudolfot. A
papi befolyás is Zsigmond ellen fordul. Midőn a magyarok és törökök megtudták,
hogy Mihály egy jól fölszerelt sereggel ellenük indult, így jajveszékeltek:
Eme Mihállyal mit
tegyünk? Ezt sűrűn mondogatták,
Mely hegyre
menekülhetünk? Melyik vár légyen mentsvár?
Hová
rejtőzzünk úgy mi el, hogy t
öbbé ne féljünk már?
Vár föl nem tartóztatja
őt, hegy, erdő nem lesz gátja,
A ki megbízta haddal
őt,a németek császára,
Rudolf a császár bízta
meg, keresztyének királya,
(Kinek királyi trónja a
Krisztustól vett sajátja).
Hogy űzné el országiból
vad fiait Hagárnak,
Ki keresztyén, legyen szabad és hive egy egyháznak.
848-857.
Íme,
a papi eszmekörben élő költő, Mihálynak, e durva embernek tulajdonítja azt a
nagy gondolatot, hogy a keleti és nyugati egyház egységét akarja létesítni. E
beszélgetés történeti hitelessége valószínű. Lehetséges, hogy Mihály a régebb
megpendített ilynemű eszmét fölhasználta emelkedése érdekében. A császár
megáldja Mihályt, ki ezzel a jelszóval (mondhatjuk frázissal) indul el:
Megyek, hogy vérem
ontsam a keresztyénség hitéért.
872.
Stavrinos
kedvek képei ismétlődnek. Mihály vitézei mennek, mint a sasok, repülnek mint a
sólymok. Eljutnak Kassa alá. Ekkor tudja meg Zsigmond, hogy Mihály a német
császár pártfogoltja. Békekövetet küld táborába, de Mihály büszkén utasítja el.
Érdekes történeti tekintetben, mert visszatükrözi Mihály furfangos föllépését, hogy a császár nevében beszél.
E föld a császárt
illeti: ő hagyja el legottan.
894.
Kísérjük
Stavrinost nyomon, mert egypár érdekes történeti adatot nyújt.
Zsigmond
Moldovába Jeremiáshoz menekül, ki egy hetman vezérlete alatt küld segítsgéet.
Symeon vajda, kit ő tett Havasalföld vajdájává Mihály ellenében, szintén küld
válogatott hadinépet.
Érdekes
Costin Miron* adata, mely szerint
Zsigmond a budai basától és a temesvári bégtől is kapott segítséget. Látni,
hogy az oláh hagyomány ez, mi kedvez is annak a felfogásnak, hogy Mihály a
keresztyénség hőse.
Stavrinos
20.000-re teszi a dzsidások számát, kik Zsigmond főhadát alkották ; de ehhez
még tömérdek csapat csatlakozik, együtt 50.000-re ment Zsigmond hadserge. Costin idézett művében szórul-szóra ez
áll:
Következik
a goroszlói csata leírása (925-978. Mihály buzdító
beszédet tart. Biztatja vitézeit, hogy az ellenség túlnyomó száma ne riassza
meg őket, mert ezek gyávák. Mihály vitézei felbuzdulva felelnek. Hogy ez
tömegesen hogy történhetett, arra elragadtatott költőnk nem gondol. Régi görög
költő ily bakot nem lőtt volna. Mihály személyes bátorságával kiválik. Érdekes,
hogy Stavrinos Básta magatartásáról e csatában meg sem emlékezik. Costin is így
nyilatkozik görög nyelven írt krónikájában: „Sergük (a Báthorié), mely
nagyobbára gyalogságból állott, Básta György kezébe esik. Befutotta az országot
e csatának híre, mely nagyobb dicsőséget
szerzett Mihály vajdának, mint Básta Györgynek, úgy hogy e hírnév keltett
irigységet és ez irigység idézte elé Mihály vesztét.* (* „Moldvaország krónikája” 1594-1662. Áron vajdától kezdve,
kinél félbeszakad az alsóországi Urechia vornic által írt krónika. Costinról
magyar nyelven tanulmányt írt Oprisa Pál. Megjelent Budapest, 1892.)
Minthogy Costin 1628-1633-ban született,
mikor a mi vestiariusunk már meghalt, világos, hogy ismerte úgy a Stavrinos,
mint a máté metropolita művét; mert a felfogásban meglepő találkozás van.
A csata után, mely 1601. aug. 3-án folyt
le, Báthori legyőzetve, Csáky István
hű emberével tanakodik: (979-998) mitevő legyen. Csáky tanácsolja, hogy ismét
Moldovába Jeremiás menjen, de kérjen a lengyel a kancellártól, sőt a török szultántól is segítséget.
Mihály nagy tervet sző, hogy lehatol Andrianapolyig. Előbb Torda mellett
megállapodik.
Mihályban Stavrinos eddig a
rettenthetetlen hőst festé, elég egyszínű ecsettel; habár a korabeli históriás énekeket
túlszárnyalja. A gyöngédebb érzelmek rajzolására kínálkozott az alkalom a
következő fejezet alatt, melyben előadja a költő, hogy Mihály ki akarta
szabadítnifiát és feleségét, kiket Csáky István Fogarasban elzáratott. Egy
enyhébb sugár vetődik a szomorú képre; de főképp a dikciózásra hajló és inkább
keresztyén eszmékkel foglalkozó szerző csak futtában érinti e mozzanatot,
holott Florica szomorú sejtelmét, mellyel Erdélybe lépett, fölhasználhatta
volna. Álljon itt Mihály kérelme Bástához:
„Uram,
tudd meg, hogy holnap én fiam kerestetem föl;
Szívemnek
édes sarja ő, szívem a gyötrelemtől
Mióta
tőle elszakadt, lángolva ég szünetlen,
Ő
nélküle, hejh, nincs nekem, oh nincs egy percznyi enyhem,
Az
oka én vagyok magam, hogy fiamat s az anyját
Még
élve eltemetve most börtönbe’ csukva tartják.
Ezért
könyörgök: tedd meg azt, hogy segítségül mellém
Adj
egynehány német vitézt, így őket én megmenteném”.
„Adok
tenéked – Básta szól – vitézt a mennyi csak kell,
Válassz
köztük tetszés szerint és rendelkezz ezekkel”.
Ezt
mondta Básta, ámde mást forral titkon
szivébe’,
Magába
mindazt forgatja, mint törjön életére.
1018-1028
Mihály mit sem sejtve tér sátorába.
Virradatra hívatja Rácz Györgyöt és
őt küldi Fogarasba azzal a meghagyással, hogy ha ki nem adják fiát, dúlja föl.
Básta gyűlöletét Stavrinos tisztán a féltékeny irigységre viszi vissza:
Ő
nem gyaníta semmi cselt, nagy bátorságot érzett,
De
Básta életére tört, fejét vevé szegénynek,
Mert
gyűlölé őt iszonyún s irigykedék reája,
Sérté
nagyon, hogy mindenütt nagy tisztességben álla.
Erdélynek
is városai csak néki hódolának,
A
többi tiszteletben mind alatta állt Mihálynak.
1041-1046.
Stavrinos ezután elbeszéli Mihály
meggyilkoltatását (1047-1094). Azt a viszályt, mely Básta és Miály közt kitört,
a bécsi udvarnál beállt fordulatot a mind önállóbban fellépő Mihállyal szembe,
az Erdély kormányzására vonatkozó terveket, melyek nem reflectáltak Mihály
vajdára úgy mint leendő erdélyi fejedelemre; költőnk annyira nem ismeri, hogy
személyes irigykedésnél egyébnek nem tekinti a Mihály élete ellen irányult terv
indító okát. Mindegyre visszatér e gondolatra.
Mert
az irigység mint a tőr a keblüket átjárta
És
dulta gyötrő fájdalom, a ki szemlélte, látta,
Hogy
a császár mint becsüli Mihályt, mi nagyra tartja,
Mint
édes testvért szereti, iránta van bizalma.
Mi
hasznunk lesz, ha még Mihály – maguk közt így beszéltek
Fejére
tesz majd koronát, fejdelme lesz Erdélynek
És
egy oláh, a milyen ez, jusson
tisztségre, rangra,
Vitéz
legyen az ő neve, legyen vitézi rangja.
Mi
fáradozzunk, a míg őt kitüntetés, kegy éri,
Mint
hős leventét az egész világ csak őt dicséri.
Ha
el nem ejtjük, mi nekünk harczolnunk is mihaszna?
Öljük
meg őt, de gyorsan ám, a törvény
irgalmazna,
Vegyük
fejét tehát elébb, ítéletet se várva,
És
tervük véghezvitelét bizzák egy kapitányra.
1053-1066.
Tehát a Básta magán gyűlölete helyett
Stavrinos a nemesek közös elhatározását említi.
Mihály éppen Fehérvárra készül, hogy a
fejedelemség ügyét rendbe hozza, midőn szemben lát lovagolni egy kapitányt
többek kíséretében. Azt hiszi: a kért segédcsapat jön.
De
nem segítni jöttek ők, ez átkozott vitézek,
De
jöttek véget vetni most orvul az életének,
Mihály
hogy látja ezeket sietve jönni, fölkelt.
„Derék
vitézek – szól eként – kkörömben üdvözöllek!”
De
kardot rántanak ezek legott ő rája rontnak,
Mint
ragadozó állatok, sátrába behatolnak.
Egyik
dzsádával szúrja át: szívén találja épen,
Másik
reá tör hirtelen, kivont karddal kezében
S
fejét levágja és a test alázuhan a földre,
Élettelen
ott elterül mint bércznek büszke tölgye.
Így
gyilkolták orvul meg őt, ki semmit nem is sejte.
És
elesett, kezébe hogy kardját nem is vehette.
És
ott maradt és ott hevert, a teste földre dobva,
Ruhátlanul,
mezítlenül fürödve vérmocsokba.
A bősz irigység műve volt, hogy ért ily szörnyű véget,
Ártatlanul (!), hogy sorsa ez lőn egy ilyen
vitéznek.
1079-1094.
Történeti forrásaink alapján Szádeczky*
(*Mihály havasalföldi vajda Erdélyben 1599-1601.
188.lap) többször idézett művében úgy adja elő, hogy
midőn Mihály vajda hadaival Fogaras ostromára készült, akkor látta Básta
elérkezettnek az időt, hogy gyűlölt vetélytársát eltegye láb alól. 300 vallont
és németet küld Mihály vajda táborára azon vasárnap reggelén, melyen épp
elindulandó volt. A kiszemelt orgyilkos Beauri
Jakab vezetése alatt a kiküldött csapat megrohanja Mihály táborát és itt
egynehány vallon kíséretében belép
BEauri a sátorba e szavakkal. fogoly vagy! Mihály kardjához kap; de nyomban
megölik. Azért adtam elő tömör rövidséggel Mihály vajda megöletésének
történetét, hogy a vestiarius visszaemlékezésében feltüntetett eltérő adatot
bemutassam.
Érdekesnek tartom még egy adatot közölni,
melyset Costinból idéz Legrand, mert történetíróinknál nem találtam meg.
Costin
már fennebb is idézett művében így adja elő a dolgot: „7109-ik
évben aug. 7-én éjjel, midőn Mihály még ágyban feküdt, két német kapitány jött
egy csapattal, kiket Básta György küldött és mihelyt Mihály sátorába értek,
mely félreeső helyen állt, és fölverték nyugvóhelyét, ott azonnal fejét veszik
és ezt Básta György elé viszik. Holtteste három napig feküdt eltemetetlenül
mindenki láttára. Hadinépe nem volt közelében, mert az egészet elküldi
rablásra, mely alatt gyermekeit is szabadítanák ki. És így lőn megjutalmazva azon szolgálatért, melyet a németnek lett”
(i. m. 2431.).
**
Most előtérbe lép a szónok és az irigység
ellen fakad ki és elsiratja Mihályt. Egy egész fejezetet (1095-1160) szentel az
irigység elleni kifakadásnak és Mihály siratásának és egy mást (1161-1226) a
magyarok és németek kigúnyolására. A hang jellemzésére álljon itt a következő
részlet:
O
háromszor is átkozott, gyűlöletes irigység,
Te
szörnyű Kharon, bősz Halál, iszonyú kegyetlenség,
Hogy
ily vitézt megöltetek és testét ott hagyátok
Heverni
földön meztelen, reátok szálljon átok!
A
rút Irigység sok vitézt tiport le már a földre,
Sokat
száműzött, vészbe vitt, sokat a sírba dönte.
Miként
Mihályt megölte most, kitől ugy reszketének,
Mint
reszket a hal, fiai a Hágár nemzetének.
Reszkess,
te nap, s sohajts te Hold és hulljon könyed árja,
Vitéz
leventék mind ti is fakadjatok sirásra.
E
nagy csapás, e szörnyű bűn, ez árulás felett, mely
ily szép vitézt ártatlanul orozva veszített el
Ily
szép vitézt, ki hírnevet világraszólót szerze,
Dicső
neve nyugatra szállt és szálla napkeletre.
Oh
ég, oh nap reszkessetek e szörnyű tett miatt, ti,
Erdők,
vadak ti nektek is illik őt megsiratni;
Mert
porba dőlt, ki oszlopa vala a szent keresztnek,
Igaz
hit gyámolt, Szent Sion egy hű barátot vesztett,
Ki
a keresztre esküvék, hogy a pogányt kiirtja,
Hogy
vérég az igaz hitért mindig örömmel ontja.
1095-1114.
Nem
bír eltelni a panasszal. Siratóra hívja
Románia népét, prosopopoeiával fordul sziklákhoz, hegyekhez, mezőkhöz,
hogy sirassák meg az orthodox hit
vitézét, ki misét a szent Zsófia
templomban akart szolgáltatni… a katholikus világ egységét visszaállítani…
tehát 1601-ben az eszme lelkesíti a
görög költőt, mely később politikai jelentőségre emelkedik és Mária Theresia
alatt is némi sikert ért el.
A
monostorokat is felhívja a nagy siratásra. Ezt azért említjük föl, mert Mihály
Erdélyben egy monostort is alapít, melynek történeti nyomát érdekes volna
kutatni.
**
A
magyarok és németek gúnyolására szánt fejezetben (1161-1225) az elkeseredett
költő kifakadását az, ki Erdély szomorú viszonyait ismeri, melyek Mihály vajda
halála után következett válságos időkben még fokozottabb mérvben állottak elő,
megértheti, de meggyőződik arról is, hogy Stavrinos Erdély történelmi helyzetét
teljesen hamis világításban látja. Mert hiszen volt e szomorúbb korszak, mint
amelyset Mihály vajda szereplése töltött be?
E
fejezet elején Székely Mihályt
átkozza, mint akitől eredt volna Mihály vajda megöletésének gondolata. Csakugyan Székely Mihály nagy szerepet játszik Mihály vajda életében. Székely Mihály eredetileg Mihály vajdát
Báthori Zsigmonddal szemben az osztrák politika kezében hatalmas fegyverül
tünteti föl, mint ez kitetszik Barvitiushoz intézett leveléből, melyből
Szádeczky i. m. 108. lapon közöl egy jellemző passusst. És a válság
pillanatában is, Mihály e Székely Mihályra hivatkozik, midőn Básta sürgetően követeli
tőle, hogy Erdélyt elhagyja. Mihály vajda így felel. „sőt énnekem az császárral
más tractatusom volt ez országok felől, miért hogy ez előtt is bírtam és a
császár is Pecz Bertalan és Székely
Mihály által énnekem megadta volt ez előtt Erdélyt”. Úgy látszik Székely
Mihály szerepet vitt Mihály elárulásában, miről a vestiarius szerezhetett
tudomást.
Jellemző
Stavrinos történeti felfogására nézve a következő pár sor:
Nem jött volna be a
tatár, sem Bocskai magyar hadával,
Sem senki más, ha élne
ő, nem lép e föld határin által,
Székely Mózes mert
volna-e nagy bosszúságotokra
Erdélyben fegyvert fogni, hogy lépjen fejdelmi trónra?
Látjátok, hogy mit
nyertetek, rút irigységetekkel,
És mennyi kárt okoztatok
a császárnak is ezzel.
Az erdélyi urakhoz hogy
ti oly vakon bízátok,
Im földulátok honotok és
vesztét okozátok.
Most értitek, mit ért
Mihály, mert hogy a sírba szálla,
Erdélyt elvették
tőletek, ennek más tőn királya.
1171-1180.
E
részletből következtetni lehet, hogy e költemény Székely Mózes föllépése idején
keletkezett.
A
magyarokat átkozza és még elégtétellel említi föl a bekövetkezett csapásokat,
mint bűnök méltó büntetését.
Nem
tehetem, hogy be ne mutassak egy részletet, melyen a népköltészet fuvallata
érezhető:
Mi lett Mihály a
fejedelem? ugyan hová is ment el?
Sem tegnap, sem
tegnapelőtt nem látta élő ember?
Vajon mi is történt
vele, lappang csupán valahol?
A tatárföldre ment talán
és ott a khánnal harczol?
Vagy Moldovába ment el
ő, egyedül senki mással?
Vagy törökföldre törve
be pusztítja vad dulással,
Majd sergivel jön,
érkezik, a törököt kiirtja,
És a keresztény népeket
mind’ütt fölszabadítja?
Oh nem ment sem a
khánhoz ő, de Moldovába sem ment,
Nem tört Törökországba s
át Oláhországba sem kelt.
De Torda síkján harczol
ő, egy gonosz sárkány ellen,
Ki jött, hogy Hadeshez
vigye le őt kérlelhetetlen.
És harczolt bátran az
egész éj folyamán keresztül,
De vasárnapnak hajnalán
kidőlt a küzdelembül.
1226-1240.
Ezután
Mihály széttépett szívvel jajdul föl. A költő ismétlésbe csap át. Mihály és
Erdély főurai ellen fakad ki, kik megbízhatatlanok, esküszegők:
Szavuknak soh’sem állnak
ők, akármit is igérnek,
Mind árulók és
hitszegők, esküik mitsem érnek.
Ha édesen zeng ajkukon e
szó Uram, ügyeld meg,
Hizelgő szóval tégedet,
meglásd, hogy ők megejtnek.
1257-1260.
És
ezt Mihály vajda mondja! Sajnálatát fejezi ki, hogy vérükbe nem mártá kardját!
No
ezt tette elég bőven.
Ez
utolsó kitörés és átkozódás a lázadó hűbéres, a kalandor szellemárnyának ajkán,
ugyancsak nem alkalmas arra, hogy megnemesítse Mihály alakját.
**
A
befejező szakaszban (1267-1312) Stavrinos e világ állhatatlanságáról
elmélkedik. Mihály példáját a Nagy Sándoré és Belizáré mellé állítva, felhozza
a földi dicsőség mulandóságának illustrálására.
Mihály
vajda halálának idejét 1601. aug. 20-ra teszi, mi a Gergely-naptár szerint
kiadja az aug. 7-ét.
A
költő még bocsánatot kér, ha a verselésben hibákat ejtett. Bevallja
járatlanságát, de szépen mondja, hogy szemeinek látását is elhomályosítá
könnyeinek omlása, mert valahányszor csak Mihály sorsára gondol, kinek csak
részben és vázlatosan írta meg dolgait, sírni kénytelen.
A
hű ember e megható vallomása után következnek a költemény szerzésére vonatkozó
befejező sorok, melyeket már közöltem.
A
bőven közölt részletek a költő egyéniségét, írásmódját élénkebben jellemzik,
mintsem szükségesnek tartanám Stavrinos históriás énekét méltató ez
értekezésemhez valamit hozzá tenni. Szólhatnék még a nyelvről, mely érdekes
jelenség. Egybe is állítám jegyzékét azoknak a szokatlan szóknak, melyek
Stavrinosnál előfordulnak, melyek közt több magyar szó eredetét ki lehet
kutatni. De a XVII. évszáz görög nyelvének philologiai becslése külön
tanulmányra érdemes, mely természetesen nem szorítkozhatik egyetlen irodalmi
termékre.
Hogy
aránylag bőven éltem idézetekkel, ezzel az volt célom, hogy egyetlen történeti
adatot se mellőzzek,m ert Stavrinos költeményét nemcsak irodalmi, de történeti
tekintetben is figyelemreméltónak tartom.
HEGEDÜS ISTVÁN
Forrás: Irodalomtörténeti
közlemények 1893. 3. évf. 1. füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése