„Vedd e csókot, s véle áldomásom’;
Honom engem védelemre int.
Enyim léssz ha tünve harcz veszélye
Bájkörödbe térhetek megint!”
Így az ifju, könnye hő szemében;
Ménje száguld tajtékzó dühében.
Bérczeken túl, túl liget homályán
Vágtat a hős; - lang-szerelme ég.
És az alkony hűs borúlatával
Béfogadja a csatás vidék.
S bár remegve döng a harczi pálya:
Rendűletlen a magyar hazája. –
Hold ujul-meg, és napok tolongnak;
Nyár hevétől hervad a kelet;
És az ősznek csörrenő lugassán
Vész dühöngi által a telet.
Szűnik a harcz – vad morajja szúnyad,
S a sötét éj báj-korányra gyúlad!
Hű a lányka; - vár epedve búsan
Méj keserve halvány arczain.
Véd-angyalként rémes éjelében
Béla képe tün-föl álmain.
De ki-holt a tettető szerelme,
Másnak égve csalfa gerjedelme.
El-hal a szűz keble vérzetében.
Sirja puszta, - könnyezetlen áll!
zord vihar ha dúlja bús vidékit,
A vajudt vad rá pihenni száll,
S – csendbe e hű a kiért merűle –
Borzadozva jár a hős körűle.
Forrás: Jaczint Zsebkönyv 1. év. Szerkeszté
és kiada Kovács Sámuel Eperjesen. Kassán Werfer Károly Nyomtató Intézetében
1836.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése