2023. jún. 23.

Jobbágy Károly 81921-1998): Madarak



A villamos csörög, cseng,

vasat ölel a vas, sikít,

csikordul, fényes tagjait

villantja; közben fölzeng

- mint hat gépágyú robbanó

robaja - egy kipuffogó.


Ebben a szörnyű, állati 

zsivajban látom, hogy Kati

felnéz és aztán rámnevet,

s meg is szólal:

                "Te! Figyeled?

Rigó!"

Rigó? hol?

            - Hallgasd!"

                            S újra csak

sivít a dinamó s lecsap

egy láda döngve valahol.

Kati csak néz és felkacag:

- "Szépen dalol!"


Nem bírom már. Játszik velem?

De egy félpercre hirtelen

elhal a zaj s már hallom én...

én is, hogy a ház tetején

- nem képzelgés, nem vízió -

ott ül a televízió-

antennán s fütyöl csudamód

a rigó.


Aztán a zajokkal teli

város azonnal elnyeli.


De engem furdal a talány:

Hogy hallotta meg ez a lány

Nem vagyok én sem még süket,

szeretem is a füttyüket,

de itt, hol zúg a nép s a gép,

nem veszem észre semmikép'.


S rájöttem. Kétség sem maradt:

Hallják egymást a madarak.

Zajokon át, s nem kell se drót,

se szél, se víz, se más közeg...

meghallja rigó - a rigót.


"... S mindig a csúcsra, oda ül;

ha egyedül, hát egyedül..."

- folytatja az én madaram,

néz, visszanéz minduntalan,

de aztán, - mint ki hazajött,

fészket rak karjaim között

s megszólal dallamos, rigó-

hangján, fel is sóhajtva:

                "Ó!

Itt, itt, de jó!"-

(Budapest, 1961. április 4.)

Jobbágy Károly (1921-1998): Csodás utak vándorai

 


Mint csónakban - mely vízre száll -

az ember lábát összehúzza,


(alatta hömpölyög az ár,

sikló aranyhal, zöld medúza,


s amerre néz, a Végtelen

kék ragyogásban szinte reszket,

a partokon, a szirteken

távolodó templomkeresztek...)


úgy húzódunk fel, Kedvesem,

ringó, széles, jó pamlagodra,

ahol eláll a szó... hiszen

ha feltör is, csak úgy, dadogva


két csók közt; - aztán hallgatás;

a szív - mint evező, ha csobban -

ütemben lüktet, semmi más;

a világ süllyed a habokban.


Csak mi vagyunk, mi egyedül,

az ezer millióból - ketten.

Nap kél s lenyugszik legbelül

a zsongó, elalélt idegben.


S milyen csodás, új tájakat

láttunk a csónakból kinézve;

buja növényzet, pálmafák,

narancsligetek csorgó méze...


Volt úgy, hogy egy hűs, kósza szél

hajónkat jég közé sodorta;

metsző szavak, vad szenvedély

jéghegyei tűntek fel sorba,


de messze, messze valahol

már derengett a Nap az égen.

Vacogtunk... ámde tudtuk jól,

hogy felmelegszünk melegében.


S aztán megint a trópusok

forrósága öntött el minket,

hol húsos, zöld levél susog

s visszhangozza a neveinket.


Szinte ruhátlan adtuk át

magunk a tüzes, csókos Napnak.

Testünk rejtelmes zeg-zugán

mohó láng-ujjak tapogattak.

*

Mint ami éppen vízre száll,

húzódom melléd - csónakodba.

Vigyél! míg nem visz a halál,

sajkája zord mélyébe dobva.


2023. jún. 22.

Jobbágy Károly (1921-1998): Ősz


Eső esett az éjjel

s hol tegnap este még

öleltelek, a rét

füvén, most szerte-széjjel


az avaron sötét jel,

az ősz könnycseppje ég.

Sír az egész vidék

s lábunk tócsába lépdel.


Ősz van már. S menthetetlen,

ki - mint én - oly ügyetlen,

s egy kis zugot se lel,


csak mint egy kivert árva

bolyong az utcán járva

szerelmeivel.

(1957)

Jobbágy Károly (1921-1998): Szomorú szerelem


A nő, ki nős embert szeret,

szomorú szerető nagyon.

Éjjel a vágy ha rámered,

felsír... Mert nincsen irgalom.


Hetenként egy-egy délután

eljön hozzá, ki öleli.

Siet... feléje nyúl sután...

más otthon ízével teli;


a zsebkendőjén , ingein

egy másik asszony nyoma van

s a férfi életében ím

ő - bárhogy lángol - nyomtalan.


Csak, mint a napfény, felragyog,

aztán pár napra beborul;

az ünnepek, vasárnapok

magányban telnek, józanul.


Néha, ha fáradt s kézbefog

otthon egy könyvet és leül,

pár sort elolvas... felzokog

mert oly sokat van egyedül.


De mért? Hisz ő is annyit ér,

mint az, akinek férje van;

benne is úgy lobog a vér,

szeretne élni boldogan:


fényes vasárnap járni kinn,

büszkén, karolva vinni őt,

mutatni: Nézzétek! Enyim!

Állni a pletykálók előtt,


s nem mellékutcák kis, sötét

zugában kapni csókokat

és ijedten rebbenni szét,

ha ismerős, ki ott haladt.


A nő, ki nős embert szeret,

sok rossz asszonynál többet ad:

hitet, szerelmet, életet,

türelmet, ifjú álmokat...

*

Ne szóljatok meg, olvasók! 

Nem pillangókról szól e dal,

kiknél csupán szeszély a csók,

- mert hogy a vérük fiatal -


hanem azokról, kik szivét

egyetlen férfi köti le,

számára lettek menedék,

egy jégkor hű tűztengere,


akik megértők, csöndesek,

nyomukban nem hull szét család,

csak bennük mélyebb s fáj a seb

látva kis lánykák mosolyát,


érezve, hogy nincs - bárha van

az, aki van - de nincs velük;

és a sírás is hasztalan,

akár az egész életük.

(1960)