Koboz (Kozma Andor 1861-1933): Koboz krónikája

Bírák, ügyészek, - róluk olvasok

Szomorúan, szomorúat;

Kevés a pénzük, gondjuk szörnyű sok.

Szegény urak! Szegény urak!...

Tisztes szegény nem száll azért ki perre,

Mert nincs e földön semmije,

De érthető a bús szegény keserve,

Akinek úrnak is kell lennie.

Szegény urak!... Bírák, ügyészek –

Én értem őket s vélük érzek.

Mert hogyha sorsukon borongva

Érettük mélyedek ma gondba,

Tűnik előlem a jelen,

S maga gyereknek képzelem,

Szerény, kinőtt, vedlett ruhában,

Egy spártai gyerekszobában,

Hol a nagy, nyüzsgő testvéri rajjal,

Örök étvággyal s őrült zajjal,

Egykor valóban én is tanyáztam,

Egy régi bíró-ügyészi házban.

Apánk bíró-ügyész úr Őméltósága,

Integer vitae, purus sceleris;

Dísz környezi, ha kilép a világba,

Otthon temérdek gond, baj, semmi dísz.

Tilos számunkra minden, ami drága:

Étkünk frugális, italunk a víz;

Színház, fürdőhely, nyaraló,

Bál, verseny, cukrász – nem nekünk való.

Szomszédainkat bámulva nézzük:

Azoknak mindenre van pénzük!

Fogaton járnak, - ők tehetik,

Mert ügynök az apjuk nekik.

De a mi szívünk, irigység nélkül,

Magunk sorsával mégis kibékül,

S úgy hisszük büszkén, naivul:

Mégis az úr csak, aki úr!

S hogy mulatunk mi? – Az kedves emlék!...

Sűrűen járja házunkat vendég.

De kik!... Apánk azt szokta mondani:

„Deák Ferencnek lelki fiai.”

Bírák, ügyészek többnyire,

Mindnek jeles a neve, híre,

A rangja, a címe, a tudománya;

Fejük és szívük dús kincsesbánya,

Minden beszédük bölcsnél bölcsebb

S zamatja benne a mély erkölcsnek;

Erős vitákban gyöngéd kímélet,

Nincs bennük semmi előítélet,

Biztos tudói jelennek, múltnak,

Nemesek s felvilágosultak;

Bár önmagukhoz szigorú Cátók,

Mindent megértők s megbocsátók.

S oly úri magyar a modoruk,

A hangjuk, a nyelvük, a humoruk,

Hogy öröm őket hallani

S velük egy igét vallani.

Módjukba is mind egyenlők vélünk:

Szerények élnek, ahogy mi élünk, -

Hisz’ ők bírák, hisz’ ők ügyészek!

Természetes, hogy így élni készek.

Igaz, hogy néha, mennél kevesebb,

Sóhaj-elegy szó köztük is esett,

Hogy ily élethez is kevés

A bíró-ügyészi fizetés!

S hogy ami juss rájuk maradt:

Ház, birtok s más egyéb dirib-darab, -

Az lassan-lassan eladódott,

Hogy ők megbírják ez”úri” módot;

S hogy már az ősi szőlőn van a sor –

Az is hadd menjen!... bár nincs nagy ára,

Mert több a filoxéra, mint a bor –

S rá kell fizetni úrnak a hazára.

És ráfizettek bírák s ügyészek,

Akikre én ma visszanézek –

S így éltek ők meg, akik ma holtak,

De akkor még így megélhetének

A dicső régi úri szegények,

Mert akkor még árdrágítók se’ voltak;

S még volt nekik csekély valamijök,

Hogyha a drága

Magyar hazára

Rá kelletett fizetniök.

De ma! – ha én volnék bíró, ügyész,

Büszkén, szegényül élni kész,

Magam se’ tudnám, mit csinálnék:

Zajos gyűléseken vajon

Kiszónokolnám-e bajom?

Vagy némán tengnék-lengnék, mint az árnyék?...

Ez a dilemma oly nehéz:

Titkon nyögő, vagy nyílt nagyhangú száj?...

Boldog szegény, ki nem bíró, ügyész,

És úrnak lennie nem muszáj!

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 136. sz., Bp. 1918. jún. 9. vasárnap

Dormándi László (1898-1967): A fenség vadászik

A fenség jóakarat mosollyal hallgatta végig a házigazda üdvözlő beszédét, de álmosan pillantgató, szürke szemein, fáradt tartásán meglátszott, hogy unja, rettenetesen unja ezt az egész komédiát. A beszédet ostoba, hamis frázisaival, a hangos, lármás urakat és az erősen lefűzött, parfümözött vidéki asszonyok kíváncsi pillantásait is. már napok óta járja ezt a kálváriát,m ióta kimozdították regényes fekvésű, csendes kastélyából, hogy a király képviseletében végighallgassa a haza- és királyszeretettől sziporkázó felköszöntőket, végigunatkozzon néhány vég nélküli ebédet, barátságos megszólításával tüntesse ki a főbb embereket és ledurrantson néhány jól dresszírozott szarvast,amit az ügyes hajtók egyenesen az ő számára kergetnek puskája csöve elé.

A királyi fenség kimondhatatlanul unta mindezeket a dolgokat, és hanyag jóindulatú mosollyal, leereszkedően nyújtotta kezét a hajlongó gazdának.

- Igen, igen – mondta egészen másra gondolva – nagyon örülök az önök ragaszkodásának és biztosítom, hogy őfelsége mindenben egyet érez hű népével. Hm… és nagyon meg van elégedve mindennel, ami utam tapasztalataiként eddig jelentettem. Igen… hm… és köszönöm a szíves fogadtatást.

Röviden biccentett, azután hosszú, gyors léptekkel felsietett a kastély tágra nyitott, virágdíszes feljáróján. Odalent izgatottan súgtak össze az emberek.

- Milyen fess, milyen elegáns volt a fenség, gyönyörűen beszélt, és folyton mosolygott. Úgy látszik, jól érzi magát, jókedvű és talán…

A házigazda lepillantott díszmagyarja széles, zsinóros mellére, ahol bizony kitűnően festett volna valami kitüntetés tarka szalagja.

A vadászkocsik csakhamar előállottak, a királyi herceg elült és vidám trappban porzott végig a hangos társaság a fehéren izzó országúton az erdő felé. A fenség hátradőlt a kényelmes ülésben, és borzongott az utálattól. Undorodott ettől a hőségtől, a poros fojtó levegőtől, az alázatosan bókoló emberektől és mindentől, amiben élt, amit látott és hallott.

A házigazda leshelyére vezette a királyi herceget. Ott állt a rendes, magas széke a megszokott tisztás szélén, amit már úgy ismert a számtalan vadászatról. Tudta jól, hogy a szarvasokat hetekig figyelték, vajon szeretnek-e errefelé járni, és hogy az a komoly nézésű, zöld kalapos vadász azért áll a háta mögött, hogy a fenségtől elhibázott vadat ledurrantsa, és lenéző mosollyal, de alázatosan leemelt kalappal bizonyítsa, hogy ő már csak a kegyelemlövést adta meg a halálosan talált állatnak.

Idegesen búcsúzott kísérőitől, és leült a székre. A vadász megtöltötte a puskákat, és tiszteletteljesen hátrább vonult. A nagyúr rápillantott. Úgy rémlett, mintha szemtelen gúnyos mosoly rángatná a simára borotvált, komoly vonásokat. De azután csak legyintett, visszafordult és kinézett a tisztásra.

Szilágyi Géza (1875-1958): Csoda

- Egy tépett idegű ember naplójából –

I.

Nem bánom, csöppet se bánom, tartsanak bolondnak, akár a földkerekség legbomlottabb lényének, mégis a legnyugodtabban bevallom, hogy mindenképpen csodálkozom, hihetetlenül álmélkodom, szörnyűségesen elképedek olyasmin, amit nálamnál boldogabb felebarátaim annyira természetesnek, olyan magától értetődőnek látnak, hogy agyuknak és szívüknek legkisebb megrezdülése nélkül egyszerűen csak tudomásul veszik.

Itt lakik a szomszédságomban, ugyanennek a háznak ugyanezen az emeletén, Metusa Antal, részvénytársasági cégvezető, volt tanulótársam, velem egykorú ember, okos, tanult, művelt férfi, akinek – megkérdeztem már több ízben is – soha még eszébe nem jutott, hogy akár csak egy másodpercig is elgondolkozzék azon, amin én, nálánál nem ostobább, tanulatlanabb és műveletlenebb ember, újra meg újra, egyre meg egyre, mindenképpen csodálkozom, hihetetlenül álmélkodom, szörnyűségesen elképedek, magamat szinte fölrobbantva megdöbbenek. Metusa, valahányszor szóba hoztam előtte az ügyet, mindiga a leghatározottabban kijelentette, hogy természetes és magától értetődő dolgokon egyáltalában nem szokott csodálkozni, de egyben sohasem mulasztotta el megtudakolni, miközben leplezetlen sajnálkozással nézett reám, hogy nem ismerek-e valami képzett és megbízható idegorvost. Én nem sértődtem meg az alapjában jóindulatú kérdésen, hanem inkább bizonyos fölényességgel megállapítottam, hogy talán bolond lehetek, de azért mégis sokkal élesebb a szemem, mint amilyen Metusáé, és a hozzá hasonló sok millió más nevű, de ugyanolyan fajtájú Metusáé, akik vak sejtetlenséggel járnak annak a legeslegnagyobb és legkevésbé leküzdhető veszedelemnek közepette, amelyet életnek szoktak nevezni.

De Metusa okos és művelt ember, talán éppen ezért nem visszhangzik benne az én csodálkozásom, talán úgynevezett szellemi fejlődése végképpen eltompította azokat az ösztönöket, amelyeket belőlem, úgy látszik, a kultúra és a civilizáció sem tudott kiölni, és amelyeknek híjával állapotomat nem lehet megérteni, sőt, azt rendellenesnek kell tartani. Talán másutt próbálkozom. A háznak viceházmesternője sem olvasni, sem írni nem tud. Ettől ugyan még a bölcsek bölcse lehetne, de egyáltalában nem az. Amilyen tudatlan, olyan együgyű, mint százegynéhány évvel ezelőtt Rousseau hatása alatt szerették mondani, a természetnek romlatlan gyermeke. Ővele is kísérleteztem héba-korba. Megszólítottam a szegényt, azt gondoltam, ennél az ösztönembernél bizonyára jó helyen kereskedem. Értelméhez, pontosabban szólva értelmetlenségéhez könnyen és nyájasan hozzáférkőző szavakkal elmagyaráztam neki, hogy mi az, amin nap-nap után újra meg újra elcsodálkozom. úgy bámult rám, mintha egy árva szót sem értett volna meg beszédemből. Amikor aztán azt kérdeztem tőle, ő is érzett-e valaha ilyesmit, ő is elálmélkodott-e akár csak egyszer is azon, amin én mindennap elbámészkodom, haragosan rám förmedt, és minden kertelés nélkül, a kaputos embernek a vicék részéről kijáró szokásos tiszteletnek teljes mellőzésével, egyenesen a bolondok házba küldött. Ez az eredmény nem volt túlságosan biztató, és nem kis mértékű vakmerőség kellett ahhoz, hogy mégis megismételjem a kísérletet. Egynéhányszor megtettem, de a kaland mindig egyformán végződött, utóbb pedig a kétségtelenül megfélemlített nő már szóba sem állott velem. Mihelyt messziről meglátott, vagy elbújt valahová, vagy pedig, ha mégis kereszteznie kellett utamat, ijedten elrohant mellettem.

Tudom már, hányadán vagyok. a művelt rézvénytársasági cégvezető és az analfabéta viceházmesternő egyképpen vélekedik rólam. Mind a ketten azt hiszik, hogy meghibbant az elmém.

Balázs Sándor (1883-1982): A napernyő

A napernyő az előszobában lógott a fogason, furcsa, divatját múlt emléke régi szép időknek. Bánatosan és mélán csüngött ott alá, és volt valami nevetséges benne. A doktorné legalább mindig elmosolyodott kissé, mikor elment mellette, és véletlenül ráesett a tekintete. Mi juthatott eszébe róla? Séta virágzó hársfák alatt forró napsütésben? Egy név, melyet az ernyő végével beleírt a homokba, ülve a tengerparton? Egy férfiváll, melyre valaha tréfásan rácsapott? Ki tudja?...

A doktorné tehát nem sokat törődött a napernyővel, melynek görbe volt az orra, és avult selymét körös-körül széles fekete csipke díszítette. Annál inkább tetszett Marinak, a doktorék cselédjének, aki esténként leakasztotta a fogasról, és belopta a konyhába, magára zárta az ajtót, lefüggönyözte az ablakot és fel-alá sétált az ernyő alatt az asztal és a tűzhely között. Ilyenkor valami különb lénynek érezte magát, pompás dámának, amilyeneket az utcán látni gyalog vagy elrobogó hintóban. Mikor aztán elfáradt a járkálásban, csendesen, hogy a kilincs se pattanjon, kinyitotta az ajtót, az ernyőt visszalopta a fogasra és bebújt az ágyába aludni. Nagyon sokszor az ernyőről álmodott. azt álmodta, hogy az övé.

Marit a doktorék az árvaházból vették magukhoz öt évvel ezelőtt. Fonnyadt, fehér kis teremtés volt, pipaszárlábú és hamar könnyes szemű, s a jó öreg doktor nem egyszer zsörtölődött miatta a feleségével.

- Minek ez nekünk? Csak vesződség van vele. Óvodába kéne ennek még járni. Nem ért ez semmihez. Amit csinál, az kár. Amit nem csinál, az haszon.

De a doktorné nem hagyta magát, és tartotta Marit, bíztatta, szidta, simogatta, ahogy éppen kellett. Lám, nem is bánta meg, micsoda jó cseléd lett abból a lányból! Megnőtt, megerősödött, maga lát el minden dolgot, mosást, főzést, vasalást, nem kell mellette másik cselédet tartani, és milyen becsületes és hogy húz a házhoz! Most már bezzeg a doktor úr is szereti, a reggeli pohár víz, amit még az ágyban megiszik, az sem esik jól neki, ha nem a Mari hozza.

Már többször arról is szó volt az öregek közt, hogy Marit valami különösképpen meg kell jutalmazni. Gyerekük úgy sincs, hát majd… a végrendeletben hagynak rá valamicskét, pár száz koronácskát, igen, ötszázat, megérdemli, megkönnyebbítette az életüket, azelőtt mennyi vesződség volt a sok komisz cseléddel, istenem, volt olyan gyalázatos is, aki szántszándékkal földhöz verte a tányérokat, ez úgy vigyáz mindenre, mintha az övé volna, de hiszen nem is feledkeznek meg róla, az szent. Hol ezt, hol azt vettek Marinak, a napernyőt is biztosan megkapta volna, ha kéri, de Mari ezt világért sem mert volna – azt a gyönyörű csipkés holmit, dehogy! -, a doktorné meg nem tudott Mari titkos szerelméről, így aztán a napernyő az előszobában maradt sután, egyedül, mosolyogtatóan.

Forró júniusi nap Marinak egymás után kétszer kellett bemenni a városba. A doktorné elfelejtette megmondani, hogy az ura számára sonkabokát tétetett félre a Marsall üzletében, és azt el kell hozni, mert különben eladják. Pedig messze van az innét, és a nap már reggel kilenckor ádáz hévvel tűzött alá. Szegény Mari most jött meg a piacról, kivörösödve, bágyadtan, de mit volt mit tenni, morgás nélkül indult újra a sonkabokáért. A doktorné megsajnálta:

- Nézd, Mari fiam, itt van ez a napernyő, vidd magaddal, mindjárt nem lesz olyan meleged.

A napernyő!... A kezében volt tehát, az övé volt, erre az útra legalább odaadták neki, joggal használhatta. Milyen szép, még szebb így nappal, mint este a konyhában, milyen finom, hogy ragyog a napsütésben, és milyen jó árnyékot tart! Igazán egy csöpp meleg sincs alatta, de semmi meleg sincs, sokat ér egy ilyen napernyő, jó volna, ha addig hordhatná, amíg ez a forróság tart. Hiszen esőben nem is, isten ments, kár volna ezért a gyönyörű selyemért, ennek megázni.

Mari nem is úgy ment most az ernyővel, mint ahogy szokott. Begyesen szedegette a lábát, a derekát egy kissé riszálta, a szabadon maradt kezével a szoknyáját igazgatta. Jött szembe egy szalmakalapos úr, arra ránézett. A kirakatok előtt vontatva lépett el, hogy az üvegben lássa magát, és csak azt sajnálta, hogy olyan kevesen járnak az utcán.

A Marsall üzleténél egy kis baj volt a napernyővel. Az ajtóban, ahogy be akart lépni, nem tudta benyomni a drótrugót. Máskor nem volt vele baja, de most, hogy izgatott volt, többször lecsúszott róla a hüvelykujja. Egy percig ott kínlódott, s addig nem lehetett ki-be:

- Na, kisasszony, mi lesz már… gyerünk!... – mordult rá egy goromba hang, de Mari nem bánta, mert azt mondta, hogy kisasszony. Az ernyőt végre becsukta, és kipirulva kérte a sonkabokát. Hazafelé a csomagot sem úgy vitte, mint ahogy máskor, a hóna alatt, akárhogy, most kissé lóbálta a kezében, kecsesen, mint ahogy úri népektől látta, akik szégyellnek csomagot vinni. A napernyő nyelét a vállára fektette, így jól gyönyörködhetett az árnyékában.

Nem arra ment, amerről jött, egyet került az állomás felé, arra többen járnak. Ismerőssel nem találkozott, de azért megnézték. Egy parasztasszony meg is fordult utána.

- No, fiam, már azt hittem, elvesztél – fogadta Marit a doktorné, aki öt év alatt percre pontosan tudta, mennyi idő alatt járja meg a lány az utat oda-vissza. Mari nem felelt, a napernyőt a sarokba, a konyhaszekrény mellé támasztotta, és tenni-venni kezdett a tűzhely körül, de fél szemmel azért mindig azt figyelte, hogy az asszonya nem viszi-e ki a fogasra az ernyőt. A doktorné észre sem vette, hogy ott van.

Váradi Antal: Egy régi ház

Mikor félszáz esztendővel ezelőtt Pestre jöttem, egy új ismerősöm azzal rémített meg, hogy Pesten van egy ház, amely minden órában egy aranyat jövedelmez.

Teremtő Isten! Valami tyúkról én is olvastam, amely aranytojásokat tojt, úgy, hogy a gazdának csak a kalapját kellett alátartani, hogy meggazdagodjék, - de ház? Régente a házak jövedelmezősége csekély volt, s én úgy képzeltem a dolgot, hogy a háziúr ott sétál az udvaron, és minden órában kinyújtja a kezét, melybe az alázatos házmester belepottyantja az aranyat. Szép foglalkozás.

Pesten hát érdemes háziúrnak lenni.

Én később megpróbáltam, és voltam háziúr három esztendeig, de keservesen megbántam, mert minden lakómmal a büntető törvényszék előtt végeztem. Igaz, hogy nagyobbára olyanok is voltak, - beszélhetett volna róla Splényi Ödön kedves barátom, aki akkor detektívfőnök volt, és aki nem győzött csudálkozni, hogy miféle gyűjteményt szedtem én össze a Hársfa utcai házamban? Volt ott gutmorgenvünser, sipis, vásári tolvaj, a legelegánsabb lakó – a ház elit-lakója -, egy betörő-haramia volt, akinek a földszinti lakása egész múzeuma volta kor színvonalán álló feszítő, álkulcs- és betörőszerszámoknak. Később kivándorolt Romániába, ahol, mint mondják, az efféle talentumos emberek egész a miniszterségig felviszik.

Az a régi ház, amelyről én írok, nem a Hársfa utcában feküdt, hanem a Király utca sarkán. Ismeri Pesten minden gyerek. Általánosan ismert neve: az Orczy-ház. És sokféle nevezetessége vagyon, amennyiben részint benne volt az első zsinagóga, részint ott kezdték fúrni Pesten az első artézi kutat, de beletörvén a fúró, abbahagyták, s a kút sohasem készült el.

A ház urainak, az Orczy-famíliának története első Ferdinándig nyúl vissza. Orczy Péter, a tizenhetedik század hőse törökverő nemes úr, hatvan hajdújával nekivágott volna magának a pokolnak is. Egy zordon téli napon vakmerően átront a befagyott Balaton jegén, rátámad az ott nyugodtan bóbiskoló Ibrahim pasára, embereit szétugrasztja, őt magát elfogja. Ezt jegyezték föl az Orczyak első haditette gyanánt a tizenhetedik században.

Utóda, György báró (az Orczy-családban sűrűn fordul elő a György név) Buda ostromakor a fehérvári kaput döngette, de egy török petárda ott robban fel előtte, s oly súlyosan megsérti a lábát, hogy egész életében arról sántít. István báró Savoyai Jenő seregében szolgál – ő a harmadik György fia -, aki a Bánátban harambasáskodó Péró nevű rác haramia seregére támadt, s dacára emberei csekély számának, a csaknem ezer főből álló rác hadat szétverte, amely hőstettéért a jászkunok kapitányává választották. Ezt a tisztet huszonkét esztendeig viselte, miközben Károly király – a harmadik – királyi tanácsossá tette, sőt bárói rangra is emelte.

Koboz (Kozma Andor): Koboz krónikája

Egy úri házban, jó magyar házban,

Nagyon keserves, de büszke gyász van.

Eltűnt reménye, szép szemefénye

Az örök éjbe, az örök fénybe.

Olasz harcztérről jött komor írás,

Hirdeti hírét kitörő sírás;

Szól ifju hősről, ki égig szárnyal

S ott végzi harczát hősi halállal.

Nagy, nemes apja fejét lehajtja,

Szellem sugárzik s kor hava rajta;

Dísz: hősül-holtnak tudni sok ősét,

Ám a fiát is – szörnyű dicsőség!

S vígasza nincs az anyai búnak;

De tán csak álom ez iszonyú nap,

Ily zord valóság, - az lehetetlen!

S ébredni kíván kétségb’esetten.

A gyöngéd részvét nagy áradatban

Halk szóval gyűl be, s oly gyámolatlan!

Itt egy használna, - csak egy nem félénk

Harsány kiáltás: „a fiú él még!”

S ah! e kiáltás tőlem sem telhet,

Kiben, míg nézem képét a helynek,

árján a mái mély fájdalomnak

Mult szebb napoknak emléki zsongnak.

Mikor is volt az?... talán két éve,

Ide örömre toppantam én be;

Tudtam, a harczból épp’ haza várják

A család kedves ifju huszárját.

Akkor is éppen e széken ültem,

Hogy benyitott az megsebesülten!

Szép arczát furta át a golyóbis, -

Az igy is szép volt, még mosolygó is.

Aztán – gyors doktor az ifju vére, -

Hamar ment vissza a csatatérre.

Ha ott kimélték, becsvágytól űzve

Protekcziót kért: küldjék a tűzbe!

Vesztve huszárként a paripáját,

Gyalog törtette a hadi pályát;

De ő száguldni, repülni vágyott,

Magasból nézni e vad világot.

Uj paripája a szárnyas gép lett,

Ujongva járta az égi kéket,

S hol a felhőben villám czikázott,

Sasokkal ő mint turul csatázott.

Tépett sasoknak tollai hullnak,

Szegve a szárnya magyar turulnak…

Vége van!... Hős volt!... Áldás reája! –

Ez Beöthy József históriája.

**

Jövök az úri jó magyar házból,

Gyászol a ház, a szívem is gyászol;

Majd, a tömegbe elkeveredve,

Nem értem, annak milyen a kedve.

Magyarok ők is, - hát mit akarnak?

Mért emlegetnek osztályuramat?

Mért a gúny minden nemzeti ellen?

Mért veti ezt meg az új korszelem?

E bús időkben ők mért nem érzik,

Hogy ma a nemzet egésze vérzik?...

Hisz’ milliónyi jó magyar házban,

Népi vagy úri, egyforma gyász van.

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 142. sz., Bp. 1918. jún. 16. vasárnap

Heten – Aino Kallas után finnből fordította Bán Aladár

Heten voltak a megfordítva hánykolódó mentőcsónakon, melyet hiába próbáltak visszafordítani. Soká tartott, míg egymással megismerkedtek. Egyikük szólt:

- Társak, mondja meg ki-ki a nevét!

Mindannyian megmondták, kivéve egy embert, aki így szólott:

- Mi haszna lenne a nevemnek ily pillanatban?

Ezen az emberen kívül volt köztük három fűtő, egy szakácsinas s két idegen nyelvű fedélközi utas, kik még egymás nyelvét sem értették. Háttal egymásnak támaszkodva ültek, hárman az egyik s négyen a másik oldalon, dideregve csuromvíz ruhájukban.

A tenger csöndes és fáradt volt, az égbolton ezer meg ezer csillag, de nem volt holdvilág. Lábuk térdig vízben volt, s amit fel próbálták húzni, oly iszonyú nehéznek és különösnek érezték, mintha jégtuskó lett volna.

A szakácsinas egyszerre megszólalt:

- Oh Istenem, Istenem!

Senki sem felelt neki. Ekkor folytatta jajgatását, először egészen halkan, de töredezett szavaiból megértették, hogy fázik. Mivel azonban mindnyájan kegyetlenül fáztak, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy vigasztalja, hanem összeszorították fogukat, hogy maguk is ne jajgassanak.

- Megfagyok! – ismételte újra meg újra. – Nagyon fázom.

Serdülő fiú hangja volt, csodálatosan fiatal, csengő, majdnem női hang,mely néha elrekedt, mit a hangját váltó ifjúé.

A többiek tovább is némán hallgatták a panaszt, mely csakhamar gyermeki zokogássá változott. A fiú anyját hívta segítségül, majd az Istent, azután ismét az anyját, s végre így rebegett: megfagyok, anyám, anyám! Mintha kisded gyanánt anyja meleg testénél keresne menedéket.

S mindegyikük lelkében fölébredt egy pillanatra a legrégibb emlék: egy másik emberi test melege.

- Imádkozzunk hangosan! – indítványozta az egyik fűtő.

Erre együtt imádkoztak mindnyájan, a fedélközi utasok mindegyike a maga nyelvén, s folytatták a könyörgést mindannyiszor, midőn a csónak megbillent -, kivéve az ismeretlen utast,aki hallgatott, s a szakácsinast, ki nem szűnt meg anyja után jajveszékelni.

Ezután elkezdtek időnként együttesen kiabálni, hogy megszabaduljanak a hidegre való gondolástól, pedig tudták, hogy hiába kiáltanak. De vigasztaló volt hallani a saját hangjukat, amint hét torokból előtört a csöndes időben; szerették volna visszahívni a végtelenből, melybe szétfoszlott millió és millió, egyre halkuló hanghullámmá.

A kiáltás könnyebben ment, mint a közös imádság, s minden részt vettek benne, ki-ki a saját nyelvén. De ez a kiabálás csupán időtöltés volt, mert tudták, hogy menekvést nem remélhetnek virradat előtt.

- Aki kibírja reggelig, megmenekül – szólt az ismeretlen útitárs.

A többiek kiérezték hangjának csengéséből, hogy ő menekvésre számít, s ki-ki kérdé önmagában: megmenekszem-e én? Némelyek közülök elkezdték számlálni az ég csillagait, mintha fölöttük a sötétkék boltozatra aranyszegekkel volna kiverve egy soha meg nem fejthető talány.

A kis szakácsinas tovább nyöszörgött, egyre elhalóbban:

- Megfagyok, anyám, édes anyám!

Jajveszékelése egyszerre észrevehetően gyöngülni kezdett, s mellette ülő társa tartotta egyik karjával a lankadó testet, mely egyre tehetetlenebbé vált, mintha csontja sem lenne. S aztán lassanként elkezdett lehanyatlani, borzasztó nehézzé válva, úgy, hogy a szomszédja kibocsátotta kezéből, s mikor megrettenve ismét utána kapott, nem akadt más a markába, mint egy nedves hajfürt. Egy-két percig húzta a vízbe csuszamló holttestet a hajánál fogva, de midőn már maga is majd elvesztette az egyensúlyt, eleresztette, s a test a csónak alá csúszott.

- Egy! – szólalt meg ekkor az ismeretlen útitárs. – Hangjának komorsága mindannyiukat megremegtette, de könnyebbülést is éreztek, hogy a nyöszörgést nem halják többé.

Egy ideig szótlanul ültek, s nem is imádkoztak. A csillagok magasan és messze ragyogtak felettük, s két ízben láttak hullócsillagot. Az éj csodásan szép és csöndes volt, tele halállal és hidegséggel. Az alig érezhető hullámverés halkan vitte tova a csónakot, hogy hová, maguk se tudták.

A fedélközi utasok egyike hirtelen valami érthetetlent mondott.

- Mit mondasz? – kérdé a mellette ülő.

Az utas angolra próbálta fordítani a beszédet, pár tájszót motyogott,s tovább folytatta homályos beszédét. Senki sem értette őt. Nem tudták, imádkozik-e, vagy végső kíváncsiságát hangoztatja, avagy bűnvallomást tesz-e; csak a buzgóságot hallották ki hangjából, s azt a csengést, mely érthetetlen szavakat mond a levegőbe, melyek megborzasztják mindnyájukat.

S tovább beszélt egyre, magában, oly embereknek, kik épp oly kevéssé értik meg őt, mint az ég süket csillagai.

Egyszerre elkezdte oldozgatni mentőövének szíjait. Minthogy a keskeny csónakfenéken kuporogtak, nem tudták volna őt megakadályozni, még ha akarták volna sem. Sejtették szándékát, és azok, kik hozzá közel ültek,látták a gyönge fényben nagy, nehéz fejét kiálló arccsontjaival. Középkorú, szakállas férfi volt, munkásruhában.

Eloldván mentőövének szíjait hidegtől megdermedt ujjaival, egy percre keresztbe fonta karjait, és nem szólt semmit sem. Szomszédja meglökte őt, de ő észre sem vette. Hirtelen betakarta kezével szemét, és a tengerbe ugrott, melyben rögtön eltűnt.

- Második!  - szólt csöndesen az ismeretlen.

Peterdy Sándor (1868-1945): Kenyér

A fiatal fogalmazók közrefogták Halaba Pétert, az öreg napidíjast, és szokás szerint évődni kezdtek vele. Halaba ezt már megszokta, és nem is haragudott érte. Szótlanul, megadó mosollyal tűrte a tréfákat, az ugratásokat; szorgalmasan dolgozott tovább, összehúzódzkodva a tintapecsétes, düledező íróasztal mellett, mintha mindenkitől bocsánatot kérne, hogy mer élni és itt lábatlankodni. Halabát nemigen látta még senki se haragudni, egyszer-másszor, ha már nagyon is erősek voltak a tréfák, vagy kissé talán durvák a csipkelődések, az öreget is elöntötte az indulat, de csakhamar magára kényszerítette a nyugodalmat, a hidegvért és csitítgatta, csendesítette magát:

- Vigyázz, öreg! Magduskának kenyér kell!

Azt már ugyanis jól tudta Halaba, hogy az ilyen öreg bútort, mint ő, nagyon hamar kiteszik, és akkor mihez kezd, miből küld pénzt első házasságából származó leánykájának, a vidéken intézetben nevelkedő Magduskának.

Ma különösen víg volt a hangulat az irodában. A vasárnapi szünet után kissé mindig berozsdásodik a szorgalom, a kötelességtudás és sok minden elbeszélni való akad. Leginkább Jenő tartja szóval a szobát. Egyszerre csak Loránt rászól az öreg Halabára:

- Péter bácsi! Péter bácsi! – és tréfásan fenyegette meg az öreget, aki különben nem is volt idős, csak igénytelensége, alázatossága tódította nagyon a külsején évei számát.

- Mit parancsol a fogalmazó úr? – kérdezte Halaba.

- Vallja be Péter bácsi – kérdezte csintalan szemhunyorítással -, de igaz lelkére, ki volt az a szép asszony, akivel tegnap láttam?

Halaba röstelkedve húzódozott.

De már erre a többiek is odacsoportosodtak és zsongtak az öreg körül, mint a kergetőző darazsak.

- Szép asszony? Ejnye, Péter bácsi!

- A saját szemeimmel láttam, uraim – folytatta Loránt. – Tegnap délután künn sétáltam a Városligetben. Valahogy a kis fenyvesen túl egy csendes, elhagyatott helyre vetődtem. Egyszerre csak az egyik padon férfit és nőt pillantottam meg. Nagyon közel ültek egymáshoz; sőt, úgy láttam, mintha átölelve tartották volna egymást.

- Péter bácsi! – hangzott kórusban.

Az öreg alig látszott ki egy nagy könyv mögül, úgy behúzta magát.

- No, gondoltam magamban – mesélte tovább Loránt -, ezek szerelmesek, csak azért is megnézem őket. Közelebb megyek, alig akarok hinni a szemeimnek: Péter bácsi ült ott egy asszonnyal.

- Szép volt? – kérdezték Loránt kollégái.

- De milyen szép! Urak, ha látták volna! Az arca piros, a szeme nagy, mosolygós, a szája, mint a meghasadt bimbó. És a haja!... nem is haj az… egy gomolyag finom, reszkető selyem.

- Péter bácsi, bújjon elő a könyvei mögül és vallja be: ki volt az a hölgy – ingerkedtek a fiatal emberek.

Halaba Péter még izgett-mozgott, húzogatta a kopott irodakabátot, aztán félénken, de némi kis büszkeséggel felelte:

- A feleségem. Már két év óta… a második feleségem… egy árva, szegény rokonom…

- Micsoda asszony! – lelkesedett Loránt. – Amíg ott álltam és bámultam, felkeltek, megindultak lassan, andalogva. Én persze csak a nőt néztem. Micsoda formák, micsoda lágyan hullámzó, kígyózó vonalak.

- Kérem… uraim – hangzott Péter bácsi szomorú hangja.

- Mi az, Péter bácsi!

- Ne tessék így beszélni… tetszik tudni… a feleségem… no igen… derék, tisztességes asszony… és… és… a feleségem.

A fiatal emberek kissé elrestellték magukat a szemrehányásra, és halkabban beszélgettek még egy ideig. De hirtelen lépések hallatszottak, és mindenki az asztalához ugrott: a főnök lépett a szobába, a méltóságos tanácsos úr.

- Jó reggel urak – köszönt szívélyesen, de azért szemét kutatva, fürkészve hordta körül. Végigment a szobán, azután benyitott a másikba, ahol ő dolgozott. Most már vége volt a hangos trécselésnek. A tanácsos urat hivatalon kívül mindenki kedélyes, vidám gavallérnak ismerte, aki szívesen kereste fel a helyeket, ahol szórakozni lehet, és ha tisztviselőivel találkozott, akárhányszor letelepedett közéjük, de hivatalos órák alatt nem értette a tréfát.

Szorgalmasan dolgozott tehát mindenki. Hanem azért a szép Halaba Péternéről a fiatal emberek nem feledkeztek meg. Mikor a hivatalos órának vége volt, mindenki így búcsúzkodott: