A rémes éj köd-szárnyakon elsuhant;
A csillagoknak számtalan ezrire
A serkenő napfény homályt vet,
S tűnik az álom erős varázsa.
Ujúlva ébred minden az ég alatt
A nyúgalomnak karja közűl: csak én –
Csak én köszöntöm könnyes arczczal
Lángjait a piruló koránynak.
Itt állok e bércz-oldalon, a világ
Lármás zajától messze; de hajh! közel
Keblem zajához, mely dühöng fel-
Tüntökön egykori napjaimnak.
Ti bóldog órák! mennyei érzetek
Óráji, - éltem bóldog aranykora! –
Hová – hová tünétek? égi
Kelyheitek csak alig szivám még! –
Zavartalan – mint a kövecsen folyó
Csermely, derülten – mint az öröm maga –
Folyt egykor éltem kedvesemnek
Karjai közt, s mosolyogtam a bút.
Minden jövő percz új örömet hozott,
És vitt magával; - édeni éjjelem
Nem-földi reg váltotta, s csügvén
Ajkain – istenesűle lényem.
S ti bóldog órák! mennyei érzetek
Óráji, éltem bóldog aranykora!
Már elröpültetek, midőn szent
Kelyheitek csak alig szivám még!
Mint vágy, eseng, dúlt keblem utánatok!
Kin-éjelem kin-napra vírad; sebes
Szivvel, s kisírt arczczal köszöntöm
Lángjait a piruló koránynak.
De hasztalan! – már vissza közűletek
Csak egy se jő; - légy nyugton azért
kinos
Szív: a te bóldogságod is – mint
Minden egyéb – vala csalfa álom.
Majd tán – keservid látva – megindul a
Szép büszke; mert nem, nem lehet ő
kemény;
És ő – az angyal – visszaadja
Volt örömid, s nyugodalmad ismét.
Forrás: Jaczint Zsebkönyv 1. év.
Szerkeszté és kiada Kovács Sámuel Eperjesen. Kassán Werfer Károly Nyomtató
Intézetében 1836.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése