2014. febr. 25.

Csicsada: Üzenet Anyák napjára



Előhang

Gyermekek, ti mind, kik nem figyeltek anyáitokra jól,
halljátok meg hát mindannyian most az egyszer a szót:
Szülőtöket is bár hibákkal áldotta meg az Úr,
ők is csak emberek, tegyétek magatok' ezen túl.

Kifordult a világ sarkából már rendesen,
legyetek szülőanyához mindenkor kegyesek -
legyen az év minden napja szívetekben az övék,
mert késő, mikor már sírján öntözitek virágaik tövét.

- Üzenet -

Némák vagytok, nem beszéltek velem,
életem így egy merő gyötrelem.
Kérdem mit és hogy rontottam én el,
egyre erősebben érzem, vége.

Helyrehozható? még reménykedem
kérdés-özönnel tele a fejem,
önváddal és lélekvizsgálattal
marcangolom magam, de hiába.

Éltek köröttem, mint idegenek
kiknek nincs egymáshoz egy szava se.
Anélkül nyílik, majd zárul az ajtóm,
hogy ajkatokat elhagyná egy szó.

Életetekből engem kizártok,
nem gyötörnek titeket hiányok,
hisz valami elszakadt, de mi az?!
már azt sem tudom, mellettem ki van.

Hol van az én gondoskodó lányom,
hol van az oly hőn szerető párom,
hol van az én humoros nagyfiam,
hol van az én bizalmas kisfiam?

Ki beszéli meg velem titkait,
a felnőttkori súlyos gondjait,
lelkének legbenső érzéseit
és szívének oly fontos vágyait?

Hol vagytok, mikor vállam húzza súly,
mikor lelkemben vihar szele fúj?
Hogy nem veszitek soha azt észre,
hogy már készülődöm, lassan vége.

Mikor kérdeztétek meg, hogy vagyok?
Még idegeneknek fontos vagyok,
ez jólesik, legalább valaki
velem is gondol, rám időt szakít.

Hányszor fordul elő rosszullétem,
- ha én fekszem, akkor már rég vége -,
órák telnek halálfélelemben,
nincs közelemben egy gyerekem se.

Gondok – melyek közösek lennének –
úgy néz ki, egyedül csak enyémek.
Itt senki nem használ soha semmit,
így én állom egyedül a rezsit.

Nem minden a pénz, én aztán tudom!,
fontosabb annál sokszor a humor,
mely oly jellemző is volt ránk mindig,
meg, hogy egyik másikában bízik.

Szólok egy szót, sértődve vonultok,
könnyes szemmel már félrefordultok,
évek óta mondani sem merem,
csak látszólag van családom nekem.

Sose hangzik el: de szép vagy anya!
még akkor is, ha égnek áll hajad,
akkor is, ha ráncokkal vagy tele,
és ha már oda életed fele.

Soha nem hallottam még tőletek,
jól nézel ki, ez igen, öregem!
Lehetek karcsú ötvenöt éves,
- más gyerek erre bizony oly kényes.

Egyikőtöknek sosincs ideje,
másikótoknak semmi ingere
szólni egy szót is akár, hogy: anyám,
beszélgessünk végre egy jót ma már!

Az ünnepek… a szívemet gyötrők…
napsütésben is csak komor felhők,
egyik erre hever, másik nem jő,
kihúzza magát mindig mindenből.

Mikor jártatok a temetőben,
nagymama előtt lehajtott fővel,
kinek élete csak ti voltatok,
ki értetek örökké aggódott?

Hol van már az érzés belőletek,
mi az, ami mindent kiölhetett
szívetekből, hogy már semmi se szent?!
Lelkem, látjátok, ezen kesereg.

Itt állunk anyák napja küszöbén,
csillan a napfény anyátok tükrén,
benne egy gyötört, árva anyát lát,
gyermekei és közte egy nagy gát.

Nekem évben egyszer ne hozzatok
útról leszakított-vett virágot!
Ne e napon vegyétek csak észre,
hogy én is vagyok e földi létben!

Kötelességből hozzám ne gyertek,
csak ha szívetek igazán kerget
anyátokhoz; ha szívetek vágya,
hogy vele legyetek végre máma!

Nekem e nap soká nagyon szép volt,
mert Anya élt még, de most már ő holt,
és nemcsak egy napra korlátoztam
figyelmem, mentem mindig hozzája.

Én nem könyörgök a szeretetért,
mert szívem mélyén lezártam már rég,
hogy inkább egyedül, mint családban,
és mégis tenger-mélynyi magányban.

Vágyom anyák napján messzire menni,
el, csak el, csak nem otthon lenni,
ha odaraktok elém valami
csokrot: jó szót szeretnék hallani.

Érdeklődést, törődést, figyelmet,
érezhessem, fontos vagyok nektek,
hogy nincs gúny a könnyes szemem láttán
tekintetetekben: én ezt várnám.

Nem kérek hát a köteles virágból,
inkább kiszaladok a világból,
és köszöntöm az én jó Anyámat
szeretettel, de már a halálban.


- Utóhang -

Fájdalom - bár általánosítani nem lehet -,
egyre több a szülőanyját nem becsülő gyerek.
Hozhat törvényt kormány, ezer meg ezer rendeletet,
gyermeket szülőt tisztelni kényszeríteni nem lehet.

Nem kell elvetni a múltból mindazt, ami jó volt,
amikor még a gyermek szüleinek kezet csókolt,
mikor még természetes volt a jómodorú gyermek,
anyáknak akkor tán még bennük több örömük tellett.

A pénzhajszolás, gyarapodás ördöge él ma,
elfelejtődik anya, bár még mennek hozzá néha
gyermekei, csak hitük veszett ki tán?! mi nem egyházzal azonos,
az belülről fakadjon, az csak a lélekben honos.

Hát nézzetek magatokba, kik anyáitok hanyagoljátok,
nehogy visszaszálljon rátok hatalmas égi átok,
amiért megszomorítottátok azt az egyetlen lényt,
ki titeket nevelt, értetek aggódott, hálát sose kért.

2008.

Csicsada: Vírus


Összeszedtelek észrevétlenül,
minden porcikám a láztól hevül,
acél dobverőkkel vered fejem
és ettől nem találom a helyem.

Szemem égve ködfátyolban úszik,
lázam sebesen egyre följebb kúszik,
fülemben légkalapács zaja döng,
mintha kihalt volna köröttem a csönd.

Torkomban fájó táncot jár a lob,
hangom altból basszusra változott,
elakadozik a fájdalomtól,
elegem van ebből a pokolból!

Vállam, karom mázsás súlyok húzzák,
fejbőröm mintha hajastól nyúznák,
hátamban dárdák hegye nyilallik,
térdem rogyadozik és bicsaklik.

Mellemet vasmarkok szorítják,
testem fájdalom-karmok borítják,
fejem oly súlyos, tartani nehéz,
sajnálkozik, ki hozzám ma benéz.

Három nap szabadság, erre tessék,
ágyat nyomok ahelyett, hogy mennék
virágaim közé kertészkedni,
estefelé növényt öntözgetni.

Én ilyen peches nem lehetek,
hogy betegen az ágyban heverek,
míg kint tavaszi napsugár ragyog,
én meg most ilyen elesett vagyok!

Jaj, de nagyon sajnálom magamat!
Igyekszem pihentetni agyamat,
hogy mire véget ér szabadságom,
gyógyultan kelhessek ki ágyamból.

Vigyázz, te vírus, mert most én jövök,
tudom, hogy ellened úgyis győzök,
elűzlek, kikúrállak testemből,
örökre eltűnsz szervezetemből!

(2008. május 22.)

Csicsada: Engedj el




Elfáradtam. Testem őszbe fordult,
lábaim gyengék, a végem kondul?!
Szívem akadozik, tüdőm hörög,
fejemben temető avarja zörög.

Szemem előtt pereg eddigi életem,
a mennyből hallik szeretteim éneke,
úgy érzem, hogy már epedve várnak reám,
de ekkor mindig megjelenik egy leány,

kinek szeme azt sugározza: "Maradj még!
Neked még sokáig nem lehet itt a vég!
Hogy ily hirtelen elköszönj, az nem lehet,
szeretném, hogy még unokádat is neveld."

És a lány esdő, búzakék szemét látván
erőt gyűjtök ismét unokámat várván,
de nem tudja azt senki, ami én érzek,
naponta teszek erőszakot a léten.

Közben egyre csak hallik fentről a hívás,
ilyenkor őrlődöm, kerülget a sírás,
mit is tegyek, kinek engedelmeskedjek,
erre kell nekem naponta megfelelnem!

Már félholt lélekkel, de teszem a dolgom,
meggyötört testemen a lét nyűgjét hordom,
erőm apadozik, mint hőségben patak,
de e világhoz még ragaszkodik agyam.

Iszonyú fáradtság gyötri a testemet,
a világ gonoszai ölik lelkemet,
annyira, hogy már életkedvem is elszáll,
számomra az időkerék lassan megáll.

Elfáradtam. Én már nem akarok semmit,
gyötrelmemen nekem már semmi sem enyhít,
engedj elmennem, te búzakék szemű lány,
meglátod, mindenkinek így lesz jobb talán.

Tudom, te szerettél engem csak igazán,
Üzenek neked naponta égi zongorán,
hogy veled leszek mindig; tudnod kell,
én téged soha, senkiért nem hagylak el.

Lelkedhez nekem oly erős a kapocs,
de engedj el kérlek, erről szól dalom,
testem-lelkem nekem már csak gyötrelem,
számomra ez a világ már förtelem.

Engedj elmennem, be búzakék szemű lány,
értsed meg végre, engem már hív a halál,
segítsd meg utamat végre elkezdeni,
engedj el, érzem, nekem már el kell menni.

Te búzakék szemű, te áldott leány,
halld meg hát végre az esdeklő szavát,
engedj el eszeddel, szeress szíveddel,
engedj el engem, engedj el, engedj el…

(2008.máj.25.)

2014. febr. 24.

Carducci (1835-1907): Vergilius

Forrás: wikipedia.org

Mint amikor az elperzselt mezőt
Hűssel süti a hold szelíd korongja,
S szűk partja közt a fehér fénybe szőtt
Folyó dalol csillámosan s borongva,
S egy titkos fülemüle cseng a lombból,
S víg dallal zeng a táj, s a lomb előtt
Egy vándor szőke kedvesére gondol
S hallgatva áll s felejti az időt –
S az anya is, ki meddő gyászba bomlott,
Egy sírhantról a fényes égre pillant,
S e hajnalon nem fáj a szívbe vert seb –
Kacag a tenger és a messzi dombok,
A nagy fák közt friss szél sóhaja illan:
Isteni Költő, ilyen a te versed!

(Ford.: Kardos László)

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 228. old.)

Anna de Noailles (1876-1930): Ha egyszer meghalok



Ha egyszer meghalok, e könyv hirdesse majd:
Szívből szerettem én az örömöt s a dalt, -
Hadd lássa a jövő, hadd mondja el ez ének:
Mily kedves volt nekem e víg világ, az élet.

A munkás rétet és tanyát figyeltem én
A négyszer változó esztendő ütemén,
Mert szép a föld, a víz s a láng, ha égbe reszket,
Szép mindenütt, de benn, lelkemben, ott a legszebb.

Elmondtam mind, amit éreztem s láttam itt,
Nem félte szívem az igazság láncait,
Oly szerelem lakott szívemben, oly tüzesség,
Méltó, hogy néha még holtában is szeressék,

S egy ifjú egykoron, olvasván versemet,
Érezze, hogy szíve megdobban, megremeg,
És hús-vér asszonyát, az élőt, elfelejtve,
Csak engem hívjon és öleljen át a lelke…

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 228-229. old.)

Vapcárov (1909-1942): Utolsó vers



Irgalmatlan, kegyetlen, ádáz
Harc a mi harcunk, - azt mondják: eposz.
Lebuktam, s a helyemre más áll…
Egy emberélet – nem oszt, nem szoroz!

Sortűz után pondrókkal vár az árok.
Ez a logika odalenn.
De új viharban újra harcba szállok,
Népem, szerelmem, mindenem!

1942. július 20., délután 2 órakor

(Ford.: Kardos László) 

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 371. old.)