2016. ápr. 3.

Rónay László: Mécs László (1895-1978)





A költőt Mártoncsik József néven anyakönyvezték. A kassai premontrei gimnáziumban végezte tanulmányait, majd felvételét kérte a rendbe, és beöltözésekor kapta a László keresztnevet. 1915 végén jelennek meg Mécs László néven versei az Élet című lapban. 1918-ban szentelték pappá. 1918-ban szentelték pappá. Kisegítő tanárként a kassai premontrei gimnáziumban működött, majd Jászón könyvtáros, 1920 júniusától pedig Nagykapos plébánosa. A trianoni békeszerződés után kisebbségbe szorult magyarság  egyik legnépszerűbb költője lett, mindenütt úgy emlegették, mint a Felvidék „regösét”.

Mély átéléssel szólaltatta meg a kisebbségi sors keserveit. 1923-ban Ungváron Petőfi születésének centenáriumán fantasztikus sikerrel szavalta el Szellemidézés című versét. Ettől kezdve a különféle irodalmi estek, matinék állandó szereplője, várva várt vendége. Ungváron jelent meg 1924-ben első kötete, a Hajnali harangszó is, amely e kor kétségtelenül legnagyobb közönségsikert aratott lírai gyűjteménye. Budapesten 1925-ben mutatkozott be mint saját verseinek előadója, s hogy mekkora sikerrel, talán az is jelezheti, hogy ezután egyre-másra kapta a meghívásokat a fővárosba és más vidéki városokba, falvakba. Egymást követték kötetei. Az elsőket Farkas Gyula, a berlini Magyar Intézet igazgatója segítette kiadáshoz, s ugyanő írta meg Mécs László pályarajzát 1929-ben.

1930-ban Takács Menyhért, a premontrei rend perjele Királyhelmecre helyezte át, elsősorban abból a meggondolásból, hogy e községnek kedvezőbb volt a közlekedése, így a költő könnyebben tehetett eleget a meghívásoknak, amelyeknek mind többször hasznossági szempontja volt, hiszen leggyakrabban jótékonysági estek szereplőjeként jelenlétével, hófehér ruhás alakjával, zengő orgánumával egyszerűen megbűvölte közönségét, és megnyitotta a pénztárcákat. Számtalan iskola, templom, egyházi intézmény köszönheti neki létét, fejlődését vagy megmaradását

1934-ben jelent meg Válogatott költeményeit tartalmazó kötete, s ekkor már mind több bírálat hangzott el kissé egyhangúvá vált lírájával kapcsolatban. Versei óriási hatást tettek saját előadásában, értéküket elsősorban személyes varázsa adta meg. Szereplései hódító utak voltak: Erdélyben éppolyan sikert aratott, mint Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában. Francia nyelven is kiadta verseit, a második változat rendkívül méltányló előszavát Paul Valéry írta.

1941-ben jelentek meg Összes versei. A Vigilia névleges főszerkesztője – útjai és Budapesttől távol lévő állomáshelye eleve lehetetlenné tették, hogy komolyan beleszóljon a szerkesztés munkájába. 1944 őszén, amikor Királyhelmechez közeledett a front, vándorbotot vett kezébe, s ettől kezdve évekig hol barátainál, hol vidéki plébániákon, hol valamelyik megmaradt rendházban húzta meg magát. 1953-ban letartóztatták, és koholt vádak alapján 10 évi börtönbüntetésre ítélték. 1956 szeptemberében szabadult, 1957 januárjától rendszeres és népszerű szónoka az óbudai plébániatemplom nagymiséjének. 1961-ben a pannonhalmi Szociális Otthonba költözött. Itt ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. 1978. november 9-én hunyt el. Nem sokkal halála előtt felkereste Illyés Gyula, régi ellenfele, és megrázóan szép cikkben számolt be utolsó kézszorításukról.

IMÁDSÁG A NAGY LUNATIKUSÉRT

Népek éje. Halk haláltánc-lanton
játszik a Hold, mint sátáni fantom.

Európa történelme kormos
tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz.

Biztos lépte mintha szállna szárnyán:
glóriázza vérpárás szivárvány.

Bizton lép: holdkórost, égő aggyal
megáldottat véd egy külön angyal.

Jaj a nyárspolgári józanoknak,
kik nem lettek részeg megszállottak,

s úgy indulnak a Holdkóros láttán!
Hős ő, hajszálbiztos, mint a Sátán.

Úgy vezet megszállott milliókat,
mint ki szem-nem-látta földi jót ad.

Európa történelme tornyán
zeng a vér, mint víz esőcsatornán.

Imádkozzunk érte emberek:
„Míg a Holdfantomra rámered,

élünk úgy-ahogy! Most ne vezesse
sorsunk más: költő se, bölcs se, szent se,

meg ne szólítsd, Isten, fel talál
ébredni, s jön a világhalál!”


Az Imádság a nagy Lunatikusért a Vigilia 1942. évi első számában jelent meg, s óriási érdeklődést – rokonszenvet és felháborodást – keltett. Azok közé a versek közé tartozik, amelyek születésük pillanatában a legizgalmasabbak, majd az idő múlásával mind több magyarázat szükséges megértésükhöz.

A költő kortársai szinte kivétel nélkül ráismertek a „nagy Lunatikusra”, a félelmetes holdkórosra – Hitlerre, aki vakon és süketen, ellenkezést nem tűrve, iszonyatos kegyetlenségek árán igyekezett megvalósítani világuralmi terveit. Ráismert a Gestapo is. Megbízottjai kivált akkor kezdtek el érdeklődni a vers és költője iránt, amikor kiderült, hogy különféle katolikus megmozdulásokon jeles közéleti személyiségek is szavalták, nyilvánosan méltatták, egyetértve idézték. A versből hivatalos ügy lett, a német titkosszolgálat magyarázatot és elégtételt kért, a magyar kultuszkormányzat számára azonban rendkívül kínos lett volna a bámulatosan népszerű, köztiszteletben álló papköltő bárminemű nyilvános tetemrehívása, így aztán az ügy kisebb hullámverések után elfelejtődött. Ebben része volt annak is, hogy Mécs László, akinek halvány sejtelme sem volt arról, budapesti ismerősei melyik lapnak adják nagy hirtelen az ihlet pillanatnyi lázában írt verseit, fel-feltűnt kifejezetten jobboldali orgánumokban is, olyanokban, amelyek bennem lett volna szabad jelen lennie, törekvéseiket tekintélyével és súlyával hitelesítve. Másrészt ott és akkor, Hitler sikereinek csúcsán vajmi kevesen gondoltak volna arra, hogy a Führer holdkóros, s előbb-utóbb elérkezik majd az ébredés és a mélybe zuhanás drámája.

Az Imádság a nagy Lunatikusért műfaji megjelölését – mármint hogy imádság volna – nem kell komolyan vennünk. Szenvedélyes irónia rejlik ebben az „imádságban”, s az Istennel való párbeszéd tényét – ez volna az ima lényege – az expresszív képek és kifejezések sokáig tagadják. Már a versindításában érezni az ellentétekre való hangoltságot – egyébként Mécs lírájának alapvető jellemvonása -: halkan szól a haláltánc zenéje a trochaikus sorokban, de előadója, a Hold mint „sátáni fantom” jelenik meg. Nem túl sok jóval biztat a bevezető hiányos mondat sem. „Népek éje”. A „lanton”-ra rímelő „fantom” fokozza az érzelmi tartalmak közötti távolságot, s izgatott érzületet kelt a következő kép enjambement-ja is: „kormos – tornyán”.

Bár egy vers immanens értékének megértéséhez előadásmódja nem feltétlenül tartozik hozzá, ha valaki szavalni próbálja Mécs költeményének első sorait, félelmetes hatást kelt. Mintha borzongatóan induló némafilm képei elevenednének meg előttünk. Ugyanakkor ha mélyebben próbáljuk elemezni az „Európa történelme kormos tornyán” szintagmát, alighanem zavarba jövünk. Elég nehezen jelenik meg lelki szemünk előtt az öreg földrész históriájának tornya, amely ráadásul kormos is. Ezt a meglehetősen szokatlan képet tágítgatja a további közlésekkel is: megtudjuk a Holdkórosról, hogy lépte biztos; mintha röpülne is (el lehet gondolkodni azon, hogyan röpül a lépkedő), s hogy röptét „vérpárás szivárvány” keretezi. Ezt a felfokozott, olykor a köznapi ész számára meglepő közléseket tartalmazó kijelentéssort, a vers első részét ismétléssel bevezetett, igencsak ironikus megállapítással zárja a költő: „Bizton lép:  holdkórost, égő aggyal / megáldottat véd egy külön angyal.”

„A bolondoknak saját angyala van” – tartja a szólás, s ez tüstént eszébe juthat az olvasónak. Arra talán kevesebben gondolnak, milyen hajmeresztő bátorság kellett ahhoz, hogy valaki 1942 legelején így idézze Hitlert. Égő agyú, azaz megszállott, s ráadásul annyira őrült, hogy külön angyalt rendeltek mellé.

Bibliai előzményekre tekinthet vissza a vers következő egységének baljós elkiáltása: „Jaj!” Krisztus szavai szerint: „Jaj nektek, farizeusok!”, ami a köznapi szóhasználatban ilyesmit jelent: lesz majd nektek! Az itt következő másfél versszak is hasonló jóslatszerű kijelentést tartalmaz, mintegy ironikusan rájátszva a bibliai szövegre:

Jaj a nyárspolgári józanoknak,
kik nem lettek részeg megszállottak,

s úgy indulnak a Holdkóros láttán!

Akik mai szemmel, az események túlélőjeként vagy ismerőjeként szemléli azokat a korabeli filmfelvételeket, amelyeken a szálfaként vigyázzállásba meredő „részeg megszállottak” láthatók,amint áhítatosan figyelik Führerük hörgését, megfelelő helyeken kötelező bömböléssel kísérve, igazat ad a költőnek: tökéletesen eltalálta a kor hangulatát, hitelesen adta vissza azt a szellemiséget, amelyet mindennek lehet nevezni, csak nyárspolgárinak vagy józannak nem. A magyar irodalom egyik legremekebb tárcájában jelenítette meg 1933 elején Márai Sándor a Sportpalastban szónokló Messiást, aki még meg sem érkezik a kinyilatkoztatásának színhelyére, a jelenlévők máris euforikus hangulatban várják, mint az igazi megváltót. Mécs László másként nevezi: Sátánnak: „Hős ő, hajszálbiztos, mint a Sátán”. Valóban ördögi jelenség, akinek megadatott, hogy megrontsa, hatalma alá vonja a világot, s megfertőzze mindazok gondolkodását, tetteit, akik nem tudnak különbséget tenni a bűn és az erény között: „Úgy vezet megszállott milliókat, / mint ki szem-nem-látta földi jót ad.”

Megint a rejtelmes toronyba jutunk föl a költő kalauzolásával, de most nem kormos, nem vérpárás szivárvány világítja meg, hanem „zeng a vér” rajta, „mint víz esőcsatornán”. Megint csak mintha megbicsaklanék Mécs László fantáziája. tényleg „zeng” az esőcsatorna, amikor víz zuhog végig rajta? Mielőtt azonban túl szigorúan ítélnénk, ne feledjük: a vers voltaképp haláltánc-látomást ígér, s egy haláltáncban szükségszerűen fölnagyítódnak a jelenségek, mintha a pusztulás előtti pillanatban önmaga többletét mutatná minden.

A vers berekesztő része igazolja választott címét: itt következik az imádság. A költő, mint a szertartást végző pap, fölszólítja a szent cselekményben résztvevőket: „Oremus…” „Imádkozzunk érte, emberek.” S mielőtt valaki elháborodnék, hogyan lehet imádkozni a zsarnokért, aki a legszörnyűbb bűnök elkövetésétől sem riad vissza, idézzük emlékezetünkbe a nagyszombati szertartást, melynek során sokszor hangzik el ugyanez a felszólítás, és a nagy eseményhez, a feltámadáshoz közeledő hívősereg mindenkiért, még a nagy bűnök elkövetőiért is imádságot mond.

Persze még így is nagyon profán imát intonál a költő. Istenhez szól, de egészen hétköznapi igazságot fogalmaz meg. „Míg a Holdfantomra rámered, / élünk úgy-ahogy!” – így kezdődik, jelezve, míg a Holdkórost őrült tervei foglalkoztatják, s a „toronyból” egyenest a Holdat szeretné szóra bírni, addig legalábbis él az élet reménye, valamiképp sikerül talán túlélni az eseményeket. Ennek a túlélésnek a feltétele már-már eretnek módon hangzik a papköltő szájából: „meg ne szólítsd, Isten, fel talál / ébredni, s jön a világhalál!”

A holdkórosok álmukban behunyt szemmel nyaktörő mutatványokra is képesek, de ha felébresztik őket, azonnal lezuhannak. Ez a Holdkóros felébredve az egész világot magával rántaná a biztos pusztulásba – figyelmeztet a költő, aki verse írásakor aligha sejthette, hogy hónapok múlva megkezdődtek egy világpusztító fegyver előállításának kísérletei, s ha siker koronázta volna őket, a Holdkóros nem tétovázott volna lángba borítani az egész világot, valósággá váltva a haláltánc, a kollektív pusztulás látomását.

Aligha véletlen, hogy ez az imádság nem az „Amen”, az „úgy legyen” kérésével fejeződik be. A költő épp az általa ábrázoltak ellentétének bekövetkezésében reménykedik, s ebben nagyon sokakkal osztozott. Talán ezért sem törekedett arra, hogy választékos, művészi legyen. Talán ezért sem törekedett arra, hogy választékos, művészi legyen. Félelmét, rettegését szinte beleüvölti az olvasó arcába, aki döbbenettel idézi vissza a vers születésének szorongatott esztendeit, s félve gondol arra, vajon itt és most nem készülődnek-e új holdkórosok a világban. Mert most már megvannak az eszközeik is, hogy bekövetkezzék a „világhalál”.

Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése. 412-417. old., Móra Könyvkiadó