Törös Tivadar: Férj az asszony útjában

Az idősebb és kevésbé módos asszonyok titkos irigységgel mondogatták egymás közt, hogy a doktor Barátnénak udvarol.

A doktor alatt pedig nem mást, mint a városi fizikust kellett érteni.

Úgy az ötven körül járt a doktor. Haját, bajuszát festette s a kabátja gomblyukában télen-nyáron rózsa pompázott. Modorában volt valami a városi gavallérból és a vidéki Baczur Gazsiból. De ez a két sajátsága szépen összeolvadt és így adta a doktor a kifogástalan kisvárosi Don Juant.

Volt valami varázsa a nevének, úgy mint doktornak és úgy mint embernek is. Valami kiváló úri beteg meg sem hallhatott nélküle, mindig elhívták a konzíliumra, ha nem is volt házi-doktor. Gazdagnak tudta az egész város, és ezen a csábos varázson kívül a doktort egy egész kötetre való kaland meséje kísérte...

Képzelhetni hát, hogy mennyire megijedt Baráné, mikor a doktor elkezdett neki köszönni.

Baráné egy szegény szabónak volt a leánya, pár év óta van férjnél és csak úgy félig-meddig volt tensasszony. Kedvesen ügyetlen, hamar elpirul és hozzá még olyan termete van mint egy újságban megbámult cserkesz-asszonynak. Két fekete szeme...

- Ah!... ümmögött magában a doktor és egyet csettent a nyelvével, a mi annyit jelentett, hogy most Baráné után adja magát, ha azalatt akár minden páciense is elhal.

A dolog nem is mehetett valami szerfelett nehezen. A doktor orvos volt a fegyintézetben, ugyanott Bara, a férj ellenőr.

Bara úr örvendett a szerencsének. Rögtön bemutatta a doktort feleségének, aki pirultan, zavartan felelt:

- Volt szerencsém már – az ablakból...

Bársony István: Egy sánta lábról

„Hopp, ide Plútó! Bimbasi! Tigris!... fülire hej! elibe hej!... Mintha most is látnám, hogy rohannak előre vakon, nagyokat lódítva lomha testükön.

A gulyabeli vad marha riadozva vágtat végig a mészárszék begyepesedett széles udvarán; körös-körül a kerítés zsúfolva néppel; az emberek kiabálnak, tombolnak, ordítnak; a szilaj barom rekedten bömböl; nyomában a kutyák, lihegve, vérre szomjúhozva.

Én meg ott állok egymagam a nagy udvar közepén, ahova senki se mer utánam jönni. Nincs nálam még egy bicska sem, csak egy darab pányvázó kötél. Olyan vagyok a nép szemében, mint egy kis király!... Csodálnak, féltenek, mégis irigyelnek.

Jó idők voltak, elmúltak; most már csak a szomorúság a mienk ameddig élünk.”

Virág Pista, a sánta mészáros kicsiholt, rágyújtott. Végigtapogatta, megemelgette nyavalyás lábszárát: el volt törve két helyen is. Csak úgy ímmel-ámmal forradt össze; görbébb meg kurtább, mint a másik, pedig a sok bicegés húsz esztendő alatt azt is, mintha valahogy oldalt hajlította volna már.

Az után leült a padra, az eperfa alá és elkezdte mesélni annak a sánta lábnak a történetét.

*

Ketten voltunk legények az öreg Birkásnál, a vastag nyakú mészárosnál, aki bérbe vette az uraságtól a nagy mészárszéket.

A másik legényt Richter Hanzinak hívták; szép pufók képű sváb fiú volt, egy fejjel magasabb nálam, akkora karjai, mint olyik gyenge embernek a combja.

Tudtam róla, hogy nagyon erős; látni már azt valakinek a fogásáról, mikor egy rántással ki tudja peckelni a csigán a marhát. De én se voltam hétköznapi gyerek. Ha az ő karja vastag, az enyém meg vas. Ő kétszer is ütött néha a taglóval, én mindig csak egyszer. Terhet emelni meg mind a ketten egyformán tudtunk.

Ahová mi mentünk korcsmázni, onnan a többi legény pusztult. A Hanzi miatt még ott lehettek volna; de én ha bort ittam, szerettem fogódzkodni néha. akkor pedig Hanzi is segített.

Hanem egymást nem bántottuk soha.

Nagyon jól megfértünk; munkában nem volt versengésünk, egyformán szeretett a gazdánk mind a kettőnket. Baj is lett volna az ha mi egyszer összekapaszkodunk; két olyanfajta legény nem tud kicsit harapni egymáson. Talán éreztük mi ezt s lehet, hogy féltünk is egy cseppet egymástól; annyi bizonyos, hogy sohase mertük összepróbálni az erőnket: hátha mégis több szusz van valamelyikünkben? Az pedig nagy szégyen lenne a másikra. Egyikünk se akart a másik lenni.

Oszt’ nagyon jó dolgunk volt különben. egy kis hírünk terjedt a városban a szombatok miatt.

Azt persze meg kell mondanom, hogy miért volt nekünk a szombat különös nap.

Szomaházy István (1864-1927): A kis Ervin

A kis Ervin – mert a fiúnak a neve sem volt kevésbé elegáns, mint a nyakkendői – tiszteletbeli állást viselt a vármegyénél: aljegyző volt az öreg levéltárnok oldalán havi huszonöt forint fizetéssel.

De ugyan kicsoda gondolt volna erre a csekély fizetésre, amikor a kis Ervin megjelent? Diszkrétül kivágott, hamvas-szürke kabátja s finom chevreaux-cipőinek láttára az ember olyanformát érzett, mintha valami izgató boulevard-illat csapna hirtelenül az orrába.

Ott lenn, a kis vidéki város szürke háztömegei között, ahol az ablakokban bebalzsamozott öreg nénik kötögettek s a bírósági végrehajtó sárga bőrkamásnijai az összes fiatalság keblében irigy féltékenységet keltettek: a kis tarokkopolis közvéleménye előtt valósággal elragadó színben tűnt föl ez a csinos kis aljegyző, aki iránt minden backfisch, tizennégytől húszig, olthatatlan szerelemmel viseltetett. Ábrándos naplókönyvek rejtett lapjain sűrűen megfordult a misztikus „E” betű, melyet pontok, felkiáltójelek vettek körül, mint kényeztetett fejedelmet a testőrei.

Ozsonnák, névnapi estélyek, a madame Clauffart hangulatos táncpróbái szinte nem lettek volna teljesek, ha a kis Ervin karcsú, simuló frakkjával, melyből gyémántos, sima inge előkelő fehérséggel villant ki, meg nem jelen a vidéki haute volée termeiben, ahol a csipkés, illuzionba öltözött ifjú leányok elpirulva, izgatottan mozdultak meg ilyenkor helyeiken. Amíg egy-egy jókedvű asszony vidáman zendítette meg a zongora billentyűit: könnyedén, kellemesen, hogy a kis táncosnőnek még a lélegzete is elállt, utolérhetetlen eleganciával valcerezett végig a parkettos terem egész hosszában, tökéletesen elhomályosítva a botorkáló ifjakat, akik az öreg Hubert, a kiérdemesült szabómester gitárja és vezetése mellett avattattak föl táncosokká.

- Ej, ej, Milike, hát így vagyunk?

Ingerkedve, mely fiatalos arcához kitűnően illett, csapongó szellemességgel szórt el nehány ötletet itt is, ott is, tökéletesen boldoggá téve egy-egy piruló kis leányt, aki bolyhos legyezője mögül csak titokban, félénken tekintett a szemei közé. Bársonyos ctuikbe rakott emlékkönyvek finom velinjére könnyedén vetett oda egy-egy hangzatos frázist, boldog sejtelemeket ébresztve ez ábrándos naiv szív mélyében, aki – bár minden szavát kívül tudta már – napjában százszor is elolvasta a poetikus mondást, mely egy szerelmi vallomás csalhatatlan jellegével volt a tiszta lapra odavetve.

De este, amikor a napi udvarlások véget értek, a mama odanyújtott kezét hercig pukkerlival csókolván meg, a kis Ervin ajkairól egyszerre eltűnt a mosoly finom derűje s valami unatkozó, sőt ideges kifejezés ült a helyébe, amelyet a kisasszonyok, az ozsonnázó társaságok sohasem ismertek idáig. A „hölgyek öröme” ez időben hazafelé tartott. Otthon a város külső részében a vargák, a szűrszabók házai között, ahol a szegény mama lakott, mindinkább eltávolodva a központtól, ahol a finomabb világ tartózkodott, a kis aljegyző mogorván lépdelt odébb a sötétes házsorok között, ahol az utcai világítást is gyérebben, takarékosabban alkalmazták a város körültekintő atyái.

Gárdonyi Géza: A nagyapó

Fehér hajú, pirospozsgás arcú, 70 esztendős gyerek a nagyapó.

Az unokái számára született, s a halála is nagyrészt azok érdekében történik.

Innen van az, hogy ahol unokák nincsenek, ott nagyapó sincsen.

A nagyapó az unokával ugyanegy időben jelentkezik a világ előtt. Csak az a különbség kettőjük között, hogy az unoka csupán egy chinai esztendőt ért a születése előtt, holott a nagyapó 70 osztrák-magyar értékű esztendőket, s mielőtt nagyapó nevet nyert volna, annyi változáson ment át, mint a lepke. Így először ő is unoka volt, azután a papájának a fia, később a fiának a papája lett, s csak így juthatott legvégül a boldog nagyapói állapotba.

Ebből látható, hogy nagyapóvá lenni nem könnyű dolog.

De nagy méltóság is ám ez: sem a miniszter, sem a pápa, sem a király nem nevezhet ki senkit erre a méltóságra.

Az ember nem is a maga erejéből lesz nagyapóvá, hanem a fiáéból.

Korunk fiaiban meg is van az a dicséretre méltó igyekezet, hogy apáikat erre a tisztességre juttassák és ezért a jövő nemzedék viszontszolgálattal tartozik.

Aki már nagyapó, az rendesen haláláig viseli ezt a rangot. Nincs eset arra, hogy a nagyapóságról valaha akárki is leköszönt volna.

A nagyapónak fontos jogai és méltóságai vannak:

Reggel, mikor kinyitja a szemét gyors élőszavú telegramot kiált a cselédhez és magához rendeli audienciára az unokát; az unokának cukorral támogatott parancs következtében üdvözölnie kel a nagyapót. ezen üdvözlésnek hivatalosan megállapított szövege a következő: „Lóleddeet nadapó!”

A nagyapónak ezután joga van ahhoz, hogy az unokával lovazzon, vagyis hogy felkantároztassa magát s esetleg hátára vegye az unokáját, aki így sétalovaglást végez a szobában.

A nagyapónak ezeken kívül jogában áll az utcai séták alkalmával mindenkinek dicsekedni, hogy ő az unokájának a nagypapája. Ha az unokát nála nélkül viszik sétálni, jogában áll odahaza töprenkedni, hogy nem esik-e baja az unokának, és gyanakodni a cselédre, hogy katonaszeretője van.

A nagyapó vezeti az unoka naplóját is. Ő írja be a kalendáriumba azt a nevezetes napot, amelyen az unoka szíves volt világra jönni, továbbá azt, hogy mikor kegyeskedett először nevetni, mikor fogott először a kezével és a lábával, mi volt az első szava és mely napokon minő sorrendben termelte a fogait.

Jogában áll ezen kívül a bábát minden alkalommal kifizetni, ha pedig nincs pénze, tiszteletre méltó jeles művésznek tekinteni.

Végül joga van ahhoz, hogy minden ingó-bingó és nem ingó-bingó vagyonát az unokájára átírassa.

Természetes, hogy ennyi joggal szemben az unokának is vannak jogai.

Márkus Miksa (1868-1944): „Madmoisel Mouche”

A kaszinóból, ebédről jött az egész tisztikar. Polovcsik főhadnagy, akinek másnap volt esküvője Latorvár egyik legszebb és leggazdagabb leányával, annyi bort hozatott, hogy a kiszolgáló bakák alig győzték hordani, a bajtársak pedig alig tudták meginni.

Kacagva,zajongva tartottak a cukrászda felé, ahol délutánonkint egy csésze fekete kávét ittak meg, mikor szembe jött velük Tóth ezredorvos, aki családos ember lévén otthon ebédelt.

- De jókedvben vagytok, Csak nem léptették elő soron ívül az egész ezredet?

- Doktor! Hiszen Polovcsik holnap...

- Igaz ni! Majd elfelejtettem. Sok szerencsét pajtás.

- Képzeld csak doktor. Ez a kópé, ez a Lányi mit tett már megint.

- Bizonyára valami gonoszságot.

- Valamennyi mustáros csészébe cayenne-borsot kevert. Az őrnagy még most is a nyelvét harapdálja. Jössz velünk feketére.

- Természetesen. Hanem nézzétek csak azokat a kék cédulákat, amiket éppen most ragasztanak az utcasarkokra. Jó mulatság lesz estére.

A jókedvű társaság odaállt a fűszeres boltja elé, ahol a kérdéses cédula két példányban volt kifüggesztve.

Vályi hangosan olvasta a sajtóhibáktól hemzsegő plakátot.

P. T. Nagyérdemű tiszti Kar és publikum!

Első világ-internacionális orfeum társaság tartja a Nagy

szálloda Díszteremben

FÉNYELŐADÁS.

Signor Pandacelli a legerősebb ember a világnak.

Madmoisel Mouche a legszebb dalénekesnő, aki az udvaroknál

legfényesebb előadást tartott.

MARISKA kisasszony, magyar dalénekes és spanyol bűvész.

F l o r i n d a, A m a n d a, L e a, M a r i e t t a, a híres budapesti

operai balettből.

És még más sok tagok legfinomabb mutatványokkal.

Belépti díj első hely 50 kr. Többi 20 kr.

Kezdete 8 órakor

- Hohó! Ide elmegyünk! – kiáltották valamennyien. - Vályi, az első asztalokat foglald le.

A direktor ragyogó arccal állott este a terem ajtajában. Egy szék sem volt üres, hiszen a kis Latorvár lakosai úgy örültek, ha egyhangú életüket bármi is kissé megzavarta.

A hosszúkás terem közepén állították fel az egyszerű színpadot. Közvetlen közelében ültek a tisztek, míg a civil közönség a távolabb álló asztaloknál foglalt helyet. Azok nem szeretnek az ilyen komédiás népség közelében lenni.

Signor Pandacelli igazi csodadolgokat csinált. A száz kilós súlyokat úgy emelgette, mintha borosflaskók lettek volna vasrudakat kettétört, négykrajcárosokat szétharapott és mikor a taps nem akart megszánni, az egyik asztalról felkapott egy vékony, csiszolt borospoharat, és abból leharapva egy darabot, az ízletes falatot jóízűen megette.

Tóth Béla (1857-1907): Gül-baba

Szent volt, költő volt és szerette a rózsákat.

*

Ennyit tud a krónika Gül-babáról, akinek sírja ott van a Margit-híddal szemközt a halmon, abban a kis düledező mecsetfélében, ahova még el-elvetődik egy-egy kóbor dervis, hogy reggel homlokát odadörzsölje az üdvözült férfiú porát fedő deszkához, este pedig jó budai vörösbort igyék a három 8-asban.

A reggeli érdemes és igazhitű cselekedetet természetesen lerontja az esteli tilos gyaurgyönyörűség. Izrafil angyal, aki a hetedik mennyégben az emberek jó és rossz tetteiről pontos könyvet viszen és minden éjfélkor summázza a napi eredményt: a Gül-baba zarándokainak mindig egy nagy nullát ír be. Mert méltóztatik még emlékezni a gimnáziumból, hogy a plusz és mínusz megsemmisítik egymást. Ez oly rettenetes nagy matematikai igazság, hogy nincs alóla kivétel még a mennyországban sem. A fönt említett Izrafil angyal tehát összevetvén a jeles és a gonosz cselekedeteket, kénytelen úgy taksálni a budai dervisek dolgát, hogy egész nap nem csináltak semmit. Márpedig írva vagyon a Koránban, hogy boldog ember az, aki nem csinál semmit. Tehát azok az érdemes boldog emberek az égben és e földön – az utóbbi helyen azonban csak akkor, ha az istentelen rendőrség nem kíséri be őket a három 8-as elől, ha a jó budai vörösbortól egy kicsit hangosan talál kitörni kebelükből a régi szép török nóta: „Ja fakir Juszuf cselebi!”

Talán nem tetszett még elfeledni azokat a tizenhárom esztendő előtt volt szép napokat, mikor mi magyarok úgy felbolondultunk a török testvérekért; kardot hordottunk az alamuszi vén Abdul-Kerimnek és megéljeneztük mé a piros bugyogós basát is, aki a trafik-cégéreken csibukoz. Szalad az idő. Ma már írmagja is alig van ennek a szép, ifjú lelkesedésnek. Széles Magyarországon csak egy embert tudok, akiben még ma is él. És ez az ember én vagyok. Nem tehetek róla, de nagyon szeretem a törököt. Ha az angol képes újságokban látok egy turbános fejekkel teli rajzolt lapot ha a vasutak kalauz-könyvében szemem elé téved a kelet felé járó vasutak menetrendje: megdobban a szívem, mint mikor a szerelmes ember kedvese nevét hallja. Ha boldog akarok lenni egy kicsit, leszaladok Konstantinápolyba, Kairóba és elálmodozom, eltunyálkodom ott a jámbor igazhívők között. Megtanultam a nyelvüket; ellestem szokásaikat; életfilozófiám az övék felé hajlik. Keleti ember vagyok itt a nyugaton is, szívemben az oriens örök honvágyával. És mikor már nagyon fájó ez a bolond, gyermekes érzés: fölmegyek a Gül-baba sírjához, mikor nem tudja senki, mikor nem látja senki és a rozzant kis türbe mellett elringatom magamat abba az illúzióba, hogy a keleten vagyok. A rongyos falak, a kidőlt-bedőlt ajtó, a törött ablakok, a csönd, az egyedül valósága köveket felverő gyep – mind akár csak Kis-Ázsia valamelyik falucskájából volna és ha épp akad egy jámbor dervis, aki a küszöb előtt kuporogva kávét főzdögél: akkor teljes az én ostoba, boldog csalódásom.

Pedig bizony legtöbbször igen haszontalan, jött-ment legények ezek az istenes zarándokok. Csak épp hogy kaftánt viselnek és turbán a fejükön. Különben olyan kasza-kapakerülő, minden rendes mesterségtől irtózó korhelyek, mint azok a német vanderbursok, akiktől az öreganyánk úgy féltette a kis pelyhes libákat. Ritka dolog, hogy igazán jámbor és emberséges zarándok kerüljön ide Madsarisztán fővárosába.

De néha mégis el-elvetődik hozzánk egy-egy szentéletű, tudományos keleti ember, aki valahol Kaldea sivatagjain született, aztán a Kairó nagy medreszében tanulta a hit bölcsességét és fölszabadulván ebben a nagy mesterségben háromszor is hadsot ment Mekkába, hogy megcsókolja a fekete követ, majd bejárta a hívőknek földjét az Eufratestől a Gangesig s végre elgyalogolt ide a Dunáig, meglátni az iszlám végső kapujának megmaradt utolsó omladványát.

Abdurrahman efendi volt a neve annak az istenfélő öregnek,akit én egyszer Gül-baba sírján imádkozva találtam. Azaz hogy nem is efendi. Ez a romlott törökök csinálmánya, hívságos, dicsekedő név. Ez az ősz-szakállú vén arab volt, valahonnan a Tigris-folyó mellől; ott az emberek nem viselnek egyebet a nevük mellett, mint az apjuk becsületes nevét: Abdurrahman-ben-Abdallah volt ez az én jó hadsim. Vándorlásaiban megtanulta az iszlám minden nyelvét; tudott törökül is. A keleti vendégszeretet örömével osztotta meg velem kávéját és dohányát, engedett nekem egy kis helyet az imádságos szőnyege szélén is; tán azt hitte, nem vagyok egészen gyaur, ha igazhívők nyelvén tudok szólni hozzá, azért részesített ebben a nagy tisztességben.

G. Büttner Júlia (1848-1925): A rozsok közt

Kéz-kézben mentünk ki a kertből a szántóföldekre nyíló ajtón. Az a ragyogó fényes piros pünkösd napja nagy nap volt szíveinknek. Bérmálva lettünk s a szent ünnepély hatása alatt emelkedett lélekkel tekintettünk végig az egész nagy világ felett, azaz: a kalászos mezőn előttünk. Könnyű fehér ruhánk s lombosan szabadon lebocsátott hosszú hajunk, még illatos volt a szent tömjénfüsttől s a fátyolunkra tűzött fehér rózsakoszorútól. És nővérem Lin rajongó áhítattal magyarázta nekem, hogy mostantól a legnagyobb erényekre kell törekednünk: tökéletes okosságra és tökéletes jóságra.

Én úgy véltem, hogy ő már jobb nem lehet és senki nem lehet jobb, mint ő.

De Lin tiltakozólag rázta fejét. Hanem én sem engedtem.

- Nem mentetted-e meg csak tegnap is az életed kockáztatásával az én életemet, attól a borzasztó nagy sárga darázstól?

- Az kötelességem volt; hisz testvérem vagy. De én szeretnék valami nagy jótettet elkövetni, valami idegen, vagy éppen rossz emberrel.

- Gondolod hogy az valami főerény lenne? – kérdém én. – Nem jobb-e, ha a rossz embereket mind sorba felakasztgatják?

Lin tűnődve nézett rám.

- Nem... nem; én azt hiszem, még a leggonoszabbat sem lenne szabad megölni, hanem ráfogni, hogy megjavuljon. És ne is mondd azt többé, kérlek.

Kissé megszégyenülve ballagtam Lin mellett. Éreztem, hogy valahogy a bérmálás napján sem vagyok még egészen a jóság útján s helyre akartam hozni hibámat.

- No igen – tértem át más véleményre -; mert a rossz ember úgy is eleget szenvedhet a saját rosszaságától. A lelkiismerete nem hagyja őt sem enni, sem inni sem aludni. Tudod,m int a sertést.

„A lelkiismeret legigazabb bíránk:

Megmondja, minő sors várakozik miránk.”

szavaltam La Fontain-ból a sertés monológját; s erre vidáman kacagva ballagtunk odébb.

Az út a szőlők felé hajlott; a rozsok két oldalt már magasra emelték kalászaikat. Búzavirág kékellett a sárga-zöld vetés közt s az útszélen piros pipacs nyílt. Egy helyen a vetés széléből, a kamilla gyógyvirágos bokrai s a dús kakukkfű közül egy csapat pici fürj futott át a gyalogösvényen előttünk. Sárga pihe fedte még a baba-madarakat, hátukon barna csíkkal.

Sikoltva az örömtől akartam utánuk futni de Lin erősebben fogta kezemet.

- Úgy megijednének!

Majd meg egy bumbota kis nyúl jött ki a vetésből s velünk szembe megállt, de még fel is emelkedett hátsó lábaira, úgy bámult ránk; szájából a lóhere piros gombú virágja lógott le.

Márkus József (1852–1915): Mikor Ámor lakást keres

Ámornak nem volt egyszer lakása, hölgyeim.

A szárnyas istenke egy késő novemberi estén, hóna alatt egy pár elgörbült nyilat szorongatva és kezében a rettegett tegezzel, melyről azonban le volt pattanva a húr, megtépett szárnyakkal, véznán és nyomorultul, de azért büszke homlokkal, didergett egy utcasarkon, mint egy trónjáról elűzött király, akinek nincs fejét hová lehajtania.

Nagyon hideg volt. A magasból, mint apró röpködő csillagocskák, szálltak alá az első fehér pelyhek. A meleg lehelet, mint ezüst zománc csillogott a férfiak bajuszkáin és a nők arcfátylán.

Az emberek sietve lépkedtek el a hajléktalan Ámor mellett. Még a szerelmes párok sem vették észre, amint összebújva, szorosan egymáshoz simult testtel, egymás csiklandozó melegétől felvillanyozva, vígan nevetgéltek...

- Hova menjek? – kérdé magában a mindenkitől elhagyatottan.

Nagy kétségbeesésében fogai vacogtak és ujjai meg voltak gémberedve, eszébe jutott az a szomorú hely, hol a társadalom elzüllött, kétes egzisztenciái szoktak nehány polturáért megbúvni éjszakára.

A hajléktalanok menhelye!

- Ámor a hajléktalanok menhelyében! – kiáltott fel büszkén az istenke és szeméből két forró könnycseppecske csordult i, mely nyomban rá is fagyott pilláira. – Odamenjek én, akinek ágy sohasem lehetett eléggé puha, csipke sohasem elég gömbölyű?!... Én, Ámor, akit a legszebb asszonyok becéztek, kényeztettek s aki királynők fekhelyét vetettem meg egykor merő szeszélyből?!... Nem! Inkább itt fagyok meg az utcán!

A nyomor szerencsére bölcselkedővé teszi áldozatait. A hajléktalan Ámor is gondolkozni kezdett, amit egyébként sohasem szokott volt tenni.

- Miért kellene az utcán megfagynom, mint az utolsó koldusnak? Nekem, aki milliók fölött uralkodtam egykor! Lehetetlen, hogy a régi jó időkből ne maradtak volna jóembereim, akik ha meg fogják látni nyomoromat, meg ne könyörüljenek rajtam! Oh, lesznek, bizonyosan lesznek, akik keblükre zárnak és befogadnak jó, meleg szíveikbe!... Ah, igen: a nők! A nők, ezek az angyalok, akik híveim voltak mindig... Úgy van, a nők szívén fogok kopogtatni...

És a hajléktalan Ámor rögtön el is indult felkeresni azokat, akikről beszélt...

Egyenesen a múzeum mögött fekvő arisztokrata negyedbe sietett.

- Minek is kóborolnék sokáig? – gondolá. – Egyenesen hozzá megyek, ahhoz az igézetes testű kis grófnőhöz, akinek megvan mindene, mire a szépségnek és bájnak szüksége van hogy ne gyakoroltasson kényszert magára. Hatalmas, gazdag, szabadon rendelkezik szívével és örömmel fogja azt megnyitni számomra. Milyen pompás lakás lesz! Sohse volt jobb dolgom, mint aminő abban a szívecskében lesz!

A hajléktalan kis Ámornak szerencséje volt: otthon találta.

A finom hölgyecske térdig érő szoknyában, apró papucsokban és lábain fekete selyemharisnyákkal, öltöző szobája közepén állott egy csomó pompásnál pompásabb toilette közt.

- Bocsáss meg asszonyom... Látom, alkalmatlan időben jöttem: éppen öltözködni készülsz és ilyenkor...

- Ah te vagy Ámor – mondá a szép grófnő ruháin jártatva szemeit, - dehogy is zavarsz, sőt éppen a legjobbkor jöttél. Azt mondják jó ízlésed van; tanácsolhatnád talán. hogy melyik ruhámat öltsem föl a mai estélyre?

- Bármelyike töltöd is fel asszonyom, mindegyikben te leszesz a legszebb...

- Hízelgő!... Ez a halvány rózsaszín legjobban fog illeni arcomhoz. Nem gondolod?

- Nem lesz virulóbb arcod rózsáinál... Pedig nem szeretném, ha hízelkedésnek vennéd szavaimat most, mikor könyörögni jöttem hozzád.

- Ah, könyörögni és mit kívánsz?

- Nincs lakásom, asszonyom...

- szegény barátocskám!

- A tél keményen beállott és fedél nélkül vagyok...

- Valóban, csak most veszem észre, milyen derangiert állapotban vagy... És mit tehetnék érted?

- Azt gondoltam... Engedd meg, asszonyom, hogy beköltözzem szívedbe...

Kisfaludy Atala: A nagymama kukulája

Aus der Jugendzeit, aus der Jugendzeit,

Klingt ein Lied mir immerdar;

O wie liegt so weit, o wie liegt so weit

Was mein einst war!

O du Heimatflur, o du Heimatflur,

Lass zu deinem heiligen Raum

Mich noch einmal nur, mich noch einmal nur,

Entfliehn im Tram!

Rückert.

Ne nevessetek! csak várjátok ki a végét, majd meglátjuk, melyikünk nevet utójára! Gondoljatok vissza, rég elmúlt időkre, a szülői házra, a régi szobákra, bútorokra, cselédekre, állatokra, nem jut-e eszetekbe valamely sajátságos szó, egy furcsa elnevezés,mely más előtt idegenszerű, érthetetlen, talán nevetséges, míg tinéktek olyan édes ismerős, mint egy gyermekkori imádság, mint egy kedves, régen hallott dallam mely szemetekbe könnyet, ajkatokra mosolyt csal, szíveteket édes melegséggel járja át, s melyre eszetekbe jut a dada meséje, anyátok csókja s mindaz a sok napsugár, erdőillat, rigóhang, játszótárs, képes könyv, mézes kalács és karácsony fény, mit egy szóval gyermekkornak nevezünk.

Ugye nincs köztetek olyan szegény, aki szíve mélyén egy ilyen bűbájos szóra ne találna?!

Ilyen szó nekem a „kukula” Egyszerre tanultam a „mama”, „papa”, „dada” szókkal s e négy szót egyenlő gondtalan, öntudatlan szeretettel mondtam ki, jelentőségükről csak annyit tudva, hogy a „mama” az, aki minden reggel csókkal ébreszt és minden este csókkal altat el, „papa” az, ki Olaszországból eleven kis lovat, tarka selyemkendőt s déli gyümölcsöt hoz; a „dada” az, aki egész nap dalol és mesél; a „kukula” pedig az, ami a nagymama fején tornyoskodik, s habár néha, mikor igen jókedvű, feljebb tolja, néha lejjebb húzza s ha nagyon haragos, végképp le is dobja, mégis a fejéhez tartozik; nem haj, de nem is ruhadarab, hanem élő, kiegészítő rész, és én később sem tudtam elhinni, sőt tulajdonképpen még most sem hiszem igazán, hogy nem volt az egyéb, mint egy latin cuculus után elnevezett, kívül-belől nehéz fekete atlaszból készült rengeteg főkötő, melyet a nagymama éjjel-nappal viselt, mint egyedüli óvszert határtalanul kínos főfájás ellen, mely persze időnkint a kukula dacára is megjelent s az egyedüli testi baj volt melyben ő megáldott hosszú életén át valaha szenvedett.

Láttam ugyan, hogy éjjelre, nappalra, hétköznapra, ünnepre és látogatóra különféle kukulák vannak a fején, de én azt hittem, hogy ez úgy történik, miként anyám s a sok néni is mind különböző módon rendezik hajukat minden alkalomra.

És ti ezt értenétek ha láttátok volna e csodaszerű, eleven, életmeleg kukulát! Nincs szem, mely kifejezőbb, nincs ajk, mely beszédesb, nincs arcjáték, mely oly sokat mondó volna! Láttátok volna csak, miként mosolygott, haragudott, helyeselt, kárhoztatott, kétkedett, határozott, biztatott, sújtott, örült és búsult!

Enyelgő bólintása,mint a napfény, bevilágította az egész helységet; felderült arra a legmogorvább arc, a legsötétebb búbánat, fenyegetése rettegésbe ejtette az egész falut, az egész családot, rokonságot, ismeretséget, kivéve a „brazíliai koronát” és a „ragyogó brilliantot”, ahogy a nagymama két gyémántos kis unokáját nevezni szokta. Oh, szép idő, oh, áldott nagymama!

Ha éjjel valamely nehéz álomból felrezzenve, álmos szemmel felpillantottam, mit láttam ágyam fölé hajolva? a nagymama kukuláját, s mintegy igézetre eltűnt az éjnek minden réme s oly édes biztonsággal szenderegtem tovább, mintha esti imádságom minden őrangyalát láttam volna őrködni felettem. Ha betegségemben láztól gyötörve felriadtam, a nagymama kukulája aggodalmasan és mégis biztatólag integetett felém, s lázas, zavart gondolataimban enyhítőn összeolvadt jéghideg borogatással, üdítő mandolatejjel, kedves ízű hűsítő meggy-kompóttal s vidám enyelgő suttogással, melynek egyes szavait nem értettem, de értelmét szívem boldog megnyugvással érezte át, s akkor enyhe lett körülöttem a lég, üterem nyugodt, lélegzetem csendes s megszűnt minden láz, babona és gonosz szemverés.

Midőn hajnalhasadtakor az első álomszerű madárcsicsergés, vagy a nap közeledtének sejtelme felébresztett, árnyként láttam ellebbenni a nagymama kukuláját, s akkor tudtam, hogy ágyam mellett a kis széken van most valami számomra: fedeles kosárkámban gyönyörű gyümölcs, vagy kicsi nyúlé, hófehér cica, vagy galamb, talán most kikelt pelyhes rucácska, vagy harmatos virágbokréta, s ha egyéb nem, hát egy pici, meleg, jóillatú barna-pirosra sült „pompos”.

Mikor beszélni tanultam, elég volt a nagymama kukulájának csak egy kicsi csúcsát megpillantanom, hogy kezeimet összecsapkodva, örömtelten kiáltozzam: „kávé, kávé!” – s mikor köztem s a gyermekkor közt már sok-sok letűnt év, bemohosodott sírhalom, elsírt könny, átszenvedt gyötrelem, küzdés és lemondás árnya borongott, mikor már tudtam, hogy a mindenhatónak vélt kukula nem tudta minden bajtól, bútól megóvni a bálványozott kis unokákat s magát a szeretett drága főt sem, melyet védőn tartott, látása akkor sem vesztette el rám nézve bűvös hatását, mindig újra visszahelyezett a dajkamesék világába, anyám ölébe s az egész elveszett paradicsomba; felidézte gyermekkorom minden pünkösdi rózsáját, húsvéti kalácsát, karácsonyfáját, leánykorom gyöngyvirágos, ibolya illatos, rózsakoszorús, csalogánydalos, harmattól fénylő tavaszát, s minden testi-lelki bajban, szenvedésben, veszélyben a segély, vigasz gyógyulás és megszabadulás érzetét ébreszté szívemben. S így hatott az egész falu, az egész vidék népére; selymének fényes feketeségét, felmagasló csúcsát már messziről észrevették az utcán, a rendes délutáni körút alkalmával, s mindenki tudta, hogy most az az áldott kukulás fő betekint minden házhoz, ahol bölcső reng, ahol koporsó gyászoskodik, ahol szív fáj, ahol beteg szenved, ahol házastársak perlekednek, ahol kegyetlen szülő vagy hálátlan gyermek zavarja a házi tűzhely csendes boldogságát; betekint mindenhová, hozva a részvét mosolyát és a részvét könnyét, hozva tanácsot, bátorítást, biztatást, békítést; de fenyítést is megrögzött makacsság esetében s azt mondják, hogy néha némely házból igen gyanús csattanást is lehetett hallani; sőt rossz nyelvek azt is suttogták, hogy egyszer még Trimmel Hanesz, a sváb helység deli bírájának házából is ilyesmi hallatszott a következő szavak kíséretében: „Wart’ du Kujon, majd megtanítalak én a tízparancsolatra”, - pedig éppen akkor nem volt más otthon, mint maga a bíró s kilencven éves öregapja, ki még nagyanyámat, mint kis gyermeket karjain hordozta s kinek minden reggel saját híres kávéjából s még híresebb kenyeréből küldött, melyet mint mondani szokta, „saját úri kezeivel” sütött s kinek unokáit s dédunokáit is a nagymama tartotta keresztvízre, a most már öles nagyságú tekintélyes bírót is. A fennemlített esetet azonban máig is némi homály fedi, mert ha szó volt róla, a nagymama csak hamiskásan mosolygott a még hamisabban sunnyogó kukula alatt; de annyi bizonyos, hogy e perctől fogva a jószívű, de kissé házsártos bíró gazda nem feledte el többé a tízparancsolatot, s agg nagyapját egy tiszteletlen szóval sem illette soha.

Szalóczy Bertalan (1842-1895): A perjési Laposról

Kisfalutól Perjésig gyönyörű erdei út vezet a Bikken keresztül.

Ifjú koromban, ha dolgom nem volt is Perjésen, számtalanszor megtettem ezt az utat még gyalog is, csak azért, hogy gyönyörködhessem a vidék szépségeiben; csak azért, hogy szívhassam azt az üde, hűvös életadó levegőt, melyet e táj kilehel.

Abban az időben azonban még nagyon megnehezíté az itt való járást az a körülmény, hogy az itt átvezető utat emberemlékezet óta sohasem csinálták vagy igazították. Az erre lefutó hegyi patakok lefolyásait nem szabályozván, annak vize mind ide szivárgott s lett belőle olyan feneketlen sár, melyen gyalog is csak nagy kerülgetések által lehetett keresztül haladni.

De egyszerre egy kemény, hirtelen szavú úriembert tettek alispánnak a megyén. Nem telt bele két hét, már jött a kemény parancsolat, hogy a tettes vármegye határozata következtében ezt az utat is ennyi meg ennyi idő alatt az illető községek jó karba hozzák.

Az illető községek pedig valának: Kisfalu és Perjés.

Minthogy a hirtelen szavú alispán hirtelen kezű is volt, a dologgal nem lehetett tréfálni. Azért Kisfalu és Perjés érdemes elöljárói számtalan gyűlés és végzés után végre elhatározták az út megcsinálását olyképpen, hogy mindenik község az út javítását a maga határában kezdvén el, az árkolással és kavicsolással haladni fog a másik község felé. Amikor aztán összeérnek és a munkát bevégzik, lészen nagy áldomás.

Meg is lett az így szóval, de bizony cselekedettel nem. Mert mikor a kisfalusiak odaértek a munkával majdnem az útvonal közepére, letették a kapát és azt mondták: tovább nem megyünk, mert ez itt már perjési határ, csinálják tovább a perjésiek. A perjésiek szintén azt felelték, hogy de bizony kisfalusi határ, csinálják a kisfalusiak, úgyis ők járnak rajta legtöbbet.

Aztán nem csinálta egyik sem. És úgy maradt minden. Míg két oldalról az új pompás kavicsos töltés haladt, addig e pompás, kavicsos töltés közepe táján ott díszlett vagy húsz ölnyi szélességben a régi sártenger, az úgynevezett perjési Lapos. Az új töltés által még jobban megszorított vizek mind ide szolgálta s lett ez a hely zöldes, nyálkás vizű feneketlen mocsár, kígyók és békák boldog tanyája, utasok veszedelme.

Persze, a haragos szívű alispán erről nem tudott semmit. Az elöljárók pontosan beadták a jelentést, hogy az illető községek a kiszabott munkát ledolgozták s jól vagyon minden. Ezen a vidéken úr nem jár, szolgabíró erre nem vetődik. Ki érdeklődött volna a perjési Lajos iránt? A parasztok másfelé csaptak magoknak utat s az egy cserépi főerdész, kinek ez lett volna valódi útja, öreg, törődött ember volt már, ki soha ki nem ment a házából s ha valami famíliája Miskolcra ment is, az is az erdőkön, hegyi utakon vágott keresztül. Nem volt tehát, aki panaszt emelt volna a felsőségnél és a perjési Lajos maradt úgy, ahogy volt, sok és számos esztendőkön keresztül.

Hanem egyszer a cserépi vén erdész meghalt. Jött helyébe egy csinos fiatal ember, aki szerette a mulatságot, társaságot, dínomdánomot -, akinek sohasem szakadt ki házából a muzsikaszó.

Scossa Dezső: Az angyal

- Menj aludni kedvesem, majd én itt maradok.

Gyengéd férfihang mondá e szavakat, mialatt a bölcső mellett ülő fiatal asszonykára hajolt és homlokát ajkával érinté. Csak tagadó fejrázást kapott feleletül.

- Menj kicsikém, hiszen már éjfél elmúlt – kérte ismételve. – Tönkre akarod magadat tenni Mariskám?

Az éjjeli lámpa homályos világa éppen az órára esett – valóban, éjfél már elmúlt.

- Nem, nem, engedd, hogy itt maradjak Aladár. Duduska nagyon beteg! – mondá a fiatal anya s az álmatlanságtól beesett szemeit kérőleg emelte férjére.

Aladár szótlanul kezdett járkálni a szobában, majd megállt, hogy feleségét ismét hiába kérje. Lépteinek zaját elvette a puha szőnyeg s a síri csendet csak az óra ketyegése meg a Duduska nyögése szakította meg olykor-olykor. Szegényke megint nagyon nyugtalanul töltötte az éjet. Már a harmadikat tölti így, már három napja virraszt mellette a fiatal apa és a még fiatalabb anya, de ez az éjjel talán a legrosszabb volt. Hiába adták be neki az orvos által rendelt gyógyszert, hiába altatták nótával, hiába oldották meg pólyáját, hogy szabadon mozoghasson, hiába vették foganatba a nagymama óvintézkedéseit, hiába volt minden – a kis Dudus egész éjjel sírt, jajgatott, hánykolódott. Istenem, mennyi bajt, mennyi kínt okozott már most is, mikor még örömet nem is tudott szerezni.

- Oh, csak tudnám mi baja – sóhajtott fel a fiatal anya, hallgatva, figyelve a kis gyermek mozdulataira. Mikor Duduska fájdalmában feljajdult, ráborulva kérdezgette: - Hol fáj? Mid fáj? Angyalom, egyetlen kis fiam, mondd meg a mamának, mondd meg!

Sebők Zsigmond (1861-1916): A második Világos

Köszöntelek nyájas szülőföldem... sárga falú, ódon iskola, hol annyiszor marasztaltak papírgaluskára, öreg bástya a kis Duna partján, mely engedelmesen tűrted, hogy rajtad értékesítsük a festőművészet első inspirációit (vajon megvan-e még az én félszemű Schlick tábornokom, a csúfondáros verssel alatta?) korhadt, egyszerű híd, melyen az öreg Béla bácsi a nemesektől sohasem szedett vámot, mert szerinte „aki úr, az úr akár a földön, akár a mennyben, akár a hidakon”, mosolygó kedves határ, hol tündérek lábnyomaitól sötétlik a föld, sötét berkek kerek tavakkal (vajon fürdik-e még bennük az aranykacsa, amelyik valaha királylány volt?), hegyek keblére szelíden ráboruló erdők, melyek mélyében a Fári kútja sír, s a Sötétkapu regés harangjai bongnak az álmodó völgybe, a remegő erdőbe, s a patakok csörgésébe.

Üdvözöllek szülőföld, melynek képét feledő szívembe lopta ismét az elmondandó történet, miből kiviláglik, miért nem sikerült a magyar szabadságharc másodszor, t. i. amelyik az egykori zsandárvilág végén volt kitörőben.

A világ mit sem tud erről a revolúcióról. Az égen nem jártak titkos jelek, melyek figyelmeztették volna rá az embereket; a füvet nem este meg véres harmat, amiből sejteni lehetett volna a háborús időket; sőt a zab ára sem emelkedett a börzén. Pedig nem tréfadolog volt az: egy egész forradalmi hadsereg állott cakum-pakk készen a háborúra. És íme, a hírnév mégse mosolygott a lelkes seregre, sőt észre se vette hőseit.

A ribilliót Kossár János úr szervezte a mi városkánkban.

Ki volt, mi volt Kossár János úr? bajos lenne hirtelenében elmondani. Határozottan titokzatos ember volt és nagy hazafi. A forradalomban valami mezítlábos gerillacsapatot vezérelt és négy esztendőt húzott ki Aradon vagy hol. Azután hazajött és itt egyre konspirált az osztrák hatalom ellen. Minden évben befogták egyszer-kétszer lázítás miatt; az emberek már szinte hozzászoktak azon látványhoz, hogy az utcán négy zsandár időről-időre föltűzött szuronyok közt végigkísér egy villogó szemű, fekete képű kis embert,akinek sörte bajusza kegyetlenül ki volt faggyúzva és a csizmáján négy sarkantyúk csörögtek. Úgy, amint illik egy magyar összeesküvőhöz.

Arról is nevezete volt Kossár János úr, hogy nem Görgeyt tartotta a haza elárulójának, hanem igenis isten és ember előtt Herke Ádámot vádolta a szörnyű bűnnel.

A derék Herke Ádám alvezére volt annak a mezítlábos hadnak, melyet János úr vezetett. A kassai csata reggelén Herke Ádám kémszemlére küldetett ki a közeli faluba és itt kezdődik az árulás. Herke Ádám párperc múlva rémülten jött vissza a kémszemléről és csakhamar suttogva kelt szájról-szájra a rémhír: